A VÁLTOTT GYEREK

liesl!

Valaki a nevemen szólít, küzdök az álmosító sötétség súlya ellen.

Liesl!

A hang ismerős – tisztán hallom –, de nem tudom még, kié. Nem tudom, mikor és hol hallottam. Nagy erőfeszítéssel nyitom ki a szemem.

A Manóligetben járok. Fényesvörös alak közeledik, megismerem, mielőtt kivenném a vonásait. Ugyan ki más merné elemelni a piros kabátom?

Käthe!, kiáltom, de nincs hangom.

A húgom viszont úgy fürkészi az erdőt, mintha a nevét visszhangozná. Nem néz rám, nem látja, hogy előtte állok.

Käthe!, próbálkozom újra, de láthatatlan vagyok.

– Liesl! – szeli át Käthe a ligetet. – Liesl, Liesl, Liesl!

A húgom újra és újra kántálta a nevemet, egyszerre volt ez megszólítás és varázsige. Reszkető kézzel nyúlt a tarisznyájába és húzott elő egy nyaláb papírt. A szívem majd kiugrott. Az a darab volt, amit hátrahagytam, aminek az Erlkönig címet adtam.

Aztán Käthe megint a tarisznyájába nyúlt, rajzpapírt és ceruzát húzott elő. Meglepetten láttam az apró alakokkal, kezekkel, szemekkel, szájakkal, ruhákkal telehintett papírt. Nem is tudtam, hogy a húgom rajzol, ráadásul ilyen jól.

Käthe térdére fektette a papírtömböt, és eszeveszetten firkálni kezdett. Közelebb hajoltam, hogy lássam, mit vázol föl – talán egy fát? Käthe nem rajzolt, hanem írt.

Kedves Josef!

Levelet ír. Kétségbeesett, sietős, csupa pánik levelet.

Liesl elment. Liesl elment. Liesl elment.

Käthe hanyagolta az elemi helyesírást is, ahogy papírra vetette a szavakat. Lisl lment, és senki nm emlekszik a nevére. Nem vaygok őrült. Nem. A kezemben a bizonyitek, hogy létzik, most rádbízom. Hozd nyilvánosságra, Josef. Játszd el! Játzsd a zenéjét, aztán írj nekem és írj anyának! Mond el a világnak, hogy Lisl van! Hogy él!

Még a nevét sem írta alá. Aztán, úgy szorongatva a levelet, mint valami értékes tárgyat, reszketve, tétovázva hagyta el a Manóligetet.

Visszafojtott, artikulálatlan kiáltás zengett az erdőben. Käthe dühödten, erővel tépte cafatokra a kezében tartott levelet. Eldobta a foszlányokat, hullottak körülötte, mint a sziromeső. Felém is lebegett néhány fecni, utánanyúltam, attól félve, anyagtalanul átsiklik rajta a kezem.

Szilárd papírhoz értem. Összegyűjtöttem a darabkákat, aztán megpróbáltam összeilleszteni, egy kéz részlete, egy ujjbegy, mosoly a száj szögletében, fénylő szem. Kerestem magamat, a létezésem bizonyítékát, de nem találtam semmit. Csak tátongó, fekete űrt a nevem helyén.

A világ elsötétedett körülöttem. Eltakartam az arcom, és sírva fakadtam.

Hegedű szólt. A szívem beleborzongott az édes trillákba, a kivételes érzelmi tisztaságba.

Josef.

Elvettem a kezemet az arcom elől. Az öcsém és François álltak előttem, a közönség őket hallgatta. Ahogyan teljes egységben és összhangban zárták a darabot, az emberek talpra ugrottak. Éreztem a tapsot, de nem hallottam. Leolvastam a szájukról az Encore! Encore! kiáltást, de a terem csöndes volt, mint a kripta.

Udvarias meghajlás után Josef szinte udvariatlan gyorsasággal távozott. François mondott valami megnyugtatót a hökkent hallgatóságnak, aztán követte. Én is velük tartottam az aprócska, meghitt szomszéd szobába. François dühödten gesztikulált, a kinti közönség felé mutogatva. A fiúk vitatkoztak, François izgatottan és ingerülten, Josef meglepően lakonikus komorsággal. Josef a fejét rázta, aztán mondott valamit, amitől a fekete fiú azonnal elhallgatott.

