A KÜSZÖB

ajándékot hoztam.

A váltott gyerek termett előttem, ugyanaz, akivel az alvilági tó partján találkoztam. Megint odamentem, goblinkísérőim tudta nélkül. Végtelen óráim során egyre gyakrabban voltam kedvetlen: nem ment a komponálás, a zongorázás, az evés. A hús lefoszlott a csontjaimról, csak a váz maradt, az arcom besüppedt, rajta egy halálfej mosolya. Az étel elvesztette minden ízét, és Bogáncs sosem mulasztotta el észrevenni, sőt élvezettel megjegyezni, amikor behozta tálcán a vacsorámat. Azért is ettem, hogy ne örüljön annyira, de nehezemre esett, így, hogy nem maradt az evésben semmi élvezet.

Az elcserélt gyerek úgy nyújtotta felém egymásra borított két kezét, mintha egy kismadarat vagy más ritka kincset őrizne.

– Megint? – kérdeztem.

Bólintott. A két tenyere szétnyílt, mint egy virág kelyhe, levegőért kapkodtam, mert az ujjszirmok mélyén véres húscsomót pillantottam meg.

Az ifjú oldalra billentette a fejét, és kerek, fekete szemével kifejezéstelenül nézett. Lassan rájöttem, hogy a markában nem egy haldokló lényt tart, hanem maroknyi sérült, ütött-vert, vérző szamócát.

– Ó! – mondtam, még mindig zihálva. – Köszönöm.

– Nem tőlem van – felelte. – Az aranyhajú lánytól.

Käthe. Az aranyhajú lány. Egy évezred óta az első mosoly derítette fel az arcom, és eltompult, halott szellemem máris újraéledt.

– Ezt is a ligetben hagyta?

Az ifjú megint bólintott.

– A fák árnyékából figyeltem. A nevedet mondta, és boldog születésnapot kívánt.

Születésnap? Eszembe se jutott. Már régen nem követtem a napok, hetek, órák múlását. Az Alvilág sosem változott, nem hagytak rajta nyomot az évszakok, az évek lanyhán és üresen sorakoztak előttem.

– Már nyár közepe van?

– Igen. Meleg van, és minden bujazöld.

Az ifjú hangja éppen olyan közömbösen csengett, amilyen kifejezéstelen volt a tekintete, mégis vágyakozást véltem kihallani belőle. És az ő vágyódása visszhangra lelt bennem is.

A huszadik nyaram lenne ez a fenti világban.

Bárcsak láthatnám! De ez haszontalan kívánság. A goblinokat az akaratom alá hajlíthatom, de ez nem olyan kívánság, amelyet teljesíthetnének.

Az ifjú hallgatott, csak közelebb nyújtotta a kezét, benne a vöröslő földieper.

Amikor Käthe meg én eprésztünk, mindig összevesztünk azon, milyen szemeket szedjünk. Ő rendre a nagyobbakat választotta, én a pirosabbakat. Azt mondta, azért jobb a nagy szemű gyümölcs, mert így kisebb erőfeszítéssel szedhetünk többet. Én meg azzal vágtam vissza, hogy a nagyobb nem feltétlenül jobb, hogy a legpirosabb bogyók, a legélénkebb színűek általában a legédesebbek.

Az ifjú csupa apró, de a maga nemében tökéletes, piros szemet tartott a markában. Csillogtak, mint ékszer a sötétben, és azt kívántam, bár mohón falhatnám őket. Olyan sóváran, mint valaha. De számomra elveszett a szamóca, a csokoládé és a kovászolt kenyéren a fanyar mustár íze.

Azért kikaptam egy szemet az ifjú markából.

– Köszönöm – mondtam, és beleharaptam.

Édes íz áradt szét a nyelvemen. Több mint édes íz: benne éreztem a napsütést a réten, a füvek zsenge zöldjét, a hőséget. Az ízzel együtt az emlékek is elárasztottak, mint a könnyek csorogtak le a torkomon.

