PIRRUSZI GYŐZELEM

sötét égbolt várt minket, amikor végre felmerültünk az Alvilágból, de temérdek csillag ékítette. A hold még nem kelt fel, nem tudtam, mennyi idő telhetett el. Talán elkéstünk?

Körülnéztem. A környező erdőt nem találtam ismerősnek, a csillagok másvilági izzása világította meg. A faágak szoboralakká csavarodtak, századokon át formálta őket a szél vagy a goblinkezek. Úgy törekedtek a magasba, mintha szabadon akarnának táncolni vagy barangolni, de annál gyorsabban vertek gyökeret és ejtette őket rabul a föld. Constanze meséi jutottak eszembe a fává változó lányokról, bele is borzongtam, pedig szokatlanul langyos volt az éjszaka.

Nem, még nem késhettünk el, mértem fel fejem fölött a széles égboltot. Az ég volt a bizonyíték: nyertem! A szememet szinte égette a fény, hosszú napokon át voltam a föld, gyökerek és sziklák alá temetve, a csillagok fénye megkönnyeztetett.

– Ó! – mormoltam. – Gyere és nézd!

Kimásztam a hatalmas tölgyfa gyökerei közül egy nyúl üregén át, ami a nyúlnak is szűk lehetett. Käthe és én végtelennek látszó nappalokon és éjszakákon át vándoroltunk a soha el nem fogyó alvilági folyosókon. A folyosók egyre szűkültek, a felületük egyre durvább lett, a civilizáció jelei fokozatosan eltűntek, míg végül négykézláb mászhattunk csak tovább. Büszke voltam a húgomra, aki egy pillanatig sem panaszkodott, hogy koszos lesz a ruhája, kavics fúródik a tenyerébe vagy gyökerek tépik a haját. Az ő erejéből merítettem bátorságot, egy pillanatra sem inogtam meg, még akkor sem, amikor a bokám akart cserben hagyni, mert megsüppedt alattunk a folyosó.

– Käthe! – hívtam megint. – Gyere és nézd!

Megfordultam, hogy segítsek neki, de semmi mást nem láttam, csak a tölgy üregéből kiragyogó kék szemét.

– Käthe! – ismételtem. – Gyere!

Nem mozdult. A tekintete egy pontra szegeződött, mögöttem.

– Mi a baj? – A fa elé térdeltem, és utánanyúltam. – Megcsináltuk! Vége! Legyőztük a Goblinkirályt!

– Nahát, tényleg?

Megpördültem. A Goblinkirály állt előttem a tisztáson, bőrnadrágban és durva szövésű kabátban. Ha nincs bőrének szokatlan sápadtsága és hegyesedő fogait felfedő gúnyos mosolya, nézhettem volna helyi pásztorlegénynek. De nem volt helyi pásztorlegény. Túl szép és túl szörnyű volt hozzá.

– Nahát, vagy nem? – mutattam az éjszakai égboltra. – Legyőztelek téged és ezt a pokolbéli labirintust.

– Nem vagyunk-e mind rabjai egy-egy magunk készítette labirintusnak? – kérdezte könnyed hangsúllyal a Goblinkirály.

– Nem elég, hogy király, filozófus is! – morogtam. – Milyen bájos!

– Bájosnak találsz, Elizabeth? – kérdezte bársonyosan doromboló hangon.

Kerestem az arcában a szelíd ifjút, legalább a nyomát, valamit, amibe kapaszkodhatok. Sehol nem találtam.

– Nem.

A Goblinkirály az ajkát biggyesztette.

– Ez fájt. – Közelebb lépett, a jég és a föld édes szaga kísérte. Hosszú, elegáns ujjai közé fogta az államat, és a szemembe nézett. – De hazudsz.

– Engedj el! – mondtam remegve, de szilárd hangon.

Vállat vont.

– Ahogy óhajtod.

Elhúzódott, és az érintésének hiányától hidegebb lett.

– Nem látom a húgodat.

Sóhajtottam. Käthe, aki eddig olyan bátor volt, a jelenlétében elgyávult megint. Ott maradt a tölgy gyökerei között, és nem akart előbújni.

– Akkor segíts kiszabadítani a gyökerek közül!

Fölvonta a szemöldökét.

– Semmi kérem? Nahát, micsoda bonyodalom ez, Elizabeth!

– Azt kívánom, hogy szabadítsd ki a húgomat!

