BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA

a halandók érzelmei közül a remény volt a legrosszabb. A többit könnyebben cipeltem vagy toltam félre: a harag kitört, aztán elfüstölgött, a bánat fokozatosan enyhült, a boldogság, mint a buborék, megjelent, eltűnt. De a remény… a remény makacs. Mint egy gyomnövény, folyton felütötte a fejét, hiába téptem ki újra meg újra.

A remény fájt.

Fájt, amikor estéről estére a Goblinkirály szűzies csókot lehelt a homlokomra az ágyban. Fájt, amikor a húgom virágai elhervadtak, aztán elfonnyadtak. Fájt, hogy többé nem hallottam a fenti világból Josef hegedűjátékát, hogy a-mollban szólítson a nevemen.

Fájt az alvilági tón túli kapura, és mögötte a küszöbre gondolni.

Megpróbáltam tehát minden erőmmel elfojtani a reményt. Mert a remény testvére a csalódás volt, és még nála is sokkal-sokkal rosszabb. Ha a remény fájt, a csalódás maga volt a fájdalom hiánya. Az érzés hiánya. A törődésé.

Márpedig én érezni akartam.

És egyre nehezebb volt a napoknak célt adni. Izgalmat, örömet lelni, vagy akár várakozni valamire, ami korábban sokat jelentett. A Goblinkirállyal tökéletesre csiszoltuk a Nászéjszaka szonáta első tételét, semmilyen hiba nem maradhatott benne. Az Allegrót számlálhatatlanul sokszor hallottam, míg végül már semmit nem tudtam változtatni és semmit nem tudtam szeretni benne.

Menj tovább!, bátorított a Goblinkirály. Írj valami mást! Mondjuk a következő tételt.

Megpróbáltam. Vagy inkább próbáltam megpróbálni. Nem ment. Csak bámultam a fekete-fehér billentyűket, és nem jött az ihlet. Nem tudtam, hol kezdjem vagy honnan folytassam, mert nem ismertem a történet végét.

Mi lehet a vége egy darabnak, mely haragban, tehetetlenségben, vágyban fogant? Mi lesz a feloldás? Ismertem a szabályokat, azaz a szonáta szerkezetét. Három tétel: gyors, lassú, gyors. Előbb a téma, aztán a dekonstrukció, majd a megoldás. De számomra ebben a történetben nincs végkövetkeztetés, csak lassú porladás, decrescendo, halkulás.

Ez vár rám életem hátralevő részében.

Pedig azt hittem, már ismerem a tehetetlenség érzését. A haszontalanságét. Mekkorát tévedtem!

Amíg okod van szeretni, mondta Bogáncs.

Millió okom van szeretni. Megérintettem a fonnyadt lóherecsokrot a mellettem heverő kottapapíron.

Amíg emlékszik rád a fenti világ.

Küldhetnék-e… küldhetnék-e valami üzenetet, ahogyan Käthe tette, aztán Josef?

A liget a kevés megmaradt szent hely egyike, ahol találkozik a két világ.

És megint felvillant a remény, fájdalmasabban, mint valaha.

Az én Goblinkirályomnak rengeteg arca volt – szélhámos, zenész, filozófus, tudós, úriember –, nagy örömmel fedeztem fel egyiket a másik után. Minden új oldala újabb dimenziót tárt fel, újabb mélységet, hogy egyre jobban értsem a férjemet.

Egyetlen vonását azonban még nem fedeztem fel, és egyáltalán nem is tetszett: nem ismertem még a mártírt.

Eltartott egy ideig, míg megértettem a furcsa szűkszavúságát, óvatos távolságtartását. Észre is nehezen vettem, mert a vonzalmát szabadon kimutatta: az arcomat, kezemet, vállamat, ajkamat érintette – de minden mással fukarkodott.

Minél tovább égeted a gyertyát…

Már mindig habozva ért hozzám, tudatos gyengédséggel, ami az őrületbe kergetett. A szobáink közötti ajtó nyitva állt, és én azt akartam, jöjjön, és legyen a testem az otthona. Mégsem lépett át egy bizonyos határt, hiába éreztem a szenvedélyt minden csókjában és simogatásában. Ha tudtam volna nevetni, akkorát nevettem volna, hogy a fenti világban is hallják.

