GYERE JÁTSZANI

az ebédlő egy újabb barlang volt, hasonló a bálteremhez. A mennyezet úgy magasodott fölém, mint egy katedrális boltíve, a cseppkövek viszont mélyen lenyúltak, rajtuk tündérlámpások. Mintha egy óriás bendőjében állnék, és a fogai bármely percben összeroppanthatnának – így vártam az én uramat és parancsolómat, hogy az asztalhoz kísérjen.

Igyekeztem megnyugodni. Nehezen ment a bordáimat vasmarokként szorító fűzőben. Alig-alig vettem levegőt, de a verdeső szívem nem csitult. Azt nem tudtam, az idegességtől vagy az izgatottságtól ver annyira.

Bogáncs, Gallyacska és a szabó elém terítettek egy sor ruhát. A legtöbb egyáltalán nem illett hozzám, túl élénk volt, vagy túl halvány, magasabb, soványabb, vagy egyszerűen más alakra szánták. A bőröm beleborsódzott, hogy egy másik nő – egy halott – eldobott ruháját viseljem, és sorra elutasítottam mindet, megőrjítve a kísérőimet. A szabó végül elém tuszkolt egy iszapszínű köntöst, és azzal fenyegetett, hogy ezt szabja rám.

Meglepetésére elfogadtam. Egyszerű ruhává alakította. Hosszú, nyurga ujjai csak úgy kattogtak, míg tépte a cérnát, és hozzájutott annyi anyaghoz, hogy abból varrt valami felvehetőt. Megdöbbentett, milyen sebesen és ügyesen dolgozik, percek alatt készen állt a szoknya és a szerény mellrész. A ruha fakó volt, hamubarna, földbarna, sárbarna. Ahogy én gondoltam rá, verébszárnyak barnája.

– Jó estét, Elizabeth!

Hűs suttogás a tarkómon. Megborzongtam. Jeges ujjak futottak végig a gerincemen. Szembefordultam a Goblinkirállyal, és pukedliztem.

– Jó estét, mein Herr!

Ajkához emelte a kezemet, csupa udvariasság volt és kellem. Úgy csillogott, mint egy páva, szép, mohazöld szalonkabátja selyembrokátból készült, arany- és rézszín szálakkal falevélmintát szőttek bele. Szaténnadrágja krémszínű, a zoknija hófehér, fekete cipője orra úgy görbült felfelé, ahogy gyerekkori mesekönyveim képein láttam. Döbbenetes volt mint Goblinkirály és mint férfi. A lélegzetem elállt.

– Hogy vagy, kedvesem? – fogta mindkét kezemet a kezébe. Az övén kesztyű, az enyém csupasz. – Tetszett a zongora?

Megdermedtem. A csillogó hangszerre gondoltam: ott vár a hálószobám szomszédságában, várja, hogy leüljek és komponáljak. A szépsége és a hangja hatott rám, fenyegette a védelmi vonalaimat.

– Gúnyolódsz velem? – kérdeztem.

A Goblinkirály meglepődött.

– Gúnyolódnék? Nem örültél az ajándéknak?

Elhúztam a kezemet, és elfordultam. Nem fogadhattam el tőle az ajándékot, hiszen a puszta léte a bennem kongó ürességre figyelmeztetett, mely arra sóvárgott, hogy betöltsék.

– Ne, kérlek! – mondtam. – Nem ajándék volt ez, hanem merénylet.

A felemás szempár azonnal bezárult, az arc hideg lett és könyörtelen. Míg el nem tűnt, észre sem vettem, hogy a szelíd tekintetű ifjúval beszélek, akit most az Erlkönig váltott fel.

– Mehetünk, királyném? – A hangjából érződő távolság keserűbb és hidegebb volt, mint a téli szél. A karját nyújtotta, és én elfogadtam: a terem közepén álló nagy asztalhoz kísért. Leültetett az egyik végébe, majd eltűnt, és egy szempillantás alatt a másik végében termett.

A nagy asztal a nálam is magasabb kandalló mellett állt, ahol egy hatalmas vaddisznó pirult nyárson a tűz fölött. Az árnyékból szolgasereg bújt elő, a tányérokon és tálakon sose látott ételek tömkelege. Két szolga leemelte a vaddisznót a tűzről, és egy tó méretű tálcára helyezte azon füstösen, gőzölögve, goblingyümölcsökkel körítve.