A Goblinkirály bólintott.

– Kívánságod számomra parancs!

A tölgyfa gyökerétől koronájáig kettéhasadt, és egy rémült Käthe ült a közepében. Labdává gömbölyödött, arcát két térde közé rejtette, a teste reszketett a félelemtől.

– Käthe! Käthe! – kaptam a karomba. – Nincs semmi baj. Vége. Hazamehetünk.

– Csak ne olyan gyorsan! – lépett előre a Goblinkirály. – Még nem végeztünk.

A húgom összegörnyedt, a vállamba fúrta a fejét.

– De igen, végeztünk. Fogadást kötöttünk.

– Valóban? Mire is?

Néha nagyon is könnyen felejtettem el, hogy az Erlkönig kortalan, ősi, idősebb, mint körülöttünk a hegyek.

– Hogy megtalálom az Alvilágból kivezető utat, és visszahozom a húgomat – mondtam fogcsikorgatva. – Most pedig itt állunk, a fenti világban.

– Úgy gondolod?

Rémület kúszott a bőröm alá, pánik borított el, cseppenként.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Bátor próbálkozás volt, Elizabeth – mondta a Goblinkirály. – De vesztettél.

A szavaira megváltozott körülöttem az erdő. Amit fának néztem, kőoszlop lett, a falevelek szakadt rongyok, az éjszakai égbolt megdermedt és megrepedt, ahogy tótükröt repeszt a rianás. Käthe halkan zokogott a vállamon, és amit eddig fogvacogásnak véltem, két állhatatosan ismétlődő szó volt: túl késő, túl késő.

– Ne! – suttogtam. – Jaj, ne!

Még mindig az Alvilágban voltunk.

– De! – mondta, és a szó lágyan szisszenő cirógatás volt. – Én győztem.

Szorosan magamhoz öleltem a húgomat.

– Pontosabban – helyesbített a Goblinkirály –, győzök, mihelyt az újév első holdtöltéje beköszön.

Megdermedtem.

– Még nincs holdtölte?

– Még nincs – vallotta be. – És közel vagy. Túlságosan is közel.

Intett. Hullámot vetett a jeges égbolt, és visszatértek a csillagok, gyengén pislogtak, mintha csak tükröződnének egy tó vizén.

– A küszöbön állunk – mondta. – A fenti világ ott van, a fátyol mögött.

Käthe nagy levegőt vett, és az égboltra nézett, hogy fölmérje a csillagokat. Ezüstös fényükben fürdött az arca és a haja, behunyta a szemét, mintha ki akarná zárni a látványt, a közeli és mégis elérhetetlen szabadságét.

– Mennyi idő van még holdtöltéig?

– Nem sok – felelte a Goblinkirály. Mosoly kúszott az arcára. – Ahhoz biztos nem elég, hogy elmeneküljetek.

– Esélyt kell adnod nekem!

Összefonta a mellén a karját.

– Nem.

– Egy úriember betartja a szabályokat!

– De én nem vagyok úriember, Elizabeth. – Most csak úgy áradt belőle a modorosság és valami lanyha szarkazmus. – Király vagyok.

A felismerés hulláma öntött el.

– Neked meg se fordult a fejedben, hogy győzni hagyj!

– Valóban – villantotta elő a fogait. – Végül is a Gonoszok Ura vagyok, nem?

A gonoszok Ura. Hát persze.

– Akkor mire jó ez a játék? – kérdeztem. – Miért bajlódsz vele, ha egyszerűen el is veheted, amit akarsz?

Kifürkészhetetlen lett a tekintete. Egyszerre végtelenül öregnek látszott – öregnek és fáradtnak. Emlékeznem kellett, hogy az Erlkönig hosszabb ideje él ezekben a hegyekben és erdőkben, mint én, magánál az időnél is régebben.

– Nem én akartam – mondta olyan lágyan, amennyire csak lehetett. – Soha nem akartam.

A meglepetés jéggé dermesztett és elakasztotta a lélegzetem.

– Mein Herr – mondtam. – Akkor miért…?

A Goblinkirály csak nevetett. Az imént még öreg arc pajkos kifejezést öltött. A vonásai megélesedtek, a tekintete keményen csillogott, a pofacsontja meghasadt árnyék.

– Mit gondoltál, mi a válasz, Elzabeth? Azért játszom veled, mert tehetem. Mert öröm. Mert különben unatkoznék.

