MÁR A GOBLINKIRÁLYÉ

käthe egész hazaúton egy szót se szólt hozzám. Magam sem voltam jókedvemben, a húgom miatti izgalom, az idegesítő találkozás a gyümölcsárusokkal és a remegő vágyakozás, amit az elegáns, magas idegen ébresztett – mind-mind zűrzavarosan örvénylett bennem. Homály borult a piaccal kapcsolatos emlékeimre, és már azt sem tudhattam biztosan, nem álmodtam-e az egészet.

Ám a tarisznyám mélyén ott bújt az idegen ajándéka. Minden lépésnél a lábamhoz verődött, és éppen olyan valódi volt, mint Josef kezemben tartott vonója. Legjobb esetben is közepes fuvolista lehettem, a kísérteties kis hangok, amiket a hangszerből kicsiholtam, inkább voltak különösek, mint édesek. Vajon hogy magyarázom meg anyának? Hogy magyarázom meg önmagamnak?

– Liesl!

Meglepetésemre Josef üdvözölt minket az ajtóban.

Sután billegett a küszöbön, és az ajtófélfa mögül leselkedett.

– Mi történt, Sepp? – kérdeztem gyengéden. Tudtam, ideges a meghallgatás miatt, hogy idegenek előtt kell játszania. Az öcsém hozzám hasonlóan megbújt az árnyékban, ám velem ellentétben egyúttal élvezte is.

– Antonius mester – suttogta – már itt van.

– Micsoda? – dobtam le a tarisznyámat. – Máris?

Csak estére vártuk az idős mestert.

Az öcsém bólintott. Bizalmatlanság suhant át a vonásain, sápadt arca kipirult az aggodalomtól.

– Jó időben akart átkelni az Alpokon. Nehogy ott érje egy korai hóvihar.

– Nem kellett volna aggódnia – szólalt meg Käthe. Joseffel egyszerre fordultunk meglepetten feléje. A testvérünk üveges tekintettel meredt a távolba. – A király még alszik és vár. Nem érkeztek még el a tél napjai.

A pulzusom élénkebben kezdett verni.

– Ki alszik? És ki vár?

A húgom azonban nem válaszolt, csak besétált Josef mellett a fogadóba.

Az öcsémmel egymásra néztünk.

– Jól van? – kérdezte Josef.

Beharaptam az ajkam, mert eszembe jutott, hogy az őszibarack nedve úgy csillant meg az ajkán és az állán, akár a vér. Aztán megráztam a fejem.

– És hol van most Antonius mester?

– Lepihent odafent – felelte Josef. – Anya azt mondta, ne zavarjuk.

– És papa?

Josef elkapta rólam a tekintetét.

– Nem tudom.

Behunytam a szemem. Papa is tudja, mikor kell eltűnni. Az idős hegedűvirtuózzal még a hercegprímás udvarában barátkozott össze. Régen maguk mögött hagyták azt az időt, de egyik vitte valamire, a másik nem. Az egyik mostanáig az osztrák császár alkalmazásában állt, a másik egy söröshordóban talált vigaszt minden este.

– Na jó! – nyitottam ki a szemem, és mosolyt kényszerítettem az ajkaimra.

Átnyújtottam Josefnek a megjavított vonókat, és átöleltem a vállát.

– Készüljünk fel a bemutatóra, rendben?

A konyhában ezer dolog sült, forrt és fortyogott.

– Hát itt vagy! – szólt anyám kurtán. A pulton álló tál felé bólintott. – A hús be van fűszerezve, darabold a többit!

Egy forróvizes üst fölé hajolva a benne fövő köteg kolbászt kevergette.

Kötényt kötöttem, és hozzáláttam, hogy a kanyargó kolbászt vágjam és adagoljam. Käthének nyomát se láttam, hát érte küldtem Josefet.

– Apáddal nem találkoztál? – kérdezte anya.

