TÜNDÉRFÉNY

kuncogás ébresztett fel.

– Käthe? – mormogtam. – Korán van még.

A hajnalhoz képest túl sötét volt, álmos húgocskám még nem lehetett ébren. A takaró alatt meleg teste után nyúltam, de a semmit érintettem.

Azonnal fölpattant a szemem. Homályosan megvilágított szobában feküdtem, nem otthon, nem a saját ágyamban. Hogy mégis kényelmesen, az egyetlen dolognak volt köszönhető. A matrac, melyen a húgommal osztozunk, csupa göröngy és vájat, bármennyi melegtéglát bugyolálunk gyapjúba, akárhány takarót gyűrünk a fejünk alá, akkor sem lesz soha elég meleg.

Felültem. A szoba kivilágosodott. Apró, hunyorgó fények lebegtek körülöttem, örömömben elállt a lélegzetem. Meg akartam érinteni egyet, mire dühös zzzzzz hangot hallottam, és éles fájdalmat éreztem. A fények ingerülten hunyorogtak, mielőtt visszanyerték volna egyenletes, erős izzásukat.

– Tündérfény! – kapkodtam levegőért.

Varázslat. Goblinok. Erlkönig.

– Käthe! – kiáltottam. Ledobtam a takarót, a heves mozdulattal őrületbe kergettem a sok kis tündérlámpást.

Válasz nem jött.

Az Alvilágban voltam.

Megcsináltam! Megnyertem ezt a kört.

Már teljesen éberen láttam, hogy valamiféle odúban vagyok, a mennyezet, a padló, a falak tömör agyagból. Ajtót, ablakot, menekülőutat nem vettem észre. A szoba zárt volt, mint egy kripta. Az ágyat egy hatalmas fa gyökereiből faragták, a gyökerek kígyózó alakzatokat öltöttek, mintha így nőttek volna.

Talpra ugrottam. Vidám tűz pattogott és sziszegett egy gyönyörű, mészkőből épült kandallóban. Végigfuttattam a kezemet a párkányon. A törtfehér követ arany szőtte át, törés, illesztés sehol nem látszott, mintha egyetlen hatalmas tömbből készült volna az egész. A finom kézművesmunka nem állt összhangban a gyökerekből és agyagból épült kriptával.

Bejártam az odú minden négyzetcentiméterét, hátha találok egy ablakot, küszöböt, bármit. Láthatólag egy hölgy kényelmére rendezték be, apró csecsebecsékkel és luxuscikkekkel. A kandallónál egy Louis Quinze stílusú asztal és kárpitozott szék állt, az agyagpadlón csillogó szálakból font szép szőttes. A kandallópárkány fölött téli tájkép, szerte a kis asztalkákon és szekrényeken finom dísztárgyak.

Első pillantásra minden harmóniát, eleganciát és nőies finomságot tükrözött.

Közelebbről, kissé groteszk elemek kerültek elő. Mosolygó kerubok helyett a bútorokat kis koboldok díszítették. Talpam alatt a szőnyeg stilizált pókhálót ábrázolt és szárukon haldokló virágokat. A szép kis tárgyak nem porcelán pásztorlánykák, hanem démonarcú nimfák voltak, púpos goblinok körében. A pásztorok kampósbotját az arató kaszája helyettesítette, a ruhájuk tépetten, ziláltan lógott, és fedett fel keblet, csípőt, combot. Kedvesen biggyedő ajkak helyett szatírmosoly. Megborzongtam.

A téli tájkép maradt az egyetlen tárgy az odúban, melynek szépsége nem rejtett sok apró csúfságot. Ködbe burkolózó erdőt ábrázolt, nyugtalanítóan ismerős vidéket. A köd mintha mozgott, remegett volna a látóterem peremén. Közelebb hajoltam. Váratlanul ébredtem rá, hogy a Manóligetet látom. A kép olyan tökéletes volt, hogy egyetlen ecsetvonást sem fedeztem fel rajta, inkább látszott nyitott ablaknak, mint műalkotásnak. Kinyújtottam a kezem.

Vihorászást hallottam.