– Mondjunk áldást! – szólalt meg a Goblinkirály, miután a szolgák visszavonultak.

Az ujjaim már a villára, késre kulcsolódtak, szégyenkezve eresztettem a kezemet vissza az ölembe. A férjem odaadóbb hívő, mint én. Kíváncsi lettem volna, valójában miben hisz, de fejet hajtottam és csendben maradtam. A Goblinkirály az Úr áldását kérte arra, amit megeszünk – latinul.

Vajon hol tanult latint? Az én latintudásom erősen az alapokra szorítkozott, halványan emlékeztem rá a vasánapi iskolából, amit elég hamar feladtam, hogy inkább Joseffel és a goblinokkal barátkozzam az erdőn. Ti pogányok, mondta anyánk, nem ismeritek és nem tisztelitek Istent. Minket aztán nem érdekelt, mit mond, mi az Erlkönighez tartoztunk, és ő nem hitt istenben. Most ugyanaz az Erlkönig ült velem szemben, mégis egyformán iskolázott latinból és zenéből. Ki ő egyáltalán?

– Ámen – mondta az áldást befejezve.

– Ámen – visszhangoztam, és enni kezdtünk. Elszórakoztatott az evőeszközeim alakja: a villa karcsú goblint formázott, a sok ízből álló ujjak és a hegyes karmok voltak a villa ágai, a kés egy mosolygó szájból kiálló agyarra emlékeztetett. A szolgák fölvágták a disznót, és szervírozták a még gőzölgő, félig sült, vörös, kicsit még vértől csöpögő húst egy nagy tálon.

Szó nélkül ettünk, én leginkább csak piszkáltam a sültet és a téli gyökerekből készült zöldségkörítést. Megfigyeltem az édességeket, pudingokat, tortákat, de a látványuktól is felfordult a gyomrom. Goblinmódra elkészítve mind furcsának látszott, természetellenesnek, rothadónak, a csokoládé sáros, a süteményt cukormáz helyett nyákkal vonták be.

– Látom, az étel sem tetszik, királyném.

Felnéztem a tányéromból a Goblinkirály savanyú arcára, összeszorított szájára. Ő is csak piszkálta a saját ételét, a kis adagból is alig fogyott.

– Nem, mein Herr. Valóban nem vonz az ajánlatod.

– Nem? – kérdezett vissza, és nagy lendülettel beleszúrta a villáját a sültbe. – És mivel vívhatnám ki a rokonszenvedet, kedvesem?

Rosszkedvűnek látszott, a száját is lebiggyesztette, versenyre kelhetett volna Käthével. Mint egy gyerek, akitől megtagadták a kedvenc játékát, pedig megszokta, hogy mindig az történik, amit ő akar.

Nem is válaszoltam, csak hanyagul vállat vontam, és beleszürcsöltem a borba.

– Hát ez különös, királyném – jegyezte meg. – Pedig itt leszel életed hátralevő részében, úgyhogy akár megpróbálhatnád jól érezni magad.

Erre sem volt mit mondanom, még egyet szürcsöltem a borból.

Az étkezés csendben zajlott, de ez a csend mindkettőnk torkán akadt. Egyikünk sem sokat evett, de a goblinszolgák egyre csak hordták az újabb és újabb fogásokat. Én megpróbáltam tisztességből legalább belekóstolni mindbe, de a Goblinkirály már nem is tett úgy, mint aki eszik. Itta egyik kupa bort a másik után, és egyre ingerültebben reagált, ha a szolgák nem töltötték elég gyorsan újra. Még sosem láttam ennyit inni, mégis teljesen józan maradt. Papa ennyi ital után már nevetne – vagy sírna.

Leeresztett szempillám alól figyeltem, ahogy fészkelődik a helyén. Tudtam, hogy nagyon szeretné megtörni a csendet, mely csöppet sem volt békés kettőnk között. A hangulata pillanatról pillanatra romlott. Oda-vissza tologatta az asztalon a tálakat, nézte, ahogy a tál billen, az étel az asztalra és a padlóra ömlik, aztán rászólt a goblinokra, hogy takarítsák el. Láttam, ahogy a szavak formálódnak az ajkán, aztán becsukja a száját, és visszanyeli a mondandóját, hogy azért se ő próbálkozzon elsőnek.