Liesl!

Nem hallottam a nevemet, csak éreztem, ott rezgett a szívem kamráiban. Josef a nevemet ismételte, François megenyhült. Josefhez lépett, és átölelte. Hagyta, hogy sírjon, és egészen úgy törölte le a könnyeit, mint valaha én. Aztán megcsókolta – nem úgy, ahogy régebben én, hanem szenvedéllyel, gyengéden, hozzáértőn. Elfordítottam a fejem, hogy véletlenül se zavarjam őket, aztán kijjebb araszoltam, oda, ahol Josef a hegedűt, a vonót és a kottatartón a nyitott kottát hagyta.

Für meine Lieben, ein Lied im Stil die Bagatelle, auch Der Erlkönig.

A szívem majd kiugrott, mintha valaki belemarkolt volna a mellkasomba, hogy jól megrázza. Ez az én zeném! Az öcsém az én zenémet játssza, és nemcsak saját magának, hanem az egész világ füle hallatára.

Elmosolyodtam. Leültem a zongorához, végigfuttattam az ujjaimat az elefántcsont billentyűkön. Egy Mozart-szonátát kezdtem játszani – Joseffel sokat gyakoroltuk, míg kicsik voltunk. Apránként, minden egyes leütött billentyűvel tértek vissza lassan a hangok.

Mögöttem valaki felvette a hegedűt, és követte a dallamot. Szembefordultam vele, és rávillantottam a tündérmosolyomat.

Sepperl.

Szép volt, mint mindig, az én kisöcsém, aranyló fürtjein távoli nap fénye csillogott, kék szeme nagy és csillogó. Arcáról már lekopott a babaháj, állkapcsának, pofacsontjának íve megélesedett. Együtt játszottunk most is, mint mindig, de a játékában valami változott.

Sepperl zenéje mindig kristálytiszta volt, mint a csengettyűszó, pontos és transzcendens. Szépséges. Éteri. Másvilági. De amint közelebb jött, játékának jellege megváltozott. Melegebb, lankadtabb, sejtelmesebb tónust öltött… emberibb lett. Ujjaim botladoztak a billentyűkön.

A zene taszigált, lökött rajtam, felemelt. Már nem Josef hangján szólt, hanem az enyémen. A fejemben hallottam komponálás közben, amikor mérges voltam, boldog vagy szomorú. A homályban próbáltam kivenni: mégsem Sepperl volna az? A hegedűn játszó alak hasonlított ugyan az öcsémre, de amint közelebbről láttam, nem is értettem, hogyan téveszthettem össze vele. Az aranyló fürtök helyén ezüst sörény, a kék szempár felemás szürke és zöld.

A Goblinkirály.

Ő lett volna? Vagy mégis Josef? Hasonlítottak egymásra, holott egészen másképpen néztek ki, mint az alvilági portrégaléria Erlkönig-alakjai: mindegyik más, mégis mind az Erlkönig. A kezem lecsúszott a zongoráról. A hegedűs mosolyogva lépett közelebb, a fogai hegyesek, a mosolya kópés. Szeme kékről szürkére fakult, aztán a goblinszemek áttetsző feketéjébe olvadt.

Riadtan ébredtem. A dal darabokra hullott, eltűnt az álommal együtt. Játszottam valakivel – Sepperl lett volna? Nem, valaki más. Magas, karcsú alak, valaki, aki képes volt bennem is hangokat formálni, ismeretlenül és mégis fájdalmasan ismerősen. Nyugtalanító felismerés érlelődött bennem, de nem akartam tudomásul venni, megvizsgálni, gondolkozni. Elűztem, az álom utolsó foszlányaival együtt.

