VIRTUOSO

käthe!

Rohantam felé, amikor leroskadt. Pánik dermesztett, meghűlt bennem a vér, el akartam kapni, mielőtt a földre zuhan. Nekem támaszkodott, a teste elernyedt, sápadt arca kimerült, feszes.

– Käthe, jól vagy?

Lassan, hunyorogva nyitotta a szemét, a tekintete üveges volt és bizonytalan.

– Liesl?

– Igen – néztem rá megrovóan. – Mit keresel itt?

Ott térdeltünk a Manóligetben, ami nem tartozott a húgom kedvenc helyei közé. Jól megfuttatott hegyen-völgyön át, mikor annyi teendő vár Antonius mester ébredése előtt. Dühös voltam, vagy annak kellett volna lennem, de a gondolataim meglepő lassúsággal cammogtak, olyan lassan, mint amikor egy hosszú tél után beindul az olvadás.

– Itt?! – próbált felülni Käthe. – Miért, hol vagyunk?

– A Manóligetben – válaszoltam türelmetlenül. – Ott, ahol az égerfák nőnek.

– Ó! – mondta, álmodozó mosollyal az ajkán. – Azért jöttem ide, mert hallottam.

– Mit hallottál?

A szavai valamit megmozdítottak az agyamban, a gondolataim úgy koppantak a földön, mint a hullott levelek. Pedig csak gyér benyomások voltak – toll, jég, fakó szempár –, mire megragadtam volna őket, úgy olvadtak szét, mint tenyéren a hópihe.

– A zenét.

– Milyen zenét?

A félig visszatérő emlék újra megcsiklandozott, akár a viszkető seb, amit nem tudunk megvakarni.

– Ugyan már! – mondta, és felém fordította mosolygó arcát. – Neked aztán igazán tudnod kellene! Nem ismered fel a lelkedben zengő éneket?

Groteszk vigyor suhant át a húgom arcán, vértelen ajkai elvékonyodva tárták fel elnyíló, borvörös szájüregét. Elborzadtam.

– Valami baj van?

Hunyorogtam, mire eltűnt az arcáról a mosoly. Egy kis ránc jelent meg szeszélyes, duzzogó szája szögletében, a szeme kerekre nyílt, az arca rózsás lett, kivirult, mint azelőtt. De a szeme alatt mély karikák tűntek föl, a bőre halvány, fakó maradt.

– Igen – feleltem végül ingerülten. – Az a baj, hogy itt vagyunk, és nem otthon, a fogadóban. – Talpra segítettem. – Mit csináltál idekint?

Käthe nevetett, de nem úgy, ahogy szokott. Sötét, téli erdők, rianó jég bújt a fényesen zengő hangok mélyén, a bőröm lúdbőrzött, az agyam bizsergett.

– Szót váltottam egy régi baráttal.

– Milyen régi baráttal? – kérdeztem, de közben föltámogattam, a karját a vállamra támasztottam. A bőrét hidegnek és nyirkosnak éreztem, inkább volt holt, mint élő emberé.

– Ugyan már! – szólt rám megint. – Hát így elfelejtetted a régi szép időket, Elizabeth!

Megdermedtem. Käthe nélkülem meg se mozdult. Félrebillentett fejjel figyelt, az ajkán mosoly, egyszerre gunyoros és édes.

A húgom soha, de soha nem szólított Elizabethnek.

– Mindig úgy meséltél róla, mint a barátodról – szólalt meg lágy hangon. – A barátod, játszótársad, szerelmed volt.

Az arckifejezése megváltozott, élesebb, ravaszabb lett. Az álla hegyesebb, az arccsontja, mint a penge.

– Azt mondtad, egy nap hozzámész feleségül.

Hans. Nem, nem lehet Hans. Hans a fogadóban van. Régi barát az erdőben, lány a tisztáson, király a királyságában…

Az agyamban a bizsergő, viszkető érzés az elviselhetetlenségig fokozódott. Kétségbeesetten kapartam, fúrtam, ástam az emlék után, amit nem leltem. Valami hiányzott. Valami elmúlt. Mi történt ezelőtt? Hogy kerültünk ide? Nőtt bennem a balsejtelem, balsejtelem és félelem áradt szét a bensőmben, mint áradáskor a sötét víz.

– Käthe! – szólaltam meg rekedten. – Mi…

Ezüst-arany sörény, jeges szempár, kihívó mosoly. Már majdnem megvolt, majdnem rájöttem.