Pedig rám várhatott.

– Nos, kedvesem… – szólalt meg végül.

Ki akarta tölteni a csendeket hanggal, értelmetlen párbeszéddel. Bizonyos szempontból olyan volt, mint a kis Josef: mindig zenélt, mert nem bírta elviselni a csendet. Én olyan alakot adtam a csendnek is, amilyet csak akartam.

Tehát vártam tovább.

– Milyen témában kellene sziporkáznunk a vacsoránál? – folytatta a Goblinkirály. – Végül is életed hátralevő részében lesz időnk újra megismerni egymást. – Közben megint ivott. – Hogy ízlik a bor? Nagyon jó évjárat, ha engem kérdezel.

Erre sem feleltem. Módszeresen, nagyon apró harapásokkal ettem, lassan és gondosan rágtam meg minden falatot.

– Na és az időjárás? – folytatta. – Az Alvilágban ugyan soha nem változik, de odafent tél van, legalábbis nekem így mondták. Ebben az évben lassan érkezik a tavasz.

Félúton a levegőben megállt a villa a kezemben. Arra gondoltam, amit a szabó megpendített, hogy a téli napokon a goblinoké a föld. Az étel hamuvá porlott a nyelvemen, és így ment le a torkomon. Ittam rá egy korty bort.

A Goblinkirály türelme elfogyott.

– Nem akarsz beszélni velem? – kérdezte követelőzően.

Vágtam magamnak még egy szelet sültet.

– Egészen jól elbeszélgetsz magaddal – feleltem szelíden.

– Nem gondoltam, hogy ilyen unalmas társalgó leszel, Elizabeth – mondta duzzogva. – Régebben mindig szívesen beszéltél velem. Még a Manóligetben. Amikor még fiatalok voltunk.

Vajon az Erlkönig volt egyáltalán valaha fiatal? Most kortalannak láttam, ősinek, de emlékeztem egy másik arcára, kerekebb volt, több húst rétegzett a csontjaira az ifjúság. Emlékeztem az erdőben együtt játszó kisfiúra és kislányra.

– Egy kislány laza fecsegése nem összevethető a sziporkázó párbeszéddel, mein Herr. – Letettem az evőeszközt. – És mi mindent mondtam akkor?

A Goblinkirály elmosolyodott, de azt nem tudtam volna megállapítani, most lecsillapult, vagy még jobban bosszankodik.

– Sok mindent. Hogy híres zeneszerző akarsz lenni. Hogy azt akarod, az egész világ nagy koncerttermeiben hallgassák a zenédet.

Fájdalom lobbant a lelkemben, gyorsan ki is aludt, de még sokáig éreztem, hogy megperzselt. Igaz, valaha álmodtam minderről. Mielőtt Josef a nagy tehetségével lekötötte apánk teljes figyelmét. Mielőtt papa világosan értésemre nem adta, a világ nem kér a muzsikámból. Mert olyan különös. Furcsa. Mert nő vagyok.

– Akkor a lelkem legmélyét is ismered – feleltem. – És végképp nincs mit mondani.

A Goblinkirály arca elsötétült.

– Mi a baj, Elizabeth?

Ráemeltem a tekintetem.

– Semmi baj.

– Dehogynem – mocorgott a székében, és hiába választott el minket többrendbeli tál és étel, túlságosan is közel került. Vihar érlelődött a felemás szemekben, a levegő közöttünk sistergett az elektromosságtól. – Nem az az Elizabeth vagy, akire emlékszem. Azt gondoltam, ha te… ha te leszel az én… – Elharapta a mondanivalóját. – Ez – mutatott a köztünk tátongó űrre – biztos nem az, amit reméltem.

– Az emberek felnőnek, mein Herr – feleltem kurtán. – És megváltoznak.

Csúnyán nézett rám.

– Nyilván. – Még egy pillanatig bámult rám, aztán hátradőlt a székben, a lábát az asztalra tette, és összefonta a mellén a karját.

– Nos, az én hibám. Az idő másképpen telik az Alvilágban és másképp odafent. Ami nekem néhány pillanat, neked évek vagy egy élethossz. – A tekintete még vészjóslóbb vihart ígért.