A kandallóban vidáman pattogó tűz ellenére fáztam és kivert a veríték. Felültem az ágyban, a testem sajgott és reszketett, mintha betegségből lábadoznék. Szomjas voltam, éhes, de mindenekfölött kétségbeesetten hazavágytam. Anyámat hívtam volna, hogy hozzon nekem fűszeres, langyos tejet, nyugtasson meg munkától megkérgesedett kezének érintése. Mutti, mutti, zokogtam volna. Mutti, nem érzem jól magam.

A fenti világban anyám és Constanze is régen azért korholnának, hogy ilyen sokáig maradok ágyban. A nap sem pihen és mi sem, mondta mindig anyám. Még a legrosszabb napokon, amikor mintha belém préselődő forró vassal jelezte volna érkezését a havibajom, vagy amikor létem haszontalansága fojtogatott, még ilyenkor is tudtam valahonnan erőt meríteni, hogy nekilássak a következő feladatnak, órának, munkának. Könnyebben ment, ha nem gondoltam az előttem álló hosszú útra, nehogy lehúzzon a napi élet mocsara.

Most cél és felelősség nélkül nem tudtam, mihez kezdjek az élettel, amit nem élek. Hogyan fűzzem sorra az óráimat, hogyan adjak értelmet nekik? A szomszéd szobában álló zongora tantaloszi kínokat okozott, az esküvői ruhámra mázolt hangjegyek szinte kiáltottak, hogy másoljam át őket, hogy ne merüljenek feledésbe. Írd le, sürgetett egy belső hang. Írd le azt a zenét!

Akartam. Tényleg. De egy részem túl sebzett volt még ahhoz is, hogy gondolatban a selyemruhára rótt hangjegyekre nézzek, és velük az elutasításra, csalódásra, megaláztatásra, amit kifejeznek. Sepperl a biztonságot jelentette nekem, ha együtt szereztünk zenét, mindig kijavította a hibáimat, és utat mutatott közöttük. A bagatell, amit neki írtam, és ami a mindkettőnket megihlető férfiról kapta a címét, szintén magán viselte Josef iskolázottabb, tehetségesebb kéznyomát. De ezt – ezt a nászéjszakán írott szonátát – szégyelltem.

Attól nagyszerű, hogy szégyelled, mondta a belső hang. Attól nagyszerű, hogy igaz.

Felkeltem az ágyról, és az öltözőszobába mentem. A gyengeségem nem múlt el, sőt, egyre rosszabb lett. Gondoltam, hívom Bogáncsot vagy Gallyacskát, hogy hozzanak nekem enni, de magányra vágytam. Legszívesebben sírva fakadtam volna. Könnyeket ejtettem már haragból, csalódottságból, bánatból, mióta a Goblinkirály felesége lettem, de egy kiadós sírást sosem engedtem meg magamnak. Az összetört szív, a gyász minden méltóságot nélkülöző, csúf könnyeit. A tüdőmet, a szívemet préselte ennek a visszafojtott zokogásnak a teljes súlya.

A zongorához ültem. A sírás a torkomat, az orromat, a szememet feszegette, de nem engedtem szabadjára. Anyára, Papára, Constanze-ra gondoltam. Josefre és Käthére.

Josef hiánya mint tőr forgott a szívemben, éles, mély, súlyos és halálos sebet ejtve. Mintha egy testrészemet, a kezemet vagy lábamat veszítettem volna el, és újra kellene tanulnom nélküle élni. Hogyan élhet az ember kéz és láb nélkül? Az ember próbálkozik, és a hiányt tekinti azontúl a saját részének.

Käthe hiánya olyan, mint a nyárra sóvárogni egy téli napon. A húgomhoz fűződő szeretet állandó volt, mint amilyen állandó társam és hálótársam volt ő, gyerekkorunk óta. Ha Josef a részem volt, Käthe a körvonalaimat adta meg, és kitöltötte a negatív tartományaimat. A napfény volt az én sötétségemmel, az édes íz az én sós alapízemmel szemben. Onnan tudtam, ki vagyok, hogy tudtam, ki nem: a húgom nem. Nélküle bizonytalan lettem. Elvesztettem a mankót, amire támaszkodtam.

