11. FEJEZET

CELAENA ÉKTELENÜL LÜKTETŐ FEJFÁJÁSRA ÉBREDT.

Nem nyitotta ki a szemét, először a többi érzékszervével próbálta felfedezni a környezetét, és csak azután tudatta a világgal, hogy ébren van. Akárhol volt is, ezen a helyen csend, nedvesség, hideg és dohos, rothadt szag uralkodott.

Három dolgot csukott szemmel is megtudott.

Először is azt, hogy legalább hat óra eltelt, mert már tudta mozgatni a kéz- és lábujjait, és ahogy megmozdult, megállapította, hogy az összes fegyverét elvették.

Mivel pedig legalább hat óra eltelt, és Arobynn meg a többiek nem találták meg, ezért vagy a király tömlöcében volt már, vagy Jayne háza alatt egy cellában várt arra, hogy elszállítsák.

Harmadrészt pedig Sam még mindig halott volt, az ő dühét pedig valaki kihasználta arra, hogy elárulja, aki annyira aljas és kegyetlen volt, hogy azt fájó fejével nem is volt képes felfogni.

Sam továbbra is halott volt. Ő pedig valamilyen cellában feküdt.

Feltételezései helyesnek bizonyultak, amikor kinyitotta a szemét: egy rohadt priccsen feküdt, kezét a falhoz, lábát a földhöz láncolták. A láncok elég hosszúnak bizonyultak ahhoz, hogy el tudjon vergődni a sarokba, egy undorítóan koszos vödörhöz, és elintézze a szükségét.

Ez volt az első megaláztatás, amit el kellett viselnie. De ha csak ez lenne az egyedüli, amit el kell viselnie…

Miután kiürítette a hólyagját, körülnézett a cellában. Nem volt ablaka, a vasajtó és a küszöb közötti rés olyan keskeny volt, hogy csak kevéske fény tudott beszűrődni. Nem hallott semmit, sem a falon keresztül, sem kintről.

Kiszáradt a szája, a nyelve nehéz volt, mint az ólom. Mit nem adott volna egy korty vízért, hogy megszabaduljon a vér ízétől! A gyomra is kínzóan üres volt, és a fejfájástól csillagokat látott.

Elárulták, Harding, vagy valaki más, aki előnyt kovácsolhat abból, hogy őt hosszú időre kiiktatja, remény nélkül a hazatérésre. És Arobynn ennek ellenére még mindig nem szabadította ki.

De meg fogja találni. Meg kell hogy találja.

Megvizsgálta a láncokat a csuklóján és a bokáján, a láncok rögzítését a kőpadlón és a falban, minden egyes láncszemet szemügyre vett, megzörgette a zárakat. Erősek, masszívak voltak. Az összes követ megtapintotta maga körül, kilazult darabok után kutatott, vagy akár egy olyan kődarab után, amit fegyverként használhatna. Semmi. A hajából kiszedték az összes hajtűt, és ezzel minden esélyétől megfosztották, hogy a zárakat feltörje. Fekete köpenyén a gombok túl kicsik és törékenyek voltak ahhoz, hogy felhasználja őket valamire.

Talán ha az egyik őr bejönne, elég közelre csalhatná magához, hogy megfojtsa a lánccal, vagy úgy megüsse, hogy elveszítse az eszméletét, és addig túszul ejthetné, míg valaki kiszabadítja.

Talán…

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a küszöbön egy férfi bukkant fel, mögötte másik három.

A köpenyük sötét volt, arannyal hímzett. Ha esetleg meg is lepődött, hogy őt ébren találja, ezt nem mutatta.

A király testőrei.

Akkor ez itt a király tömlöce.

Az elöl érkező egy tálcát tartott a kezében, amit letett a földre, és feléje tolta. Víz, kenyér, egy darab sajt.

– Itt a vacsorád – mondta, anélkül, hogy egy lépéssel közelebb jött volna.

Ő és a társai tudták, milyen veszélyes a közelébe merészkedni.

Celaena a tálcára nézett. Vacsora. Mennyi ideje lehet már itt lent? Már majdnem egy teljes napja, és Arobynn még mindig nem hozta ki innen? Biztosan az istállóknál találkozott Wesley-vel, és Wesley biztosan megmondta neki, hogy mire készül. Biztosan tudja, tudnia kell arról, hogy ő itt van.

Arra ocsúdott fel, hogy a testőr őt nézi.

– Ebből a tömlőcből senki nem tud megszökni – jelentette ki. – A láncokat pedig adarlani vasból kovácsolták.