Megpördültem. Az ágyamon két goblinlány ült. Engem bámultak, kezükkel takargatták nevető szájukat. Összeszoruló gyomorral vettem észre, hogy hosszú, ágszerű ujjaikon a kelleténél több az ízület. Bőrük színe a téli álomból ébredő tavaszi fa barnászöld árnyalatát őrzi, a szemfehérje hiányzik a pupillájuk körül.

– Nem, nem szabad hozzáérni! – Az egyikük felém rázta nyugtalanítóan hosszú ujját. – Őfensége nem örülne neki!

Lehanyatlott a kezem.

– Őfensége? A Goblinkirály?

– A Goblinkirály – gúnyolódott a másik.

Akkora volt, mint egy gyermek, de felnőtt arányokkal, kissé zömök, a haja csillogóan fehér, mintha bogáncspihe-glória övezné a fejét.

– A goblinok királya, piha! Nekem ugyan nem királyom!

– Csitt, Bogáncs! – intette az első. Magasabb és vékonyabb volt a másiknál, karcsú, mint a nyárfa. A hajkoronája megannyi pókhálós gally. – Nem szabad ilyesmiket mondanod!

– Azt mondok, amit akarok, Gallyacska! – Bogáncs lázadó arccal fonta össze a két karját.

Bogáncs és Gallyacska úgy folytatták a civódást, mintha én is egy szobadísz lennék a sok közül. Még a goblinok között is beleveszek az árnyékba. Megköszörültem a torkom.

– Mit kerestek ti itt? – Rekedt hangom mint a korbács vágta el a beszélgetésüket. – Kik vagytok?

– A kísérőid – mondta a Bogáncs névre hallgató. Elvigyorodott, és elővillant csorba fogsora. – Azért vagyunk itt, hogy előkészítsünk a ma esti bálra.

– A bálra? – Nem tetszett, ahogy kimondta az „előkészítsünk” szót, mintha én lennék a zsákmány, a főfogás. – Miféle bálra?

– A Goblinbálra, természetesen – mondta Gallyacska. – A téli napokon minden este mulatunk, de a mai bál különleges. Az Erlkönig ma mutatja be a menyasszonyát az Alvilág népének.

Käthe!

– Beszélnem kell az Erlköniggel – mondtam. – Azonnal.

Gallyacska és Bogáncs nevetett, mintha ágak csapódtak volna egymásnak a váratlan viharban.

– Így lesz, hajadon. Így lesz. Mindent a maga idejében. Te vagy a mai bál díszvendége, módodban lesz látni őt.

– Nem! – Igyekeztem rájuk kényszeríteni az akaratomat. Végül is termetre nagyobb voltam, ha nem is sokkal. – Most kell beszélnem vele.

– Ti halandók mind olyan türelmetlenek vagytok! – közölte Bogáncs. – Talán azért, mert folyton ott a Halál keze a tarkótokon.

– Vezessetek hozzá! – követeltem. – Azonnal!

Gallyacska és Bogáncs könyörtelenül tudomást sem vettek a szavaimról, és kíváncsi tekintettel méregettek. Legszívesebben elsüllyedtem volna, hogy ne vizsgálhassanak, ne méricskéljenek valami láthatatlan mérce szerint.

– Hát, ez nem sok – jegyezte meg Bogáncs.

– Hmm – helyeselt Gallyacska. – Nem tudom, mit tehetnénk, hogy jobban nézzen ki.

Dühbe gurultam. Talán jelentéktelen a külsőm, de nem groteszk, mint ezeké a goblinlányoké.

– Jó nekem így, ahogy vagyok, köszönöm – jegyeztem meg éllel. – Nem kell jobban kinéznem.

Szánakozással elegy megvetéssel néztek rám.

– Ez nem a te döntésed, halandó! – mondta Bogáncs. – A mi nagyrabecsült uralkodónk kívánsága, hogy rendesen öltözz fel ma este.

– Nem várhatna ez?

Gallyacska és Bogáncs egymásra nevettek, újabb ágak csattanása a viharban.

– Vannak rítusok és hagyományok – mondta Gallyacska. – A Goblinbál hagyomány. Ideje van az áldásnak és az audienciának, a Goblinbál egyikre sem alkalmas. Te vagy az Erlkönig díszvendége, ez az este a tiéd. Élvezd! Az összes többi este az övé. És a miénk.

