JACK

China Miéville
 

 

A közelmúlt eseményei után hirtelen mindenkinek lett egy története. Mert mindenki ismerte Jacket, vagy legalábbis egy közeli barátjuk mindenképpen, bár a megfogalmazásból azért mindig kitűnik, hogy az elbeszélők magukra gondolnak. Néhányan titokban még azt is megvallják, hogy bizony segítettek Jacknek hébe-hóba, és előkerülnek azok is, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a terveiben. Persze azért a legtöbben érzik, hogy ez már túlzás, ezért inkább csak arról mesélnek, amikor ők maguk – vagy valamelyik barátjuk – éppen a városban jártak, és egyszer csak meglátták Jacket a háztetőkön rohanni, és csak úgy szóródott mindenfelé a pénz a hasas zsákokból, miközben a milicisták hasztalanul próbálták utolérni lent az utcán. Ilyesmik. Az, egyik cimborám egyszer látta Félfohászos Jacket – mondják –, igaz, csak egy szemvillanásnyira.

– Visszafogottak mind, mintha nem szívesen lódítanának.

Talán úgy érzik, ezzel megadhatják Jacknek a neki járó tiszteletet. Mintha így kimutathatnák a megbecsülésüket mindazok után, amik történtek. Persze szó sincsen ilyesmiről. Inkább olyanok, mint a hulla körül tülekedő döglegyek, és ettől felfordul a gyomrom.

Azért mondom el mindezt, hogy tudjátok, én magam hányadán állok Jackkel. Mert nagyon is tisztában vagyok azzal, miképpen hangzik majd, amit mesélni fogok. Tudnotok kell, hányadán álltok velem, mert ha azt mondom, ismertem Jacket, az azt jelenti, hogy valóbanismertem.

Dolgoztam vele.

Ne értsetek félre, nem voltam én valami nagyon fontos ember, de akkor is – valamelyest részesese lehettem az eseményeknek. És nagyon kérem, senki ne higgye, hogy magamat próbálom feldicsérni. Esküszöm, nem dölyfösségből sorolom elő mindezt. Egy senki vagyok, de a munkám, bármennyire is elenyésző, fontos volt Jack életében. Erről van szó, semmi másról. Na. Szóval megérthetitek, milyen izgalom fogott el, amikor meghallottam, hogy elfogtuk azt, aki elárulta Jacket. Így is lehet fogalmazni, csak ez így túlságosan enyhe. Mert ott és akkor esküvel fogadtam meg – inkább így mondanám hogy személyesen nézek a szemébe.

 

Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam Jackről, meg arról, mit művelt. Ez közvetlenül a szökése után történt, nem kis merészség kellett hát ahhoz, hogy megmutassa magát. Mit szól ahhoz az újraformált rablóhoz? – kérdezte valaki a kocsmában. Nem árulhattam el magamat, hát óvatosan mondtam csak valamit.

Amikor először találkoztam Jackkel, rögtön éreztem valamit iránta, értitek? Tiszteltem. Nem hencegett, de lobogott benne a tűz. Na persze akkor még nem tudhattam, viszi-e valamire.

Szóval a legelső munkájával több száz aranyat zsákmányolt, és mindet szétosztogatta az utcán. Ezzel rögtön sikerült megszereznie Kennel szegényeinek sírig tartó szeretetét. Ezért mozgatta meg annyira az emberek képzeletét, ebből gyanították, hogy nem egy átlagos bűnöző bukkant fel a városban. Nem ő volt az első, aki ilyesmit csinált, de nem lehetett azt mondani, hogy különösebben népes társaságba került volna.

Ami engem illet, nem is annyira az ütött szíven, amit a pénzzel művelt, hanem az, ahonnan lopta. Egy kormányhivatalba tört be. Ahol a begyűjtött adót őrizték.

