A VISSZATÉRÉS

a Goblinkirályné uralkodása véget ért. Éreztem a pillanatot, amikor megtört a hatalmam, mert az átjárók újrarendezték magukat körülöttem. A kápolna és a Goblinkirály eltűnt, magamra maradtam. Többé nem lesz egyenes és sima az utam az Alvilágban. Térképem nem volt, iránytűm sem, de tudtam, merre tartok. Az alvilági tó partjára igyekeztem, ahol az elcserélt gyermek csónakja horgonyzott a titkos kikötőben, ahonnan átevezhetek a felvilágba.

Az Alvilág sokkal kevésbé látszott civilizáltnak a Goblinkirályné hatalmának védelme nélkül. A lábamnál goblinok sürögtek, sokízű ujaik csattogtak a köveken, bogarak szaladgáltak közöttük. Gyöngyszemük engem nézett, ezernyi nem emberi pillantás szegeződött rám. A kísérteties, figyelmes, várakozó csend alakot öltött. Éreztem a sötét, pézsmaszagú pókhálókat, hozzám tapadtak, hiába próbáltam lerázni őket. A csendtől égnek állt a karomon a szőr, borzongott a gerincem, és minden egyes lépéssel megszázszorozódott bennem a félelem és a rettenet.

Ők nem könnyítik majd meg. De én hiszek, Elizabeth, benned hiszek.

Óvatosan léptem, de az Alvilág ördögi okossággal gonoszkodott. Hasadék nyílt a lábamnál, beleléptem, és kificamítottam a bokámat. A fájdalomtól összerándulva ráléptem a szoknyám szélére, és fölbukfenceztem. Az égő államhoz nyúltam.

Vér.

Abban a pillanatban, ahogy a vérem a földre csöppent, sziszegést hallottam. A goblinok csak az alkalomra vártak. A káráló kakofónia nőtt, duzzadt, ahogy hullám közelít a távoli parthoz. Kezek robbantak elő a földből, görbe, tekergő ágakhoz, szőlőindához, vadrózsához hasonlók. A bokámat, ruhámat, hajamat cibálták, a cipőmet, amin csak fogást találtak.

– Elég! – kiáltottam. – Elég!

A folyosók visszhangzottak a kiszabaduló kezek géppuskaszerű kattogásától. A fejemet és a fülemet igyekeztem eltakarni, mert a falakból és a mennyezetből is kezek törtek elő, és kapaszkodtak, kapaszkodtak, kapaszkodtak belém. A sikoltozásom betöltötte a csarnokokat.

– Elég! Kérlek, kívánom, hogy hagyjátok abba!

De a kívánságomnak már nem volt ereje.

Kapaszkodó kezek, milliárd szempár, hegyes fogak, mind felém törtek, hogy széttépjenek, ízekre szaggassanak. A lábamra tekeredő ujjakban elbotlottam, és a várakozó kezekre zuhantam, mint egy kelepcébe került vad karmaiba. Sikoltoztam, küszködtem, hogy szabaduljak a markukból, de nem bírtam a bütykös ujjak erejével. A kezek a sötétségbe akartak magukkal rántani, a pézsmaszagba és a saját félelmem savanyú bűzébe.

Ó, Istenem, Istenem, itt leszek élve eltemetve!

Élve eltemetve – micsoda gyalázatos vég! A tavaszért odaadni az életem nemes dolog, de ez? Szörnyű halál. Nem bummal, csak nyüszítéssel. A Manóliget fáira gondoltam, a kínosan emberszerű ágakra, és azon tűnődtem, ez lesz-e az én sorsom is, halott fába dermedni halhatatlanul.

– Mit akartok tőlem? – kiáltottam.

Téged, téged, téged, sziszegtek. Téged akarunk! Nem hagyhatod csak úgy el az alvilágot, halandó! Anélkül nem, hogy megfizetnéd az árát!

– Milyen árat?

Goblinkezek tapadtak a számra és a nyakamra, mintha a hangomat akarnák elfojtani.

– Mondjátok az árat, és megfizetem.

A kezek megdermedtek. Megtörtek, összefonódtak, a görbe ujjak két szemet, orrot, szájat formáztak. Egy arcba néztem.

A szemek helyén csak gödrök, a száj mögött tátongó sötétség, Mégis éreztem valaki jelenlétét, sok goblin változott egyetlen egyeddé. A szakadékba bámultam, a szakadék meg vissza.

– Mit szeretnétek? – kérdeztem.