Most nem az én szégyenem torpantott meg bennünket, hanem az ő bűntudata.

– Nem figyelsz – mondtam egy este, vacsora után.

– Hmm?

Éppen egy számomra ismeretlen szerző g-mollban írt szvitjeit játszottuk. A Goblinkirálynak komoly repertoárja volt, a fenti világból lopott librettók és kották tömkelege. A szerzők közül sokat nem ismertem, de eltűnődtem, a szellemük vajon legalább megrezdül-e, ha a zenéjüket játsszuk. Eleinte azt hittem, ugyanannak a komponistának a darabjait játsszuk, mert a kottákat ugyanaz a kéz írta, de aztán a Goblinkirály bevallotta, hogy ő másolta le valamennyit.

– Valaha kottamásoló voltam – mondta, aztán egy szót se szólt többet erről, pedig a végsőkig csigáztam, nyaggattam, hogy meséljen tovább. Ezután még bűnbánóbb lett, ami engem még jobban idegesített. A harag és a mentegetőzés közötti térben még mindig éreztem a kettőnk közötti szikrát, és ha csak egyetlen rövid pillanatra is, de minden érzékem megéledt, olyan intenzív, olyan éles lett, mint a fenti világban.

De a bűntudata ellankasztotta bennem a tüzet és a reményt.

– Nem figyelsz – ismételtem. – Gépiesen játszottál, kihallottam belőle az ürességet.

És nem csak a játékában volt jelen az üresség. A kettőnk közötti csendekben is. Ahol korábban zene volt és mély kölcsönösség, most üreg tátongott.

A Goblinkirály kezében megremegett a még mindig a húrok fölött tartott vonó. A lószőr a hídnak ütközött, és ideges, nyikkanásnyi hangot adott.

– Bocsáss meg! – mondta –, fáradt vagyok. Az utóbbi napokban sokáig fönt voltam.

Tudtam, hogy nem hazudik, mégis hazugságnak hangzott, amit mondott. Láttam a szeme alatt a kimerültség mély karikáit, és hallottam Bogáncstól és Gallyacskától, hogy a Goblinkirály alvás helyett az Alvilág kanyargós folyosóit járja.

– Akkor pihenjünk! – mondtam. Összeütöttem a tenyerem, mire megjelent Gallyacska és Bogáncs, egyiküknél konyakosüveg és poharak, a másiknál egy tálca földieper. Töltöttem a Goblinkirálynak, és felé nyújtottam a poharat.

Pontosan érezte a gesztus jelentőségét.

– Jól vagyok, Elizabeth.

Vállat vontam, és én kortyoltam bele az italba. Gyenge volt, mintha felvizezték volna.

– Nahát akkor – kérdeztem –, mivel múlassuk az időt, mein Herr?

– A hölgyem szolgálatára állok – mondta. – A kívánságod az enyém is.

– Igazán? – keltem fel a zongorától, és közelebb léptem. – Akkor szerintem pontosan tudod, mit szeretnék.

A Goblinkirály közénk emelte a vonót mint kardot, a hegedűt mint pajzsot.

– Ma nem, kedvesem.

Ma nem. És holnap sem. És a jövőben egyetlen előrelátható éjszakán sem. Legszívesebben sírtam volna, ha még maradt volna bennem szomorúság. Kiabáltam volna, ha még égett volna bennem harag. De csak a remény és a csalódás vívott bennem csatát, és a csalódás állt nyerésre.

– Remek – léptem vissza a zongoraszékemhez. Legszívesebben föltettem volna a két kezem, hogy megadjam magam, vagy a torkára fontam volna, hogy megfojtsam. Szerettem volna dalba önteni a bosszúságomat. De nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a bennem örvénylő zűrzavart, hogyan öntsem szavakba és mondatokba, így aztán a zongorabillentyűkre fonódtak helyette az ujjaim. Disszonáns hangzavar, csikorgó vagy összecsattanó hangok orkánja. – Játsszunk valamit!

A Goblinkirályban valamilyen fék kiengedett, bár a tekintete még mindig óvatos volt.

– Mit játsszunk, kedvesem?

– „Felelsz vagy mersz”-et.

Felvonta a szemöldökét.

– Mint a gyerekek?