Mindenki tudta jól, milyen komoly biztonsági intézkedésekkel védik az efféle helyeket. És Jack kizárólag egyetlen okból vállalkozott erre az esztelenségre, tudtam én jól, mert csak így vághatta az arcukba, hogy kapjátok be. Az egész rablással egyetlen célja volt, hangosan és világosan megosztani a világgal a véleményét. Az istenekre mondom, borzalmasan csodáltam őt ezért.

Akkor és ott, abban a bizonyos kocsmában tudatosult bennem teljes valóságában, mit tett ez az ember, és amikor kezdett felderengeni bennem, milyen úton-módon hajthatta végre az éjszakai besurranást, hogyan kúszott, mászott az új teste ellenére, sőt még a súlyos pénzes zsákokkal leterhelve is köddé tudott válni, nos, akkor világosan megértettem, mennyire különleges emberrel van dolgunk. Hirtelen tudatosult bennem, hogy Félfohászos Jack nem egy átlagos újraformált és cseppet sem átlagos renegát.

 

Nem sokan akadnak hozzánk foghatók, nem sokan látják úgy az újraformáltakat, mint én vagy Jack.

Tegyétek a kezeteket a szívetekre! A legtöbben kutyába sem veszitek őket, vagy ha igen, csak kihasználjátok őket. Ha pedig valóban felfigyeltek rájuk, hát azt kívánjátok, bárcsak ne láttatok volna semmit. Jack nem ilyen volt, és nem csak azért, mert ő is az újraformáltak közé tartozott. Lefogadom – nem is, tudom és kész –, hogy Jack már akkor megértette őket, mielőtt rá került volna a sor. És velem is ugyanez a helyzet.

Az utcán sétálgató átlagember hulladéknak tartja őket, képtelen és groteszk testű újraformált hulladéknak, akiket bőséggel okádnak ki magukból a büntetőgyárak. Nem akarok én itt túlságosan érzelgősködni, de kétségem sem fér hozzá, hogy ha Jack megpillantotta például azt a nőt, akinek mind a két kezét levágták, igen, és kismadarakról lemetszett szárnyakat illesztettek a helyükre, akkor ö a nőt látta, mint ahogyan azt a másikat, azt az öreget is öregembernek tekintette, nem annak az androgün teremtménynek, amit csináltak belőle, vagy volt az kölyök, akinek elvették a szemét, és a helyére sötét üveglencséket, fémcsöveket és fényforrásokat tettek, neki ís a valódi énjét látta, miközben szerencsétlen támolyogva próbálta újra megtanulni a járást, pedig gyerek volt még. Jack egy pillantást vetett az átalakított, megváltoztatott szerencsétlenekre, akikbe gőzzel hajtott masinákat, olajos fogaskerekeket vagy állatok végtagjait helyezték, hexekkel meg szerekkel módosították a bőrüket vagy a zsigereiket, de ő ilyenkor is csak azt látta, mi rejtőzik a büntetés alatt.

Az újraformált emberek azonnal megtörnek. Számtalanszor láttam ezt megtörténni. Elég egy rossz lépéssel kicsit letérni a törvény által kijelölt útról, és a bűnösnek hirtelen nemcsak a fizikai kínszenvedést kell elviselnie, nem egyszerűen arról van szó, hogy új végtagot vagy fém testrészt kap vagy teljesen átalakítják a testét, hanem újraformáltként ébred, ami egyenértékű azzal, hogy a rákövetkező években észre sem veszik vagy legfeljebb köpnek egyet utána. Mert mindegyik tudja, hogy immáron senki és semmi.

Jacket újraformálták, de azután nem hitte el, hogy semmi lenne, soha, egy pillanatra sem. Mint ahogyan a többiekről sem hitte.