Eltartott egy ideig, míg az ujjak ajkat, nyelvet, szavakat formáltak.

Van valami nálad, ami a miénk, halandó. Milliárd hang egyesült, disszonáns hangmagasságokban.

– Mi…?

A fenti világban él. Még több kéz csatlakozott, hogy teljes legyen az arc. Éles pofacsontok. Hegyes áll. Fürtök. Ismerős vonások. Nem férünk hozzá. Nincs fölötte hatalmunk.

A félelem jéggé dermesztette az ereimben csorgó vért.

– Nem!

De igen! sziszegték. Jól tudod, kiről beszélünk.

A fejemet ráztam. Tudtam már, hogy Josefre gondolnak. De eszemben sincs a goblinoknak adni a kisöcsémet.

Az elcserélt gyermek, halandó, mondták. Akit az akaratod erejével szabadítottál ki. Vissza akarjuk kapni. Nincs helye köztetek, emberek között. Ide tartozik. Közénk. A fajtájához, idelent, az Alvilágban.

– Nem.

De igen, ismételték.

– Nem!

Körém fonódtak a karok.

Akarjuk, mondták megint. Jog szerint a miénk. Hozd vissza, hajadon! Hozd vissza!

Hozzam vissza. Mintha tárgy lenne vagy állat. Mintha nem lenne neve, élete, személyisége. Lehet, hogy Josef elcserélt gyerek, de nem kevésbé emberi, mint én vagy Käthe, vagy a szeretteink.

– Nem! – feleltem fuldokolva. – Nem tartozik közétek!

De hozzád sem.

– Nem – ziháltam. – Josef kizárólag önmagáé.

A goblinkezek még jobban szorítottak, kezdett elfeketedni előttem a világ.

A szereteted kalicka, jó halandó. Engedd őt el!

Nevettem. A nevetésem fuldokló köhögésbe veszett, hiszen a tekergő kezek éppen az életet szorították ki belőlem, mégis nevettem. Éppen úgy nem tudtam nem szeretni Sepperlt, ahogy a napot sem akadályozhattam volna meg, hogy minden reggel felkeljen.

A szereteted megöli.

A nevetésből zokogás lett. Könny csorgott a szememből, forró és sós könny. Benne a vonakodásom, a csalódottságom, de mindenekelőtt a szeretetem az én kis elcserélt gyerek-öcsém iránt, aki a fenti világban akart maradni, mert muzsikálni akart. Josef évekkel azelőtt meghalt, de az igazi öcsém, a szívbéli testvérem élt. A könnyeim a goblinkezekre hullottak, és szeretettel szennyezték őket.

Fájdalmasan szisszentek föl, kollektív sustorgás hallatszott, mint amikor az ágak sóhajtoznak a szélben. A sokízű ujjak lefejtődtek a csuklómról, a karomról, derekamról, és leejtettek a földre.

Éget! kiáltották, Éget!

Mihelyt kiszabadultam, köhögve, hatalmas kortyokban nyeltem a levegőt. Körülöttem éget, éget kiáltások elegyedtek A szereteted megöli! figyelmeztetéssel, és erősödtek disszonáns hangzavarrá.

Az oldalamon feküdtem, jóval azután is, hogy a goblinkezek felszívódtak. Mert a hangjuk elhalt ugyan, de az átok szavai velem maradtak: A szereteted megöli!

Nem tudom, mennyi ideig hevertem ott, a kétségeim bénító súlya alatt.

Amíg okod van szeretni, mondta Bogáncs. A szeretet forgatja az élet kerekét. A szeretet épít hidakat a világok között. Ha semmi mást, hát azt megtanultam, hogy a szeretet nagyobb, mint az ősi törvény.

A bizonytalanság lassú szárnyakon lebegett fölöttem, az elcserélt gyermek hangján susogva: Egyikünk sem bírta sokáig a fenti világban. Akár ott is maradhattam volna a porban és mocsokban, de ígéretet tettem a Goblinkirálynak: tűz ég benned: őrizd! Mozdulj vagy halj meg! Ha nem tudok menni, kúszni fogok. Ha most nem tudom a válaszokat, majd rájuk találok később. Amíg lélegzem, van idő. Talpra kecmeregtem.

És akkor, halkan, megszólalt egy hegedű.

Behunytam a szemem. Akadályokra számítottam, fizikai megpróbáltatásokra, de az Alvilág a leggyengébb pontomat, a szívemet támadta.