A harag tagolatlan üvöltése fojtogatott. Tönkre akartam tenni valamit, kitombolni a dühömet, amiért minden olyan igazságtalan. Legszívesebben ölre mentem volna a Goblinkirállyal, hogy ízekre tépjem, ahogy a bakkhánsnők vették űzőbe Orpheuszt. Ökölbe szorult a kezem.

– Igen – mormolta. – Gyerünk! Üss meg! Rajta!

Nemcsak a szavai, de a hangja is ugyanazt sugallta. Folytatta: – Fordítsd ellenem a haragod!

Egymásra bámultunk, egészen közelről. Láttam, hogy a szürke szeme csupa kék és ezüst pötty, a zöld pedig borostyán és arany. A felemás szempár csúfolt, ingerelt, fűtötte bennem a szenvedélyt. Ha én voltam a hunyorgó parázs, ő a piszkafa, hogy lángra lobbantson.

Ijedten visszakoztam. Féltem megérinteni, mert féltem a bennem lobbanó tűztől.

– Mein Herr – kérdeztem határozottan –, mit akarsz tőlem?

– Már mondtam, mit akarok – felelte. – Téged, egészen.

Nem eresztettük egymás tekintetét. Engedd el magad, súgta a szeme. De nem lehetett. Ha engedek a haragomnak, ki tudja, mi mást szabadítok el magamban.

– Miért? – kérdeztem rekedten.

– Mit miért, Elzabeth?

– Miért én? – Alig hallhatóan kérdeztem, de a Goblinkirály meghallotta. Ő mindig hallott engem.

– Miért te? – villantak elő az éles, hegyesedő fogak. – Ki más jöhetne szóba? – A szavai is élesen hasítottak belém, mindegyik egy-egy penge. – Hiszen mindig te voltál a játszótársam.

Gyerekes nevetés csendült a fülembe, de inkább volt emlék, mint hang, emlék egy kisfiúról és kisleányról, akik együtt táncoltak az erdőben. A fiú a goblinok királya, a lány a fogadós lánya. Nem, egy zenész lánya. Sőt, zenész.

Leszel a feleségem?, kérdezte a kisfiú. Feleségre van szükségem. Leszel a feleségem?

A kis zenész csak nevetett.

Legalább adj egy esélyt, Elizabeth!

– Esélyt – suttogtam. – Adj esélyt, hogy győzhessek! Még nem kelt fel a hold!

A Goblinkirály egy hosszú pillanatig nem szólt.

– A játékot senki nem nyerheti meg – mondta végül. – Sem te, sem én.

A fejemet ráztam. – Muszáj megpróbálnom!

– Ó, Elizabeth! – Ahogy a nevemet kimondta, valamit megérintett bennem, nagyon mélyen, nagyon belül. – Csodálatra méltó lenne a makacsságod, ha nem lenne őrültség.

Szóra nyitottam a számat, hogy tovább érveljek, de ajkamra tette az ujját, hogy csöndre intsen.

– Hát jó – mondta. – Egy utolsó esély. És utolsó játék. Találd meg a húgodat, és mindkettőtöket elengedlek!

– Ez minden?

Csak egy mosoly volt a válasz, de inkább ijesztő, mint megnyugtató.

– Rendben – mondtam remegő hangon. – Gyere, Käthe, menjünk innen!

Käthe nem felelt.

– Käthe?

Megpördültem. Egyedül maradtam, a húgom eltűnt. Megint.

Találd meg a húgodat!

Akkor felüvöltöttem, beleremegett a barlang a kiáltásaimba, a haragomba, az önutálatomba, a gyűlöletbe és a csalódásba. A világ megint fordult egyet körülöttem, újra a különös és kísérteties erdőben voltam, a hidegben, a csillagok alatt. Az égbolt tiszta, a csillagok közönyös távolságból figyeltek.

A fenti világban voltam.

– Jaj, ne! – kiáltottam. – Ne, ne, ne, ne!

Az erdőben csak az Erlkönig gúnyos kacagása visszhangzott.

– Te fattyú! – dühöngtem. – Gyere elő, és küzdjünk meg tisztességesen!

Már láttam is, egy távoli ligetben állt, karjában Käthe ernyedt teste, mint egy oltárterítő, a húgom feje hátrahanyatlott, két karja szétterült. Torz Piétát formáztak, a Goblinkirály mosolyogva gyászolt, és Käthe volt a halott mártír.