 

Elmesélem az egyik esetet. Egy vasöntödében történt Füstmartalék kerületében. Dolgozott ott egy férfi, valami felügyelőféle, némi hatalommal, ha nem is túl naggyal – ez évekkel Jack kiszabadulása után történt amúgy, én is csak hallomásból tudok róla –, szóval volt ott ez a férfi, aki elég sok gondot okozott. Jelentett a szakszervezeteknek toborzó emberekről. A szervezőket aztán hazáig követte egy-egy csapat, és annyira rájuk hozták a félszt, hogy vagy nem mentek vissza az üzembe többet, vagy soha többé nem mentek sehova, mert megesett ez is.

A részletekről nem sokat tudok. De a lényeg úgyis az, mit tett Jack ebben a helyzetben.

Tehát egyik nap szokás szerint besorjáznak a munkások, elfoglalják a helyüket a gépek mellett, de csak nem szólal meg a kürt. Várnak, várnak, semmi sem történik. Egyre idegesebbek lesznek, egyre jobban aggódnak. Tudják, hogy ez a bizonyos munkafelügyelő van beosztva aznapra, ezért különösen idegesek, beszélni sem nagyon beszélnek, de idővel elindulnak megkeresni. És akkor meglátják az irodához vezető lépcső alján a nyíl alakba rendezett szerszámokat. A nyíl felfelé mutat.

Szóval lassan, óvatosan elindulnak a lépcsőn. A fordulóban még egy nyíl. Addigra összeverődik egy elég nagy csapat, és követik a korlátokra erősített nyilakat, amikből aztán akad egy csomó, és így mennek körbe-körbe a gyárban, persze addigra nagyjából mindenki ott tolong, aki él és mozog, és egyszer csak feljutnak az egyik függőfolyosóra, ahol felaggatva himbálózik a munkafelügyelő.

Ájult. A szája csupa véres seb. Összevarrták az ajkát, dróttal.

Persze rögtön sejtette mindenki, mi történhetett, de aztán a férfi magához tért, kiszedték a varratokat a szájából, és hallgatták, mit zagyvái, s akkor már biztosan tudták.

Ha a véleményemre vagytok kíváncsiak, hát tessék: a felügyelő örülhet, hogy túlélte. Úgy hallom, nincs is vele azóta gond. Az eset megváltoztatta az ottani körülményeket, Jack Suttogó Szimatának nevezik. Az ilyen és ehhez hasonló történetek miatt kedvelték az emberek Jacket. Mit kedvelték, imádták.

  

Ez a világ legnagyszerűbb városa. Nem véletlenül hallani ezt lépten-nyomon, hiszen igaz. Viszont sokunk számára ez az igazság nem feltétlenül fedi teljesen a valóságot.

Fogalmam sincsen, hol éltek. Ha például Kennelben, akkor hiába tudjátok, hogy nincsen még egy olyan épület a világon, mint a Parlamenté, vagy hogy a városunk vagyona akkora, amitől minden más nemzet elsárgulna az irigységtől, vagy az új-crobuzoni tudósok esze csavarosabban forog még az istenekénél is... hiába tudjátok mindezt, fabatkát sem értek vele. Attól még Kennelben vagy Rosszparton vagy valamelyik hasonló koszfészekben morzsolgatjátok a mindennapokat.

Amikor azonban Jack mozgásba lendült, akkor Rosszparton is csodás volt élni.

És ha Jack megint valami nagy dobással jelentkezett, azt látni lehetett – én legalábbis láttam – a járókelők lépteiben is. Azt nem tudom, a belváros közepén, a Rikácsban mindez miképpen csapódhatott le – gondolom, a jól öltözött urak gúnyosan mordultak egyet vagy látványosan szóba sem hozták az esetet –, de azokon a helyeken, ahol a házak túlságosan közel hajolnak egymáshoz, ahol a téglák közül mállik a habarcs, ahol a kaktuszemberek üveggettója vet árnyékot a házakra, ott mindenki kihúzta magát egy kicsit, úgy ballagott az utcán. Jacket mindenki sajátjának tekintette: a férfiak és a nők, a kaktuszok, a kheprik, a vogyanojok. A sárkányfajzatok dalokat írtak róla. Azok, akik habozás nélkül egy újraformált koldus arcába köptek volna, most ujjongva dicsőítettek egy szabadraformált banditát. Bujjaligetben pohárköszöntőket mondtak a tiszteletére.