Rábámult. Középkorú, negyven év körüli ember volt, és nem viselt fegyvert. Újabb óvintézkedés. A férfiak rendszerint fiatalon léptek be a királyi testőrségbe, és addig maradtak, amíg végül túl idősek lettek már ahhoz, hogy kardot viseljenek. Ami azt jelenti, hogy a férfi mögött évekig tartó, kemény kiképzés állt. Túl sötét volt ahhoz, hogy a mögötte állókat jobban megnézze, de tudta, hogy az őrzését nem hagyják bárkire.

Még ha az is volt a szándéka, hogy őt megfélemlítse, valószínűleg igazat szólt. A király tömlöceiből még senki sem jutott ki. És önként senki nem is került be.

Mivel már egy teljes napot töltött itt, és Arobynn még nem talált rá, ezért ő sem fog kijutni innen. Ha az árulónak sikerült őt, Samet és Arobynnt is kijátszani, akkor azt is meg fogja tudni akadályozni, hogy az orgyilkosok királya rábukkanjon a tartózkodási helyére.

Most, hogy Sam halott volt, a tömlöcön kívül úgysem volt semmi, amiért érdemes lenne harcolnia. Adarlan orgyilkosa szétesőben volt, és vele együtt a világa is. A lány, aki szembeszállt a kalózok fejedelmével és annak egész szigetével, a lány, aki asterionlovakat lopott, és a Vörös-sivatagban a tengerparton végigvágtázott, a lány, aki a lakásának a tetején ült, és nézte, ahogy a nap felmegy az Avery felett, a lány, aki előtt a világ telis-tele volt lehetőségekkel… ez a lány többé már nem létezett.

Előtte már nem volt semmi. És Arobynn sem jött el.

Csődöt mondott.

És a legrosszabb, hogy Sammel szemben is csődöt mondott. Még azt az embert sem tudta meggyilkolni, aki olyan bestiális módon megölte őt.

Csak amikor a testőr az egyik lábáról a másikra állt, vette észre Celaena, hogy végig őt nézte.

– Az étel teljesen tiszta – mondta még a férfi, majd kiment, és bezárta az ajtót.

Celaena megitta a vizet, majd annyi kenyeret és sajtot evett, amennyit a gyomra bírt. Nem tudta volna megmondani, hogy az étel volt ízetlen, vagy ő nem érezte már az ízeket. Olyan volt minden falat, mint a hamu.

Amikor befejezte, a tálcát az ajtóhoz rúgta. Nem érdekelte, hogy fegyverként tudná használni. Vagy csaliként, hogy az egyik őrt közelebb csalogassa magához.

Mert nem fog kiszabadulni, és Sam halott volt.

A fejét a nedves, hideg falnak támasztotta. Még Sam temetéséről sem tud gondoskodni. Ebben a tekintetben is csődöt mondott.

Amikor visszatért a fülsüketítő csend, tárt karokkal fogadta.

Őrei szerettek beszélgetni. Viadalokról, nőkről, Adarlan seregeinek hódításairól. De leginkább róla.

Néha egy-egy beszélgetésfoszlány áttörte a csend falát, és felkeltette Celaena figyelmét egy pillanatra, hogy utána újra a csend végtelen tengerének adja át magát.

– A kapitány magánkívül lesz, hogy nem lesz itt a tárgyaláson.

– Megérdemli, ha a koronaherceggel a suriai partoknál múlatja az időt.

Röhögés.

– Én azt hallottam, hogy lóhalálában úton van Résvárba.

– Minek? Csak holnap lesz a tárgyalása. Nem fog ideérni még a kivégzésére sem.

– Gondolod, hogy ő tényleg Celaena Sardothien?

– Annyi idős, mint a lányom.

– Tartsd a szád, a király azt mondta, hogy ha csak egy szót is elfecsegünk, élve nyúz meg bennünket.

– Nehezen hiszem, hogy ő lenne az. Láttad az áldozatai listáját? Nem is volt vége.

– Azt akarod mondani, hogy valami nincs rendben a fejével? Rád néz, de nem lát.

– Fogadok, hogy csak bűnbakra volt szükségük Jayne haláláért. Valószínűleg egyszerűen elkaptak egy lányt, és azt állítják, hogy ő volt.

Fújtatás.

– A királynak aztán édesmindegy, nem? Ha pedig ártatlan, akkor az ő hibája, ha nem nyitja ki a száját.

– Én nem hiszem, hogy ő tényleg Celaena Sardothien.

– Azt hallottam, hogy a tárgyalást és a kivégzést zárt ajtók mögött tartják, hogy ne lássa senki, ki is ő valójában.

– Ez aztán megint csak jellemző, ez a király mindent zárt ajtók mögött rendez.

– Kíváncsi vagyok, hogy felakasztják, vagy lefejezik.