LÉGY MELLETTEM

az öltözőszobába visszatérve az előttem álló hegedűt tanulmányoztam. Egyszerű volt, szinte minden díszítés nélkül, de a fája gyönyörű, gazdag és sötét borostyánszínű. Régi hangszer lehetett, a hasán ütés- és kopásnyomok, bár a nyakat, a szegeket és a csigát mostanában javíthatták. Arra a csigára gondoltam, melyre a galéria szelíd ifjának képét festették, aztán az eltorzult arcú nőt ábrázolóra. Azt ismerősnek találtam, és eltűnődtem, vajon mi lett vele.

Fölemeltem az állványról a hegedűt. Pont olyan volt, mint a számtalan másik, amelyen az évek során játszottam, mégis, ez mintha élt és lélegzett volna. A fa még meleg volt a kezem alatt, és mint annak idején a Goblinkirálytól kapott fuvola, ő is megérintett engem. Mintha valaki kezét fognám. Mintha a Goblinkirály kezét fognám.

Nem lett volna szabad elhoznom.

A szeretet önzetlen.

Nem kellett volna hallanom azokat a szavakat. Nem ott, nem akkor. Megérdemeltük volna, hogy szemtől szembe tegyük meg a legbensőbb vallomásainkat, amikor elszánjuk magunkat erre. Ettől fosztottam meg magunkat. A sajnálkozás hulláma borított el.

Mea culpa, mein Herr. Mea maxima culpa.

Az állam alá illesztettem a hegedűt, beszívtam a rózsafa illatát. Erős, földi illatok halvány nyoma préselődött a fába. Ahogy a jég föltorlódik egy tó partján, ahogy egy örömtűz belseje izzik. A Goblinkirály illatai.

Először hangoltam, de alig kellett hozzányúlnom, hiszen csak az imént játszottak a hangszeren. Skáláztam, gyakoroltam egy keveset, föl-le futtattam az ujjaim a hegedű nyakán, ismerkedtem vele. Minden hegedű más, nagyon apró és finom dolgokban különbözik a testvéreitől, mégis csak a váza ugyanaz. Ez a hangszer öregebb volt a fogadóbeli társainál, már ami még megmaradt belőlük. A nyak és a has közötti hát hajlásszöge, és a nyelv hossza is különbözött. A hangja is mélyebben, teltebben szólt, amikor végighúztam a vonót a húrokon.

A kezem nem érintett hegedűt a Goblinbál óta, ahol csatlakoztam a menüettet játszó muzsikusokhoz, és először hagytam, hogy a bennem élő zene magja pattanjon és kisarjadjon. Az én hangszerem, inkább szükségből, mint szabad választásból, a zongora lett. Eleinte Josefet kellett kísérnem, aztán azért, mert a billenytűkön volt legkönnyebb életre kelteni a saját zenémet. De legelőször hegedülni tanultam, és ezt a hangszert szerettem meg legelsőnek. Az én kezemben nem énekelt úgy, mint Josefében vagy akár a Goblinkirályéban, de azért tudtam, hogyan bánjak vele.

A hegedű hasa vibrált, érezte a hangszerre simuló állkapcsom. Behunytam a szemem, a fejemben rezonált minden hang. Miután átmelegedtek az ujjaim, hagytam, hogy tegyék, amit akarnak: néhány chaconne elejét idézték, a kedvenc szonátáim frázisait, tizenhatodokat és trillákat formáltak.

Évek óta nem játszottam komolyan, évek óta nem gyakoroltam. Az ujjaim összegabalyodtak, a fegyelmük meglazult. Nem bírtam kitartóan tartani az ütemet, és egyetlen darabot sem tudtam elejétől a végéig. De már nem kellett bizonyítanom, sem saját magamnak, sem másnak. Választottam egy egyszerű dalt, amit anyám énekelt gyakran munka közben a fogadóban.

Légy velem!

Meghallottam a királyom lélegzését.

Örömmel várom így a nyugalmat, a halált.

Olyan régóta őriztem magamban a jelenlétét, hogy azonnal megéreztem, ha a közelben van.

Boldog lesz majd a vég, drága kezed vezet. Te zárod le végül hűséges szememet.