Jómagam természetesen semmi ilyesmire nem vetemedtem – nem mintha nem tettem volna meg szívesen, de az én foglalkozásommal rendkívül óvatosnak kell lennem. Nyakig benne vagyok dolgokban, és ez természetesen nem derülhet ki. Gondolatban azonban én is tósztra emeltem a poharat. Jackre, gondoltam ilyenkor.

  

Abban a rövid időszakban, amíg Jackkel dolgoztam, sohasem szólítottam a valódi nevén, ahogyan ö sem használta az enyémet. Munkánk természetéből következik, hogy mellőzzük az ilyesmit. Különben is, sokkal inkább volt Jack a valódi neve, mint bármi más. A legtöbbeket megtöri és szétroncsolja az újraformálás, de Jacket éppenséggel ez teremtette meg.

Nehéz megérteni az újraformálás logikáját. A magiszterek ítéletei néha egyértelműek. Ha egy férfi megkésel valakit, levágják a gyilkos kezet, és motorral hajtott pengét varrnak a csonkba, amit csövekkel kötnek egy miniatűr kazánhoz. A tanulság világos. Abban sem nehéz értelmet találni, amikor ipari felhasználásra nehézgépezeteket teremtenek a bűnösökből, rakodóférfiakat, nőbricskákat és gyerekmasinákat. Világos, miért van szüksége a városnak rájuk.

Azt viszont képtelen vagyok megmagyarázni, miért ültetnek egy nő tarkójába pávatollakat, mint egy gallért, vagy vas póklábakat egy fiatalember hátába, és azt sem igazán foghatom fel, annak mi értelme, ha valakinek szemeket adnak, rengeteget, vagy kazánokat, amelyek belülről perzselik őket, vagy miért cserélik a lábakat fából faragott játékszerekre, netán majomkézre, hogy onnantól az elítéltnek úgy kelljen ugrálnia az utcán, mintha tébolyult gorilla lenne. És léteznek az újraformálásnak olyan módjai is, amiktől erősebbek lesznek vagy gyengébbek, ellenállóbbak vagy sebezhetőbbek, vannak szinte észrevehetetlen beavatkozások vagy olyanok, amelyek után képtelenség megérteni egy szavukat is.

Néha látni újraformált xenókat, de ritkán. Úgy hallottam, a kaktuszemberek növényi húsával nem egyszerű dolgozni, és a vogyanojok testfelépítése sem kedvez az efféle beavatkozásoknak, más fajoknál pedig egyéb hátráltató tényezők merülnek fel, így aztán őket a magiszterek nagy része inkább másfajta ítéletekkel sújtja. Az újraformáltak többsége ember, akár kegyetlenségből, akár praktikus szempontokból, akár kifürkészhetetlen logikából.

Nincs is talán még egy olyan dolog, amit ez a város annyira gyűlölne, mint a szabadraformáltakat. Az újraformálók ellen fordítani az újraformált testet? A gondolat is felháborító.

  

Bevallom, néha igazán nyomasztónak tűnik, hogy minden gondolatomat meg kell tartanom magamnak. Különösen napközben, amikor dolgozom. Ne értsetek félre, kedvelem a munkatársaimat, némelyiküket legalábbis, szimpatikus fickók, és amennyit tudok róluk, az alapján bizonyos nézeteimmel talán még egyet is értenének, de akkor sem kockáztathatok. Nem árt tisztában lenni azzal, milyen titkokat szabad kikotyogni és miket nem.

Egyszóval nem ártom magamat semmibe. Nem beszélek a politikáról, végrehajtom, amivel megbíznak, messzire elkerülöm a vitákat.

