AKIK KORÁBBAN JÖTTEK
jól van?
– Nem tudom. A halandókkal mindig nehéz. Olyan gyorsan elhervadnak, összeesnek.
– Csupa mocsok.
– Jó éjszakája lehetett – kuncogott. – Ez végül is kedvez nekünk.
– Felébresszük?
Fölrezzentem a hangokra a szobámban. Gallyacska és Bogáncs.
– Persze. Naplopó. – Bogáncs volt. A hangjában megvetés, éreztem még a kimerültség és bánat ködén át is. Az utálata megnyugtatóan kiszámítható volt, mint Constanze-é.
Constanze. Belém sajdult a honvágy, és nyögve felültem. Bogáncs meglepetten ugrott hátra, a kezét nyújtotta éppen, hogy megcsapkodjon.
– Mi az? – kérdeztem reszelős hangon. A kandalló feletti festmény megint a Manóligetet mutatta. Biztosan jó néhány órát aludtam, a hóréteg jóval vastagabb volt.
– Nem töltheted ágyban az egész napot! – mondta Bogáncs. – Vagyis a földön, hogy pontosabbak legyünk. Vicces – vigyorgott teli szájjal. – Azt hittem, ti, halandók ragaszkodtok a kényelmes ágyhoz, de te itt alszol a porban, mint egy rendes goblin.
A szememet forgattam, de közben Gallyacska talpra segített. A köntösöm övét csak félig kötöttem meg, a ruha lecsúszott a vállamról, ahogyan sajgó, tiltakozó tagokkal föltápászkodtam. Az emberi csontokat biztosan nem arra találták ki, hogy agyagpadlón leljenek nyugalomra.
– Egészen bennszülött lett! – fordult Bogáncs Gallyacskához. – Eszébe se jut a halandók furcsa szemérmessége.
Rendesen magamra tekertem a köpenyt.
– Ha már fölébresztettetek, legalább hozhatnátok egy tisztességes reggelit – dohogtam. Gallyacska már mozdult is, de megráztam a fejem. – Ne te! – mondtam neki, és Bogáncsra mutattam. – Ő menjen reggeliért!
Bogáncs fintorgott ugyan, de már el is tűnt. Gallyacska mélyen meghajolt, pókhálós-ágas hajkoronája súrolta a padlót.
– Gallyacska! – kezdtem. – Mi ez a festmény a kandallóm fölött?
Kifürkészhetetlen pillantás suhant át az arcán. Két kísérőm közül ő volt a rokonszenvesebb, de nem szabad elfelejtenem, hogy bármilyen kedves, ő sem a barátom. Mégis ő állt a legközelebb ahhoz, hogy bizalmasom legyen az Alvilágban. Nagyon hiányzott a barátság. Hiányzott Käthe.
– Csak megérintetted, ugye?
Bólintottam.
– Ez egy tükör, Fenség – sóhajtott.
– Tükör? – néztem rá megint, de csak a fehérbe burkolózó Manóligetet láttam. – Akkor miért…?
– Ezt a darabot a fenti világból hozták – mondta Gallyacska az aranyozott keret felé biccentve. – Mint itt a legtöbb tükröt, hátul ezüst borítja. Az ezüst pedig sajátos törvények szerint működik az Alvilágban. Nem a saját tükörképedet mutatja, hanem amit látni akarsz.
Josef. Käthe. Elfacsarodott a szívem.
– Ezért figyelmeztettünk, hogy ne érintsd meg – mondta. – A gondolataid, érzéseid, a kérdéseid tükröződnek benne, nem az arcod.
– Akkor tehát nem igaz, amit benne látok? – Kétségbeesetten akartam, hogy amit a varázstükör mutatott, valóság legyen. Látni akartam, hogy Josef igazi férfivá érik. Hogy Käthe-ből olyan virágzó nő lesz, amilyennek elképzeltem. Hogy el ne felejtsem, milyen élni, még ha az élet el is felejt engem.
Gallyacska ajka megvonaglott.
– Én nem feltétlenül bíznék abban, amit benne látok, Fenség. Az ezüst nem hazudik, de éppúgy elfedheti az igazságot, ahogy megmutatja.
A családom szellemlényei körülvettek minket a szobámban, ott gyülekeztek a beszélgetésünk peremén. Beszélnem kellett róluk.
– Ha az ezüst nem mutatja a tükörképemet – kérdeztem –, akkor mi?
– A sima víztükör a legjobb, de ha az nincs, egy csiszolt kő, bronz vagy réz megteszi.
Gallyacska fölkapott a padlóról egy kerek réztálat, és a domború felét mutatta felém.