Rossz előérzet borzongatta a gerincemet.

– Rendben – mondtam. – Mit szeretnétek, mit tegyek?

Vonakodásom ellenére is, lényem egy részét eltöltötte a várakozás. Bál és szépséges ruha. Valaha álmodtam ilyesmiről. Álmodtam arról, hogy az Erlköniggel táncolok. Hogy én vagyok a királynéja.

Gallyacska és Bogáncs rám vigyorogtak. A foguk hegyes és csorba.

– Majd meglátod, hajadon. Majd meglátod.

A goblinzenészek éppen egy menüettet adtak elő, amikor beléptem.

Bogáncs és Gallyacska addig húztak-vontak, lökdöstek és noszogattak, míg bele nem préseltek valami elképesztő ruhakölteménybe. A fenti világban kissé ódivatú lett volna, ötven-hatvan éve viselhettek ilyesmit a hölgyek. Rozsdavörös és bronz árnyalatú damasztból készült, a mellrésze vajszínnel és lilával csíkozott selyem. Rozettamintáit cselesen égerfa-barkák formázták. Bármilyen kicsi voltam is, a ruhaderék nagyon szorított, a halcsont annyira nyomta a legalsó bordáimat, hogy alig kaptam levegőt. Még érdekesebb volt a kivágás. A sok méter anyag ellenére is meztelennek éreztem magam.

Az arcom is csupasz maradt. Elutasítottam a púdert és rúzst, melyet Bogáncs és Gallyacska ajánlott. Még megcsipkedni sem kellett az arcomat, színesedett anélkül is, a hőségtől, a szoros ruhától, az izgalomtól egészen kipirultam.

A csarnok üreges volt, pontosabban maga egy üreg. Hatalmas kőbarlang, eltérően az én tömör agyagodúmtól. A mennyezeten cseppkő, izzó, csillogó csipke. De a padlatból is cseppkőoszlopok nőttek, rajtuk asztalok, tálalók, étellel megrakva. Az asztaldíszek szarvasagancsból, pókhálóból, ékkövekből készültek. Néhol források bugyogtak fel mint szökőkutak, halvány kénes-ásványi szagot lehelve.

Ezernyi tündérlámpás pislogott a barlang tintakék boltozatán, olyan messze fönt, hogy azt hihettem volna, a csillagos égboltot látom. Az ősz ragyogását hordozó csupasz ágak vagy száraz levelek csillárjai csüggtek félúton a fejünk felett. Selyem- és brokátredők omlottak le a falakról, közöttük csábító goblinokat és szűzlányokat ábrázoló falikárpit-részletek. Az arany, az ezüst és a drágakő úgy hevert szanaszét, mint a konfetti, a friss hóhoz hasonlóan megcsillant rajta a táncoló gyertyaláng, a tündérfény, a hunyorgó fáklyák. A padlatba és a falakba ezüsttel szegélyezett üveget és tükröket ékeltek, bennük töredezett képek: arcrészletek, törött végtagok, milliónyi hunyorgó szem.

Csupa fényűzés, pompa, túlzás. Észrevétlenül mozogtam a mulatozók között, mindenkin emberi arcot ábrázoló maszk. Volt valami egészen szomorú és lehangoló ebben a hátborzongató goblingyülekezetben, ahogy a fenti világban élő embereket akarták utánozni. Minden maszk egyetlen arc mintájára készült: a férfiaké hihetetlenül jóképű, a nőké hihetetlenül szép. Minden férfi Hans és minden nő Käthe arcát viselte, minden arcon kellemes, üres mosoly.

A goblinzenészek újabb menüettbe fogtak, görbe ujjukkal sután tartották az oboát, a kisfuvolát, a csellót, a hegedűt. Bármilyen pontosan játszottak, a zene merevnek, gépiesnek hatott. Senki nem táncolt, a zenéből hiányzott az inspiráló elevenség.