Amikor azonban láttam, tényleg láttam, hogyan húzzák ki magukat az emberek Jack valamelyik újabb kalandja után, az istenekre, akkor megmozdult bennem valami. Ki ne szeretne részese lenni egy ilyen érzésnek? Az embereknek szükségük volt erre, a megkönnyebbülés feltoluló hullámára. A reményre, amit Jack adott.

Először nem is hittem a fülemnek, amikor meghallottam, hogy a csapatom elfogta azt a férfit, aki segített kézre keríteni Jacket. Aznap munka közben mindvégig erővel kellett uralkodnom magamon, nehogy eláruljam izgatottságomat. Alig vártam, hogy rátehessem a kezemet arra a patkányra.

 

Egy széles körben osztott vélemény szerint Jack összes tette közül éppen az egyik szökése a legbámulatosabb. Nem az első szökése – ami szerintem egyébként is vulgáris, lelombozó látványosság lehetett. Figyelemreméltó, persze, de gondoljuk végig: elvakult elszántsággal kúszni-mászni, csuromvéresen, a frissen újraformált test még viszket és sajog, a bőr nyálkás a bezsírozott bilincsektől meg a beletapadt kőportól, és egy szemétkupacban kell megpihennie, ahol a kutyák sem tudják kiszagolni, amíg erőire nem kap, hogy végre futásnak eredjen. Szerintem ebben minden pontosan olyan mocskos és véres, mintha egy hétköznapi szülést követtünk volna. Nem, a szökés, amiről beszélek, az a köznyelvben Jack „tetővágtája” néven híresült el.

Sokan a mai napig nem bírják eldönteni, vajon előre megtervezett módon alakultak-e így az események, mert Jack valójában hagyta, hadd tudják meg a milicisták, hol lesz azon a napon és melyik fegyverlerakatukat fogja kifosztani a város közepén, a Perdido pályaudvar tetején. Próbálják csak elkapni, majd megmutatja nekik, hogy bármikor képes meglépni előlük. Személyes véleményem szerint Jack ennyire nem azért volt pimasz. Szerintem egyszerűen csak rossz helyen volt, rossz időiben, de természeténél fogva akkor már kihozta a helyzetből a legtöbbet.

Több mint egy órán keresztül menekült. Ennyi idő alatt nagyon messzire el lehet jutni Új-Crobuzon tetőrengetegében. Nem kellett hozzá tizenöt perc, és már híre is ment az eseménynek, habár el nem bírom képzelni, miként lehetséges ez, hogyan lehet gyorsabb a hír, mint Jack maga, de hát így szokott ez történni. És nem telt bele sok idő, amint Félfohászos Jack felbukkant a magasban, lent az utcán már ujjongva üdvözölte az összeverődött tömeg, amilyen hangosan csak merte.

Jómagam lemaradtam a hajszáról, de hát azóta sem hallani másról. Rengetegen látták a magasban. Újraformált karját lengette, hadd tudja mindenki, hogy ő az odafent. A nyomában meg a milicisták. Szapora léptekkel, nagyokat szökellve rohantak, felbuktak, felálltak, még többen özönlöttek utána, ki a csapóajtókon, fel a lépcsőkön, mindannyian a szokásos álarcokban és pisztolyokkal, céloztak és lőttek, de Jack hatalmas ugrásokkal vetette át magát a kémények felett és rugaszkodott el a manzárdablakok párkányáról. Egyre nagyobb előnyre tett szert. Néhányan azt állítják, kacagott.

Fényes nappal volt, az egyenruhás milicisták mégis nyíltan mutatkoztak. Ez már önmagában hírnek számított. Jack pedig a Bordák felé vette az irányt, egyesek szerint még az óriás csontokra is felmászott, habár ez természetesen képtelenség. De mindegy is, merre ment, szinte látom magam előtt az akkor már híres törvényenkívülit, amint biztos léptekkel rohan a cserepeken, mögötte a bumfordi milicisták, az égboltot pedig megfestik a lövedékek. Pisztolygolyók, zúzóíjakból kipattanó csakrik, fekete energialöketek, a thaumaturgisták valóságot fodrozó hullámai. Jack mindet kikerülte. Amikor viszont visszalőtt azokkal a frissen zsákmányolt kísérleti fegyverekkel, sorban hullottak az üldözői.