Nem ereszthettem ki őket. Nem ereszthettem el őket. A családtagjaim összes szelleme csapdába esett, és szükségem volt valakire, hogy kifordítson önmagamból, széttörjön, felhasítson. Engedd ki őket! Engedd ki őket! Engedd ki őket! Egyedül nem ment. Le kell dobnom a terhet, valaki másra rakni, megszabadulni a bánat elviselhetetlen súlyától. Kell valaki, aki lefejti rólam a szomorúságot, kiszívja a sebből a mérget. Kell valaki, aki egy kicsit tovább cipeli helyettem a bánatot. Kell egy barát.

A kezembe temettem a fejem, könnyek pöttyözték a fekete-fehér billentyűket. A lassan, állhatatosan csordogáló patak cseppet sem enyhített az egész lényemet feszítő nyomáson.

Az Alvilágban töltött napoknak is kialakult a menetrendje. Alvás, evés, alvás, csavargás, alvás, evés, alvás, üldögélés a zongoránál, alvás, csavargás, alvás. A goblinok lakhelyén az idő nagy részét alvással töltöttem. Eleinte luxusnak éreztem, hiszen éveken át hajnal előtt keltem. De aztán már az alvás sem segített, hogy gyorsabban teljen az idő. Megéreztem az unalom ízét, és nem tetszett.

Gallyacska és Bogáncs állt elő az ötlettel, hogy menjünk piknikezni az alvilági tó partjára. Láttuk kiemelkedni, majd eltűnni a hableányt, a túloldalon pedig egy csapat váltott gyerek játszott. Kéretlenül megjelent a lelki szemeim előtt Josef arca, benne a goblinszempár. Homlokráncolva tettem fel a kérdést: – Tulajdonképpen kik a váltott gyerekek?

Bogáncs éles pillantást vetett rám.

– Miért kérded, halandó?

Megbüntethettem volna a megszólításért – neki én Fenség vagyok –, de Bogáncs, akárcsak Constanze, megengedte magának, hogy úgy szólítson, ahogy akar.

– Puszta kíváncsiságból – feleltem. – Tényleg gyerekek? A Goblinkirály gyerekei?

Gallyacska és Bogáncs is felnevetett, éles kis kacagásuk visszhangzott, majd szilánkokra hasadt az alvilági tó partjain.

– Gyerekek? – vigyorgott gúnyosan Bogáncs. – Nem. A halandók és az Erlkönig egyesülése sosem termett gyümölcsöt.

– Valójában… – kezdte Gallyacska, de a másik goblinlány közbevágott.

– A váltott gyerekek senkik, szegény ördögök – mondta Bogáncs. – Se hús, se hal, se ember, se goblin.

– Ez hogyan lehetséges? – kérdeztem, és közben figyeltem, ahogy a túloldali sziklákon ugrálnak, szivárványos gyűrűk fodrozódtak a vízen a nyomukban. A barlang változó higanyfényében inkább látszottak rongyos gyerekcsapatnak, mint azoknak az elegáns lényeknek, akikkel a Goblinbálon táncoltam. Épp olyan ártatlannak tűntek, amilyen kortalannak. Lehetnek tizenöt vagy ötszáz évesek. Ha nem emberek és goblinok gyermekei, akkor hát kik?

– Nem mások – felelte Gallyacska –, mint megtestesült kívánságok.

A csend a barlangban hangosabb lett, mint a harangkondulás. Bogáncs sötét pillantást küldött Gallyacska felé.

– Kívánságok? – Egy foszlányos, majdnem elfelejtett emlék: az öcsém kisbabakorában a földszinti szobában sír, kéri, hogy mentsem meg az életét.

Az egyik váltott gyerek, egy bájos, fiatal nő, felém igyekezett.

– Emlékszel, mit mondtunk neked nemegyszer, Fenség? „Amit az ősi törvény ad, azt el is veszi.”

Bólintottam.