Ekkor felnevetett a húgom. A saját gyöngyöző, muzsikáló nevetésével.

– Nahát, Liesl! – mondta. – Milyen könnyű becsapni téged!

Egyszerre fölemelkedett sötétség és árnyék, a varázs megtört.

– Utálatos vagy! – nyögtem.

Käthe elmosolyodott. Azt hittem, megint a vértelen ajkakat és borvörös szájüreget látom majd, de ez már az ő édes mosolya volt.

– Na gyere! – fűzte a karját az enyémbe. – Épp elég időt pocsékoltunk el. Antonius mester bármelyik pillanatban felébredhet, és anya már biztosan őrjöng.

Megráztam a fejemet, összeszedtem minden erőmet, és hagytam, hogy a húgom mankónak használjon. Együtt sántikáltunk haza, a valóságba, az e világi létbe.

Käthe jól gondolta: anya őrjöngött. Antonius mester akkor ébredt, amikor hazaértünk, és felbolydult az egész fogadó. Constanze és anya éppen versenyt üvöltöttek, Hans megbújt egy sarokban, a kezében söprű, túl udvarias ahhoz, hogy beleszóljon, túl gyáva ahhoz, hogy odébbálljon.

– Lehetetlen! – Egy laza fürt kiszabadult anya főkötője alól, mire lisztes kézzel lesimította. – Nem engedem! Ma aztán végképp nem!

Constanze kezében nagy zsákvászon táska. Furcsa ütést éreztem, mikor láttam, hogy sót önt az ablakpárkányokra, minden küszöbre, minden bejárat elé.

– Ez az év utolsó éjszakája! – emelte az ujját vádlón anyámra. – Nem hagyom, hogy ne védjen minket semmi, akár beleegyezel, akár nem!

– Elég! – próbálta anyám kiszabadítani a táskát Constanze kezéből, de az öregasszony tölgyfa gyökeréhez hasonlóan göcsörtös ujjai meglepően erősek voltak. – Nincs ma türelmem ehhez, nem elég, hogy itt van Antonius mester, és Georg megint itt hagyott minket!

Ekkor vett észre a húgomat és engem.

– Käthe, gyere segíts!

A húgom kivette Hans kezéből a söprűt, és söpörni kezdett.

– Te pedig! – vetett rám Constanze egy csúf pillantást. – Te nekem segítesz! Nem engedheted be az Erlköniget!

Hátráltam, és anyámról a nagyanyámra néztem.

– Liesl! – mondta anya elkeseredetten. – Nincs most időnk ezekre a gyerekmesékre! Gondolj az öcsédre! Mit szólna Antonius mester?

– És vele mi lesz? – bólintott Constanze Käthe felé. – Azt hiszed, őt nem kell megvédeni? Gondold meg, mit választasz, kislányom!

A kiömlött sóról a húgomra néztem. Meg kell védenem a Goblinkirálytól. Aztán Josefre gondoltam, és úgy döntöttem, nem veszélyeztethetem az amúgy is bizonytalan jövőjét. Kivettem a húgom kezéből a söprűt, és összesöpörtem a sót. Constanze a fejét rázta, a válla megadóan leroskadt.

– Most pedig – szólt anyánk elégedetten –, Käthe, te nézz utána, készen áll-e az öcséd a meghallgatásra, én pedig ágyba kísérem a férjem idős anyját – nézett Constanze-ra.

– Nem vagyok fáradt! – csattant fel Constanze. – Sem beteg, sem gyengeelméjű, bármit is mond – viszonozta keményen anyám pillantását – a fiam zaklatott felesége.

– Hallgass, öregasszony! – kezdett rá anyám. – Föladtam a kedvedért a karrierem, a családom, a gyerekeim jövőjét, a legkevesebb, amit elvárhatok, egy kis hála…

Ekkor lépett be papa. Dallal az ajkán, hegedűtokkal a hóna alatt, ami minden léptével nyikorgott és csikorgott.

– Elmegyek, elmegyek, ebből a városból elmegyek!

– Georg! – tágultak dühében anyám orrlikai. – Te hova tűntél?

– Käthe! – suttogtam. – Mi lenne, ha Hansszal fölkísérnétek Constanze-ot a szobájába. Majd én megnézem, Josef készen áll-e, ha itt végeztem.