Léghajók indultak meg utána, a spicliként alkalmazott sárkányfajzatokkal együtt: szabályos nyüzsgés támadt az égen. Mégis, egy órás hajsza után Félfohászos Jacknek nyoma veszett. Zseniális, pokolian zseniális volt.

 

Félfohászos Jacket egy jelentéktelen senki árulta el. Pedig nyilvánvalóan mindenkiben felmerül a kérdés: vajon ki okozhatta a vesztét Új-Crobuzon leghíresebb banditájának? Hát egy nulla. Egy porszem.

Az egész a szerencsén múlott. A vakszerencse intézte el Félfohászos Jacket. Nem jártak túl az eszén, nem követett el ostoba hibát, nem feszítette túl a húrt, semmi ilyesmi nem történt. Egyszerüen balszerencséje volt. Mert felbukkant egy porbafingó kis csavargó, aki ismert valakit, aki ismerte Jack egyik kapcsolatát, felbukkant ez a tejfölösképű nyomorult, akinek az összes feladata annyi lett volna, hogy elsuttogott üzeneteket és apróbb csomagokat továbbítson a lebujokban, vagy tudom is én, valami hasonlóan lényegtelen senki, szóval ez az alak egyszer csak kisütötte, hol bujkálhat Jack, és még csak nem is azért, mert olyan különösen jól vágott volna az esze, hanem azért, mert szerencséje volt. Valójában nem tudom, hogyan történt. De láttam a besúgót, és egy senki.

Sokáig azt sem tudtam, miért adta fel Félfohászos Jacket. Először azt hittem, a jutalom csábította el. Aztán kiderült, hogy soha nem is köpött volna, ha egyszer be nem viszik. De elkapták valami szerencsétlen apróságért – mert elkövetett egy szánalmas, jelentéktelen, parányi vétséget –, és azt hitte, Jackért cserébe a hatóságok majd megbocsátanak neki, és megvédelmezik. Idióta.

Azt hitte, a hatóságok nem hagyják, hogy a kezünkbe kerüljön.

 

Jack legtöbb tette természetesen nem volt feltűnően drámai. A kisebb, de kegyetlenebb akciói miatt vadásztak rá annyira.

Nem mintha a fölényesen végigvitt, látványos rablásoknak vagy a magamutogatásnak különösen örültek volna. Jack azonban nem ettől lett egyre fájdalmasabb jelenség a számukra, mint a talpukba ragadt tövis, amit idővel kénytelen voltak kitépni.

Senki sem tudja, Jack honnan szerezte az információit, de úgy szagolta ki a milicistákat, mint egy idomított véreb. Átlátott a legjobb álcán is. Besúgók, hírszerzőtisztek, provokátorok, beépített bajkeverők, bennfentesek és katonák – Jack tévedhetetlenül megtalálta őket, akkor is, ha még a közvetlen szomszédjaik szerint is csak nyugalmazott hivatalnokok, művészek, csavargók, parfümárusok vagy maguknak való agglegények voltak.

A holttestükre ugyanúgy bukkantak rá, mintha egy hétköznapi gyilkosság áldozatául estek volna, általában egy szemétkupac alatt. Azonban mindig előkerült egy dokumentum: vagy a tetem közelében, vagy egy újságíró, netán egy közösségi vezető kezében, ami kétséget kizáróan bizonyította, hogy az illető milicista volt. Az áldozatok nyakán, mindkét oldalon borzalmas sebek éktelenkedtek, mintha rozsdás, csorba ollóval próbálták volna sikertelenül átvágni a torkukat. Az újraformált Jack bizony felhasználta új karját, amit a várostól kapott.