– Mondjuk, még fiatal lány vagy – kezdte Gallyacska. – A fenti világban pusztít a pestis, a fekete halál. Elvisz mindenkit, férfit, nőt, gyereket, aki csak útjába esik. Végignézed, ahogy apád megbetegszik és meghal, anyád felpuffad, a testén duzzanatok, a kisöcséd semmivé fogy, elviszi egy fuvallat. Eltemeted őket egyesével a fagyos földbe, és azon tűnődsz, hová lesznek. A mennyországba kerülnek? Vagy valami rosszabb helyre? Ezért aztán azt kívánod – kívánság ez, és nem ima –, hogy sose juss a sorsukra. Hogy tűnhess el végképp, és a Halál keze ne érjen utol soha.

A mellém érkező váltott gyerek felém nyújtotta a kezét, és elfogadtam. Beteges kis jószág volt, a füle és a foga hegyes.

– Óvatosan! – szólt rám Bogáncs. – Harap!

Az érintésemre a váltott gyerek egész arckifejezése megváltozott, halvány arcbőre megszínesedett, sovány teste karcsú lett. Megnyúlt arca egyszerű mohóságot tükrözött. Mélyeket lélegzett, és a világ egy árnyalattal sötétebb lett körülöttem. Visszarántottam a kezem. Bogáncs vigyorgott.

– Vagy mondjuk – folytatta Gallyacska –, hogy fiatalember vagy, egy testvérpár fiatalabb tagja, az egész falu csodálja a szépségeteket. Anyád egy generációval korábban a falu szépe volt, de az idő hozzá sem volt kegyes. A kelleténél sokkal fiatalosabban öltözik, púder- és rúzsfelhőkbe temeti az arcát. A nővéred egy csodás férfi boldog felesége, míg egy napon elkapja a himlő, és örökre sebhelyes marad az arca. Tükörbe nézel tehát, és azt kívánod, bár maradnál örökre szép és fiatal.

– Milyen szomorú – mormogtam. – A saját kívánságaink csapdájában vergődünk. – Én aztán közelről ismertem ezt az érzést: gyakran fojtogattak a saját zsarnoki vágyaim.

– Az a te gyengéd szíved! – vigyorgott Bogáncs. – Ne vesztegesd rájuk a szánalmadat, maguk igézték fejükre a sorsot, mint ti, halandók mindannyian.

– Ők járkálhatnak a fenti világban?

– Nem – felelte Gallyacska.

– Akkor hogyan… – A kérdés másik fele a torkomon akadt, nem bírtam volna az öcsém nevét kimondani.

Bogáncs vihogott, Gallyacska csak nézett az üres, fekete szemével. Semmit nem tudtam leolvasni az arcukról, de Gallyacska a kimondatlan kérdést is meghallotta. – Az ő kívánságuk önző volt, a tiéd nem – felelte egyszerűen.

Nem akartam ezzel a kínos kérdéssel tovább foglalkozni. Elfogott a nyugtalanság, és fölpattantam: – Menjünk!

– Hová menjünk, Fenség? – kérdezte Gallyacska.

– Valahová – motyogtam. – Akárhová.

Szerettem volna kibújni a bőrömből. Az unalom és a hiábavalóság érzése telepedett rám, tépni, szaggatni, hasadni, üvölteni szerettem volna. De a kiáltás bennem rekedt, nem bírtam kiereszteni. Nem bírtam, nem bírtam kiereszteni.

– Mmm! – Visszahőköltem, mikor Bogáncs arca a vállam magasságában tűnt fel. A goblinlány fölmászott a barlang falán, és mélyeket lélegezve fölöttem egyensúlyozott, mintha valami finom parfümöt szagolgatna. – Micsoda erős érzések! – dorombolta. – Micsoda tűz! Micsoda meleg!

– El innen! – löktem rajta egyet, mire lebucskázott a sziklafalról Gallyacska káráló nevetése közben.

Gallyacska nevetése felkeltette a váltott gyerekek figyelmét is, akik abbahagyták a szikláról sziklára ugrálást, és halkan, puhán felém közeledtek. Fiatal férfiak és nők alakját öltötték, de hullámzó mozgásuk elegáns könnyedsége nem a fenti világra utalt. Minél közelebb értek, annál jobban felragyogtak. Az arckifejezésük megélénkült, a mozgásuk is lendületesebb lett, kevésbé földöntúli.

