élt egyszer egy kislány, aki az erdőben muzsikált egy kisfiúnak. A kislány haja sötét volt, a termete apró, a kisfiú pedig nyúlánk, a haja szőke. Ketten együtt szép pár, így táncoltak a lányka fejében szóló zenére.

A nagymama sokszor intette unokáját az erdőben garázdálkodó farkasoktól, de a lányka úgy érezte, a kisfiútól nem kell félnie, akkor sem, ha egyenesen a goblinok királya.

Leszel a feleségem, Elizabeth?, kérdezte a kisfiú, és a lányka el sem csodálkozott, vajon honnan tudja a nevét.

Ó, felelte, túl fiatal vagyok én még a házasságra.

Akkor várok, mondta a kisfiú, amíg csak emlékszel rám.

A lányka csak nevetett, és táncolt tovább a Goblinkirállyal, aki alig volt idősebb nála, és már-már elérhető.

Amint aztán váltakoztak az évszakok és múltak az évek, a kislány hajadonná serdült, de a Goblinkirály nem változott. A lányka tette a dolgát, elmosta az edényt, padlót súrolt, a kishúga haját fésülte, de egyre ki-kiszaladt az erdőbe, hogy a barátjával találkozzon az erdei tisztáson. Már másfajta játékokat játszottak, mint a „felelsz vagy mersz”, tele kihívással és zálogosdival.

Leszel a feleségem, Elizabeth?, kérdezte a fiú, és a lány föl se fogta, a kérdés már nem a játék része.

Ó, felelte, hiszen még nem nyerted el a kezem.

Akkor majd elnyerem, mondta a fiú, elnyerem, és te megadod magad.

A kislány nevetve játszott tovább, sorra veszítette el a fordulókat és köröket.

A tél tavaszba fordult, a tavasz nyárba, a nyár őszbe, az ősz újra télbe, de minden évszakforduló újabb nehézségeket hozott, mert a kislány egyre nőtt, a Goblinkirály pedig ugyanolyan maradt. A lány mosogatott, padlót súrolt, fésülte a húga haját, csitította öccse félelmeit, elrejtette apja elől a bugyellárist, számolta az aprót, és nem ment többé a barátjához az erdőbe.

Leszel a feleségem, Elizabeth?, kérdezte a Goblinkirály.

A kislány azonban nem válaszolt.