Nem mertem ránézni. Anyánk különlegesen bájos asszony volt, az alakja még karcsú és fiatalos, a haja csillogó, a bőre szép. Hajnali vagy esti félhomályban és a kettő között, a gyertyaláng aranyfényének peremén bárki könnyen elképzelhette, miért volt híres Salzburgban a szép hangján kívül a szép arca is. Az idő azonban ráncokat vésett telt ajkai csücskébe és két szemöldöke közé. Az idő, a munka és papa.

– Liesl!

A fejemet ráztam.

Erre felsóhajtott, és az egész világa belesűrűsödött a sóhajába. Harag, csalódás, reménytelenség és beletörődés. Még megvolt az a képessége, hogy a hangjával és csak a hangjával kifejezze az érzelmei minden árnyalatát.

– Hát jó – mondta. – Imádkozzunk, hogy Antonius mester ne vegye zokon a távollétét.

– Biztosra veszem, hogy papa időben előkerül – mondtam, és egy késbe kapaszkodtam, hogy álcázzam a hazugságot. Vág, teker, köt. Vág, teker, köt. – Bíznunk kell benne!

– Bizalom! – Anyám kesernyésen felnevetett. – Bizalomból nem élünk meg, Liesl. Nem etethetjük vele a családot.

Vág, teker, köt. Vág, teker, köt.

– Hiszen tudod, papa milyen varázsosan kedves, ha úgy akarja – mondtam. – Még a fákat is termőre fordítja télen, és az ember olyankor minden bűnét megbocsátja.

– Igen, én aztán tudom, milyen varázsosan kedves néha az apád – felelte szárazon.

Elpirultam. Öt hónappal azután születtem, hogy megesküdtek.

– A személyes varázs nagyon fontos – mondta, miközben a kolbászt egy konyharuhán csöpögtette le. – De nem tesz kenyeret az asztalra. A személyes varázs a barátainak jut minden este, miközben maga mutathatná be a fiát a nagy mestereknek.

Nem feleltem. A család régen arról álmodott, hogy elvisszük Josefet a világ nagyvárosaiba, hogy gazdagabb és értőbb fülek hallhassák. Aztán mégsem vittük. Most pedig, tizennégy évesen ahhoz már túl idős, hogy csodagyerekként kezeljék, mint Mozartot vagy Linleyt, ahhoz meg túl fiatal, hogy állást kapjon mint profi zenész. Hiába minden ügyessége, még éveken át kell tanulnia és tökéletesítenie a művészetét. Ha Antonius mester most nem fogadja tanítványának, vége a karrierjének.

Ezért aztán nemcsak Josef, de mi mind nagy reményeket fűztünk a meghallgatáshoz. A lehetőséghez, hogy Josef végre, a szerény kezdet után, megmutassa a világnak, micsoda tehetség, egyben utolsó lehetőség apánknak, hogy a fia segítségével újra játszhasson az értő európai közönség előtt. Anyánk menekülőutat látott benne, legalább a legkisebb gyereke szabadulhasson a fáradalmaktól és nehézségektől, amelyekkel egy fogadós sorsa jár, Käthe esélyt arra, hogy híres öccsét látogathatja majd a nagyvárosokban: Mannheimben, Münchenben, Bécsben, de talán Londonban, Párizsban vagy Rómában is.

Én pedig… módot arra, hogy az öcsémen és rajtam kívül más is hallhassa a zenémet. Käthe talán látott néhány odafirkantott hangjegyet az ágyunk alá rejtett dobozban, de csak Josef hallotta, ahogy megszólalnak.

– Hans! – szólalt meg mellettem anyám. – Nem is vártunk ilyen korán.

A kezemben megcsúszott a kés. Magamban káromkodtam, és próbáltam kiszívni a vérző sebet.

– El nem mulasztanám Josef nagy napját, Frau Vogler – felelte Hans. – Azért jöttem, hogy segítsek.

– Az ég áldjon, Hans! – felelte anya gyengéden. – Téged az Isten küldött.

Letéptem egy csíkot a kötényemből, hogy betekerjem vele a vérző sebet, aztán folytattam a munkát. Igyekeztem észrevétlen maradni. A húgod jegyese, emlékeztettem magamat. De – nem tehettem róla – a pilláim alól lopva felé-felé pillantottam.