A húgom hosszú, kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, aztán bólintott. Hans gyengéden kézen fogta Constanze-ot, aztán mindketten eltűntek Constanze-cal együtt.

– És te kedvesem, itt maradsz, ha vissza-vissza-visszajöttem, az ajtódban ott leszek!

Papa előrehajolt, hogy csókot nyomjon anya szájára, de ő ellökte.

– Antonius mester már jó néhány órája itt van, de a ház ura sehol! Én meg csak…

A tiráda maradéka beleveszett egy letompított csók hangjaiba. Papa földre csúsztatta a hegedűtokot, magához vonta anyánkat, és sörgőzös kedvességeket súgott a fülébe.

– Nem lehetek mindig veled, de lélekben mégis itt vagyok – énekelte lágyan. – És te, kedvesem itt maradsz, ha vissza-vissza-visszajöttem, az ajtódban ott leszek!

Láttam, ahogy anya teste hajlik, elernyed papa ölelésében. Egyre kevésbé tiltakozott az újabb és újabb csókok ellen, mire végül elnevette magát.

Papa győztesen vigyorgott, pedig csak ideiglenes győzelmet aratott. Kivívott anyánál egy nevetést, de anyánk tekintetéből ítélve a háborút elvesztette.

– Menj, és tisztálkodj meg! – mondta anya. – Antonius mester a csarnokban vár.

– Elkísérhetnél! – mondta papa, és hevesen föl-le mozgatta a szemöldökét.

– Hess! – lökte el anyám. Az arca kipirult. – Menj már!

Aztán megijedt, amikor észrevett az árnyékban.

– Liesl! – mondta, és végigsimított a kezével a haján. – Nem tudtam, hogy még itt vagy.

Az utolsó sószemcsét is a lapátra söpörtem, aztán a tűzbe dobtam. Még a családom is ilyen könnyen megfeledkezik rólam.

– Jó, átveszem – kapta ki a kezemből a söprűt és a lapátot. – A jó ég tudja, hol nem járt már a vén boszorkány, mielőtt leállítottuk.

A fejét rázta: – Még hogy só!

Vállat vontam, fogtam egy nedves rongyot, letöröltem a pultokat.

– Constanze-nak megvannak a maga babonái.

És balsejtelem fogott el.

A só régi babona, és én nem szoktam cáfolni a babonákat. De éppen most hagytam cserben nagymamát.

Gondold meg, mit választasz.

– Nincs is velük baj, ha éppen nincs a házban egy híres hegedűművész – mondta anya. A pultok felé biccentett. – Ha ezzel végzel, keresd meg az öcsédet, és ellenőrizd, készen áll-e az estére!

Kiment a konyhából, de egyre morgott magában: – Még hogy só! De tényleg!

Mikor végeztem a konyha csinosításával, belebotlottam valamibe a padlón.

Papa hegedűtokja hevert ott. Nyitva állt a kőlapokon, a hegedű sehol, a helyén maroknyi ezüst Groschen.

Mintha nem csak én jártam volna a mai napon Herr Kasslnál.

Becsuktam a tokot, elvettem a pénzt, és biztos helyre dugtam mindkettőt.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, Josef helyett Käthét kellene megkeresnem. Hogy semmibe vettem Constanze figyelmeztetését, jobban megviselt, mint gondoltam, belülről mart a bűntudat. Kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni valamire, de minél inkább próbáltam megragadni, annál fürgébben kisiklott az agyamból. Aztán megráztam a fejem. Ez nem a gyerekes fantáziálás ideje. Félretoltam a húgom miatti aggodalmat, és az öcsém keresésére indultam.

Nem találtam a szokásos helyein, sem a szobájában, sem az erdei ösvényeken, sem a Manóligetben. Közeledett a szürkület, és Josefet nem leltem sehol. Hajamat téptem idegességemben, úgy tértem vissza az erdőből.

Egy kéz ragadta meg a csuklómat, amikor odabent megindultam fölfele a lépcsőn.

– Liesl!

Ijedten ugrottam félre. Josef a lépcső alatt bújt el. Csak a szeme világított, mint farkasé a sötétben.

– Sepperl! – kiáltottam. – Mit csinálsz te itt?

Leléptem a lépcsőről, és Josef elé guggoltam. Árnyékok vésődtek az arcára, csíkok, szögek, éles pofacsontok, hegyes áll.