Egy boldogtalan goblin ekkor megmozdította a Goblinkirály egyik lábát, hogy letakarítsa alatta az asztalt. – Mit művelsz itt? – csattant fel azonnal a király.

A goblin gyilkos pillantást vetett rá, és próbált elinalni, de addigra a király rég grabancon ragadta, és akkorát rúgott rajta, hogy átbucskázott a termen.

Rémülten kiáltottam fel: – Hogy tehetsz ilyet?

A szeme veszedelmesen csillogott.

– Ő ugyanezt tenné velem, ha tehetné – mondta konokul.

– Te vagy az Erlkönig – feleltem. – Te vagy a királyuk, elmondhatatlan hatalmad van fölöttük. Miattad nem hagyhatják el az Alvilágot. Lehetne benned könyörület.

Felhorkant.

– Ők épp annyira az én börtönőreim, mint én az övék – vágott vissza. – Ha letehetném ezt a terhet, bizony letenném, és nem én lennék az Alvilág foglárja. Ha szabadon vándorolhatnék a felvilágban, azt választanám. Ehelyett a koronám rabja vagyok.

Ettől elállt a szavam. Nekem persze úgy tűnt, hogy kényére-kedvére jár a Manóligetben, de a maga módján ő is csapdában volt. Mint én.

– Mit tennél, ha szabad ember lennél?

A kérdés úgy mellbe vágta, hogy a nyaka és az arca is belepirult. Ahogy az élet és a szín visszatért az arcára, megint a szelíd ifjú tért vissza: fiatalon, idealistán, sebezhetőn.

– Hegedülnék. – A szó előbb hagyta el a száját, mintsem ajkai tudatosan formálták volna. – Addig játszanék és vándorolnék a világban, amíg valaki a nevemen nem szólítana és haza nem hívna.

A neve és az otthona. Vajon mit hagyott az én Goblinkirályom a felvilágban? Mi a nagyobb kín: végignézni, hogy amit ismersz és szeretsz, átalakul és eltűnik a szemed elől, míg te változatlan maradsz és élsz tovább? Vagy meghalni, anélkül, hogy tanúja lennél a változásnak?

A Goblinkirály tekintete találkozott az enyémmel, és egy pillanatra láttam őt – az igazi lényét – az Erlkönig-maszk alatt, még a kisfiút is, aki valaha volt. Aztán pislogott egyet-kettőt, és újból felöltötte a maszkját.

– És te, Elizabeth? – kérdezte vontatottan. – Te mit tennél, ha szabad lennél?

A szemem szúrt, elfordítottam a fejem. Különösen ördöngös csavarral dobta vissza a kérdésemet, és ezt mindketten tudtuk.

– Újra játszhatjuk a régi játékot, ha akarod – mondta. – Kérdésre kérdés, válaszra válasz.

– Tartsd meg a válaszaidat magadnak! – feleltem. – Nincs több kérdésem.

– Ó, Elizabeth! – szomorodott el még a hangja is. – Mi történt közöttünk? Mi történt veled? Nyitott voltál velem és csupa szenvedély, most pedig alig ismerem fel benned a régi barátot. Miért nem bújsz elő és játszol velem, Elizabeth? Miért?

Neki maradtak kérdései, de nekem nem volt több válaszom. Egyetlen szót sem váltottunk aztán a vacsora végeztéig.

Miután a goblinok az utolsó tálat is leszedték, a Goblinkirály arra kért, tartsak vele az öltözőszobájába. Izgalom bizsergette a gerincemet a gondolatra, hogy újra a magánlakosztályában lehetek. Szerettem volna tisztába jönni a saját érzéseimmel vele, urammal és foglárommal, barátommal és ellenségemmel kapcsolatban. Az egyik részem magához akarta húzni, a másik legalább kartávolságban tartani. A Goblinkirály a kezét nyújtotta, és egy libbenéssel elhagytuk az ebédlőt.

Mikor újra kaptam levegőt, egy gyönyörű teremben voltunk, két kandallóval, a közelebbi falon könyvespolcokkal, a távolabbin hatalmas ezüst tükrökkel, a tükrökben téli erdőre hulló hó. Középen egy zongora állt. Mellette egy fogason sáros fehér ruha lógott. Ráncba szaladt a homlokom.