Rosszabbul néztem ki, mint gondoltam. Az arcomon a hamu- és koszréteget könnycsíkok szántották, de semmi nem rejthette a szemem alatti mély árnyékokat. Az arcom beesett volt, sovány, öreg, a rézedény még torzított is rajta: hosszabb és hegyesebb lett az orrom, gyengébb, tömpébb az állam. Vagy tényleg ilyen csúf voltam.
Nagyot nyeltem.
– Pocsékul nézek ki.
– Igaz – felelte Gallyacska vidáman. – Azt hallottam, a halandók szeretnek fürödni, és azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek el a melegforrásokhoz. Gyere – mondta, és intett. – Még azt sem kell mondanod: kívánom.
Nevettem, mert jólesett nevetni, még egy gyenge viccen is. Egy kicsit enyhített a szívemre telepedő honvágyon és bánaton. Jó volt újra együtt nevetni valakivel, ha nem is a húgom. Ha nem is a barátom.
Az embert nem elszigetelt életre találták ki. Nem magányra. Visszanéztem a családom szellemalakjaira, akik láthatatlanul, de ott ültek a szobámban, a szívemmel láttam őket. Ha meghaltam is a fenti világ számára, muszáj volt nyugalmat és barátságot keresnem, akár a sötétben napsugár után nyújtózó virágnak.
A fürdőzés után Gallyacska és Bogáncs elvittek az Alvilág szívébe, a goblinváros közepébe, hogy beszerezzünk néhány rendes köntöst és ruhát. Kíváncsi voltam, milyenek a műhelyeik – Bogáncs és Gallyacska nem emberi ruhát viseltek, inkább falevelekből és ágakból szőtt kis szoknyácskákat. Izgatott a kérdés, vannak-e egyáltalán goblinszabászok és goblinvarrónők.
A folyosók változtak, ahogy kanyarogtunk az újabb és újabb átjárókon. A szobám közelében több volt a faragott csarnok, és inkább alagutak vezettek minden irányba, mint széles átjárók. Festmények, portrék és más dísztárgyak szegélyezték az utat, az agyagpadlón szőnyeg. A tó melletti ösvények keskenyebbek és nyirkosabbak, inkább sziklásak, mint agyagosak.
A goblinvároshoz közeledve szélesedtek a csarnokok, jól járhatóak lettek az utak. A padlózatot hatalmas drágakövekkel rakták ki, egy-egy belőle akkora, mint a fejem. Csak úgy csillogtak a lábunk alatt, a felületüket több ezer, több millió láb csiszolta laposra évszázadokon át. A széles utak mindkét oldalán finoman megmunkált perem, a második-harmadik emeleti falakon „ablakokkal”, ahonnan a lenti utcákra lehetett látni.
Valami nem stimmelt. A város furcsa volt, kényszeredett, művi. Nem pezsgett benne élet, az utcák üresek. A város nem természetesen fejlődött, hanem létrehozták. Az épületek szimmetriája ellentétesnek látszott a goblinesztétikával, rideg egyformaság és barokk szimfóniához hasonlóan rendezett kellem.
– Lakik itt egyáltalán valaki? – kérdeztem.
– A goblinok nem élnek városokban – felelte Bogáncs. – Mi nem akarunk egymás hegyén-hátán élni, mint ti, emberek. Legtöbben egyedül élünk az odúinkban, a családok és klánok egymással összeköttetésben. Ez – mutatott az üzletekre körülöttünk – az a hely, ahol kereskedünk.
– Kereskedtek? – kérdeztem meglepetten. – A goblinok kereskednek egymással?
Bogáncs arcára visszatért a savanyú kifejezés.
– Igen. Hát persze.
Minden nyitott ajtó fölött egy goblincégér. Vagy családi címer. Az egyik talán aranyművességre utal, a másik drágakő-csiszolásra. Láttam nem egy döbbenetes műalkotást az Alvilágban, sokkal ügyesebb kezek munkáját, mint odafent. Constanze meséiben mindig elképesztő kincsekről esett szó, háborúk folytak a goblinalkotásokért, birodalmak buktak el, míg megszerezni próbálták őket.
– Ennyi erőfeszítés egy városért, amelyben soha nem él majd senki! – mormoltam. Tekintetemmel végigpásztáztam a szépen faragott íveket, a kecses homlokzatokat és bejáratokat – és mindez semmiért.
– Nem volt ez mindig így – vetette közbe Gallyacska. – A goblinok sosem éltek városokban, de a szabadban kötöttünk üzletet, ligetekben vagy a fenti világ más ennek szentelt helyein.
– Mi változott?
Gallyacska vállat vont.