Ez nem Josef. Nem is a Goblinkirály. Csak trükk, mondogattam magamnak. Ez a mantra korábban már egyszer megmentett, amikor Käthe és én ezeket az utakat tapostuk, hogy visszataláljunk a felszínre. De a szavak már nem hatottak úgy, mint régen, és a lábam, szinte akaratom ellenére, követte a hangokat, és egy nagy barlangba vitt.

A bálteremben voltam. A bálteremben, ahol a Goblinbálon először táncoltam együtt a Goblinkirállyal. A teremben, ahol mint férj és feleség először köszöntöttük az alattvalóinkat. Most üresen állt, szép és földöntúli díszítés nélkül, terített asztalokon sem várt senkit lakoma. Középen egy kvartett tagjai ültek: egy hegedűs, egy billentyűs, egy csellista és egy fuvolista.

A csellista és a fuvolista ölében tartotta a hangszert, és nem is mozdult. A másik kettő egy lassú, gyászos darabot játszott, és azonnal fölismertem benne a Nászéjszaka szonátám adagio tételét. A hegedűs Josef arcát viselte, de nem tudott elbolondítani: az elcserélt gyermek imitálhatta az aranyfürtöket és a finom vonásokat, de soha, soha nem játszhatott úgy, mint Josef.

A váltott gyermek hangszerén a zeném laposnak és érdektelennek hatott. A hangok puffantak, zöttyentek a padlón, nem volt bennük se érzelem, se jelentés, se töltés. A csalódásom jó részét belepréseltem ebbe a tételbe, a vágyat, hogy gyorsabban és messzebbre jussak, miközben elutasítás várt minden fordulónál. Azt akartam, hogy a zene nyugtalanító, felkavaró legyen, de ez a változat csak untatott.

Odarohantam, hogy letépjem az állványról a kottámat, hogy visszavegyem, mikor a csellista megszólalt: – Csak elvesztegeted a tehetségedet erre a badarságra.

Megdermedtem. Papa az.

– Én nem hallom ki ebből a géniuszt, sem az ihletettséget a darab szerkesztésében. Szemétre való. – Hozzám fordult. – Nahát, Liesl! Egyetértesz, ugye?

Behunytam a szemem. Papa szeretett parancsolgatni vagy kedélyeskedni, attól függően, mennyit ivott. Mivel sosem tudtam, éppen melyik van érvényben, igyekeztem egyikkel sem találkozni.

– Nos?

Megpróbáltam azokba a pillanatokba kapaszkodni, amikor a Goblinkirállyal mindketten belevesztünk a zenémbe, aztán magunkra találtunk benne. Amikor egészen átalakított minket a hangzás és az elragadtatás, amikor megszűnt létezni körülöttünk minden, csak mi maradtunk és a zene. Papa és a saját kétségeim kicsavarták a kezemből ezeket a pillanatokat is, nem tartottak meg ők sem.

– Nem – suttogtam. – Nem, nem értek egyet.

Hallottam, ahogy a széklábak csikorognak a padlón, mikor a csellista fölállt és hátratolta a széket. Elcserélt gyermek, mondtam magamban. Csak egy elcserélt gyerek. Nem papa. Ő nem lehet!

– Nem?! – hallatszott most még közelebbről papa hangja, hozzá megcsapott az állott sör bűze.

– Mit mondtam neked, Liesl?

Ha kinyitom a szemem, és apám szemébe nézek, megtörik a varázs. Fekete goblinszemet fogok látni emberarcban, és tudni fogom, hogy csak egy elcserélt gyermek. De nem bírtam kinyitni a szemem és szembenézni a lehetőséggel, hogy talán mégsem így van.

– Úgyse vinnéd soha semmire!

Összerezzentem, szinte vártam, hogy egy vonó végigsuhint rajtam. Összetört a hátunkon néhány vonó, amikor apánk büntetett bennünket.

– Túlbecsülöd magad! Fel kell nőnöd, és ügyelned, hogy ne engedd a fantáziádat ilyen romantikusan szárnyalni!

A hangja mintha a repedésekből szólna, a fenti világ zugaiból és hasadékaiból, ahonnan zúg és üvölt a szél is. Igyekeztem állni a sarat, ellökni magamtól a kegyetlenséget, melyet meglengetett előttem, mint a kaszát, de a bensőm fonnyadt, görnyedt, kiszáradt.