– Ez – kezdtem, de a hangom megbicsaklott. A torkomat köszörülve folytattam: – Ez a te öltözőszobád?

A Goblinkirály bólintott.

– Természetesen, kedvesem. Hogy tetszik?

– De ez… kapcsolódik… – Nem tudtam befejezni a mondatot.

– Kapcsolódik a te hálószobádhoz? – kérdezte szárazon. – Hiszen ez természetes, végül is házasok vagyunk.

Éreztem, hogy ég az arcom.

– Akkor a te hálószobád…

– Itt van a fal túloldalán – mutatott a terem túloldalára. Észrevettem, hogy ajtó nincs a falon a háló- és az öltözőszobája között. A Goblinkirály észrevette a kutató tekintetemet, és lehalkította a hangját.

– Nem vezet egyenes út az ágyadból az enyémbe – mondta lágyan. – És ha kívánod, még távolabbra tolhatom a kettőt.

Az arcom még pirosabbra gyúlt, de a fejemet ráztam.

– Nem, nem – feleltem –, jó így.

Kihúztam magam, és felvont szemöldökkel igyekeztem megütni az ő száraz tónusát: – Végül is házasok vagyunk.

Megrándult a szája szöglete. Két széket bűvölt elő és egy állítható támlájú kanapét az egyik kandalló elé.

– Pihenj, kedvesem!

Leültem a kanapéra. A semmiből két jóképű fiatalember került elő, az egyik konyakosüveget hozott, a másik tálcán két metszett kristálypoharat. Megdöbbentett a megjelenésük, nemcsak azért, mert váratlanul toppantak elém a sötétből, hanem mert nagyon hasonlítottak az emberekre. A legtöbb goblin, akivel találkoztam, Bogáncs és Gallyacska fajtájához tartozott, élőlény volt, de nem rokon.

Az egyik szolga teletöltött konyakospoharat nyújtott felém. Egy pillanatig levegőért kapkodtam, mert azt hittem, Josef áll mellettem.

Hunyorogtam. A türelmesen várakozó férfi arca nem Josefé volt: a bőre halványabb, a pofacsontja kiugróbb, vonásai már-már túl szépek. Mégis volt az arcában valami Joseféből: az érzékeny száj, a szemöldök íve. A szeme azonban goblinszem, koromfekete, a pupilla körül semmi szeme fehérje.

A Goblinkirály éles pillantást vetett rám.

– Mi az, kedvesem? – kérdezte, látván, hogy bámulom a szolgáit. – Ó, Elizabeth – kérdezte –, csak nem feledkeztél meg a váltott gyerekeimről?

Gyengéden megcirógatta a hozzá közelebbi fiú arcát. A szolga arckifejezése nem árult el semmit, de amikor a király hátrahúzta a fiú fejét, hogy megcsókolja, a fiú borotvaéles fogait elővillantó mosollyal válaszolt. Buja, sokat sejtető mosoly volt. Akkor ismertem föl benne az egyik goblinlegényt a bálról, azt, akivel találóskérdésesdit játszottam.

Belekóstoltam a konyakba, hogy a zavaromat leplezzem. Őszibarack, napfény, az élet íze érződött benne, égette a torkomat és megköhögtetett.

A Goblinkirály a csillogó, kivörösödött arcomat tanulmányozta, és egy bólintással elküldte az ifjakat.

– Akkor hát – kérdeztem, hogy elűzzem a zavart –, mivel fogjuk most elütni az időt?

Nem tudom, hogy a terem vagy a konyak tehetett róla, de egyszerre melegem lett, túl melegem.

A Goblinkirály vállat vont. A pillantása a zongorára tévedt, a hangszer csak úgy csillogott a tűz és a tündérlámpások fényében.

– Ez csakis tőled függ – felelte. – Én a hölgyem szolgálatára állok.

Furcsa és szürreális érzés volt ebben a gyönyörű teremben ücsörögni vele, konyakospohárral a kézben. Mikor Käthével azt játszottuk, hogy előkelő hölgyek vagyunk, eljátszottuk a kecses mozdulataikat, a kifinomult ízlésüket. Most mégis elveszettnek éreztem magam. A fogadóban sosem jutott idő pihenni. A vacsora után mosogatni kellett, asztalokat és padlót sikálni, söpörni, felmosni. Anyával ketten rojtosra dolgoztuk a kezünket, míg papa a barátaival mulatott, Constanze odafent pihent, Käthe piperézett, Josef pedig hegedült.