Ez nagyon nem volt rendben. Jack nagyon veszélyes terepre merészkedett, amikor azt hitte, hozzányúlhat a kormány funkcionáriusaihoz. Tudom, hogyan gondolkodnak odafent. Ekkor vált elsődlegessé Jack elfogása. De hiába volt minden erőfeszítésük, az a rengeteg pénz, amit a besúgóknak szántak, a thaumaturgisták összes energiája – pedig nem haboztak bevetni a médiumokat meg a fürkészeket, sőt az empátiagépeket is teljes fokozaton járatták –, a végén csak a szerencse sietett a segítségükre, és az ölükbe pottyant egy halára rémült, zagyvaságokat beszélő, haszontalan kis takony.

 

Gondoskodtam róla, hogy én legyek az első, aki üdvözli Jack besúgóját. Maradjon egy kis időnk kettőnkre, egyedül. Nem szép dolog, de vállalom.

Régóta benne vagyok rnár a titkos politikai életben. És léteznek bizonyos alapelvek, amelyek különösen fontosak. Az egyik így szól: semmi nem válhat személyessé. Ha a munkám során nyomást kell gyakorolnom, ha elkerülhetetlen eszközökhöz nyúlok, akkor az az elvégzendő feladat része, legyen bármennyire is kellemetlen. Ha valaki a társadalmat emésztő kórság ellen harcol, és szögezzük le egyértelműen, hogy mi pontosan ezt tesszük, akkor alkalomadtán kíméletlen módszerekre van szüksége. Viszont nem szabad élvezni, különben megront. Egyszerűen el kell végezni a feladatot.

Az esetek többségében.

A mostanit kivételes alkalomnak tekintettem.

Ez a nyomorult féreg az enyém volt.

A szobának természetesen nincsen ablaka. A besúgó már odabent ült, egy székbe szíjazva. Keze, lába rögzítve. Úgy reszketett, hogy jól hallottam a padlóhoz csavarozott szék zörgését. A szájába egy fémpántot tuszkoltak, így legfeljebb nyüszíteni tudott.

Beléptem az ajtón. Magammal hoztam a szerszámaimat is. Gondoskodtam róla, hogy ő is jól lássa mindet: a fogót, a forrasztópákát, a késeket. Ettől még jobban reszketett, pedig még hozzá sem értem. Záporoztak a szeméből a könnyek. Én pedig vártam.

– Cssst – mondtam végül, a lármás nyöszörgés ellenére. – Csst. Valamit meg kell osztanom veled.

Szelíden ingattam a fejemet: Csss. Éreztem, hogy feltámad bennem a kegyetlenség. Csss,mondtam megint, csss. És amikor végre elhallgatott, folytattam.

– Gondoskodtam róla, hogy én legyek itt veled. Egy perc, és csatlakozik hozzánk a felettesem, aki majd segít nekünk, és tisztában van vele, mit fogunk csinálni. De azt akarom, tudd, mindent megtettem, hogy én kapjam ezt a munkát, mert... mert azt hiszem, jól ismered az egyik barátomat.

Amint kiejtettem Jack nevét, az áruló nyivákolni kezdett, és esztelen rémületében már megint hangosan vinnyogott, ezért kénytelen voltam néhány percet várni, amíg elcsitult, és csak akkor súgtam a fülébe.

– Ezt akkor... Jackért.

Ebben a pillanatban lépett be a csapatom vezetője, néhány markos legény társaságában. Szótlanul egymásra néztünk, majd munkához láttunk. Nem volt különösebben szép munka. És nem szabadna kérkednem vele, de legyen ez az alkalom kivétel, egyszeri eset. Hiszen ez a nyomorult féreg adta fel Jacket.

 

Tudtam én, hogy Jack uralma (mert ez már annak számított) nem tarthat sokáig. Nem voltam képes nem tudni, és ez elszomorított. De az elkerülhetetlennel nem lehet szembeszegülni.