A tekintetünk találkozott, és egyszerre kihűlt a szoba. Hans a torkát köszörülte.

– Jó reggelt, Fräulein! – köszöntött.

Óvatosan távolságtartó hangja jobban fájt, mint az ujjamon a seb. Hiszen valaha közel álltunk egymáshoz. Valaha Hans és Liesl voltunk. Barátok vagy talán annál is többek. Még mielőtt felnőttünk volna.

– Ugyan, Hans! – nevettem fel kínomban. – Hiszen egy család leszünk, nyugodtan hívhatsz továbbra is Lieslnek!

Mereven bólintott.

– Örülök, hogy látlak, Elizabeth.

Elizabeth. Minő meghittség! Mosolyt erőltettem magamra.

– Hogy vagy?

– Köszönöm, jól.

Barna szemével tartózkodóan nézett rám.

– És te?

– Jól – feleltem. – Kicsit ideges vagyok. Tudod, a meghallgatás miatt.

Hans arckifejezése meglágyult. Közelebb lépett, fogott egy kést, és beszállt a kolbászadagok elkészítésébe.

– Ne aggódj! – mondta. – Josef úgy játszik, mint egy angyal.

Elmosolyodott, és olvadni kezdett közöttünk a fagy. Egy ritmusban vágtunk, tekertünk, kötöttünk, és megint, egy pillanatra elhitettem magammal, hogy újra gyerekek vagyunk. Papa közös zongora- és hegedűleckét ad nekünk, egy padon ülünk, egyformán skálázunk, ugyanazt tanuljuk. Hans ugyan sosem jutott túl a legegyszerűbb gyakorlatokon, mégis órákat töltöttünk együtt a klavier mellett, a vállunk össze-összeért, a kezünk soha.

– Tényleg, hol van Josef? – kérdezte Hans. – Odakint játszik a Manóligetben?

Mert Hans persze velünk együtt üldögélt Constanze lábánál, és hallgatta a koboldokról és Hödekinekről, goblinokról és Loreleiről, az Erlkönigről szóló történeteket. Meleg érzések izzottak fel bennünk, mint a parázs.

– Biztosan – feleltem lágyan. – Hiszen az év utolsó éjszakája van.

Hans gúnyosan válaszolt: – Nem túl idős már ahhoz, hogy higgyen a tündérekben és a goblinokban?

A megvetése, mint egy jó adag hideg víz, kioltotta az ifjúságunk megmaradt felparázsló szikráit is.

– Liesl, idejönnél, hogy ügyelj az üstre? – kérdezte anya, és letörölte a homlokáról az izzadságot. – A sörfőzők bármelyik percben itt lehetnek.

– Majd én, asszonyom! – ajánlkozott Hans.

– Köszönöm, kedvesem! – Anyám átadta a keverőkanalat Hansnak, azzal kiment a konyhából, a kötényébe törölve a kezét.

Nem szóltunk egymáshoz.

– Elizabeth! – próbálkozott Hans.

Teker, vág, köt. Teker, vág, köt.

– Liesl!

A kezem egy pillanatra megállt a levegőben, aztán folytattam a munkát.

– Igen, Hans.

– Én… – mondta, és megköszörülte a torkát – reméltem, hogy beszélhetek veled négyszemközt.

Erre fölkaptam a fejem. A tekintetünk találkozott, és azon kaptam magamat, hogy nyíltan bámulom. Kevésbé volt jóképű, mint ahogy emlékezni akartam rá, az álla kevésbé határozott, a két szeme közelebb ült egymáshoz, az ajka keskenyebb, szorosabban összepréselt. Azt azonban nem tagadhatta senki, én a legkevésbé, hogy Hans jóképű.

– Velem? – kérdeztem rekedt, de határozott hangon. – Miért?

Sötét szemével az arcomat tanulmányozta, a két szemöldöke között megjelent egy bizonytalan ránc.

– Szeretném rendbe hozni közöttünk a dolgot, Lies… Elizabeth.

– Nincs rendben?

– Nincs.

