KÖZÖS JÁTÉKAINK

kinyitottam a szemem. Azonnal meg is bántam.

A szoba megbillent és forgott, az ágy hullámzott, mint hajó a tengeren. Becsuktam a szemem, és felnyögtem. Haldoklom. Vagy valami még rosszabb történik.

Lassan magamhoz tértem. Nem haldoklom, csak az ítélőképességem kihagyásának következményeit viselem. Megpróbáltam felidézni az előző este – nap? – eseményeit, sikertelenül. Ködös emlékfoszlányok, csupasz bőrhöz simuló bőr.

Csupasz bőr. Felültem és a fejemet fogtam, mert belehasított a fájdalom. Legnagyobb rémületemre meztelen voltam a takaró alatt. Hol lehetek?

Az ágy az én ágyam, az odú az én odúm. A kandalló fölött a Manóligetet ábrázoló tájkép, ugyanaz a Louis Quinze-asztal és szék, ugyanazok a dísztárgyak.

Fölleltároztam a testem, remegő kézzel tapogattam végig magamat. A fejfájástól eltekintve sértetlen maradtam. Érintetlen. Háborítatlan. Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek vagy csalódást érezzek.

A gyönyörű báli ruhám összegyűrve hevert a padlón, mint amit nemtörődöm módon odavetettek. Az anyag csupa gyűrődés és hasadás, a halcsont darabokban. Menthetetlen.

A régi ruhámat és ingemet kerestem, de nyomát se láttam más ruhadarabnak az odúban. Émelyegtem, de kétségbeejtő éhséget és szomjúságot is éreztem. Félrelöktem a takarót, és felkeltem.

– Milyen mások a halandók meztelenül, ugye?

Próbáltam a kezemmel takarni magam, ahogy tudtam. Nem vettem észre, hogy Bogáncs és Gallyacska beléptek a szobámba. Vajon végig ott voltak?

– Igen. Rózsaszínűek – mondta Gallyacska, egyetértésben Bogánccsal.

– Hogyan kerültök ide? – kérdeztem, és a hangom olyan szárazon nyekergett, mint egy rosszul megfújt oboa.

Gallyacska és Bogáncs egyszerre vontak vállat. Gallyacska agyagkorsót és csészét hozott, Bogáncs egy cipót.

– Gondoltuk, erre szükséged lehet.

Lapakoltak a Louis Quinze-asztalkára. Gallyacska vizet töltött a csészémbe. Fölmértem a csészét, a goblinbor után óvatos lettem minden itallal, amit goblinok kínáltak.

– Nincs megmérgezve – közölte Bogáncs ingerülten, a habozásomat látva. – Őfensége azt kérte, hm, ne rontsuk el az ételedet.

További bátorításra nem volt szükségem. Belekortyoltam a vízbe: jéghideg volt, finom, alpesi források ízét idézte. Öntöttem magamnak még néhány csészével. Amikor a gyomrom megnyugodott, beleharaptam a cipóba.

Miután ettem és ittam, majdnem újra embernek éreztem magam. Élőbbnek. Csak akkor jutott újra eszembe, hogy anyaszült meztelen vagyok.

– Nézd, most még rózsásabb a színe! – Gallyacska arra célzott, hogy zavaromban elpirultam. Gyorsan az ágyhoz léptem, és magam köré csavartam az egyik lepedőt.

– Ne bámuljatok! – csattantam fel.

Gallyacska és Bogáncs elfordították a fejüket. Ők sem viseltek egyebet rongyoknál és összeöltött leveleknél. Inkább a helyzetük, mint a szerénységük lehetett az oka: a bálon a goblinok emberszerűbbek voltak ennél a kettőnél, és a ruhájuk is jobban hasonlított a miénkre.

– Mit csináltatok a ruháimmal?

Bogáncs megint vállat vont.

– Elégettük őket.

– Elégettétek?!

– Őfensége parancsára.

Őrjöngtem. Nincs joga megfosztani a dolgaimtól. A ruháim jelentették az utolsó kapcsot a külvilággal. Minél hosszabb időt töltöttem az Alvilágban, annál inkább úgy éreztem, hogy élve megnyúznak, az emberi Liesl cafatonként tűnik el.