– Csak mutasd meg magad a fenti világban, úgy, ahogy vagy, Elizabeth Vogler, és ítéljenek meg úgy, ahogy apád megítélt: tartsanak tehetségtelennek, felejthetőnek, értéktelennek.

Elizabeth. Papa sosem nevezett így. A családban mindenkinek Liesl voltam, néha Lisette, sőt Bettina. De a teljes nevemen apám sosem szólított, ez a barátok, ismerősök és a Goblinkirály előjoga volt. Az Elizabeth egy nő neve volt, aki lenni akartam, és nem a lányé, aki voltam.

– Akkor csak ítéljen meg a világ úgy, ahogy vagyok!

Kinyitottam a szemem. Az elcserélt gyermek, aki papa vonásait viselte, jó munkát végzett: piros arc, besüppedt szemek, foltos bőr. Az arcára kiülő rosszindulat viszont apámra sosem volt jellemző, sem a precízen kiszámított kegyetlenség. Papa csak tompa szerszám volt, csapásait válogatás nélkül, rajta keresztül mérte az ital.

– Állj félre – mondtam –, és engedj tovább!

Az elcserélt gyermek nevetett, és a vonásai megváltoztak.

– Ahogy kívánod, halandó – mondta, és földig hajolt előttem. Aztán letépte az állványról a Nászéjszaka szonáta kottáját, a kezem írása volt minden egyes hangjegy, és darabokra tépte.

– Ne! – kiáltottam, de a fuvolista lefogott, a másik kettő meg segített az elsőnek összetépni a kottát. Az elcserélt gyermekek megtaposták a munkámat, papírok lebegtek, szálldostak a levegőben, mint a hó, hullottak a hajamra, eltömték a szememet, a számat, keserűség és árulás ízét éreztem a nyelvemen.

Annyi minden veszett oda. Mennyi erőfeszítés lett hamuvá! A korai munkáimat papa égette hamuvá, büntetésből, mert megégettem Josef arcát. A titokban írt műveimet feláldoztam, hogy bebocsátást nyerjek az Alvilágba, és megmentsem a húgomat. És most ez, az utolsó és talán legnagyobb mű is oda, oda, oda végképp.

Kiáltoztam és zokogtam, de az ifjak csak akkor engedtek el, mikor az utolsó fecni is a földre hullott.

– Semmi baj – mondta vidáman az egyik. – Biztosan képes leszel újraírni, ha akkora tehetség vagy, mint gondolod.

Aztán magamra hagytak az üres bálterem-barlangban, gonosz nevetésük még visszhangzott a fülemben.

Megérkeztem az alvilági tó partjára.

Megfosztottak mindenemtől: önbizalomtól és önbecsüléstől, a zenémtől – mégis rákényszerítettem magamat, hogy folytassam az utam. Elvehetik mindenemet, akkor is én maradok én, egészen. Elizabeth több, mint egy nő ezen a néven, több, mint néhány kitalált hangjegy, több azoknál az embereknél, akik meg akarják szabni, ki legyen. Telítődtem magammal, mert nem tudtak megfosztani a lelkemtől.

Körülnéztem. Ismeretlen partszakaszon jártam, se bárkát, se szkiffet nem láttam kikötve, hogy átvinne a túloldalra. Néztem a nagy, fekete felületet. Az üvegsima felszín csalóka nyugalomról árulkodott, de az obszidiánlap mélye veszélyt rejtett.

A szirének.

Mintha a gondolataimban olvasnának, ezüstösen csillámló alakok sejlettek fel a felszín alatt. Kihúztam magam. Eljutottam idáig. Szembeszegültem a goblinokkal. Aztán az elcserélt gyermekekkel. Csak elbánok valahogy a szirénekkel is. Ha nem evezhetek át, akkor úszni fogok.

Mert nem vitt máshová út, csak lefelé.

Tettem egy lépést a tóban, és levegőért kapkodtam, mert a víz az államig ért. Hideg volt, a jégnél is hidegebb, a télnél is, a csalódásnál is.

A szirének közelebb úsztak, vonzotta őket a közelségem, mint a csukát a vér. Egyesével merültek fel, izzó cseppek függönyében merültek fel a csillogó feketeségből.

Olyan nagyon szépek voltak. Szépségesek, mint a Goblinkirály, vonásaik könyörtelen szimmetriája egyszerre volt csábító és riasztó. Meztelenek voltak, mint az újszülöttek, de kéjsóvár nőies alakjukat mintha olyasvalaki formázta volna, aki nem tudta, mindez mire való. Olyan tökéletesre, hibátlanra, sehol nem hagyott egy gödröcskét, egy szőrszálat, bütyköt, semmi emberit. Kerek, fekete szemük rám szegeződött, amint kecses kígyózó mozgással közeledtek.

