12. FEJEZET

A VILÁG FELVILLANÁSOKBÓL ÁLLT. Tömlöc, rohadt széna, hideg kő az arcán, az őrök beszélgetésfoszlányai, kenyér, sajt és víz. Aztán testőrök jöttek be, íjpuskák tüzelőhelyzetben, kezek a kardokon. Valahogy eltelt két nap. Egy rongyot dobtak a lába elé, hozzá egy kübli vizet. Tisztálkodj meg a tárgyalás előtt, mondták. Engedelmeskedett, akkor sem tiltakozott, amikor új vasláncot kapott a csuklójára és a bokájára, olyanokat, amilyenekkel járni tudott. Egy hideg, sötét járatban vezették végig, ahol távoli sóhajok visszhangoztak, aztán lépcsőkön felfelé. Egy rácsos ablakon keresztül világos, vakító napfény áradt be, ahogy mentek fel egy másik lépcsőn. Végül egy sötét faburkolatú terembe értek.

A faszéket, amire ültették, szinte puhának érezte. Még mindig fájt a feje, és a Farran emberei által okozott sérülései sem gyógyultak be.

A helyiség nagy volt, a berendezés mégis szegényes. Középre ültették egy székre, biztos távolságba a másik végen álló hatalmas asztaltól, az asztaltól, ahol tizenkét férfi ült vele szemben.

Nem érdekelte, hogy kik ők, vagy milyen minőségükben ülnek ott. De magán érezte a tekintetüket. A teremben mindenki, az asztalnál ülő férfiak és a többtucatnyi testőr is mind őt nézte.

Felakasztják, vagy lefejezik. Összeszorult a torka.

Nem volt értelme harcolni. Már nem.

Megérdemelte. Több okot is fel tudna sorolni. Soha nem szabadott volna hagynia, hogy Sam rábeszélje, hogy egyedül gyilkolja meg Farrant. Az ő hibája volt az egész, és minden azon a napon kezdődött, amikor megérkezett a Koponya-öbölbe, és elhatározta, hogy kiáll, küzd valamiért.

A terem másik végében kinyílt egy kisebb ajtó, és az asztalnál ülők felálltak.

Súlyos csizmák dobogása, peckesen álló, szalutáló testőrök…

Adarlan királya lépett a terembe.

Nem fog ránézni. Tegye vele azt, amit akar. Ha a szemébe néz, akkor a maradék lelki nyugalma is elszáll. Jobb, ha nem érez semmit, mintha meghunyászkodik előtte, a mészáros előtt, aki annyi mindent tönkretett Erileában. Inkább megy kábán és érzéketlenül a halálba, mint könyörögve.

Az asztal közepén kihúztak egy széket. Először a király foglalt helyet, a többiek csak utána ültek le.

Aztán csend.

A padlót olyan fényesre csiszolták, hogy még a magasban lógó vascsillár tükörképét is látta benne.

Halk nevetés, mint a szilánkosra törő csontok. Nem kellett ránéznie, hogy tudja, hogy jelen van, a körülötte örvénylő sötétségből.

– Egészen mostanáig nem hittem a híreszteléseknek – mondta a király. – De most már látom, hogy a korát illetően az őrök nem hazudtak.

Tudata leghátsóbb zugában halványan az a késztetés ébredt benne, hogy valahogy csukja be a fülét, hogy ne kelljen hallania ezt az iszonyatos hangot.

– Hány éves?

Nem felelt. Sam meghalt. Ezen semmi sem változtat, akármit tesz is, még ha harcol vagy tombol, az sem.

– Rourke Farran karmai közé került, vagy csak egyszerűen makacs?

Farran arca, kéjelgő pillantása, gonosz vigyora, amivel szemben olyan tehetetlen volt.

– Jól van – mondta a király. Papírokat tologattak ide-oda, ez volt az egyetlen zaj a halálosan csendes teremben. – Tagadja, hogy maga Celaena Sardothien? Ha nem felel, leányom, a hallgatását egyetértésnek tekintem.

Nem szólt.

– Rensel tanácsos, kérem, olvassa fel a vádpontokat.

Torokköszörülés.

