LÉPÉSKÉNYSZER

kiáltozásra ébredtem. Gyermek voltam újra, Käthe és én a
közös takarónk alá bújva hallgattuk a szüleink veszekedését. A pénz, Josef vagy Constanze miatt. Ha éppen nem enyelegtek vagy turbékoltak, akkor ordítottak egymással.

– Hogyan hagyhattátok, hogy ez megtörténjen? – A rombolás hangjai megtöltötték a szobát. – Mondtam, hogy ne veszítsétek szem elől!

Törés-zúzás hangjai. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy a Goblinkirály a goblinlányokra zúdítja a haragját. Gallyacska és Bogáncs a király lába előtt lapult, csúszott hason. A fülüket hátracsapva négykézláb csoszogtak előre, hogy engedelmességet fogadjanak királyuknak.

– Kifelé! – ordított, és egy váza repült a kandallópárkányról Gallyacska feje irányába. – Kifelé!

– Állj! – A váza félúton megállt a levegőben.

A Goblinkirály viharosan megpördült, a goblinlánykák kerek szemmel néztek.

– Hagyd őket! – mondtam. – Nem tettek semmi rosszat.

A váza a földre hullott.

– Te! – villant a szeme, az orrlika tágult, a haja kusza. Az arcán két égő piros folt. – Te… Te…!

– Menjetek! – szóltam a goblinlánykáknak. Nem kellett kétszer mondani.

A Goblinkirály dühében artikulálatlan kiáltást hallatott, és fölrúgott egy kisasztalt. Egyenest a kandallóba bucskázott, hamu és parázs röpült mindenfelé. A Goblinkirály kihúzta a már füstölgő asztalt a tűzből, és darabokra taposta. Mint egy dührohamot átélő gyereknek, a keze ökölbe szorítva, az arca duzzogó.

Tudtam, hogy sajnálkoznom kellene. Bűnbánóan viselkedni. De nem tehetek róla: muszáj volt nevetni.

Az első nevetés úgy meglepett engem is, hogy majdnem megfulladtam. Ezer éve nem hagyta el a számat nevetés, a boldogság és a humor izmai elszoktak a használattól. De minél tovább nevettem, annál jobban esett, megmerítkeztem az örömben, a nevetés bugyborgó szökőkútjában.

– Mit találsz ilyen mulatságosnak, kedvesem? – kérdezte maró és jeges hangon a Goblinkirály.

– Téged! – ziháltam, és próbáltam levegőhöz jutni. – Téged!

Összeszűkülő szemmel nézett.

– Szórakoztatlak, Elizabeth?

Az ágyamra rogytam, a hátamat, a gyomromat rázta a görcsös nevetés. Aztán a roham alábbhagyott, és a testem már nem csukladozott zabolátlanul a nevetéstől. Az ereimben mégis tovább gyöngyözhetett, ruganyosnak, de ernyedtnek éreztem magam. A fejem lelógott a matrac széléről, fejjel lefelé láttam a Goblinkirályt.

– Igen – feleltem. – Szórakoztatsz.

– Örülök, hogy legalább egyikünk szórakoztatónak találja a másikat – füstölgött. – Mert én inkább dühös vagyok rád.

– Tudom és sajnálom – mondtam. – De mégsem sajnálom.

Az igazság mint egy kő vágódott közénk, meglepett mindkettőnket. A Goblinkirály arca hamuszínt öltött, én viszont… én újra tele voltam élettel és energiával. Nem kellett tükörbe néznem, hogy érezzem, az arcomba visszatért a szín, a szemem újra csillogott. Éreztem, ahogy a vérem muzsikál. Kiléptem a fenti világba és… visszajöttem.

A Goblinkirály meg dühöngött. A válla süllyedt-emelkedett, a szeme perzselt, az ajkát szorosan összezárta. Éreztem, ahogy hullámokat ver benne a düh, fölforrósítva kettőnk között a levegőt. Egyszer azt mondta, már nem képes erős érzésekre, de tudtam, hogy a düh most felforralta a vérét, és erősen kell tartania magát, hogy ne ragadja el.

– Miért gondolod, mein Herr – kérdeztem –, hogy mást kellene mondanom?

Néztem a felemás szempár összeszűkülő-táguló pupilláit. Az ujjai karmokká görbültek. A benne élő farkas vergődött, rázkódott, szabadulni akart.

Gyere, gondoltam, gyere, és kapj el!