Semmi nem működött. Az emberi agy racionális szabályai közé kényszerített zene a goblinok előadásában egészen másképpen hatott. Élettelennek, örömtelennek, erőltetettnek. Nem lélegzett, nem szárnyalt, nem élt. Bár megkaparinthatnám a kottáikat, megváltoztatnám a tempót, a hangnemet, sőt eldobnék kottát és papírt, és hagynám, hogy áradjon a zene!

A bőröm bizsergett, az ujjaim megfeszültek. Égtem a vágytól, hogy csatlakozzam a zenészekhez, de nem hessegethettem el az érzést, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok. Gyakorlatlan, képzetlen, ismeretlen. Ahogy papa mondaná, túl sokat képzelek magamról.

Épp ez az! Papa nincs itt. Antonius mester, sőt Josef sincs. Senki nem szólhat rám, ha odamegyek az első hegedűshöz, elveszem a hangszerét, és játszani kezdek.

Mintha megérezte volna a szándékomat, az első hegedűs felemelte a fejét, és rám nézett. A goblinzenészek nem viseltek maszkot, különös, pajkos arcukat elcsúfította az erőfeszítés.

– Mit akarsz, hajadon? – kacsintott rám az első hegedűs. – Azt hiszed, jobban csinálnád, mint én?

– Igen – feleltem, és engem is meglepett a hangomból áradó bizonyosság.

A válaszom megdöbbenthette a zenészeket, mert abbahagyták a játékot. Fogtam az első hegedűs vonóját, a hangszert az állam alá illesztettem. A többiek a szájukat tátották ámulatukban, de tudomást sem vettem róluk. Ehelyett a húrokhoz érintettem a vonót, és egy egyszerű dalt kezdtem játszani.

Egy Ländlert vagy bajor tánczenét, melyet azonnal felismert mindenki a táncteremben. A zenészek felvették a ritmust, a bálozók felemelték a lábukat. Mihelyt belejöttünk a muzsikálásba, kezdtem cifrázni, színezni, más harmóniát adtam a dallamhoz. Régi játékunk volt Joseffel, gyakran játszottuk kiskorunkban: harmóniákat adtunk ismert dalokhoz, amelyek lehettek tercek vagy tiszta kvintek. A kisöcsém ezzel kezdte megtanítani nekem az alapokat.

Miután befejeztük a Ländlert, a zenészek csak néztek rám. Mint akitől azt várják, vezessek. Mintha én lennék a Konzertmeister. Nagyot nyeltem. Olyan sokáig rejtőztem az öcsém árnyékában, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem az elismerésüket. Megint a húrokhoz érintettem a vonót, és belekezdtem egy másik gyerekkori dalba, ezúttal egy kánonba. Én kezdtem, aztán sorra bólintottam a fuvolistának, az oboásnak és a csellistának, hogy lépjenek be. A goblinzenészeket elbűvölte ez a zenei háló, csúf arcukat még jobban elcsúfította az öröm.

Ahogy egymáshoz szoktunk, improvizálni kezdtünk. Kifordítottuk, fejtetőre állítottuk a hangokat. Játszottunk. Hiszen a zene játék. Valahogy elfelejtettem.

Egy mag kezdett csírázni bennem. Nagyon régen vetettem el a lelkem legsötétebb zugába, hogy ne érje fény. Josef ugyan a szívem kertésze lett, de még az ő gyengéd bátorítása sem kelthette életre azt a kis magot. Nem hagyhattam nagyra nőni. Nem abban a világban, ahol éltem. Nem a fenti világban. Annak a világnak Liesl kellett, a szófogadó lány és védelmező nővér. Ha hagyom kicsírázni a magot, gyomnövény fejlődik belőle, és megfojtja a rám bízott életeket.

De végre szabad voltam. A zenecsírából gyom lett, vadvirág, mező, erdő. Nyújtóztak a gyökereim, mozdultak a tagjaim. A lélegzetem kihagyott, a vonóm lankadt.

Ragyogó kacagás terelte el a figyelmemet. A vonóm elakadt, botladozott. Mindenki elhallgatott, és a bálterem bejárata felé fordult. A hatalmas lépcsősor tetején, mely mintha odanőtt volna, de ki is faraghatták, ott állt a Goblinkirály.

A karján a húgom, Käthe.