Hans az örvénylő üstre nézett, aztán félretette a keverőkanalat, majd közelebb lépett hozzám.

– Egyáltalán nincs. Nekem… hiányoztál.

Valahogy elfogyott a levegőm. Hans túl nagy lett, túl közel, túl sok.

– Valaha jó barátok voltunk, nem? – kérdezte.

– Jó barátok.

A közelsége miatt nem bírtam koncentrálni. Az ajkai szavakat formáltak, de én nem hallottam, csak éreztem a leheletét az ajkamon. Mereven tartottam magam, legszívesebben a vállára borultam volna, de tudtam, hogy el kell löknöm.

Hans elkapta a csuklómat: – Liesl!

Ijedten néztem a karomra kulcsolódó ujjait. Olyan régóta vágytam rá, hogy megérinthessem, hogy a kezét fogjam, az ujjai összefonódjanak az enyémekkel. Most, hogy Hans önszántából megérintett, valószerűtlennek tűnt a pillanat. Mintha másvalaki kezét, másvalaki csuklóját látnám.

Ő nem az enyém. Nem lehet az enyém.

Vagy mégis?

– Katharina elment. – Constanze lépett be a konyhába. Hansszal szétrebbentünk, de nagymama nem vette észre az arcomba szökő pírt. – Katharina elment – ismételte.

– Elment?! – Próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétemet és elleplezni a vágyaimat. – Hogy érted? Hova ment?

– Csak elment – szívogatta egy meglazult fogát.

– Elküldtem Josefet, hogy kerítse elő.

Nagymama vállat vont.

– Hát a fogadóban nincs, és a piros kabátod hiányzik.

– Megyek, megkeresem – ajánlotta Hans.

– Nem, majd én – feleltem sietősen. Muszáj volt az agyamat és a testemet valahogyan a helyére tenni. Eltávolodni Hanstól, és magamra találni az erdőben.

Nagymama sötét tekintete szinte felnyársalt.

– Hogy döntöttél, kislányom? – kérdezte lágyan. Púposan hajolt a görbe botja fölé, mint egy ragadozómadár, a vállára borított fekete kendő akár a varjúszárny.

Újra belém hasított a kép: a goblinok gyümölcsének véres húsa hogy csorog le a húgom arcán és ujján. Nem csak Josefre kell vigyáznod! Émelyegtem.

– Siess! – sürgetett Constanze. – Félek, hogy már a Goblinkirályé.

Kirohantam a konyhából, át az előcsarnokon, kezemet a kötényembe töröltem. A fogasról leemeltem egy kendőt, a vállamra kanyarítottam, és a húgom keresésére indultam.

Nem hatoltam túl mélyen az erdőbe, gondolván, Käthe nem távolodhat olyan messzire az otthonától. Joseffel vagy velem ellentétben ő sosem érzett rokonságot a fákkal, kövekkel, az erdőben csörgedező patakokkal. Nem bírta a sarat, a piszkot, a föld nyirkát, szívesebben maradt a meleg szobában, ahol cicomázhatta, kényeztethette magát.

A szokásos helyein azonban nem találtam. Általában nem ment messzebb az istállóknál (mi nem tartottunk lovat, de a vendégek gyakran lóháton érkeztek) vagy a fáskamránál, ahol a fogadónkat ölelő szelíd füveket az erdei vadon váltotta fel.

A szellő őszibarack halvány, valószínűtlen illatát hozta.

A fülemben Constanze figyelmeztetése visszhangzott: Már a Goblinkirályé. Szorosabbra vontam magamon a kendőt, és nekivágtam az erdőbe vezető ösvénynek.

Túl a fáskamrán és a fogadónk mögötti patakon is túl, mélyen az erdő szívében égerfák alkottak kört, mi ezt hívtuk Manóligetnek. A megcsavarodott faágak örök táncba dermedt hatalmas végtagokra emlékeztettek – Constanze gyakran mesélte, hogy ezek a fák régen emberek voltak, gonosz asszonyok, akik megharagították Erlköniget. Sokat játszottunk a tisztáson Joseffel, táncoltunk és énekeltünk, és a zenénket a Gonoszok Urának ajánlottuk. A Goblinkirály árnyéka körül öltött formát a zeném, és a Manóligetben keltek életre az árnyaim.