– Mit szeretnél? – kérdeztem.

A Goblinkirály töltött magának egy konyakot, előrehulló ezüstfehér haja eltakarta az arcát.

– Szívesen muzsikálnék.

Két kezemben tartottam a poharat, mintha megvédhetne attól, amit mindjárt kér a király. Azt fogja kérni, hogy játsszak. Azt kéri, hadd hallgassa a zenémet.

– Rendben – mondtam.

Rám emelte a tekintetét, majd átfúrt vele. Az arcán tükröződő remény és öröm pedig még mélyebben érintett.

– Miért nem játszol hát valamit nekem a zongorán, mein Herr?

A szemében ragyogó fény tompult.

– Ahogy kívánod, királyném.

A Goblinkirály letette a konyakját, a zongorához sétált, aztán kabátja szárnyát felhajtva leült. Ujjai könnyedén érintették a billentyűket, és játszani kezdett.

Eleinte nem ismertem fel a darabot. Aztán rájöttem, hogy egy egyszerű dalocska, Käthével énekeltük, mikor az erdőben játszottunk. A Goblinkirály több variációban járta körül a témát, én pedig udvariasan hallgattam, a lábam önkéntelenül dobolt a padlón. A variációk nem voltak különösebben ihletettek, sem a játék kivételesen tiszta. Mítoszok és legendák hőséhez képest a Goblinkirály hétköznapian játszott. De az ujjai könnyedén és hajlékonyan futkostak a billentyűkön, és remek ritmusérzékkel követte a dallam kanyarulatait.

Mozdultak az ujjaim, és mintha valaki a mellkasomnál fogva láthatatlan zsinóron akart volna közelebb rángatni. Hogy menjek oda hozzá, üljek mellé, javasoljak újabb variációkat és legyek részese az alkotás folyamatának. A kezére akartam tenni a kezem, irányítani a hosszú, karcsú ujjakat, változtatni a hangzáson, itt hozzátenni, ott elvenni. A Goblinkirály érezte, hogy nézem, és halvány pír futotta be az arcát. Az ujjai megbotlottak a billentyűkön.

– Nos – szólalt meg, miután befejezte –, remélem, kedvedre volt a játék, kedvesem. Én nem tudok úgy improvizálni, mint te, és a kezem inkább vonóhoz és húrokhoz szokott.

– Ki tanított játszani? – kérdeztem. Remegtem, de nem a hidegtől, szinte sütött a testem. Éreztem a forróságot az arcomon, a torkomban, a mellemben.

Sejtelmes mosollyal válaszolt.

– Most pedig te jössz, Elizabeth!

A perzselő forróságot jeges hideg váltotta fel. A félelem hulláma öntött el, tetőtől talpig kivert a víz.

– Jaj, nem – ráztam a fejemet. – Nem!

A bosszúságtól megkeményedtek a vonásai.

– Gyere, Elizabeth! Kérlek, szépen kérlek!

– Nem! – mondtam újra, ezúttal egy kicsit határozottabban.

A Goblinkirály sóhajtva állt fel.

– Nem értelek – mondta. – Mitől félsz? Hiszen mindig vakmerő voltál, szinte pimasz, ha erről volt szó. Amikor a Manóligetben játszottunk, sosem fogtad vissza magad.

A testemet rázkódtató apró remegések csontig hatoló reszketésbe mentek át. A Goblinkirály csak nézte, ahogy az arcom sápadtról pirosra, aztán megint sápadtra vált. Hozzám lépett, a kezébe fogta a kezemet, és a zongorához vezetett.

– Gyere! – mondta. Leültetett, a kezemet a billentyűkre igazította. Én meg úgy kaptam el, mintha megégettem volna, és az ölembe rejtettem.

– Elizabeth! – mondta a Goblinkirály. – Csak ketten vagyunk.

Hát éppen ez a baj. Nem voltam egyedül, hanem a Goblinkirállyal. Neki nem játszhattam. Nem a lelkem másik fele, mint Josef. Egy másik lény, épen és egészen.