– Vigyetek hozzá! – mondtam. – Beszélni akarok a Goblinkirállyal. Most!

A goblinlányok egymásra néztek.

– Biztosan ezt akarod? – kérdezte Gallyacska.

– Igen – feleltem határozottan. – Azt kívánom, hogy vezessetek a Goblinkirály elé.

– Rendben. – Egyforma hegyesfogú mosoly terült az arcukra. – Ahogy kívánod, halandó – mondták. – Ahogy kívánod.

Hunyorogtam.

Egy egészen másik szobában voltam, a lepedőn kívül még mindig nem volt rajtam semmi. Ez a szoba nagyobb volt az enyémnél, agyagmennyezetét egy hatalmas fa szétterpesztett gyökerei támasztották alá mint katedrálist az oszloppillérek. Ez a fogadóterem, gondoltam.

A nagyobb tér ellenére lakályosnak látszott a terem: a bútorzat egyszerűnek, dekoráció alig. Sem falikárpit, sem szobrok nem díszítették, a közepét egy hatalmas ágy uralta, gyökerekből és sziklából faragva.

Ekkor jöttem rá, hogy nem a fogadóteremben vagyok. Hanem a Goblinkirály hálószobájában.

Bogáncs és Gallyacska teljesítették a kívánságomat. A Goblinkirály elébe vittek abban a pillanatban, amikor kértem. Ezt akartam, megkaptam.

Constanze mindig mondta, hogy ne játsszak goblinokkal. Sose mondd, hogy kívánom, mondta, ne adj nekik alkalmat!

Pánikba esve kerestem a kiutat. Távoznom kell, mielőtt felébred, mielőtt észrevesz. Az ágy felől érkező nyögés megállított, nyugtalanítóan ismerős volt. Papa ilyen hangot adott ki, mikor az újabb nappal birkózott. Anya ilyet, amikor a férje kudarcait igyekezett elviselni. Josef így nyögött fel az egész napi gyakorlás után. Käthe, amikor a havibaja megjött. A fájdalom hangja volt.

Mennem kellett volna. Szaladnom. Ez itt az Erlkönig. A Gonoszok Ura. Az Alvilágé. Az a lény, aki elrabolta a húgomat és rávett, hogy feláldozzam a zenémet a szeszélyei miatt. Az idegen, aki az Alvilágba csábított, hogy újra játszhasson velem.

De eszembe jutott a szelíd tekintetű ifjú, akivel táncoltam a bálon, a férfi, aki a barátomnak nevezte magát. Tétováztam.

Nos, gondoltam, mától újra ellenségek leszünk.

Közelebb léptem az ágyhoz. Csak a tömérdek rendetlen, világos haja látszott, gyűrött lepedők és a csupasz váll hajlata. Eligazgattam a magamra csavart lepedőt. Összeszedtem a bátorságomat, megfogtam a Goblinkirályt takaró selyemlepedőt, és megrántottam.

Olyan erővel, hogy legurult az ágyról. Átkozódva ébredt, a hangja rekedt a bortól és a kialvatlanságtól. A Goblinkirály átkozta a mennyet és a poklot, az istent és az ördögöt. Mulattatott.

Kócos fej bukkant fel az ágy peremén, álomittas szempár, álomtól gyűrött arc. Meglepően fiatalnak látszott. Mindig kortalannak gondoltam, se öregnek, se fiatalnak, de most éppen annyi idősnek látszott, mint én.

A Goblinkirály felém pillantott, de még nem ébredt tudatára, ki hatolt be a hálószobájába, öltözetlenül, kíséret nélkül.

– Elizabeth! – Hihetetlen, de a hangja megbicsaklott, mint egy kamaszfiúé.

Összefontam a két karom.

– Jó reggelt, mein Herr!

A takarók után kotorászott. Karcsú csípőjére csavart egyet, a mellkasa csupasz maradt. A Goblinkirály magas volt, karcsú, de izmos. Láttam már derékig meztelen férfit korábban is – napbarnított, széles vállú, kidolgozott testű példányokat –, de félmeztelen testük nem hatott úgy rám, mint a Goblinkirályé. Minden hajlata eleganciát sugárzott, ahogyan minden mozdulata is. Még a sutasága, sőt a bizonytalansága is.