A fák között vörös folt derengett fel. Käthe az én kabátomban a szent helyemre tart. Kicsinyes ingerültség váltotta fel bennem a rémületet és nyugtalanságot. A Manóliget az én tanyám, az én menedékem, az én szentélyem. Miért kell mindent elvennie tőlem? A húgom kitűnő érzékkel tette hétköznapivá a különlegeset. Az öcsém és én a varázslat és a zene éteri magasságaiban éltünk, Käthe a megfogható, valódi, e világi létben. Velünk ellentétben sosem hitt semmiben.

Pára homályosította el, amit láttam, elmosta a távolságot, távolnak látszott a közel, közelnek a messzi. A Manóliget alig néhány percre esett a fogadónktól, de az idő játszhatott velem, mert egyszerre éreztem azt, hogy egy örökkévalóság óta megyek, és hogy egy helyben topogok.

Aztán eszembe jutott, hogy az idő, akár az emlékezet, a Goblinkirály egyik kedves játékszere, ezt is kedvére hajlítja vagy nyújtja.

– Käthe! – kiáltottam. De a húgom nem hallotta.

Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy látom őt, az Erlköniget, ezt a rejtélyes föld alatti uralkodót. Senki nem tudta, hogy néz ki vagy milyen a természete, de én igen. Kisfiú volt, fiatalember, férfi, aminek látni akartam. Játékos, komoly, érdekes, zavarba ejtő, de a barátom, mindig a barátom. Csak a képzeletem játszott velem, ám a képzelet is a hit egy fajtája.

Constanze azt állította, ezek csak egy kislány képzelgései. A Goblinkirály sem ilyen, sem olyan. Ő a Gonoszok Ura: szeszélyes, melankolikus, csábos, gyönyörű, de mindenekelőtt: veszélyes.

Veszélyes?, kérdezett vissza kicsi Liesl. Miért?

Veszélyes, mint a szél, ami megfagyasztja benned a velőt, de nem mint a penge, ami jól láthatóan elvágja a torkodat.

Aggódnom mégsem kellett, mert a Goblinkirály csak a gyönyörű nőkre volt veszélyes. Ők voltak a gyöngéi és megfordítva, nekik meg ő: őt akarták, ilyen hajlékonyan, túlvilágian, szelídíthetetlenül, mintha a gyertyalángba vagy a ködbe akarnának kapaszkodni. Mivel én nem voltam gyönyörű, sosem éreztem Constanze figyelmeztetésének súlyát. Käthe meg azért nem érezte, mert nagyon is földhözragadt volt.

Most féltem kettőnk helyett is.

– Käthe! – szólítottam megint.

Fölkaptam a szoknyámat, és gyorsítottam a tempón, rohantam a húgom után. Akárhogy igyekeztem, nem fogyott közöttünk a távolság. Käthe a szokásosan lassú és állhatatos tempójában haladt, mégsem tudtam beérni. Pont olyan messze volt tőlem, mint az elején.

Aztán belépett a Manóligetbe, és megállt.

Hátranézett, egyenesen rám, mégsem látott. Az erdőt fürkészte, valamit vagy valakit keresett.

És már nem is volt egyedül. A Manóligetben, a húgom oldalán, mintha mindig is ott állt volna, ott termett a piacról ismert magas, elegáns idegen. Rajta most is a köntös és a csuklya, ami eltakarta előlem az arcát. A húgom fölnézett rá, és a tekintetében imádatot láttam.

Megtorpantam. Käthe arcán különös kis mosoly játszott, azelőtt sosem láttam, olyan halvány mosoly, amellyel a hadirokkant köszönti a rá virradó új napot. Az ajkát beharapta, a bőre megfakult, megsápadt. A furcsa az, hogy úgy éreztem, engem árulnak el, ő vagy a magas, elegáns idegen. Akit nem ismertem, de aki mintha ismert volna engem. Megint valami, amit Käthe elvett, ellopott tőlem. Vagy mégsem?