Käthe szeretetét ízleltem.

– Ó! – ziháltam. – Ó!

Faltam a többit, mint egy gyerek, tömtem a számba az epret, annyit, amennyit csak bírtam. Lassítanom kellett volna, kiélvezni minden falat ízét, de nem érdekelt. Visszatért a világomba a szín, szinte éreztem, ahogy az ereimben is pirosabb lesz a vér.

Az ifjú hallgatott, míg ettem. Csak miután elfogyott minden gyümölcs, vettem észre arcán az irigységet. Az első igazán emberi kifejezést egy elcserélt gyermek arcán – meg is döbbentett.

– Sajnálom – törölgettem a számról a maszatot. – Eszembe sem jutott, hogy megkínáljalak.

Vállat vont.

– Úgyis csak hamu ízét érezném.

Elöntött az együttérző szánalom. Nem is vagyunk olyan különbözőek, ő és én. Nem vagyunk se élők, se holtak. Az ízleléssel együtt teljes erővel visszatértek az érzéseim is. A torkomat elszorította a különös lény iránti szánalom és a szomorúság.

A kezére tettem az enyémet.

Mohóság suhant át a vonásain, és túl későn jutott eszembe Bogáncs figyelmeztetése: – Vigyázz, harapnak!

Az ifjú azonban nem mozdult. Behunyta a szemét, és fájdalom szorította össze a szívemet. Olyan nagyon emlékeztetett Josefre, a törékenységére, az éteri, nem e világi lényére. Ez az elcserélt gyermek fél életet élt, és most örültem, hogy az öcsém messze van tőlem, messze attól a sorstól, melytől a szeretetem megóvta.

Maradj távol, Sepperl, gondoltam erősen. Maradj távol, és soha ne gyere vissza!

– Azt mondják, a szeretet felszabadíthat minket – suttogta az elcserélt gyerek. – Ha egy, csak egyetlen ember eléggé szeret, visszatérhetünk a fenti világba.

Kinyitotta a szemét, a kerek, nem emberi goblinszemét, és kérőn nézett.

– Te tudnál szeretni engem?

A szavai. Az apró ajándékok. Így már világos, miért kellettem neki. Láthatatlan kéz szorította össze a szívemet. Legszívesebben a karomba vettem volna, hogy úgy ringassam el, mint a kisöcsémet, akinek ujjbegyeiről én csókoltam le a fájdalmat, mikor papa arra kényszerítette, addig skálázzon, míg a bőre föl nem hólyagosodott. De ez az ifjú nem az öcsém.

– Sajnálom – mondtam, olyan gyöngéden, ahogyan csak tudtam.

Az ifjú meg se rezzent. Kerestem az arcán a bántódás, a düh jelét, de nem láttam mást, csak a goblinokra oly jellemző, kiismerhetetlen, nem emberi arckifejezést.

– Legközelebb több szamócát hozok – mondta végül. – Van valami, amit te szeretnél elküldeni az aranyhajú lánynak?

Mintha mennydörgés szólalt volna meg a barlangban. A csend és a döbbenet ott rezgett még a csontjaimban is.

– Te… te elviheted neki?

Vállat vont.

– Ő nem lát és nem hall engem. De ha neked elhozhatom az ő ajándékait, akkor talán fordítva is menni fog.

Remény. Úgy erőre kapott bennem a remény, hogy szinte égetett a tettvágy.

– Elvinnél… elvinnél engem is magaddal?

Az ifjú az én arcomat tanulmányozta, de én semmit sem olvashattam le az övéről.

– Rendben – mondta. – Holnap ugyanitt találkozunk!

Azonnal visszatértem az öltözőszobámba, összeszedtem a Nászéjszaka szonáta kottalapjait, a tisztázott első részt, a piszkozatot, mindent. Gyorsan összehajtogattam a zene és a félig kész gondolatok eme gyűjteményét, és átkötöttem azzal a szalaggal, amelyikkel a húgom a vadvirágokat.