– Én… én – kapkodott izgatottan. Élveztem ezt a kicsiny hatalmat, a lehetőséget, hogy most én billenthetem ki az egyensúlyából, ahogy előtte ő engem.

– Csak ennyi mondanivalód van? – igyekeztem komoly képet vágni. – Azok után, ami köztünk történt?

– Mi történt köztünk? – A hangjából most egyértelműen pánik csendült ki. A játék már nem szerzett örömöt. Ha tényleg együtt feküdtünk volna le, valóban így megrémült volna? Én nem vagyok Käthe, nem olyan hívogató a járásom, a mosolyom sem engedékeny. Ám egyszerű külsőm ellenére is azt hittem, a Goblinkirály és köztem van valami szikra – de talán csak én vagyok kész lángra gyúlni.

– Semmi, semmi! – vetettem véget a játéknak.

– Eizabeth! – A farkasszempár válaszokat követelt. – Mit tettem veled?

– Semmit – feleltem. – Semmit nem tettél. Egyedül ébredtem a hálószobámban.

– Hol vannak a ruháid?

– Állítólag egy marék hamu lett belőlük. Mellesleg a te parancsodra, mein Herr!

Félénken simított végig kusza fürtjein.

– Ó. Igen. Máris küldöm a szabókat, hogy vegyenek méretet. Ezért jöttél?

A fejemet ráztam.

– Kértem, hogy vezessenek eléd, és a goblinok, akiket a szolgálatomra küldtél, szó szerint vették a kérést. – Megkönnyebbülés futott át az arcán, lassan elrejtette a sebezhető fiatalembert. – Egyet se pisloghattam, már itt voltam a szobádban.

Beszélgetés közben a Goblinkirály darabról darabra öltötte magára a modorosság páncélját. Előbb az önelégült mosolyt. Aztán a felvont szemöldököt. A szemében a csillogást. Aztán a közönyös testtartást, mintha mit sem számítana, hogy a hálószobájában meztelenül fogad egy hölgyet, akinek egyetlen öltözete a maga köré csavart lepedő. Mintha a csupasz combján kívül nem láttam volna lényegesen többet a csupasz lelkéből, amikor legurult az ágyról.

– Akkor hát – még a hangja is visszanyerte a megszokott száraz tónusát – elnézést kérek, hogy szó szerint letolt gatyával fogadtalak. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar újrakezdjük a játékot.

– Székkel sem kínálsz? – Elszántam magam, hogy a lehető legméltóságteljesebben viselkedem, álomkócos hajam és rendetlen külsőm ellenére.

A Goblinkirály udvariasan meghajolt felém, majd intett. A lábam előtt megnyílt a föld, és egy zsenge fa gyökerei bújtak elő. Addig nőttek és tekeredtek, míg széket nem formáztak. Louise Quinze stílusban. Eszerint az én szobám bútorzata is így készült.

Leültem, és pedánsan magam köré rendeztem a lepedőt.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Elizabeth? – A szelíd tekintetű ifjú rég eltűnt, az Erlkönig állt a helyén, idegenül, vészterhesen. Hiányzott a szelíd ifjú. Őt akartam visszakapni. Őt valóságosnak láttam, nem úgy, mint az Erlköniget, aki csupa árnyék és illúzió.

– Hol van a húgom?

– Gondolom, alszik – vonta meg a vállát.

– Gondolod?

– Elég zűrös éjszaka volt. – Az ajka mosolyra görbült. – Ezért gondolom, hogy az ágyában van. Vagy valaki máséban. Végül is nem tudhatom.

Pánikba estem.

– Megesküdtél, hogy nem lehet bántódása!

Furcsán nézett. Előtte csak rám pillantott, de nem állta a tekintetemet, most, újra varázslóbőrben, igazán megnézett. Magába itta a kipirult arcomat, a kócos hajamat, a nyakam és vállam hajlatát. Beleborzongott a tarkóm.