– Celaena Sardothien, a vád szerint ön az alábbi embereket ölte meg. – Hosszú felsorolása az általa kioltott életeknek. Egy lány kegyetlen története, aki most már nem létezett. Arobynn mindig gondoskodott arról, hogy a világ tudomást szerezzen a tetteiről. Mihelyt valaki áldozatul esett Celaena Sardothiennek, ő titkos csatornákon keresztül terjesztette a hírt. Pontosan az lesz a veszte, ami eddig feljogosította arra, hogy Adarlan orgyilkosának nevezze magát. A férfi befejezésül megkérdezte. – Tagadja valamelyik vádpontot?

Lassan lélegzett.

– Hallgatását – a tanácsnok hangja kissé élesen csengett – úgy értelmezzük, hogy mindennel egyetért. Érti, amit mondok?

Nem is bólintott. Úgyis mindennek vége.

– Akkor ismertetem az ítéletet – morogta a király.

Erre mormogás, iratzörgés, köhécselés. A fény csillogott a földön. Az őrök folyamatosan szemmel tartották, fegyvereik készenlétben.

Hirtelen az asztal felől lépéseket hallott, illetve a rá szegeződő fegyverek zörgését. Tudta, hogy kinek a léptei, még mielőtt a király megállt a széke előtt.

– Nézz rám!

Továbbra is a csizmáját bámulta.

– Nézz rám!

Most már minden mindegy, nem? Annyi mindent tönkretett Erileában és benne, anélkül, hogy tudná.

– Nézz rám!

Celaena felemelte a fejét, és ránézett Adarlan királyára.

A vér kiment az arcából. A fekete szempár az egész világot el akarta nyelni, vonásai kemények és barázdáltak voltak. A fején nem volt korona. Finom köpenyt és szőrmepalástot viselt, csípőjén kardot, azt a kardot, amelynek a nevét mindenki ismerte.

Ki kell jutnia innen. Ki ebből a teremből, el tőle.

El innen.

– Van valamilyen utolsó kívánsága, mielőtt kihirdetem az ítéletet? – kérdezte a király, miközben a tekintete minden védekező mechanizmust hatástalanított benne, amit valaha is megtanult. Még mindig érezte a füst szagát, ami kilenc évvel ezelőtt Terrasen minden négyzetméterét megfojtotta, érezte az égő hús szagát, és hallotta a hiábavaló kiáltásokat, amikor a király és seregei az ellenállás minden jelét, a mágia minden nyomát megsemmisítették. Mindegy volt, hogy Arobynn mire tanította, az emlékek Terrasen elmúlásának utolsó heteiről kitörölhetetlenül beléivódtak. Ezért csak nézte merőn.

Mivel nem felelt, a férfi sarkon fordult, és visszament az asztalhoz.

Ki kell jutnia innen. Örökre. Hetyke, ostoba tűz lobbant fel benne, és – igaz, csak egy pillanatra – azzá a lánnyá változtatta vissza, aki egykor volt.

– Igen, van – felelte nyers, rekedt hangon.

A király megállt, és visszanézett.

Celaena mosolygott, gonosz, vad mosollyal.

– Gyorsan végezzetek!

Felszólítás volt, nem könyörgés. A királyi tanács és az őrök felhorkantak, egyesek pusmogtak.

A király kissé hunyorgott, és amikor Celaenára mosolygott, a mosolya volt a legrettenetesebb, amit a lány valaha látott.

– Ja úgy? – kérdezte a király, miközben teljesen felé fordult.

Az ostoba tűz kialudt benne.

– Nos, ha könnyű halált kíván, Celaena Sardothien, akkor biztosan nem fogja megkapni. Addig, amíg nem szenvedett eleget.

A világ késélen táncolt, de csúszott, csúszott lefelé.

– Ezennel önt, Celaena Sardothien, kilencszeres életfogytiglani büntetésre ítélem, amelyet a távolvégi sóbányákban köteles letölteni.

Celaenában megfagyott a vér. A tanácsnokok kérdőn néztek egymásra. Ez a lehetőség láthatólag korábban nem került szóba.