Elakadó lélegzet. Kinyitom a szememet, nincs ott senki. Pedig éreztem a tekintetét. Tollpihe-könnyű, láthatatlan ujjak követték a nyakam, karom vonalát, amíg tartottam a hegedűt. Éreztem a vonót tartó karomon is az érintést, finoman tartotta a könyökömet, míg a vonó sima, folyamatos ívben járt föl-alá a húrokon.

– Légy velem! – mondtam ki, még mindig játék közben. Mintha hívnám.

– Itt vagyok, Elizabeth.

A vonó elakadt, a karom lehullott. A félhomályból kilépett a szelíd ifjú.

A Goblinkirály sokféle álcában megjelent már előttem – volt magas, elegáns idegen, szegény pásztorfiú, cicomás király –, de mostanáig nem láttam viszont a portrén szereplő szelíd ifjút.

A fekete tunika kiemelte bőre halványságát, az arcát ezüstösre, a haját fehéraranyra színezte. Semmi nem díszítette a gallérját vagy a ruhaujját, csak a nyakában lógott egy fából faragott kis kereszt, volt benne valami papos: egyszerű, tiszta, szép.

– Ha hívsz, jövök – mondta.

Letettem a hegedűt, a vonót, és kitártam a karomat.

– Ha jössz, én köszöntelek, mein Herr.

Nem volt szükség további szavakra.

Átöleltük egymást. Sokáig álltunk így, igazodtunk egymás lélegzetvételéhez, újratanultuk egymás hajlatait és domborulatait. Eddig nem is tudtam, milyen üres volt a karom. A szelíd ifjú olyan sokáig élt a fejemben, most nemcsak az emlékét akartam ölelni. Hanem őt.

– Ó, Elizabeth! – súgta a hajamba. – Félek!

Úgy remegett, úgy reszketett, mint a viharban tépázott falevél.

– Mitől félsz? – kérdeztem.

Fölnevetett, még mindig remegve.

– Tőled – felelte. – A kárhozattól. A saját szívemtől.

A szívétől. Ott dobolt a rásimuló arcom alatt, gyorsan, mégis tétován.

– Tudom – mormoltam a mellkasába. – Én is félek.

Most először vallottam be, ismertem be előtte a gyengeségemet. Az egész testében éreztem a fölismerést. Már nekiadtam a kezemet, a zenémet, a testemet, de a bizalmamat eddig soha. Vétettem ellene a kápolnában. Hát hadd vétsen most ő is ellenem.

Megcsókolt.

Nem úgy, mint korábban.

Szenvedély és őrület nélkül: végre megértettem, hogy az eddigi csókjainkat nem egymásnak ajándékoztuk, hanem loptuk. Követeltünk a másiktól, anélkül, hogy adni akartunk volna.

– Elizabeth! – súgta a számba. – Borzalom, amit veled tettem!

– Dehogy! – ráztam a fejem. – Én szegtem meg az ígéretemet, a zenémet ugyan neked adtam, de a bizalmamat megvontam tőled.

Igazat mondtam. Mindent neki adtam, csak azt nem, amire igazán szüksége volt. Nem elsősorban a kezem kellett, a házasság, nem is a testem, de még csak nem is a zeném. Bíznom kellett volna benne, amikor kislánykoromban neki muzsikáltam az erdőben. Bíznom kellett volna benne, és vállalni a következményeket, ha úgy döntök, hogy a menyasszonya leszek. Bíznom kellett volna benne, amikor önmagamnak próbált visszaadni.

– Ó, Elizabeth! – szólalt meg lágy hangon a Goblinkirály. A szeme élénken, határozottan csillogott. – Hogy bízol bennem, a legszebb dolog. Vedd az én bizalmamat cserébe!

És letérdelt.

Zavartan próbáltam talpra rángatni, de válaszul átölelte a derekamat.

– Mein Herr… miért…

– Benned bízom. Legyél velem – mormolta. – Kezedre bízom szellememet, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges Isten.