– Csak gyerekjátékot tudok. Na gyerünk, mein Herr, csak emlékszel arra, hogyan játszottunk a Manóligetben!

Mosolya elővillantotta a hegyes fogakat.

– Emlékszem, Elizabeth. És örömmel!

– Jó. – A remény ott motozott mélyen a gyomromban. – Én kezdem.

Felkaptam az epres tálcát, és a zongoraszékről a padlóra költöztem. Magam elé tettem a gyümölcsöt, a szoknyámat a lábam alá gyűrtem, mint kiskoromban. A Goblinkirály egy szót se szólt, csak letette a hangszert, és mellém ült a földre. Elébe tartottam a kezemet, kifordítottam a tenyeremet. Semmi trükk. A Goblinkirály kezébe vette az enyémet. Semmi csapda.

– Egyszerű kérdésekkel kezdjük – mondtam. – Mi a neved?

Hátravetett fejjel nevetett.

– Ne, Elizabeth, erre nem tudok válaszolni. Kérdezz mást!

– Nem tudsz? Vagy nem akarsz?

A tekintete megkeményedett.

– Nem tudok. És nem akarok. Egyiket sem. Nem számít. Kérdezz mást! Vagy mondd, milyen zálogot adjak, és megadom.

Nem számítottam rá, hogy a játék eleve ilyen gyatrán kezdődik, még nem találtam ki megfelelő büntetéseket. Kérdeztem inkább még egyet.

– Jó. Mi a kedvenc színed?

– A zöld. És a tiéd?

A pillantásom a tálcára esett.

– A piros. A kedvenc illatod?

– A tömjén. Kedvenc állatod?

A tekintetem az övét kereste.

– A farkas. Kedvenc zeneszerződ?

– Te.

A válasz olyan egyszerű volt, olyan őszinte, hogy elállt tőle a lélegzetem.

– Rendben – folytattam kicsit remegő hangon. – Most jöhetnek a nehezebb kérdések. Ötöt kérdezek, és igazat kell mondanod, vagy megadnod a zálogot, amit kérek. Utána te tehetsz fel öt kérdést.

A Goblinkirály bólintott.

– Hova tartasz éjszakánként, mikor az alvilági folyosókon vándorolsz?

Fájdalmas kifejezés futott át az arcán, de habozás nélkül válaszolt.

– A kápolnába.

A válasz meglepett.

– A kápolnába? Miért?

– Ez a következő kérdésed?

Kicsit hallgattam.

– Igen.

Ő sem azonnal válaszolt.

– Vigaszért.

Vártam, hogy folytassa.

– Jólesik az Úrhoz imádkozni, akkor is, ha sosem hallgatja meg az imáimat.

– Miért imádkozol?

Csak nézett az ernyős pillái alól, kicsit összeszűkülő szemmel.

– Hogy vezekelhessek.

– Miért akarsz vezekelni?

Megvillant a szeme.

– Az önzésemért.

Szerettem volna többet tudni erről, de már csak egy kérdésem maradt, és nem akartam elvesztegetni.

– Hogyan lettél te az Erlkönig?

A Goblinkirály felkapta a fejét, és elrántotta tőlem a kezét.

– Ne merészeld, Elizabeth!

Tartogattam az üres tenyeremet.

– Azt ígérted, őszintén válaszolsz.

Az orrlikai kitágultak.

– Erlkönig mindig volt. És mindig lesz.

– Ez nem válasz.

– Ezt kell elfogadnod. Ha nem, mondd, hogyan váltsam meg, és megteszem.

Tanulmányoztam az arcát. Eszembe jutott a történet első része, amit már elmesélt.

Az Alvilág királya ismerte az áldozat mértékét. A goblinoknak kellett eladnia a lelkét és a nevét. A lélek… és a név. Aztán a Goblinkirályok galériájára gondoltam, a különböző férfiak sorára. Az én Goblinkirályom volt az Erlkönig, de nem volt az minden Goblinkirály. Kinek adhatta a férjem a nevét? Kinek adta el a lelkét?

– A nevedet – suttogtam. – A nevedet add zálogul!

Megdermedt.

– Nem, Elizabeth, minden mást, csak azt ne!

– Olyan nagy ár lenne egy név?

A Goblinkirály rám nézett, és ezer érzelmet, ezer évet láttam a szemében. Egy fiatal ember alakjában az ősidőt.