Most a derekamig ért a víz. A legközelebbi hableány felém nyújtotta a kezét, és a karom saját akaratából feléje lendült. A szirén mosolygott, elővillanó hegyes fogait készült a bőrömbe mélyeszteni.

A többiek is a közelembe értek, körülúsztak, csapdába ejtettek. Kezük az arcomat, hajamat, lábamat, derekamat érintette. Dermedten éreztem, ahogy a combjaim völgyébe csusszannak, a gerincem alsó hajlatát érintik, vagy alulról a mellemet. A testem nagyon hasonlított az övékre, és mégsem. Az egyik a hajamba kapaszkodva kibontotta a copfomat. Általában föltűztem a hajfonatomat, de a sötét fürtök most a vízbe hullottak. A hosszú hajam úgy húzott lefelé, mint egy horgony.

Nem tudom, mikor történt, de már nem a saját lábamon mozdultam a feledés irányába. Húzott, vont, kényszerített valamilyen erő. Megálltam volna, de nem állhattam ellen az áramlatnak, pedig küzdöttem ellene.

A hableányok sziszegtek, már nem nyugalom vett minket körül. Kapaszkodtak abba, amibe értek, az ingembe, a hasamba, a cipőmbe, a hajamba, és vonszoltak tovább.

Elmerültem a sötétségben, csak a vízgyűrűk világítottak, ahogy fölkavartuk a vizet. Harcoltam: rúgtam és karmoltam, de a szirének csak annál erősebben tartottak. A csillogó, izzó felszín egyre távolodott. A tüdőm sajgott, levegőért rángatózott és kiáltott.

Na nem! Ha már meg kell fulladnom, legalább magammal viszek, ahányat csak bírok! Nem vonulok engedelmesen és csendben át a hosszú sötétségbe. Nem azért jöttem el eddig, hogy feladjam. Tűzzel, csinnadrattával, harccal múlok el.

Megragadtam a derekamat szorító hableányt. Az ő feje volt a legközelebb az enyémhez, a hajába kapaszkodtam, és a magamé felé rántottam az arcát. Nem is tudtam, harapni, széttépni akarom-e, de a szám az övére talált, és nagyra nyitottam a számat. A számba sóhajtott, és a tüdőm megtelt levegővel. Forró, nyirkos, párás levegővel, de levegővel.

Ezután már nem ő kapaszkodott belém, hanem megfordítva. Vergődött a szorításomban, de tartottam, Meneláosz küzdött Próteusz ellen, és én voltam a spártai király. Minden lopott csókkal újabb lélegzethez jutottam, míg végül a szirén a felszínre engedett.

Fuldokolva értem föl, de egyedül. A szirének eltűntek, most viszont egy másik, nem kevésbé félelmetes erő markába kerültem: elkapott az áramlat.

– Segítség! – kiáltottam, de a vízzel küszködő tüdőm zihálásába veszett a kiáltás. – Segítség!

Persze nem segített senki.

Fáradt voltam, nagyon fáradt. Alig bírtam a víz fölött tartani a fejemet. Azért sem engedek a fáradtságnak. Hiszen a hableányoknak sem sikerült a vízbe fullasztaniuk. Ezt is túlélem valahogy. A víz nekilökött a felszín alatti rejtett sziklatömböknek, a fejemen úrrá lett a sötétség, a testemen a fáradtság, de úsztam tovább. És szorgalmasan lélegeztem.

Végül az áramlat lassú hömpölygéssé szelídült, bugyborgó patakká, mely csendes tóba ömlött. A víz sziklás partra lökött, melyre herkulesi erőfeszítéssel fölkapaszkodtam, ügyet se vetve a testemet ékítő karcolások, horzsolások, vágások garmadájára. A partra rogytam, köhögtem és hánytam, víz folyt az orromból és a számból, vibrált, csillogott most is, de vér színezte pirosra.

Felköhögtem az utolsó korty vizet, és felültem.

Forgott velem a világ, hol elfeketült előttem, hol csillagokat láttam.

Maradj ébren, parancsoltam magamra, maradj életben!

Csoszogva léptem előre, de amit a lélek elbírt, a test nem. Rám zuhant a sötétség, többé nem emlékeztem semmire.