– Mit csinálsz? – kérdezte Bogáncs. A goblinlányok ott álltak mellettem, holott üres volt a szoba, amikor beléptem. Néha az jutott eszembe, kémkedniük is kell utánam, és nem csak kiszolgálniuk. Aztán bűntudatot éreztem már a gondolat miatt is. A Goblinkirálynak nem volt oka utánam kémkedni, és nekem nem volt okom, hogy a tudta nélkül cselekedjek.

Egészen mostanáig.

– Semmit – vágtam rá a választ. – Egyébként meg semmi közöd hozzá.

– Segíthetünk valamiben, Fenség? – kérdezte Gallyacska. A két goblinlánykámból ő a kedvesebb, akitől megvetés helyett tiszteletet kapok.

– Nem, nem, nem! Jól vagyok. Most pedig, hess, hagyjatok magamra!

Bogáncs a zongorára telepedett, és felém hajolt. Nagy levegőt vett.

– Hmm – mondta. – Reményt érzek. – Elővillantak a csakkos fogak, úgy elvigyorodott. – Érdekes.

Arrébb lökdöstem.

– Szállj le, te kis homunculus!

– Reményt és napsütést – tette hozzá Gallyacska. Elugrottam, mert ágas-bogas hajzuhataga súrolta az oldalamat. – Sugározza, mint a fenti világ. És mint… mint az a lány.

Megtorpantam a kották keresgélésében.

– Mint milyen lány?

Gallyacska felkiáltott, mert Bogáncs lezúdult a zongoráról, és a földre döntötte.

– Mint milyen lány? – kérdeztem újra.

– Te átkozott idióta! – morgott Bogáncs, és cafatokban tépte ki Gallyacska bozontos pókhálóhaját. – Te ostoba, érzelgős bolond!

– Elég! – A goblinlányok szétrepültek, az akaratom ereje az öltözőszoba két ellenkező sarkába vetette őket. – Te – mutattam Bogáncsra – mehetsz. Te pedig – mutattam Gallyacskára – itt maradsz, és magyarázatot adsz.

Bogáncs ellenállt a parancsomnak, amíg csak bírt, csúnya arca rángott és még jobban eltorzult, miközben ujja, lába, aztán az egész teste elpárolgott. A feje tűnt el utoljára, a dühös fintor jóval a többi testrésze felszívódása után is kitartott.

Gallyacska hason csúszott a lábam előtt. Pókhálószálak keveredtek a porszemcsékkel a levegőben, a goblinlány pedig reszketett.

– Gallyacska! – mondtam. – Én nem bántalak!

– Tudom, Fenség! – emelte fel a fejét. – De akkor sem beszélhetek neked róla.

– Kiről is?

– A névtelen hajadonról.

Az idő megszűnt létezni. A lángok megdermedtek a kandallóban, a pókhálók és porszemcsék fénylettek, mint a csillagok.

– Úgy érted – kérdeztem lágyan –, hogy az első Goblinkirálynéról?

Arról, aki életben maradt.

– Igen, Fenség.

A névtelen, bátor hajadonról. Már el is feledkeztem róla, pedig ő volt az első és eddig egyetlen, aki meghozta az áldozatot, és mégis életben maradt.

– Hogyan? – suttogtam. – Hogy menekült el?

– Nem kellett menekülnie. – Gallyacska ökölbe szorította hosszú ujjait. – Ő elengedte.

Valami megpattant a szemem mélyén: fájdalom, kitörés, felismerés.

– Micsoda?!

Bólintott.

– Az Erlkönig szerette és elengedte.

Egy pillanatra belém hasított a féltékenység. Az Erlkönig szerette a bátor hajadont. Jobban szerette az ősi törvényeknél, jobban annál, hogy a világ végétől tartson.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – suttogta Gallyacska. – De az áldozatuk szerelemben fogant, és a szerelmük akkora volt, hogy átfogta a fönti és lenti világot. A szerelmük volt a híd, és ők átmentek rajta.