– Igen – felelte halkan. – A létező legnagyobb ár, amit kérhetsz.

– Miért?

Sóhajtott, és a szél felzúgott a fák közt.

– Ki vagy te, Elizabeth?

– Most én válaszolok?

A kezem még mindig üres volt, nem kaptam választ.

– Nem adtál zálogot.

– Csak azt adhatom, amit tudok.

A csönd közöttünk lassan megtelt.

– Ki vagy te, Elizabeth? Válaszolj, és megérted.

A homlokomat ráncoltam.

– Én… – kezdtem, aztán el is hallgattam. A Goblinkirály nem sürgetett, csak várt. A türelme végtelen volt és halhatatlan.

– Én… a fogadós lánya vagyok – ezt feleltem volna, amikor még Liesl volt a nevem, de többé már nem éreztem igaznak.

A Goblinkirály a fejét rázta.

– Csak voltál.

– Én… zenész vagyok. Zeneszerző.

Apró mosolyra görbült az ajka, de most is a fejét rázta.

– Ez az, ami vagy. De ki vagy, Elizabeth?

– Én…

Ki vagyok? Valaki lánya, nővére, felesége, királyné, zeneszerző – íme, a rám aggatott címkék, de egyik se fogja át az egészet. Ők nem én, nem egészen. Behunytam a szemem.

– Én – mondtam lassan – csak egy lány vagyok, a lelkében zenével. Nővér, lánygyerek, barát, aki ádázul védelmezi a szeretteit. Egy lány, aki szereti a szamócát, a csokoládétortát, a moll hangnemben írt dalokat, a munkától ellopott pillanatokat, a gyerekes játékokat. Indulatos vagyok, de fegyelmezem az indulataimat. Elpuhult vagyok, önző, mégis önzetlen. Én vagyok a szenvedély, a gyűlölet, az ellentmondás. Én… én vagyok.

Kinyitottam a szemem. A Goblinkirály szemében csupasz vágyat láttam. A pulzusom felgyorsult, az ereimben áradó vért érzelmek duzzasztották. A szeme tiszta, mint a víz, beleláttam, egészen a szíve mélyéig, ahol ő lakott, az én szelíd ifjúm.

– Elizabeth vagy – mondta. – Egy név, igen. De lélek is.

Akkor értettem meg. Azért nem árulhatja el a nevét, mert ő senki, ő az Erlkönig. Kifosztották, a nevét, a velejét kiszippantotta az ősi törvény. Az űr, ahol a szelíd ifjú lakott valaha, arra vágyott, sóvárgott, hogy betöltsék.

– Elizabeth vagyok – mondtam. – De ez csak egy név. Üres szó, amit magammal töltök meg. De valaha neked is volt szavad, hallom a visszhangjait.

Nem is tudom, miért akartam annyira ismerni a nevét. Nem számított, ő volt az Erlkönig, a Goblinkirály, mein Herr. De ezeket a címkéket mások ragasztották rá, nem ő választotta őket. Én azt a részét kerestem, ami nem az Alvilághoz, hanem a fentihez tartozott. Az egykori halandóhoz. Aki lehetett volna… velem.

– Elmúlt – mondta. – Elveszett. Feledésbe merült.

Sokáig nem szólaltunk meg. A csendjét szorítottam magamhoz. A neve feledésbe merülhetett, de el nem veszett.

– Nos – mondta végül. – Elfogadod a zálogom?

A Goblinkirály tenyérrel felfelé nyújtotta felém a kezét.

Nem. Nem fogadtam el. Nem ezt kértem, de ezzel kellett beérnem.

– Igen – feleltem. – Ennek a körnek vége. – A tenyerébe tettem a kezem.

– Jól van – keményedett meg a mosolya. – Most én kérdezek ötöt, Elizabeth, és az igazat kell mondanod, vagy olyan zálogot adsz, amilyet kérek.

Bólintottam.

– Miért nem dolgoztál tovább a szonátán?

Összerezzentem. A Nászéjszaka, a mi nászéjszakánk szonátája. Az első tételt befejeztem, de nem nyúltam a tollszárhoz, hogy hozzákezdjek a másodikhoz. Az estéink zenével teltek meg, de nem az én zenémmel.