A fejemet ráztam.

Csalódottan mordult fel és lépett távolabb.

– Itt van! – lökött felém egy köteg fehér selymet. – Miért nem játszod el, amin dolgoztál? Ez…

Torkán akadt a szó, miközben szétteregette az anyagot. Túl későn vettem észre, hogy az esküvői ruhámat tartja a kezében, rajta az elmázolódott, hamuval írt kompozíció. Felpattantam, de vagy nagyon lassú voltam, vagy ő mozdult gyorsabban nálam, mert a legbensőbb gondolataimat is leolvasta addigra a ruháról.

– Hmm – mondta, az anyagra mázolt hangjegyeket tanulmányozva. – Dühöngtél, amikor ezt írtad, ugye? Érzem a haragot, a tehetetlenséget a hangjaidban.

Aztán felnézett.

– Ó, Elizabeth – lehelte. – Ezt a nászéjszakánkon írtad, ugye?

Erősen arcul csaptam. Annyira, hogy kezét az arcára tapasztva hátratántorodott.

– Hogy mered…? – kérdeztem. – Hogyan merészeled…?

– Elizabeth, én…

– Először ráveszel, hogy áldozzam fel a zenémet, a lényem és önállóságom utolsó darabkáját is neked adjam, aztán ezt vágod az arcomba? – kérdeztem. – Ehhez nincs jogod! Nincs jogod így nézni a zenémre!

Ki akartam tépni a kezéből a ruhát, cafatokra tépni és valamelyik kandallóba dobni, de lefogta a kezemet.

– Nem úgy értettem… csak arra gondoltam, hogy…

– Mire gondoltál? Hogy hálás leszek? Hogy a semmiből idevarázsolsz egy gyönyörű és tökéletes hangszert, és akkor minden rendben? Én nem… nem tudok. – De azt magam sem tudtam, hogy mit nem.

– Hát nem ezt akartad? – kérdezte kipirult arccal. – Nem ezt kívántad tőlem? A zenédet? Időt a komponálásra? – Ledobta a ruhát, és közelebb lépett. Karcsú volt, de magas, egészen fölém tornyosult. – Mindent megadtam neked, amire valaha vágytál. Belefáradtam, hogy megfeleljek az elvárásaidnak.

– Én is belefáradtam – feleltem. – Hogy megfeleljek a tiéidnek.

Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy éreztük a másik leheletét.

– Mit kértem én valaha is tőled? – kérdezte.

Zokogás fojtogatta a torkomat.

– Mindent – mondtam csukladozva. – A testvéremet. A zenémet. Az életemet. És mindezt azért, hogy megszerezz egy lányt, aki már régen nincs is. Én már nem vagyok az a kislány, mein Herr. Hosszú ideje nem. Mit akarsz tehát tőlem?

Hallgatott, vihar előtti csenddel, tomboltam helyette is, őrjöngtem, mint a szél.

– Én megmondtam, mit akarok – szólalt meg halkan. – Téged, egészen.

Nevettem, izgatott, magas hangon.

– Akkor vegyél el! – mondtam. – Vegyél el egészen. Jogod van hozzá, mein Herr.

A Goblinkirály felhorkant. A téboly hangnemet váltott bennem, mollról dúrra kapcsolt. Átváltoztam a leheletétől. Közelebb léptem.

– Vegyél el! – ismételtem makacsul. Már nem dühöngtem. – Vegyél el!

Sóvárogtam, lángoltam. Alig néhány centi választott el minket, csak leheletvékony selyembrokát és vászon rétegei. Minden kicsi sejtem az érintését várta, éreztem a sugárzó melegét, átjárta a közöttünk még meglévő távolságot. Remegő kezem magától emelkedett, az ujjaim a mellénye gombján matattak, a csipkés nyakravalójába temetkeztek.

– Elizabeth! – mondta vibráló hangon. – Még ne!

Legszívesebben megrántottam volna a kravátliját, hogy magamhoz húzzam, hogy az ajkunk és a testünk összecsattanjon. De nem tettem.

– Miért ne? – kérdeztem. – Miért?

Éreztem rajta, hogy mennyire akar engem, akarja, amit én, és mégis visszatartja magát.

– Mert – suttogta – ki akarom élvezni minden ízét. – Egyik kezére fonta a hajamat. – Mielőtt túlságosan is hamar eltűnnél.