– Be is tartottam, kedvesem. Betartottam. A húgod tökéletes biztonságban van, ép és érintetlen – az érintetlen szót külön nyomatékkal ejtette –, semmi baja. Az alattvalóimnak meghagytam, hogy nem érhetnek hozzá.

Előző este ugyan nem így látszott. Eszembe jutottak a falkában nyüzsgő hódolók, tiltott csókok, illetlen érintések.

– Akkor minden rendben. – Mindent elkövettem, hogy megőrizzem a méltóságomat és ne lássa rajtam a megkönnyebbülést. – Akkor megkeresem, és megyünk.

– Hohó! – varázsolt magának egy asztalt és széket a Goblinkirály, hogy szembe ülhessen velem. – Még nem végeztünk. Még csak a második körön jutottunk túl.

– Amit megnyertem – emlékeztettem. – Itt vagyok a birodalmadban.

– Igen, itt vagy – szólt lágyan. – Végre itt vagy!

A szavai hívogatóan csengtek, mintha cirógatna velük.

– Itt vagyok végre – visszhangoztam. – Hogy hamarosan indulhassak vissza. – Az asztalra tettem a két kezem. – Tehát kezdődjék az utolsó kör! Mik a szabályok?

A Goblinkirály is az asztalra tette a kezét. Hosszú, karcsú, szépen formált ujjai – láttam megkönnyebbülten – ugyanannyi ízületből álltak, mint az enyém. Mindkét kezünk mindkettőnk számára látható, hogy bizonyítsuk, becsületesen játszunk. Az ujjunk hegye összeért. Egy emlék megérintett.

– A szabályok egyszerűek – mondta. – Az idevezető utat megtaláltad. Találd meg a kivezető utat!

– Ennyi az egész?

Önelégült vigyorral válaszolt.

– Igen, ha sikerül.

– Ha idetaláltam az Alvilágba, akkor visszatalálok a fentibe is – mondtam. – „Mert hitben járunk, nem látásban.”

A Goblinkirály felvonta a szemöldökét.

– Biztos vagy benne – utalt a bibliai vers folytatására –, hogy szeretnél kiköltözni a testből?

Megdöbbentem. Nem vártam a Goblinkirálytól, hogy fejből tudja a Szentírást.

– Bármire hajlandó vagyok – feleltem halkan –, amire szükség van.

Lassú mosoly derítette fel az arcát.

– Mi a téted, Elizabeth?

Nem feleltem. Már odaadtam a zenémet. Odaadtam mindenemet. Nem tudtam, mi mást adhatnék.

– Előbb te mondd meg! – feleltem. – Te mit teszel ki az asztalra?

Alaposan végigmért.

– Akkor egymást számoltatjuk el?

Nagyot nyeltem.

– Ahogy akarod.

– Te mit kérsz tőlem?

Óriási hatalmat adott a kezembe. Hiszen ő az Erlkönig, minden, ami varázslat, mítosz, rejtély. Kérhetnék tőle bármit. Vagyont. Dicsőséget. Szépséget.

– A zenémet – mondtam végül. – Nem vagyok mohó, mein Herr. Csak visszakérem, ami az enyém.

Hosszú ideig tanulmányozott, annyi időn át, hogy már azt hittem, elutasít.

– Tisztes ajánlat – mondta végül, és rábólintott.

– És te? – A koponyám bizsergett, a gerincem sajgott, hogy a félelemtől vagy a mohóságtól, nem is tudom. – Te mit kérsz tőlem?

A tekintete nem eresztette az enyémet.

– A lehetetlent kérem.

Küszködtem, hogy ne kapjam el a tekintetemet, mert forróság öntötte el az arcomat.

– Ne feledd, hogy szent nem vagyok – mondtam –, és csodát nem tehetek.

Az ajka megrándult.

– Akkor a barátságodat kérem.

Ijedten húztam el a kezem az asztalról.

– Ó, Elizabeth! – mondta. – Csak azt szeretném, ha emlékeznél rám. Nem a mostani, hanem az egykori önmagunkra.