A homlokomat ráncoltam.

– Átmentek? Mindketten?

A kérdésemre még jobban reszketett. Az ujjait ökölbe szorította, elengedte, újból ökölbe szorította, a válasz kínzó erőfeszítésébe került.

– Gallyacska – segítettem –, azt akarod mondani, hogy az Erlkönig és a bátor hajadon együtt távozott az Alvilágból?

Fölrémlett a Goblinkirályok galériája. Az Erlkönig koronként változó arca. Voltak utódai? Fiai? Örökösei? De Bogáncs azt állította, halandó és alvilági lény egyesüléséből nem születhet utód. Erlkönig mindig volt. Erlkönig mindig lesz.

Gallyacska jajgatott, és rémülten láttam, hogy gránit futja be a mellkasát, terjedő szürke folt. Mozgatta az ujjait, úgy reccsentek és nyöszörögtek, mint szélviharban a faágak. Kéreg rakódott a karmaira, a bütykeire, a tenyerére. Az én kedves goblinlánykám előttem változott sziklává és gyökérré.

– Elég! – kiáltottam. – Elég!

De nem tudtam megállítani az átalakulást, megkövült, kifacsarodott szobra lett önmagának.

– Elengedem – kiáltottam. – Ne engedelmeskedjen az akaratomnak!

Az idő újraindult. A kandallóban vidáman táncoltak a lángok. A goblinlánykám csak bámult, eltűnt róla kő és kéreg.

– Szolgálatodra lehetek még valamiben, Fenség? – kérdezte, felemelte a fejét, de semmit nem tudtam kiolvasni a fekete, kifejezéstelen szemekből.

Azon tűnődtem, nem csak képzeltem-e az egészet.

– Nem – feleltem remegő hangon. – Elmehetsz.

Félig-meddig arra számítottam, azonnal eltűnik, ahogy elbocsátom, de Gallyacska maradt, és a kezemben lapuló, összehajtogatott Nászéjszaka szonáta-kottát tanulmányozta.

– Akármire készülsz is – mondta –, ne bízz a váltott gyermekekben!

Szóra nyitottam a számat, aztán becsuktam.

– Ők nem emberek, akárhogy hasonlítanak is az emberre. Ne felejtsd el, mit mondtunk neked!

Elrejtettem a kottákat a hátam mögé.

– Mit mondtatok?

– Harapnak!

Gallyacska figyelmeztetése ellenére másnap visszamentem az alvilági tóhoz. Az ifjú kötelességtudóan várt a parton, idegességében az ujjait tekergette, és föl-alá csoszogott. Nagyon emlékeztetett Josefre. Nemcsak a szeme állása, a kiálló pofacsontja, hanem a válla, a beharapott alsó ajka is.

– Készen állsz? – kérdezte az ifjú.

Bólintottam.

– Itt van az ajándékod az aranyhajú lánynak?

Ismét bólintottam, sőt meg is mutattam a Nászéjszaka szonáta példányát.

– Rendben. Akkor induljunk! – mondta az ifjú.

Egy rejtett kikötőhöz vezetett, ahol egy kis szkiff várt ránk. Nem a nagy bárka, ami annak idején a kápolnához vitt: egyébként is a part egészen más szakaszán jártunk. Bemásztunk a csónakba, és a szép, földöntúli ének, mely az esküvőm éjszakáján átkísért a túlpartra, megszólalt megint.

A szirének.

Ők őrzik a fenti világ kapuját, mondta az elcserélt gyermek.

A szkiff gyorsan szelte a fekete vizet. A társam és én nem beszéltünk, míg a szirének átvittek minket, de ezúttal valami távoli zúgást is hallottam az énekükön túl.

– Mi ez a hang? – kérdeztem, és egy pillanat múlva meg is kaptam a választ.