– Az Erlkönig. Amikor elfoglalta a trónt, sok furcsa szokást hozott magával.
A homlokomat ráncoltam.
– Az én Goblinkirályom? – kérdeztem, aztán gyorsan helyesbítettem: – Ez a Goblinkirály?
Bogáncs sötéten nézett.
– Az Erlkönig Erlkönig. Csak ti, halandók tulajdonítotok akkora jelentőséget annak, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.
– Nézd csak, itt vagyunk a ruhakereskedőnél! – jelentette be derűsen Gallyacska. Egy sötét ajtón át hatalmas helyiségbe lökdösött. Éppen megróni készültem Bogáncsot, amiért ilyen átlátszó módon akar nyugtalanítani, de aztán lettem csak nyugtalan igazán.
A ruhakereskedőnél minden úgy festett, mint egy átlagos szalonban, a „kirakatban” és próbabakákon a ruhák. Hatalmas, csillogó réztükör állt az egyik sarokban, és tündérlámpások világították be a helyiséget: ezek az izzó, lebegő porszemcsék valami lágy sugárzást kölcsönöztek mindennek. Käthének tetszett volna. A húgom emléke jobban fájt, mintha hegyes tűkkel szurkálnának, a szívem a bánat tűpárnája.
Eszembe jutott, ahogy a falusi ruhakereskedőnknél végigsimított a pazar kelméken, fölidéztem, ahogy az égkék, szépséget kereső szempár magába issza a gazdag bársonyok, a finom brokát látványát, az élénk színeket, a csillámló selymet és szatént. Mennyire utáltam és szerettem a húgommal bevásárolni! Utáltam, mert sosem lehettem olyan szép, mint ő, és szerettem, mert az öröm fertőz. Letöröltem az alsó szempillámon kibuggyanó párát.
– Nahát, friss hús!
Ijedten ugrottam hátra a lábam előtt megjelenő újabb goblin láttán. A nyakában mérőszalag, a szájában tűk. A szabó. Közelebbről láttam, hogy a tűk valójában bajuszszálak, acélheggyel.
– Igen, az Erlkönig legújabb választottja – lökdösött előre Bogáncs.
A szabó szipákolt.
– Sok néznivaló nincs rajta. – Az arcomba bámult. – De ismerős.
Összezsugorodtam a vizsgáló tekintet alatt.
– Nos – mondta a szabó, és körbemutatott a boltján. – Köszöntöm szerény üzletemben. Időtlen idők óta az Erlkönig több menyasszonyát öltöztettük már, jó helyen jár tehát, ha királynéhoz méltó ruhát keres. Miben lehetek szolgálatára?
Végignéztem a szebbnél szebb ruhákon. Mind néhány évvel korábbi divat szerint, egy-kettő még régebbi ízléssel készült. Végigsimítottam rajtuk. A pazar, gazdag, szép anyagból készült ruhákat tagadhatatlan ügyességgel javították. De semmi, még a goblinkezek sem tüntethették el az idő nyomát a gyönyörű darabokról. Minél jobban körülnéztem, annál jobban feltűnt, hogy körülöttem minden mállik, enyészik, haldoklik.
Csak abban a pillanatban értettem meg, hogy a ruhák az elődeimé. A vetélytársaimé. Azonnal elfojtottam a gondolatot.
A szabó előrearaszolt, hosszú, sok ízületből álló ujjai a hozzám legközelebbi próbababára feszülő ruhát cirógatták.
– Hát, igen – mondta. – Szép, ugye? Viharok és óceánok színét viseli – legalábbis így hallottuk. Ez a ruha – folytatta – Magdalénáé volt. Szépséges lány – a ti halandó mércétek szerint és egyáltalán –, de buta. Élveztük persze a társaságát, de túl hamar elhasználtuk. A tüze kihunyt, és mi itt maradtunk a sötétben és hidegben.
A ruha alatt a baba magas volt és formás, keble és csípője dús, a dereka parányi. Maga a ruha, egy robe à la française, csillogó, ezüstösen csillogó mélykék selyemből, én pedig hozzáképzeltem viselőjének drámai színeit: halvány bőr, sötét haj, és a ruhához hasonló tónusú kék szem. Lélegzetelállító szépség, csillogó ékkő, elképzeltem, ahogy a Goblinkirály magába issza a báját újra meg újra, és addig harapja arcának hamvas őszibarackját, míg vége nem lesz.