A homlokomat ráncoltam. Visszagondoltam a táncunkra a Manóligetben, az egyszerű tétekre kislánykorom játékaiból. Kerestem az igazságot a múltban, de nem tudtam különbséget tenni emlék és látszat között.

– Te emlékszel! – húzódott közelebb a széken. A hangjából mintha remény csendült volna ki, és én nem bírtam elviselni. A Goblinkirály felemelte a kezét. Az asztal eltűnt alólunk, ahogy adta, úgy nyelte el a föld. A halántékomra bökött az ujjával. – Valahol ennek a figyelemre méltó agynak a mélyén ott bújnak az emlékek. Biztonságban. Túl nagy biztonságban. Mindenki elől rejtve.

A Goblinkirály lenne az a barát, akire gyerekkoromból emlékeztem – illetve, akit akkor képzeltem? Vagy ő a Gonoszok Ura, és éppen elmossa a határokat képzelet és valóság között. Nyugtalanul zsongott a fejem.

Fölállt, és elém térdelt. Keze a székem karfáján, de ügyelt, hogy hozzá ne érjek.

– Csak annyit kérek, Elizabeth – mondta –, hogy emlékezz!

Mély hangja a csontjaimban vert visszhangot.

– Kérlek, emlékezz!

Kicsire húztam össze magam a hangjából sütő sóvárgásra.

– Azt nem adhatom oda, ami nem adható. Az emlékeimtől megválni nehezebb, mint levágni a fél karomat.

Néztük egymást. Aztán a Goblinkirály hunyorogni kezdett, és a feszültség kettőnk között megpattant.

– Hát – húzta el a magánhangzót –, akkor folytassuk!

Bólintottam.

– Akkor mit kérsz tőlem?

– A kezedet – villant a szeme.

A nem is burkolt lánykérés keményebb ütést mért rám egy valódinál.

– Hogyan?!

A Goblinkirály összefont karral hátradőlt, tartása hanyag, mosolya féloldalas. De a szeme szomorú.

– Kérdeztél, és én válaszoltam – mondta. – A válasz te vagy. Téged akarlak – egészen.

Nagyot nyeltem. Az Alvilág levegője egyszerre forró lett és fojtogató.

– És Käthe? – suttogtam.

Mintha egy pillanatra zavarba jött volna a Goblinkirály, de aztán fölnevetett.

– Ugyan már! – mondta. – A menyasszony menyasszony. Hogy te vagy a húgod, az ősi törvény szempontjából mindegy. – Közelebb hajolt. – De ha van választásunk, nem úgy gondoljuk-e mindketten, hogy inkább te, Elizabeth?

Úgy gondoltam. De meg sem vártam, hogy a gondolat formát öltsön, rávetettem magam, és betuszkoltam a szívem legzártabb rekeszébe.

– Nem hagytál sok választást – mondtam. – A húgom élete vagy az enyém.

Vállat vont.

– Ti, halandók úgyis meghaltok végül.

Kőszívű válasza segített emlékeztetni, hogy a Goblinkirály nem a barátom. Én a szelíd szemű férfira vágyakoztam, de az Erlköniggel álltam szemben, aki könyörtelen, közönyös és halhatatlan.

Elég volt.

– Rendben. Megtettük a tétjeinket. Tehetek még érted valamit, mein Herr?

A Goblinkirály a fejét rázta.

– Nem – felelte lágyan. – De ne feledd, csak addig menekülhetsz el, amíg tart a tél. A világaink közötti határ ilyenkor elmosódik, de csak addig, míg újra nem kezdődik az év.

– És ha nem sikerül?

Komoran nézett.

– Akkor itt ragadsz örökre. Nagy a hatalmam, Elizabeth, de az ősi törvényen én sem változtathatok. Még a kedvedért sem.

Komolyan vettem a figyelmeztetést. Bólintottam és fölálltam.

A Goblinkirály felém fordította a fejét.

– Pfiat’di Gott! Isten veled, Elizabeth!

– Nem tudtam, hogy a goblinok hisznek Istenben.

Apró ránc jelent meg a két szemöldöke között.

– A goblinok nem is – mondta. – De én igen.