A tó rohanó áramlattá, folyóvá keskenyedett. Ahogy egyre gyorsabban vitt az ár, erősödött a zúgás, a zúgók is egyre nagyobbra nőttek. Az ifjú kezébe kapaszkodtam, attól féltem, a könnyű kis csónak felborul, de kitartott. Nem tudom, mennyi időn át küzdöttünk a fenti világba vezető áramlattal, de végül vékony erecske lett belőle, és egy üreges barlangba kerültünk. Megváltozott a fény. Beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek, azért, mert a felvilágból származik.

Az ifjú kiugrott a csónakból, és partra húzta, mielőtt engem kisegített volna. Itt és ott poros fénycsíkok szeletelték darabokra a barlang sötétjét, az agyagos termet gyökéroszlopok támasztották alá.

– Most pont a liget alatt vagyunk – mondta az ifjú. A fejünk fölé mutatott, ahol egy akkora rés nyílott a sziklaboltozat és a gyökerek között, amin egy kistermetű ember simán átfért. Segített fölmászni, bár akadt bőven támaszték és kapaszkodó. Végül kijutottam.

Vakított a fény. Gyorsan a szemem elé kaptam a kezem, de így is csak végtelen fehérséget láttam. A könnyeim csorogtak, a tenyerem tövét szorítottam a szememre, de annyira égett, hogy nem segített semmi.

Aztán apránként visszanyertem a látásomat. Amikor már elviseltem a fényt, leeresztettem a kezem.

A Manóliget. Új élet sarjadt az ágakon, melyeket utoljára kopárnak láttam, buja zöldbe borult az aljnövényzet is. Nagyokat lélegeztem, a Manóliget mámorító, nyári illatai betöltötték az orrlikaimat, élvezetet, lehetőségeket ígértek.

– Köszönöm – mondtam az ifjúnak. – Köszönöm.

Nem válaszolt, csak nézte, ahogy körbejárom a kedves égerfáimat. Megérintettem minden ágat, levelet és törzset, újra ismerkedtem a régi barátokkal. Ám a fák mögött az ujjaim nekiütköztek valaminek.

Csodálkoztam. Nem láttam kerítést, függönyt, semmi fizikai akadályt, mégis nyilvánvalóan ott lehetett az átjáró.

– Ott a két világ közötti határ – mondta az ifjú. – Lépd át, és máris a fenti világban vagy.

Éles pillantást vetettem az elcserélt gyermekre. A szavaiban gúnyt éreztem. Kihívást. Az arca épp olyan kifürkészhetetlen, mint máskor, türelmesen álldogált velem a ligetben, hagyta, hogy tanulmányozzam az átjárót.

Itt-ott Käthe nyomaira bukkantam. Szalagok, papírdarabkák rajzokkal, még valami hímzésféle is várt. Lehajoltam, hogy megérintsem őket, és éreztem a felületüket, megtapinthattam őket.

– Hogyan lehetséges, hogy képes vagyok megtapintani a tárgyakat és illatot is érzek? – kérdeztem, még mindig csodálkozva.

– Most az egyik „köztes” helyen állunk – felelte az ifjú. – Ezek a tárgyak mindkét világhoz tartoznak. Amíg meg nem érinted őket, egészen a fentihez. Amíg az aranyhajú lány haza nem viszi a te ajándékodat a saját otthonába, addig az Alvilágé.

A zsebembe dugtam a kezem, a Nászéjszaka szonáta ott lapult, a csípőmhöz simulva.

– És ha Käthe nem veszi észre az ajándékomat?

Az ifjú vállat vont.

– Akkor örökre az Alvilágé marad.

Az égerfák mögé kalandozott a tekintetem. Az otthonom milyen közel van, és mégis milyen távol! Ha csak egy pillanatra átléphetnék, hazarohannék, és a húgom kezébe nyomnám a kottalapokat.

Perverz gondolat kísértett. Végül is mi lenne, ha átmennék? A nap magasan állt, a melege perzselte a bőröm. Nyár közepe volt, és még soha nem tűnt ilyen távolinak a tél. Azzal nem szegem meg a Goblinkirálynak tett eskümet, ha csak átlépek és visszatérek… igaz? Hiszen szabad akaratomból adtam neki és az Alvilágnak magam. Visszatérek. Vissza, igen. A válaszfalnak feszítettem az ujjamat.