A felemás szempár tisztán csillogott, mint egy mély kút, a kisfiút láttam a fenekén. Azt a kisfiút, aki lehetett volna, ha nem változik meg, ha nem emészti el egy farkas az erdőn. Ha nem lesz Erlkönig. Remegett kezem-lábam, leültem a zongoraszékre.

– Elizabeth! – mondta. – Te nekem adtad magad, épen és egészen. Hadd tegyem ezt én is! Hadd adjam vissza neked magamat!

Lehajtotta a fejét, hogy lágyan megcsókolja a térdemet. Akkor kezdtem érteni.

– Azt akarod, hogy én vezesselek a sötétben? A vadonban?

– Igen – suttogta. Éreztem a hangjának minden apró rezdülését, ott vibrált a térdemen. – Igen.

Haboztam.

– Én… én nem ismerem az utat.

Éreztem, ahogy elmosolyodik. – Bízom benned – mondta.

Bizalom. Van bátorságom elfogadni? Elbírom a súlyát? Én vagyok a Goblinkirályné, de közben csak egy lány. Elizabeth.

De nem én vagyok-e a bátor hajadon is?

Nyeltem egy nagyot.

– Rendben – feleltem a haját cirógatva, az arcából kisimogatva. – Ahogy kívánod.

– Ahogy kívánod.

A Goblinkirály hálásan hajtja meg a fejét, hódolattal, alázatosan. A bogáncspihe hajzuhatagban fürösztöm az ujjaimat, és próbálom felemelni a fejét, hogy rám nézzen végre.

– Nézz rám! – suttogom.

Egy hosszú pillanatig nézzük egymást. Olyan sebezhetőnek látszik, hogy gyengéd és ideges leszek egyszerre, a bizalom a várakozás kifejezésével elegyedik az arcán. Minden hatalmáról lemondott, és csak most értem meg, hogy már nagyon régen átadta nekem. Amikor az életemet kínáltam a húgoméért cserébe. Amikor a zenémet adtam. Aztán önmagamat, egészen. Sokkal régebben állt a szolgálatomban, mint visszaemlékezni tudok, a felismeréstől eláll a lélegzetem. Megsebezhetném: nem tudom, elviselném-e, ha megsebezném.

A szíve a markomban. Mindig is ott volt.

Rendelkezem a szíve és a bizalma fölött. Tudom, mit akarok, de amit akarok, attól pír önti el a bőröm. A szívem kalapál, a vér muzsikál a fülemben, nehezen és gyorsan veszem a levegőt.

Fegyelmezem magam, szeretném, ha kérlelhetetlen lenne az arcom.

– Mindent, de mindent megteszel, amit kérek? – A hangomat nem igazán tudom fegyelmezni. Reszket, remeg, borzong. – Tiltakozás és kérdezősködés nélkül… és anélkül, hogy kinevetnél?

Bólint, a mosolya gyengéd.

– Igen, királyném. – A szemét kitartóan az arcomra szegezi. – A kívánságod számomra parancs.

Idegesen felnevetnék, de elfojtom, visszanyelem. A Goblinkirályné nem kéri a gyönyört, hanem követeli. De én nemcsak Goblinkirályné vagyok, hanem Liesl és Elizabeth is. Egy lány – asszony –, aki másra sem vágyik, mint hogy a lábainál heverő férfi érintse meg, vegye ki a felelősséget a kezéből. Nem tudja, mihez kezdjen a férfi bizalmával.

Lassan, félénken kibontom a köpenyemet. A Goblinkirály a kezem minden mozdulatát figyeli, el nem mulasztaná. A mellemből kiinduló és az egész testemet elborító pírral nem tudok mit kezdeni, de a kezem szilárd. Ő le nem veszi rólam a szemét, ellenállok a kísértésnek, hogy eltakarjam magam.

Lesi minden szavamat és a bizonyosság apránként tölt meg, mint egy kutat.

– Állj fel! – mondom.

Engedelmeskedik.

– Vetkőzz le!

Meglepetésében felvonja a szemöldökét.

– Kérlek!