– Nem tudom – feleltem.

– Ez nem válasz.

– Ez az igazság.

A Goblinkirály felvonta a szemöldökét. Nem fogadta el a választ.

– Nem tudom – ismételtem. Hiszen megpróbáltam. Be akartam fejezni. Akartam, hogy teljes legyen és az én hangomon szóljon, hogy ismerje meg a világ. De valahányszor leültem a zongora elé, és az ujjaimat a billentyűkre tettem, nem történt semmi.

– Nem… nem tudom folytatni. Nem tudom, miért. Mintha… mintha meghalt volna bennem.

A Goblinkirály összeszűkülő szemmel nézett, de nem adhattam jobb választ. Közelről tanulmányozott, de nem várt további magyarázkodást, csak föltette a következő kérdést.

– Mi hiányzik a fenti világból?

Élesen beszippantottam a levegőt. A Goblinkirály gondosan ügyelt rá, hogy közömbös képet vágjon, nem tudtam az arcáról leolvasni, mit akar. Kegyetlen akart lenni? Vagy vigasztalni szeretne? Vagy egyszerűen csak kíváncsi?

– Sok minden – feleltem akadozva. – Miért kérded?

– Te már föltetted a kérdéseidet, Elizabeth. Válaszolj őszintén, vagy adj zálogot!

Elfordítottam a fejem. Nem tudom, miért, de nem tudtam ránézni, miközben válaszoltam.

– A napfény. A hó. A hang, ahogy az ágak az ablaknak verődnek a viharban. Hogy nyár közepén a kandalló előtt álljak, és érezzem, ahogy az izzadság csorog a nyakamon. Aztán egy nyitott ablakon át jöjjön egy édes-hűs fuvallat. – A zongorán álló szamócás tálcára pillantottam. – Hiányzik a fű élénkzöldje, a sör kovászíze. – Könnyek égették a szempillámat, de nem sírtam. Nem tudtam sírni. Nem maradt könnyem, csak éreztem, ahogy a fantomzokogás föl-le vándorol a torkomban. – Még az is hiányzik, amiről el sem tudtam képzelni, hogy valaha hiányozhat: az átutazókkal telezsúfolt fogadó szúrós pézsmaillata. Bőrlábbelik, babalélegzet, ázott gyapjú. Férfiak, nők, gyerekek. – Nevettem. – Az emberek. Hiányoznak az emberek.

A Goblinkirály hallgatott. Még mindig nem bírtam volna ránézni, csak a kezünk érintése kötött most össze minket.

– Ha megtehetnéd – kérdezte lágyan –, ha lehetséges lenne, elhagynád az Alvilágot?

Ezúttal én rántottam el a kezem, hogy elrejtsem a remegését.

– Nem.

– Hazug – mondta mogorván.

Kihúztam és megacéloztam magam, hogy álljam a tekintetét. Az ajka gúnyosan legörbült, de a szemében szomorúságot láttam.

– Idelent – mondtam – megtaláltam magamat. Idelent van saját terem. Csupa olyan ajándék, amit sosem kértem, de nagyra tartok.

– Nem ajándék – mondta a Goblinkirály, közben fölvette a szamócás tálcát, és felém nyújtotta. Kivettem a legnagyobb, legpirosabb szemet. – Inkább vigaszdíj. – Felugrott.

– Hová mész?

– A játéknak vége. Elfáradtam.

– Tehát elfogadod a válaszomat?

A kezemben tartott nagyszemű, piros gyümölcsöt nézte.

– Nem.

– Akkor mit adjak zálogul?

Összeszorította a száját.

– Edd meg a szamócádat, Elizabeth! Ezt kérem tőled.

Furcsa kérés, de engedelmeskedtem. Beleharaptam a gyümölcsbe. És elhűltem. Nem éreztem ízt.

A kezemben tartott gyümölcsre meredtem. Tudtam, hogy nedvdús és ízes, a leve még ott csorgott az ujjamon. Éreztem az édes illatát, a finomság ígéretét. De íz nélkül a szamóca sem volt más, mint pépes hús és szemcsés bőr. A gyomrom forgott.

A Goblinkirály egy szót sem szólt, csak figyelte, ahogy egyik ízetlen szemet nyelem a másik után, hogy lerójam az adósságomat.