– Talán dőreség tőlem, hogy azt gondoltam, a tetted következményei legalábbis aggodalommal töltöttek el.

Emlékeztem rá, hogy az ég újra kék lett, a levelek zöldek. Emlékeztem a fakó szempárban ülő könnyekre, miközben körülöttünk újra nyár lett.

– Örök télre kárhoztattam a világot?

Láttam a Goblinkirály száján az igazságot. Az állkapcsát megfeszítette, az ajkait összeszorította, hogy visszatartsa.

– Nem.

– Rászabadítottam az Alvilág lakóit a Földre?

Dühös szünet után válaszolt: – Nem.

– Akkor tehát nem történt baj.

Nemtörődöm, arcátlan, pimasz viselkedés. Vakmerőn bevetettem egy kokett flörtöléshez használatos teljes arzenálját. Pedig nagyon közel állt a kitöréshez, közel ahhoz, hogy vállon ragadjon és büntessen. Álltam elébe. Akartam a fájdalmat és a gyönyört, érezni akartam, hogy élek!

– Nem történt baj! – Lekapott egy szobrot a kandallópárkányról, és a szemközti falhoz vágta. – És ha nem hallak meg? Ha nem tudlak visszahozni? Ha… – Itt elharapta a mondatot, a másik fele a levegőben lógott, de én így is hallottam.

Ha nem akartál volna visszajönni?

Fölkeltem az ágyról. A Goblinkirály minden lépésemre egyet hátrált, de aztán a falnak préselődött a háta, és nem menekülhetett tovább. A mellére támasztottam a kezem, de alig érintettem, és lábujjhegyre emelkedve a fülébe súgtam:

– Visszajöttem. Szabad akaratomból.

Hirtelen szinte akarata ellenére mozdult a keze, vállon ragadott, de még nem tudtam, ellök, vagy magához szorít. Az ujjai belevájtak a felkarom húsába.

– Soha, de soha többet ne csinálj ilyet! – Minden szó egyenesen és biztos kézzel a szívemnek szegezett nyíl volt. – Soha!

A szorításában éreztem a dühöt és a félelmet is. Minden porcikája megfeszült, a helyemre akart tenni, és közben el akart engedni. A remegését átvette a testem, mintha a szenvedélye lenne a kettőnk között feszülő húrt érintő ujj, mélyen bennem minden visszaverődött, minden rá rezonált.

Hát megcsókoltam.

A Goblinkirály megriadt, de az ingébe kapaszkodva magamhoz húztam. Úgy kapaszkodtam belé, mint mentőövbe a fuldokló: ő volt az én mentőövem. Kétségbeesett elszántsággal viszonozta a csókot, aztán megint, megint és megint, egyre mélyebben, egyre hevesebben. Átölelt, a keze a ruhám hátrészét markolta, én megtaláltam az inge szegélyét, és a kezem a csupasz bőrére simult.

Olyan volt, mint hazaérni.

– Ne! – súgta a számba, vadul és sürgetőn. – Ne, ne, ne!

Ne érj hozzám! Ne csábíts! Soha többet meg ne próbáld elhagyni az Alvilágot! Nem értettem, mi ellen is tiltakozik, de úgyse számított. Két gyilkos erő készült összeütközni bennünk, és az egyesülésünk régóta érlelődött.

– Dehogy, dehogy, dehogy! – mondtam, de nem tudtam, mit ígérek. Nem is érdekelt. A bőröm mozdult minden érintésére, a fejemből kiürült minden gondolat.

A hajamba fonta az ujját, és elrántotta a fejemet. Küszködtem, hogy újra megcsókoljam, de erősen fogott. A másik kezével az államat emelte föl, kényszerített, hogy nézzek a szemébe.

Az a szempár. Olyan fakó, olyan ijesztő, olyan más. A forró lélegzete megcsapott, mikor egymásra néztünk. Döbbenten fedeztem fel a szelíd ifjút az Erlkönig, a farkas helyén, és egyszerre megértettem, hogy mit akar igazán kérni.

Ne hagyj el engem!

Melegség áradt a törzsemből, alig tartott meg a lábam. De amikor a melegség a szívemig ért, fájdalomba fordult.

– Soha – leheltem.

A válaszomra átalakult a tekintete. A szeme ékkővé keményedett, az Erlkönig-maszk újra az arcán. A nyakamba csókolt, éreztem a fogai könnyű érintését, a keze a kulcscsontom felé mozdult.