– Liesl! – felelte elgyötört hangon. – Nem bírom végigcsinálni.

Az idős hegedűművész érkezésének híre úgy terjedt a faluban, mint a futótűz. Josefnek hatalmas közönsége lesz. És tudtam, hogy fél az idegenektől.

– Ó, Sepp! – mondtam. Lassan, gyöngéden, mintha egy kismadarat emelnék ki a fészekből, kézen fogtam Josefet, és a szobájába vezettem.

Totális rendetlenség fogadott odabent. A ruhái szanaszét hevertek, valaki – talán papa – lehozott a padlásról egy utazóládát. A hegedűtok nyitva állt mellette az ágyon, a hangszer a bársonytokban pihent. Láthatólag senki nem gyakorolt rajta egész nap.

– Képtelen vagyok Antonius mester előtt játszani, Liesl! Nem megy!

Nem szóltam semmit, csak szorosan magamhoz öleltem. Kicsinek és törékenynek éreztem a karomban. Mindketten aprók és madárcsontúak voltunk, de míg én makkegészséges és csupa élet, az öcsém érzékeny és finom. Kiskorunkban őt jobban meggyötörte a skarlát, mint a húgomat vagy engem, azóta is visszatérő láz és hidegrázás kínozta.

– Félek, Liesl! – suttogta.

– Sss! – csitítottam a haját cirógatva. – Csodálatos leszel!

– Neked kellene megmutatni, mit tudsz, Liesl! – mondta. – Bemutatkoznod Antonius mester előtt! Neked, és nem nekem!

– Sss! – nyugtattam. – Te vagy a virtuóz, nem én!

Igazat mondtam. Papa mindhármunkat tanított hegedülni, de csak Josef játszott ragyogóan. Én zeneszerző voltam, és nem előadóművész.

– Igen, de te vagy a zseni – mondta. – Te alkotsz, én csak tolmácsolok.

Könnyek gyűltek a szemembe. Az öcsém minden egyes nap tudatosította bennem, hogy a zeném ér valamit, de még mindig fájt tőle hallani.

– Ne rejtőzz el! – kérlelt. – Megérdemled, hogy hallgassanak! A világnak szüksége van a muzsikádra! Nem lehetsz olyan önző, hogy megtartod magadnak!

De mennyire hogy lehetek! Igaz, nem önzésből, hanem szégyenérzetből. Képzetlennek, tanulatlannak, tehetségtelennek tartottam magam. Könnyebb – és biztonságosabb – volt Josef mögé rejtőzni. Az öcsém szép kertté szelídítette az én vad képzelgéseimet, elsimította a durva éleket, és műalkotást tett a világ elé.

– Nem tartom meg magamnak – feleltem lágyan. – Te játszod el nekem a zenémet.

Mert mindig így történt. Josef volt az én írnokom. Ő tette hallhatóvá a zenét, ami a lelkemben élt.

Én voltam a hegedű, ő a vonó. Bal és jobb keze voltunk ugyanannak a zongoristának, közös játékra teremtettünk, nem egyénire. Én írtam a zenét, Josef játszotta el a világnak. Így volt és így lesz.

A fejét rázta: – Nem, nem!

Harag fogott el, harag, elkeseredés és féltékenység. Josef mindent megkaphat, amit mi valaha szerettünk volna, csak meg kell ragadnia az alkalmat. Neki van esélye, nekem sose lesz, ahogy eddig sem lehetett.

Az öcsém megérezte a hangulatom változását, és erősebben ölelt.

– Ó, Liesl, sajnálom, sajnálom – motyogta a fejét a vállamba fúrva. – Szörnyű vagyok, nagyon önző, tudom.

A haragom azonnal elkopott, üresség, kimerültség maradt utána. Nem, nem az öcsém szörnyű, hanem én. Én, aki irigylem tőle ezt az életre szóló lehetőséget csak azért, mert nem az enyém.

– Dehogy vagy önző, Sepperl! – mondtam. – Te vagy a legkevésbé önző ember, akit valaha láttam!

Josef kinézett a szobája ablakán, a fogadónkat körülölelő erdőre. Az éppen lebukó nap mindent vérvörösbe vont. Az öcsém szórakozottan futtatta végig ujjait a hegedűn. Egy del Gesù volt, a kevés értékes hegedű egyike, ami megmaradt, miután papa eladta a többit Herr Kasslnak, hogy fedezze az adósságait. Az Amatis, a Stainers, a Stradivari régen odalett.