Hátranéztem. Az ifjú csak nézett, de se bátorítást, se figyelmeztetést nem fedeztem fel a tekintetében.

Előbb az ujjam, aztán a kezem, a csuklóm, a karom.

Végül ott álltam a túloldalon. Nem tudnám megmondani, melyik percben léptem át az Alvilágból a fentibe, de pontosan éreztem a pillanatot. A látásom és a hallásom azonnal megélesedett, könnyebben vettem a levegőt. Éltem.

Tényleg éltem.

Éltem, úgy, ahogy nem is gondoltam volna, hogy még élhetek. Éreztem, ahogy a vér lüktet az ereimben, szinte énekel a bőröm alatt. Éreztem minden egyes por- és sárszemcsét, az Alpokból érkező főn selymes melegét, a kovász és a kelő kenyér illatát.

Aztán a sülő kenyérét. A fogadóét. Anyámét. Käthéét. Térdre estem. Itt vagyok. Élek. Legszívesebben letéptem volna magamról minden ruhát, hogy csupaszon szaladgáljak az erdőben. Hogy semmi, de semmi ne legyen az élet és a testem között! Az érzékeim daloltak, az érzékelés mindent lebíró szimfóniáját adták elő, és kitört belőlem a zokogás.

Csúf, szaggatott zokogás rázta az erdőt. Nem érdekelt, Isten, Ördög vagy az ifjú elítél-e. Sírtam, sírtam és sírtam, és míg a bánatot kimosta belőlem a szomorúság, a honvágy, az öröm áradata, egy részem dédelgette a fájdalmat. Amíg át nem léptem a fenti világba, nem is sejtettem, hogy mennyire fulladoztam, mennyire eltemetkeztem az elmúlt időben.

Kitárt karral, behunyt szemmel igyekeztem magamhoz ölelni az egész teremtést, miközben az arcomat perzselte a nyári nap melege.

A fény azonban megváltozott.

Kinyitottam a szemem, és felhőt láttam átvonulni a nap előtt. De nem csak a nap előtti fátyoltól változott körülöttem a fény. Egyszerre gyérebbnek, szürkébbnek hatott. A forró főn, mely általában az Alpokalja völgyeit perzseli, most hűvös lehelettel csókolta az arcomat.

Zavartan pillantottam az elcserélt gyermekre, és nyomban vissza is hőköltem. Az ajkán ördögi gúny, a fekete goblinszemekben rosszindulat.

Erősen lehűlt a levegő, az ágakra és a levelekre finommívű csipke alakjában telepedett a zúzmara.

A tél.

Talpra ugrottam, és visszaszaladtam a Manóligetbe.

– Miért nem állítottál meg? – kiáltottam.

Az ifjú nevetett, éles üveghangon, sértette a fülemet.

– Mert nem akartam.

Aztán az égerfák gyökerei alól milliárd kar és kéz bújt elő. Sikoltva ugrottam félre a földet markoló kezek elől, miközben az elcserélt gyermekek egész garmadája készült előbújni a földből.

– A Goblinkirályné soha nem léphet át a fenti világba! – mondta az ifjú. – Most megszegted az ősi törvényt, halandó, mi pedig szabadon kóborolhatunk a földön!

– Becsaptál! – Rohantam, hogy megragadjam, a földre döntsem, és kipréseljem a testéből az életet, amire annyira vágyott. De könnyedén kitért előlem, és emberfeletti erővel szorította meg a csuklómat.

– Hát persze – morogta. – Az összes felesége közül téged volt a legkönnyebb elbolondítani. A te lágy és gyöngéd szívedet úgy lehet formálni, akár az agyagot. Csak egy kis szánalmat kell belőle előcsiholni.