Odarohantam, de mihelyt ujjammal érintettem a ruháját, ő és a Goblinkirály is eltűntek. Ahol az előbb még a húgom feküdt, csak selyemfoszlány suhogott a szélben, fennakadt egy nyírfa ágán.

– Liesl!

Käthe hangja fojtottan szólt. Megint megfordultam, és kétségbeesett elszántsággal követtem a hangot. Megpillantottam a kalickává fonódott ágak között. De mégsem, csak egy szederbokorból magasba nyúló fa volt az. Aztán udvarlók gyűrűjében láttam, két karját a háta mögé kötötték. Már nem hasonlítottak emberre, csinosságuk ellenére sem, buja mosolyuk inkább ijesztő, mint hívogató.

Űzőbe vettem őket, de nem Käthe került a karmaik közé, hanem én. Körülvettek a magas, elegáns goblinférfiak, mind a királyukra hasonlítottak, ernyedtek voltak, gyönyörűek és kegyetlenek. Ajkukat éreztem a bőrömön, kis, szerelmes harapásaikat a nyakamon, mintha cafatokra akarnának tépni. De nem, nem is goblinférfiak téptek, hanem a halott téli ágak. A hajam, a ruhám cafatokban.

– Liesl!

Käthe hangja elhalóan szólt, mégis mintha közelebb lenne. Mintha a föld alá temették volna. Térdre zuhantam, és őrjöngve kapartam, túrtam a földet.

– Add fel, Elizabeth! – mondta a Goblinkirály. – Add fel, és add meg magad nekem!

A hangja egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan. Ő volt a szél, a föld, a fák, a levelek, az ég és a csillagok. Vele harcoltam, és az erdő ütött vissza, nem éreztem időt, távolságot, nem tudtam, ki vagyok.

– Liesl!

Tompa ütéseket hallottam. Elkotortam a leveleket, gallyakat, kavicsot és földet, míg a kezem valami simát és keményet nem tapintott. Olyan volt, mint az üveg.

– Liesl!

És Käthe ott volt alattam, jégpáncél mögött. Befagyott tó lenne? Hatástalanul püföltem a jeget, és a nevén szólongattam a húgomat. Lehet, hogy fuldoklik? Elkeseredetten kiáltoztam, kapartam, fúrtam, ütöttem, míg a tenyerem vérezni nem kezdett, és a vérem össze nem maszatolta a jeget.

Váratlanul kitisztult alattam a fagyos tükör, és tisztán láttam az őrjöngő Käthét. A pániktól eltekintve egészségesnek látszott. Aztán újra odanéztem, és semmi sem volt rendben. Már nem a befagyott tó mélyfeketéje volt alattam, szédelegve láttam a végtelen csillagos égboltot odalent. Käthe már nem fölnézett rám, hanem le. Mintha ő térdelne egy tó partján. A keze egy ritmusban püfölte a jeget az enyémmel, de már nem tudtam volna megmondani, ki van fönt és ki van lent. Én vagyok az Alvilág rabja? Vagy ő?

– Add fel, Elizabeth! – A Goblinkirály arca ott tükröződött a jég sima felszínén, de amikor megfordultam, senki nem állt mögöttem. – Engedd el!

De nem lehetett. Kerestem valamit – bármit –, hogy összetörjem a húgomtól elválasztó jeget. Nem találtam semmit. Se követ, se ágat, se gallyat.

És akkor eszembe jutott a goblinfuvola. A ruhám derekába préseltem, amikor az alvilági alagútrendszerben folyosóról folyosóra jártunk, amikor már nem játszhattam rajta tovább, mert csak négykézláb haladhattunk előre. Kotorásztam a hangszer után, kioldottam a kötényem, a szoknyám, a szemérmemet. Semmi nem érdekelt. Letéptem a ruhámat, és előhúztam a hangszert.

Bizonytalanság villant a Goblinkirály szemében, mert még mindig láttam a tükörképét.

– Elizabeth, ne…!

A többit már nem hallottam. Két kézzel emeltem a fuvolát a fejem fölé. A szél belemarkolt a billentyűkbe és hanglyukakba, édes dallamot játszott, elnyomva minden más hangot.

Aztán teljes erőből meglendítettem a hangszert, mint egy baltát.