– Mi lenne – kérdezte végül –, ha kívánhatnék valamit, és teljesülne?

A vöröses fény üregei és árnyékai most kísérteties megkönnyebbülést rajzoltak az arcára. A szeme és állkapcsa alatti horzsolások, a hegedű álltámaszának nyomai alvadt vér színét öltötték.

– Mit kívánnál, Sepperl? – kérdeztem gyengéden.

– Hogy én legyek a világ legnagyobb hegedűse – mondta, és ujjaival tapintotta az f-lyukat, a nyerget, aztán a csigát. A csiga a hegedű egyik legszokatlanabb része volt, nőalakban faragták meg. Nem is a nőalak volt szokatlan, hanem a faragott arcon látható gyötrelem. Vagy extázis. Ezt sosem tudhattam biztosan. – És úgy játsszak, hogy zokogjanak az angyalok.

– A kívánságod máris teljesült – mosolyogtam, de a mosoly megkeseredett a számban. Bár lenne varázsereje a kívánságainknak! Arra az időre gondoltam, amikor Käthe és én egymás mellett ültünk a templomi padban, csontos combunk a kemény fához préselődött. A húgom aranyhaját néztem, amint glóriát font köréje a nap, és azt kívántam, sőt azért imádkoztam, hadd legyek olyan gyönyörű, mint ő.

– Éppen ettől félek – suttogta.

– Félsz? Az istenadta tehetségedtől?

– Istennek ehhez semmi köze – felelte komoran.

– Josef! – kiáltottam fel döbbenten. Talán nem voltunk olyan lelkes templomjárók, de Isten éppen olyan természetes velejárója volt az életünknek, mint a reggeli mosakodás. A tagadása szentségtörésnek tűnt.

– Neked aztán tudnod kell, Liesl! – mondta. – Komolyan gondolod, hogy a te zenéd Istentől ered? Sokkal inkább odalentről. Tőle. Az Alvilág királyától.

Tudtam, hogy az öcsém nem az ördögről beszél. Mindig is tisztában voltam vele, hogy Josef hitt Constanze-nak és hitt a Goblinkirályban. Jobban, mint papa. Jobban, mint én.

De azt nem tudtam, hogy a hátborzongatóan rejtélyesbe vetett hit ennyire a csontjaiba ivódott.

– Mi mással magyaráznád a vad érzéseket, az elhagyatottságot, amit akkor érzünk, ha ketten játszunk?

Attól félt volna Josef, hogy elátkozták? Isten, Ördög, a Goblinkirály nagyobb szerepet játszottak az öcsém életében, mint gondoltam. Josef Käthénél és nálam is érzékenyebb volt az őt körülvevő érzésekre és hangulatokra. Éppen ez tette olyan kivételes és kifinomult előadóvá. Talán ezért játszott olyan tisztán, akkora kínnal, olyan őrjöngve, extázisban és vágyakozással. És ott volt a félelem. Félelem, ihlet és isteni gondviselés egyszerre.

– Ide hallgass! – mondtam határozottan. – Az elhagyatottság, amit érzünk, nem bűn. Inkább kegyelem. A kegyelem nem olyan rád ruházott tehetség, amit egyszerre csak elvehetnek tőled. Benned van, Sepperl, a részed. Magadban hordod. Veled marad egész életedben, akárhová vet a sors.

– És ha ez nem kegyelem? – suttogta Josef. – Csak szívesség, amiért viszonzást várnak?

Erre nem feleltem, mert nem tudtam, mit mondjak.

– Tudom, hogy nem hiszel nekem – mondta nyomorultul. – Én se hinnék. De van egy visszatérő álmom, minden éjjel kísért, mindig ugyanaz. Egy magas, elegáns idegen látogat meg. – Josef felém fordította a fejét, és a sötétben is láttam, hogy elpirul. Romantikus hajlamairól sosem beszélt nekem őszintén, de jobban ismertem, mint bárki más. Tudtam és megértettem, mit érez. – Az idegen a homlokomra teszi a kezét, és azt mondja, magammal hordozhatom az Alvilág muzsikáját mindaddig, amíg el nem hagyom ezt a helyet. – Josef rám nézett, de mintha nem látott volna. – Itt születtem, itt kell meghalnom.