Lassan emeli föl a kezét, hogy kigombolja az ingét. Kényelmesen öltözött, nincs rajta mellény, selyem térdnadrág, csak egyszerű ing és nadrág. Mégis évezredekig tart, amíg megmutatja magát. Visszatartom a lélegzetem: eddig nem is tudtam, mennyire vágytam rá, hogy lássam – egészben, akadályok nélkül, takaratlanul. Nemcsak fürkész pillantással, ha véletlenül egy ágyban vagyunk, nem darabokban a kigombolt ing, megoldott nadrág hézagain át, hanem egészben, a csupasz bőr végtelen síkját.

Lerázza az inget. A felsőteste izmos és inas, a bal mellén forradást veszek észre. Apró seb, vékonyan, ezüstösen csillog a nappali kandallójának fényében. Karcsú, sokkal karcsúbb, mint azok az erős ifjak, akikkel régen együtt dolgoztam. Hans emléke tolakszik elém kéretlenül, a zömök, erőskötésű, izmos Hansé. Lánykoromban azt hittem, az övéhez hasonló fizikum a férfiasság csúcsa. Az erőé. A Goblinkirály rácáfolt minderre: majdnem nőiesen elegáns és kecses. Ugyanakkor nyoma sincs benne elpuhultságnak, a hasa, karja kemény. Ahogy az árnyékok játszanak körülötte, testének kontúrjai olyanok lesznek, mint egy szoboré.

A tekintete találkozik az enyémmel. A szelíd ifjú kérdőn néz rám.

– Igen – mondom, de aligha tudom, mire adom meg az engedélyt. – Igen, lehet.

Hosszan felsóhajt. Az a felemás, túlvilági szempár egyszerre megszabadul a régóta cipelt tehertől. A halhatatlanság terhétől. A végtelen közönyétől. Lemondott róluk a javamra. Mosolyog.

Megértem, hogy a bizalma hatalmassá tesz. Nem a Goblinkirályné akarata hajlítja meg a másokét, hanem az enyém, Elizabethé, egészen.

– Gyere ide! – mondom végül, és feléje nyújtom a kezem. – Gyere, és kövess a fénybe!

Megfogja a kezemet, és a szobámba vezetem. A karomba ölelem, és együtt zuhanunk.

Egy pillanatig csak fekszünk. Már nem a Goblinkirályné vagyok, csak Elizabeth, halandó, emberi, meleg. Ő már nem a Goblinkirály, hanem a férjem, a mítoszbeli maszk mögötti férfi. Minden tettetés lefoszlik rólunk, csak nézzük egymást, lecsupaszított aggyal, testtel, lélekkel.

Megcsókolom és visszacsókol. Szökellve kutatjuk egymás ajkát, száját, új nyelvet tanulunk együtt. Még mindig éhség emészt, sóvárgok rá, hogy betöltsön, de most élvezem a várakozás, az egymásra találás minden pillanatát.

És találkozunk.

Ezúttal nem hagyom magára. Egészen jelen vagyok a testemben, miközben az öntudatom elhomályosodik. Az agyam kitisztul. Tabula rasa. Újrateremtett engem, gyökerestől. Hosszú és felfedezésekkel teli utazás lesz, míg ismét összerakom magam.

Ködön át hallom, hogy a nevemet mormolja – mantra, rózsafüzér, ima.

– Elizabeth! Elizabeth! Elizabeth!

– Igen – felelem. – Itt vagyok. Itt vagyok végre.

Én vagyok a ritmus, ő a dallam. Én adom a basso incontinuót, ő improvizál rá.

– Igen – suttogom a fülébe. – Igen.

Amikor visszatér, csak fekszünk ott, a mellkasunk egyre lassabban emelkedik-süllyed, lassan csitul a szívünk, a zubogó vérünk. Elbágyadok, nagy-nagy nyugalom sugárzik minden porcikámból. Hanyatt fekszik, és befészkelem magam a válla hajlatába, az orrom a mellkasának meglepően puha szőrzetét simítja.

Egyikünk sem szól, érzem, ahogy elsodor az álom, elkerülhetetlenül, kérlelhetetlenül alászállok. De mielőtt még lemerülnék, két végzetes szót hallok.

– Szeretlek, Elizabeth.

Erősebben ölelem, ha meghasad is a szívem.

– Istenemre, én is szeretlek.