Keserűen felnevettem.

– Nem mehetek innen sehova.

Megrándult a szája sarka.

– Minél tovább maradsz, annál hamarabb elmész.

Az átkozott filozófus, már megint!

– Mit jelentsen ez? – kérdeztem.

– Az élet – felelte lágyan – több, mint az élő hús. A tested a gyertya, a lelked a láng. Minél tovább égeted a gyertyát…

Nem fejezte be.

– De a használatlan gyertya csak viasz és kanóc – mondtam. – Én inkább a lángot választom, ha tudom is, hogy ellobban, mint hogy örökké sötétben üljek.

Mindketten csak álltunk csendesen. Vártam, hogy eltüntesse kettőnk között a távolságot.

De nem. Ehelyett gyengéden ellökött.

– Azt mondtam, hogy egészen akarlak. – Az ujjával a mellemre bökött, oda, ahol a szívem kihagyott az érintésétől. – És az enyém leszel, amikor tényleg mindenestől nekem adod magad.

Valami ott a sajgó ürességben, bennem, megint csak úgy nyilallott a fájdalomtól.

– Ha végre felszabadítod azt a részedet, amelyet olyan kétségbeesetten megtagadsz – mondta, és szabad kezét a tarkómra simította –, azt a részedet, amit azóta szeretnék, hogy először láttalak, akkor leszel az enyém, Elizabeth. – A fejét az enyémhez hajlította. – Egészen az enyém.

Puha hajszálai a számat csiklandozták. Fölemeltem a fejemet, elnyílt az ajkam, várta a csókját.

De nem csókolt meg. Elhúzódott, ott hagyott megint kifosztva, üresen.

– Mert nem akarom beérni a második legjobbal. Nem érem be a fél szíveddel, mert az egész lelkedet akarom. Csak akkor ízlelem meg a gyümölcsödet, de akkor kiélvezem minden cseppecskéjét, amíg csak lehet.

Minden erőfeszítésem kellett ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet.

Ferde mosollyal figyelt.

– A lelked gyönyörű – mondta lágyan. Végigmérte a zongorára dobott ruhát. – Ott a bizonyítéka. A zenédben. Ha nem félnél annyira megosztani velem, ha nem ijesztene annyira ez a részed, már rég a tiéd lennék.

Azzal a Goblinkirály elment, selyem suhogott, jég halvány illatát hozta a szellő.

Percekkel vagy órákkal később a zongoránál ültem, és az elmázolt hangjegyeket tapogattam az esküvői ruhám anyagán. A Goblinkirály szavai visszhangoztak a fülemben: téged… egészen… téged… egészen – mint egy refrén, nem ment ki a fejemből. Nem a testem kell neki, hanem a zeném. Több vagyok, mint a szellem porhüvelye, több, mint hús és csont. A legbensőbb részemet is neki akarom adni, erősebb meghittség ez, mint a húsról szerzett közös tudás. De nem tudom, hogyan kell. Könnyebb a testemet adni, mint a lelkemet.

Magam elé húztam egy stóc kottapapírt, és tintába mártottam a tollat. Még nem írtam semmit. Néztem a nászéjszakánkon megörökített hangjegyeket, de elmosódtak. Ez az egész olyan titkos, olyan szent, nem tudom, hogy képes vagyok-e bárkivel megosztani. Magam vagyok az esküvői ruhám: törékeny, leheletfinom, tiszavirág-életű – az elmázolt hamu kopik, majd idővel eltűnik. Mégsem tudom rávenni magam, hogy írjak.

Könnyek és tintapöttyök keveréke potyog a papírra, mintha nyolcadokat írnék. Valahol a távolban, talán a fal túloldalán, megszólal egy hegedű. A Goblinkirály. A kezem mozdul, követem őt a billentyűkön. Most, hogy a testünk nincs útban, a valódi lényünk szökken, táncra kel. Az ő tánca bonyolultan összetett, az enyém szokatlan és érzelmes. Mégis összeillünk, harmonikusan kiegészítjük egymást, ellenpontozásunk nem lesz disszonáns. Azt hiszem, kezdem érteni.

Újra a tintába merítem a tollat, és a könnyeimmel vegyítve írom a dalt.