Éppen azon voltam, hogy én is belépek a Manóligetbe, és magammal vonszolom a húgomat, haza, a biztonságba, amikor az idegen hátrahúzta a fejéről a csuklyát.

Elállt a lélegzetem.

Mondhatnám, hogy az idegen gyönyörű volt, de ez olyan lenne, mintha Mozartról azt állítanám, „csak egy zenész”. A szépsége a jégviharé volt, csodálatos és végzetes. Nem úgy volt jóképű, mint Hans, a vonásai túlontúl megnyúltak, kiélesedtek, idegennek hatottak. Egyszerre láttam lányosan szépnek és csúnyának, de a csúnyaságában is volt valami megejtő. Most fogtam föl, hogy értette Constanze, mikor arról mesélt, hogy azok a balvégzetű hölgyek úgy akartak belékapaszkodni, mintha a gyertya lángjába vagy a ködbe akarnának fogódzni. A szépsége fájt, de éppen ez a fájdalom tette ellenállhatatlanná. Rám mégse ez a kegyetlen és különös szépség hatott, hanem az, hogy ismertem ezt az arcot, hajat, tekintetet. Pont úgy ismertem, mint a saját zeném hangjait.

Ő volt a Goblinkirály.

A felismerés nem lepett meg jobban, mintha találkoztam volna a helyi pékkel. A Goblinkirály mindig is ott élt mellettem, olyan bizonyosság volt, mint a templomtorony vagy a ruhakereskedő, vagy a családom nyomában loholó szegénység. Az ablakom túloldalán ugyan, de a gyerekkorom része volt, mint Hans, mint a tejeslány, mint a falu főterén a biggyedő szájú asszonyok. Hát persze hogy felismertem! Nem láttam-e az álmaimban, gyermeki képzelgéseimben? Akkor hát… talán… nem is csak képzelgés volt az egész?

A Goblinkirály állt előttem. Karjában tartotta a húgomat. Aki hátrabillentett fejjel kínálta az ajkát. A Goblinkirály előrehajolva fogadta a csókjait, mint az imádata oltárán felajánlott szent áldozatokat. A Goblinkirály állt előttem, és hosszú, karcsú ujjait éppen végigfuttatta a húgom nyakán, vállán, hátán. A húgomén, aki fényes, csengő hangon nevetett, mire a Goblinkirály válaszul mosolygott, és közben rám nézett, mindig rám. Engem elbűvölt, a húgomat megigézte.

Megigézte. A szó úgy hatott, mint a jeges víz, magamhoz tértem. A Goblinkirály állt előttem. Lányok elrablója, gaztettek megbüntetője, a Gonoszok és az Alvilág Ura. Ugyanakkor gyerekkori barátom, ifjúkorom bizalmasa, vagy nem? Csak álltam, ellentmondó vágyak tépdestek.

Aztán megráztam a fejem. Meg kell mentenem a húgomat. Meg kell törnöm a varázst.

– Käthe! – kiáltottam. Az erdőben visszhangot vert a kiáltás, és megriadt varjak kakofóniája válaszolt: Kár-kár! Kár-Käthe!

Már a Goblinkirály is észrevett. Fölemelte a fejét, és a kábult húgom teste fölött kapcsolódott egymásba a tekintetünk. Világos haja glóriaként keretezte vékony arcát, mint bogáncspihe felhője, mint egy farkas bozontos sörénye, ezüst, arany és színtelen egyszerre. A szeme színét nem tudtam pontosan megállapítani onnan, ahol álltam, de ugyanolyan halvány volt és jeges. Úgy hajtott előttem fejet, ahogy párbajban szokás, egy kicsit elmosolyodott, elővillantak hegyes, éles fogai. Ökölbe szorítottam a kezem. Ismertem ezt a mosolyt. Felismertem, és megéreztem benne a kihívást.

Gyere és mentsd meg, drágám, mondta ez a mosoly. Gyere és mentsd meg… ha tudod!