– Ne beszélj így! – szóltam rá élesen. – Ne merj ilyesmit mondani!

– Nem hiszed? A vérem ehhez a földhöz tartozik, Liesl. A tiéd is. Belőle merítünk ihletet, a földből, épp úgy, mint a fák. Nélküle hogyan is létezhetnénk? Hogyan is zenélhetnék máshol, ha a lelkem közben csak itt találna megnyugvást, a Manóligetben?

– A lelked benned talál megnyugvást, Sepperl. – Könnyedén megböktem a mellkasát. – Itt. Innen ered a zenéd. Nem a földből. És nem az erdei fákból.

– Nem tudom. – Josef a kezébe temette az arcát. – De félek. Félek az alkutól, amit álmomban kötöttem az idegennel. Így már értheted, miért félek elmenni innen.

Értettem, de nem egészen úgy, ahogyan az öcsém képzelte.

Értettem a félelmét és a démonokat, akiket megigézett, hogy igazolják a félelmét. Käthével és velem ellentétben sosem jutott még túl Bajorországnak ezen a csücskén. Nem tudta még, milyen örömöket kínál a világ, milyen látnivalókat, hangokat, és milyen emberekkel találkozhatunk. Nem akartam, hogy a testvérem otthon ragadjon, hogy örök életére a Manóligethez és Constanze kötényéhez kötődjön. Vagy akár az enyémhez. Azt akartam, hogy élje az életét, még akkor is, ha nekem fáj, hogy eleresztem.

– Gyere! – léptem a zongorához. – Játsszunk! Felejtsünk el minden szomorúságot! Csak te és én, mein Brüderchen!

Inkább éreztem, mint láttam, hogy mosolyog. Leültem a padra, és pötyögni kezdtem egy ismétlődő zenei frázist.

– Nem akarsz fényt? – kérdezte Josef.

– Nem, hagyd!

A billentyűket vakon is megtaláltam.

– Csak üljünk a sötétben és játsszunk! Semmi kotta. Semmi kívülről játszott darab! Adom neked a basso continuót, te pedig improvizálsz majd.

Hallottam a húrok halvány pendülését, miközben Josef előhúzta tokjából a hangszerét, aztán a lágy hussanást, amivel a vonót a gyantához érintette. Az állához illesztette a hangszert, a vonót a húrokra tette, és játszani kezdett.

Hullámokban zúdult át rajtunk az idő, az öcsém és én belevesztünk a zenébe. Alapmotívumokra improvizáltunk, ismert szonátarészletekre, aztán észrevétlenül áttértünk arra, amit papa kiválasztott a bemutatkozáshoz. Papa egy Haydn-szonáta mellett döntött, holott én Vivaldit javasoltam. Vivaldi Josef kedvence volt, de papa túl zavarosnak találta. Haydn, akit a kritika és a közönség egyaránt elismert, biztosabb választásnak tűnt.

A zene elhallgatott.

– Jobban érzed magad? – kérdeztem.

– Csak még egyet! – könyörgött Josef. – A largót Vivaldi L’invernójából! Kérlek!

A zene mindkettőnket átjáró varázsa mostanra megszűnt. Käthe azzal vádolt, hogy Josefet jobban szeretem, pedig nem Josefet szerettem jobban, hanem a zenét mindenekfölött.

Hátrapillantottam.

– Mennünk kellene – mondtam. – A közönség rád vár.

Lecsuktam a zongora tetejét, és fölálltam.

– Liesl!

Megtorpantam az öcsém hangja hallatán.

– Igen, Sepp?

– Ne hagyj egyedül! – súgta. – Ne engedj egyedül a hosszú éjszakába!

– Nem leszel egyedül – szorítottam magamhoz. – Soha nem leszel egyedül. Én mindig veled leszek, ha testben nem, hát lélekben. A távolság ebben nem akadály. Írunk egymásnak. Megosztjuk a zenénket, papíron, tintával, vérrel.

Hosszú ideig nem szólalt meg.

– Akkor adj nekem valami apróságot! – mondta. – Csak egy kis dallamot, hogy tartsd az ígéreted!

Egy szomorú kis darabot vettem elő, és eldúdoltam néhány ütemet. Vártam, hogy megadja a kezdő akkordot.

– Dúr-szeptakkord – mondta Josef kényszeredett mosollyal. – Persze hogy azzal kezded!