A vonásai most megváltoztak. Az alsó ajka meglágyult, a válla beesett, a pilláit illedelmesen leeresztette: a kisöcsém árnyát láttam.

– Még csak át se kellett változnom a kedvedért – mondta. – Mert azt is tudok. Mind tudunk.

Hunyorogva néztem Josef minden részletében tökéletes arcába, az orra vonalától, az arcára hintett szeplőkig minden a helyén volt. Egyetlen kivétellel: a szeme megmaradt kerek, menthetetlenül sötét goblinszemnek.

– Te szörnyeteg! – sziszegtem.

Az ifjú csak mosolygott.

– Vigyél vissza! – mondtam. – Vigyél vissza!

– Nem.

– Kívánom, hogy vigyél vissza.

Hátravetett fejjel nevetett.

– A hatalmad megtört, Goblinkirályné – mondta vigyorogva. – Engem többé nem kényszeríthetsz semmire.

A fejemet ráztam.

– Akkor visszamegyek nélküled.

– Késő – búgta. A többiek, fivérei és nővérei vele együtt, kórusban zengték a szót. Késő! Késő! Késő! – Ha egyszer átlépted a küszöböt, halandó, nincs visszatérés!

Felhők örvénylettek sötéten és baljósan a fejem fölött. Egy arcomra hulló hópehely jeges harapását éreztem. Hóförgetek készülődött. Örök télre ítéltem a fenti világot, önző vágyból, hogy éljek.

Az erdő aljnövényzetére rogytam. A bűnöm súlya és a rémület rám nehezedett, belepréselt a földbe.

Ó, Istenem, imádkoztam. Ó, Istenem, bocsáss meg! Annyira sajnálom. Kérlek, ments meg minket! Kérlek!

De Isten nem hallgatott rám. Már erősen havazott, a vállamra, a hátamra, kezemre záporozott. A pillantásom a farkasfejes gyűrűre esett, a kék-zöld szempár csillogott a fényben.

Ezzel a gyűrűvel királynémmá teszlek. Hogy rendelkezz a királyságommal, a goblinokkal és velem.

– Kérlek! – suttogtam a gyűrűnek. – Kérlek. Saját akaratomból neked adtam magam, egészen. Vigyél vissza, mein Herr! Vigyél vissza!

A nevén szólítottam volna, ha tudtam volna a nevét. De nem volt neve, csak címe, és nem tudhattam, hall-e, akar-e hallani még.

A jég már minden faágat bevont, egyszerre mégis kimelegedtem és elálmosodtam. A kísértés, hogy letehessem a fejem, erősebb lett nálam. Csak hadd csukjam le a szemem és aludjak örökké, soha ne ébredjek azon a világon, amit tönkretettem.

– Elizabeth!

Felismertem a hangját. Küszködve emeltem volna rá a tekintetemet, de a szempillám jéggé dermedt. Megvakultam.

– Elizabeth!

Karok öleltek, emeltek fel a földről.

– Tarts ki, kedvesem, tarts ki még egy kicsit! – mormolta a fülembe.

– Szabad akaratomból – mondtam rekedten – adtam magamat egészen neked.

– Tudom, drágám, tudom. – Szorosan ölelt, és meleg, valódi meleg járta át a testemet. Nem úgy, ahogy a fagyhalál előtt érez meleget az ember.

Kinyitottam a szememet, és a Goblinkirály hajolt fölém.

– Elfogadod az ígéretemet?

A hangom rekedt volt, de határozott.

– Elfogadom, Elizabeth, persze.

A felemás szempárban valami csillogott… talán könnyek? Odanyúltam, hogy letöröljem, de a kezem visszahanyatlott.

A Goblinkirály mögött az ég tisztult, újra felhőtlenül kék volt, és visszatért a fejét koronázó lombok zöldje is. Az öntudatvesztés előtti utolsó gondolatom az volt: nem is tudtam, hogy az Erlkönig tud sírni, viszont tudni szerettem volna, miért sírt.