– Ez itt – szólt bele Bogáncs, egy másik próbababára mutatva – Maria Emmanuel ruhája. Finnyáskodott. Megtagadta, amivel Urunknak tartozott. Odaadtuk valaki másnak – talán egy ácsnak? Vagy valami hozzá hasonlónak. Nem tudtuk, a király mit lát benne, de osztoztak valami különös odaadáson egy fa feszületre szegezett alak iránt. Ő tartott legtovább, ez a prűd apáca, nem adta oda magát se királynak, se országnak, szenvedtünk mind, míg ő uralkodott. Mégis ő bírta a legtovább, ha meghalt is végül, a fenti világ után sóvárogva, melyet láthatott, de nem érinthetett.
A karcsú babán egyszerű, szürke gyapjúruha lógott. Elképzeltem a nőt, aki viselte: jámbor lélek, lefátyolozva, mint Krisztus menyasszonya. Nem lehetett szép, de a szeme áthatóan tiszta szürke, szenvedély és hit lángolt benne. Magdalénával ellentétben, akinek a szépsége nagyon is érzéki és földi, Maria Emmanuelben bizonyára valamilyen belső szépség izzott, a szent vagy a mártír szépsége. A Goblinkirály ízlése, lám, változatos.
Bogáncs és a szabó végigvették a menyasszonyokat, de nevük és történetük azonnal ki is kopott az emlékezetemből, az életüket elfeledtem. Nem ruhaüzlet ez, hanem mauzóleum, minden próbababa azt őrzi, ami az adott menyasszonyból megmaradt. A ruhája, amit viselt. Kíváncsi voltam, mi lesz majd az én próbababámon, ha a Goblinkirály már elemésztett.
– Mi van az első Goblinkirálynéval? – kérdeztem. – Hol az ő bábuja?
Három fekete szempár hunyorgott rám. Aztán Bogáncs és a szabó összenéztek.
– Nincs bábuja – felelte végül Gallyacska.
– Az hogy lehet? – néztem végig az üzleten, a sorban álló legkülönfélébb formájú és méretű manökeneken. – Miért nincs?
Bogáncs gonoszul belecsípett Gallyacskába, aki erre elhessentette.
– Mert ő életben maradt – mondta Gallyacska.
A szoba megfordult körülöttem, bábuk és goblinok örvénylettek a színek és árnyak kavalkádjában.
– Életben maradt? – Visszhangoztam. – Ezt hogy értitek?
A goblinok szokatlanul csendesen álltak. A bátor hajadonnak eszerint sikerült úgy kimenekülnie az Alvilágból, hogy nem taszította örök sötétségbe a világot. De hogyan lehetséges ez?
– Hogy hívták? – kérdeztem suttogva.
– A neve elveszett számunkra – felelte Gallyacska.
– Nem veszett el, csak elfelejtettük – szakította félbe Bogáncs. – Száműztük az emlékezetből. Nem tiszteljük meg ezzel.
– Értsd meg, halandó! – mondta a szabó. – Amit az ősi törvény ad, azt el is veszi. Ne gondold, hogy csak úgy bántatlanul, épen és egészben kisétált innen. Halott vagy, hajadon. Az életed a miénk.
– Azt hittem, az életem a Goblinkirályé.
A goblinok a szokásos fura vihogásban törtek ki.
– És mit gondolsz – kérdezte Bogáncs –, az ő élete kié?
Cakkos fogakkal mosolyogtak. Megborzongtam.
– Nos, akkor hát keressünk egy szép ruhát az Erlköniggel elköltendő vacsorához! – mondta a szabó. – Van néhány igazán szép kelménk odafentről. Még őrzik a volt tulajdonosaik hűlő testének melegét, ha nem tévedek.
Hátrahőköltem.
– De hogyan… de… – A torkomat fojtogató rémülettől nem tudtam befejezni a mondatot.
– Ó, ezek a téli napok – nyalogatta a szabó a szájában tartott acélvégű bajuszszálakat. Csak képzelődöm, vagy vérfoltokat látok a ruháján? – A föld mindig a miénk, halandó, amikor meghal az óév. Sétálj el innen, és örökre a miénk lesz.
Magdalena, Maria Emmanuel, Bettina, Franziska, Ilke, Hildegard, Walburga: elődeim, vetélytársaim és testvéreim. Mind hozzámentek az Erlkönighez. Mind az életüket áldozták. Vajon tisztában voltak vele, milyen árat kell fizetniük? És én? Ők már rég porrá lettek, de a szellemük még itt élt, a ruháik szövete őrizte a lelkük maradékát. Körülvett a sok szellem, hallottam, ahogy suttognak, hívogatnak, könyörögnek az időn át. Gyere velünk! Gyere velünk! De egy hang hiányzott a kórusból. A névtelen, bátor hajadoné.
Ő életben maradt, gondoltam. Ő kisétált az Alvilágból, és életben maradt.