Feléjük nyújtottam a kezem. Vonásaik – egyszerre idegen és ismerős vonásaik – a saját emberi vonásaimra emlékeztettek. Közéjük vágytam. Közéjük akartam tartozni, mintha a rokonuk lennék.

Az egyikük – egy fiatalember – kezébe vette a kezemet. Az orrát a tenyerembe fúrta. A szívem ellágyult, szerettem volna megtartani ezt a váltott gyereket. Megnyugvást szerettem volna meríteni a jelenlétéből, ahogy valaha Käthe vagy Josef segítségét kértem volna. A fiú egy kicsit még hasonlított is Josefre, ugyanaz a kiálló pofacsont, hegyes áll, szív alakú arc.

Beleharapott a kezembe.

– Jaj! – kiáltottam fel. Sikerült neki vért is fakasztani.

– Nem megmondtam, hogy harapnak? – vigyorgott rosszindulatúan Bogáncs.

Az ifjak vele nevettek. Úgy hangzott, mint milliárd részre hasadt egyetlen nevetés, a visszhangok úgy ütköztek, hogy végül már csak gúnyos kiáltások kakofóniája szólt. A váltott gyerek a saját kezéről nyalogatta a véremet.

Hosszú, görbe ujjak fonódtak a bokám köré, mint szederágak a sövénybe. Gallyacska volt az. Az arcán émelyítő kifejezés, részben szánalom, részben éhség. Ne! gondoltam. Ne! Ez lehetetlen! Legalább Gallyacska ne!

Goblinok és váltott gyerekek közeledtek támolyogva, a vérszag úgy vonzotta őket, mint lepkét a láng. Az érzelmeim ereje, a halandó életem táplálta őket. Ez mozgatta őket. Ez volt az ételük és italuk. Rúgkapáltam, hogy lerázzam őket, de tapadtak, mint a bogáncs.

– Hagyjátok abba! – mondtam. – Kérem, hagyjátok abba!

De nem voltak maguknál, fekete szemüket elhomályosította az éhség. A ruhámat kiszabadítottam Bogáncs kezéből, magamat Gallyacska szorításából, de könyörtelenül ellenálltak.

Az árnyékból további goblinok bújtak elő, a félelmem hullámai hívták elő őket a sötétből.

Hát így, gondoltam. Így fogok meghalni. Anélkül, hogy bárki emlékezne rám, hogy megénekelne, mohó kezek tépnek darabokra.

Aztán a harag újra erőt préselt a végtagjaimba. A pánik és a félelem határain túl felderengett a fény. Éles kontúrok. Nem így fogok meghalni. Ha meg kell halni, nem ilyen gyalázatos módon. Ha meg kell halni, majd én választom meg, hogyan. Nem én vagyok-e a Goblinkirályné? Az alattvalóimat az én vágyaim, az én kívánságaim kötelezik.

– Elég!

A szavam parancs volt. Megdermedtek az akaratomtól, a kívánságtól, melyet ki se kellett mondanom. Már nem. Ellöktem mindet, halomra dőltek. Mérgemben a kezükre léptem, hallottam, ahogy az ujjak reccsennek, mint az ágak. Vonaglottak a fájdalomtól, és én élveztem, hogy látom az arcukon a kínt. Azt akartam, hogy féljenek tőlem, hogy ne merjék a személyemet illetni.

És nemcsak a goblinokra gondoltam, hanem mindenkire. A Goblinkirályra. Antonius mesterre. Papa leereszkedésére. Hans unott arckifejezésére, valahányszor otthagytam, hogy zongorázzak. A falusiak hitetlenkedő arckifejezésére, mikor néha eszükbe jutott, hogy bennem is van tehetség. Sőt, még arra is, hogy Josef árnyékot vetett a zenémre. Az egész világot – lent és fönt – az akaratom alá akartam hajlítani. Egyszer. Csak egyszer.

Csak egyszer.

Gyújtsd meg a tüzemet, mein Herr, gondoltam. Gyújtsd meg a tüzemet, és nézd, ahogy égek.