– Jó – mormolta.

Aztán egyetlen gyors mozdulattal letépte rólam a ruhát.

Kíméletlenek vagyunk és közben áhítatosak. Együtt zuhanunk az ágyamra, kitekeredett, összefonódott tagok és tépett ruha csomókban, birkózó farkaspár.

A testünk újra ismerkedik, újra tanulja a másik érintését. Ölelem a Goblinkirályt, az enyém, egyszerre ismerős és egészen új.

– Ne! – mondja.

Soha ne engedj el!

– Soha – lehelem.

Küzdünk, hogy megtaláljuk a ritmust, az egyezséget, hogy előbbre jussunk, de egyikünk se enged, mindketten elvenni akarunk, még és még. Megérdemlem, megérdemlem végre, hiszen ezer évig sóvárogtam az ölelésére. Megérdemli, megérdemli végre, hiszen majdnem elhagytam őt, az Alvilágot és a világot is. Mérgesek vagyunk, de a dühünk is játék, mint amikor kopók gyakorolnak a vadászat előtt.

A Goblinkirály mindig is nagyvonalúan bánt velem a nászágyunkon, de csak most értem meg, mennyire. A vállamat leszorítja, a lába a törzsemet döfi át, fölém hajol, az arca egészen közel. Vad és állatias lesz az arca, a szája vicsorgóra torzul. A szelíd ifjú eltűnik, nincs, aki útbaigazítson az erdőben.

A szája mohón csap le az enyémre, a nyelvünk táncol, keze végigsimogatja a testemet, a lábam közé ér. Érzem, ahogy nekem feszül.

A Goblinkirály fölnéz.

– A kívánságod számomra parancs – mormolja. A válaszomra vár.

Kis habozás után bólintok.

– Igen – suttogom –, igen.

Még nem állok egészen készen az egyesülésre, de a lélegzetem is eláll, amikor közeledik. Több ez, mint teljesség, ez maga a beteljesülés. A mennyekig emelem a fejem. Messze a mennyország, de a tündérfények ott hunyorognak a fejem felett, mint egy nappali fényt sosem látó égbolt csillagai.

Aztán közös játékban egyesül a tempónk, a közös ritmus egyre hevesebb és hevesebb lesz. Én nem én vagyok. Nem vagyok Elizabeth. Nem vagyok emberi lény. Vad vagyok, az erdő, a vihar és az éjszaka szülötte. Álmok, képek villannak előttem, gyerekkorom meséi a sötét, hátborzongató és különös világról. Őslény vagyok. Zenéből, varázslatból, az Erlkönigből összeszőve.

Elvesztem.

Fokozatosan térek magamhoz, apránként nyerem vissza az uralmat a testem részecskéi és az érzékeim fölött. Előbb a lábamat érzem. Aztán a kezemet. Aztán a testemet az ő melegével betakarva. A színek visszatérnek a világba, vér ízét érzem, nyilván véletlenül beharaptam a számat. Látás, érintés, ízlelés és szag.

Várok a hangra, de hiába telnek a percek, semmit nem hallok a szívverésemen kívül.

Apránként elveszik a látásodat, a szaglásodat, az ízlelésedet, az érintést, lassan lakomáznak belőle.

Elfog a félelem.

A Goblinkirály megérzi bennem a pánikot, megsimogatja az arcom. Az orromhoz nyúlok, a kezem vörös lesz. Az orrom vérzik.

Látom, ahogy egész valójában megretten, csak aztán tépi el magát tőlem.

Elizabeth?

Leolvasom a szájáról, de nem hallom a nevemet.

Elizabeth!

Kiált valami mást is, de már nem értem. A szavak kivehetetlen zümmögéssé állnak össze, és beleborzongok, amikor eszembe jutnak Bogáncs szavai: Azt hitted, a lüktető szíved a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz? Hát nem, halandó, a szíved csak a legvégén következik, végül és utolsó sorban.

A Goblinkirály újra kiált, és megjelennek a goblinlánykák.

Ne, csak ezt ne! Ne! Visszatértem a fenti világból. A húgom még emlékezett rám. Az öcsém kimondta a nevemet. Míg Gallyacska és Bogáncs körülöttem tüsténkednek, fogom a Goblinkirály kezét, válaszokat keresek, holott tudom, nem mondhatja nekem, amit hallani akarok, már csak azért sem, mert nem hallok.