– Utasításba fogom adni, hogy ameddig lehet, tartsák életben, így lehetősége lesz arra, hogy alaposan kiélvezze a szenvedés különleges formáit Távolvégben.

Távolvég.

A király elfordult.

Távolvég.

Felbolydulás tört ki, a király ugatva parancsolta, hogy az első rabkocsival szállítsák el a városból. Kezek ragadták meg, és íjpuskákat rászegezve kiráncigálták a teremből.

Távolvég.

A tömlöcébe lökték, percekre, órákra vagy talán egy napra? Valamikor testőrök jöttek érte, felvezették a lépcsőn a még mindig vakító napra.

Távolvég.

Új vasláncokat tettek a csuklójára és a bokájára. A rabkocsi sötétje. Kattanó zárak, a meginduló lovak trappolása, a kocsit kísérő lovak ügetése.

Az ajtó melletti fenti kis ablakon keresztül látta a fővárost, a jól ismert utcákat, a siető embereket, akik megfordultak a rabkocsi és a lovasgárdisták után, anélkül, hogy egy gondolatot pazaroltak volna arra, ki lehet benne. Távolban a királyi színház aranykupolája, az Avery felől jövő sós fuvallat, a smaragdzöld háztetők és a fehér homlokzatok.

Minden túl gyorsan haladt el mellette.

Elmentek az orgyilkosok búvóhelye mellett, ahol kiképezték, ahol vérét ontotta, és ahol annyi mindent elveszített, a hely mellett, ahol a halott Sam feküdt, és arra várt, hogy ő eltemesse.

A játék véget ért, és ő vesztett.

Ezután a magasba tornyosuló alabástromfehér városfal felé közeledtek, amelynek a kapuit szélesre tárták, hogy a hosszú menetet átengedjék.

Ahogy elhagyták a várost, Celaena Sardothien a kocsi sarkában összeroskadt, és nem kelt fel többet.

Rourke Farran és Arobynn Hamel a rengeteg smaragdzöld háztető egyikén állva nézte, ahogy a rabszállító lassan elhagyja a várost. Az Avery felől jeges szél fújt, mely felborzolta a hajukat.

– Nos, tehát Távolvég – szólt Farran töprengve, sötét szemét továbbra is a kocsira szegezve. – Váratlan fordulat. Azt hittem, hogy a kínpad elé nagyszabású mentőakciót terveztél.

Az orgyilkosok királya nem felelt.

– Ezek szerint nem követed a kocsit?

– Természetesen nem – felelte, és oldalról a résvári alvilág új urára pillantott. Pontosan itt, ezen a tetőn futottak össze először. Farran Jayne egyik szeretője után kémkedett, Arobynn pedig… Nos, Farran soha nem tudta meg, hogy Arobynn miért kószált éjszaka a résvári háztetőkön.

– Te és az embereid egy pillanat alatt kiszabadíthatnátok őt – folytatta Farran. – A rabszállító megtámadása sokkal kevésbé veszélyes, mint az eredeti terved. Azt viszont beismerem, hogy az ízlésemnek jobban megfelel, hogy a király Távolvégbe küldte.

– Nem kérdeztem a véleményed, Farran.

Farran hitetlenkedve mosolygott.

– Talán meg kellene fontolnod, ezentúl hogy beszélsz velem.

– Talán neked is át kellene gondolnod, hogy ki segített téged a koronádhoz.

Farran halkan, magában nevetett, majd elhallgattak.

– Ha az a fontos neked, hogy szenvedjen – törte meg Farran a csendet –, akkor rám kellett volna bíznod őt. Percek alatt eljuttattam volna odáig, hogy könyörögjön, hogy mentsd meg. Olyan gyönyörű lett volna!

Arobynn csak a fejét rázta.

– Akármelyik szegénynegyedben is nőttél fel, Farran, az nagyon sajátságos egy pokol lehetett.

Farran szikrázó szemmel mustrálta új szövetségesét.

– Neked erről fogalmad sincs. – Rövid szünetet tartott. – Miért tetted?

Arobynn tekintete újra a kocsira vándorolt, amely már csak egy kis pont volt a Résvár feletti hegyes-dombos vidéken.

– Mert nem szívesen osztozom azon, ami az enyém.