Amikor meghallottam, hogy elfogták, keményen küzdöttem, a munkába temetkeztem, nem mutathattam ki, mennyire lesújtott a hír. Mint már említettem, apró fogaskerék voltam én az egészben – nem vagyok fontos szereplő, és ez nekem tökéletesen megfelel, nem pályázok vezetői posztra, ott minden túl veszélyes. Inkább mondják meg, mit tegyek, és végrehajtom. Ennek ellenére mindig szörnyen büszke voltam, értitek? Amikor hallottam Jack újabb meg újabb tetteiről, és tudtam, hogy ehhez valahol nekem is közöm van. Minden állítólagos magányos farkas mögött van egy csoport, egy hálózat, és amikor részese lettem az egyiknek... nos, az jelentett valamit. Sohasem fogom elfelejteni.

De tudtam, hogy a diadalmas időszak egyszer véget fog érni, és lélekben felkészültem rá. És egyszer sem mentem el megnézni Jacket, amikor közszemlére tették a BilSantum téren, miután ismét újraformálták, pontosabban eltávolították az eredetileg újraformált karját, mert tudták, hogy mire a seb begyógyul, már nem lesz életben. Vajon hány arcot ismert fel a tömegben? Úgy hallottam, a polgármester számára kisebb arculcsapással ért fel, hogy az összeverődött bámészkodók nem ordibáltak és nem hajigálták meg a kalodát. A város lakói szerették Jacket. Miért lett volna jó, ha így látom utoljára? Tudom én azt, hogyan szeretnék emlékezni rá.

 

Egyszóval a kezembe került a besúgó, a fecsegő spion, és gondoskodtam róla, hogy érezze, menynyire fontos ez nekem. Mert léteznek bizonyos módszerek: néha tudnunk kell, miként szüntethető meg a fájdalom egy időre, és mivel járatos vagyok ezekben a módszerekben, szándékosan nem használtam egyet sem.

Amikor magára hagytam, mindene nyálkás volt és síkos és véres. Soha többé nem lesz már olyan, mint régen. Jackért, gondoltam. Most próbálj meg dalolni. Megdolgoztam a nyelvét.

És munka közben, miközben a testén matat-ujjaim, végig arra a napra gondoltam, amikor először találkoztam Jackkel.

 

Az embereknek szükségük van valamire, ami segít nekik elmenekülni. Ez tény. Kell nekik valami, amitől biztonságban érezhetik magukat. Ez jó dolog, szükséges. A város megköveteli. De eljön az idő, amikor ennek véget kell érnie.

Jack túlságosan messzire merészkedett. És lesznek majd mások, ezt is tudom.

 

 

Tisztában voltam azzal, hogy ennek így kellett történnie. Jack valóban túl messzire ment, erről viszont nem beszélhetek a munkatársaimmal, mert ők biztosan nem töprengenek ennyit. Tőlük mást sem hallok, mint mekkora címeres gazember volt Félfohászos Jack, és végre megkapta, ami kijárt neki, bla-bla-bla. Fel sem fogják, mennyire szüksége van a városnak a Jackhez hasonlókra, milyen jó tesz az mindannyiunknak, ha felbukkan egy Jack.

Az emberek hisznek a hősökben, és az istenek a tanúim, én aztán nem hibáztatom őket ezért. Nem is tudják – mármint a közemberek –, milyen hatalmas feladat mozgásban tartani egy ilyen várost, városállamot, mint Új-Crobuzon, és egyáltalán hogyan lehet bizonyos problémákat megoldani. Néha durva eszközökre van szükség. Ha az emberek Jackben látják meg azt a valakit, aki miatt érdemes folytatni, legyen úgy. Amíg az események irányíthatatlanná nem válnak, ami idővel persze elkerülhetetlenül megtörténik. Ezért kellett Jacket megállítani. De lesz utódja, még látványosabb felhajtással, még teátrálisabb gesztusokkal, még nagyobb zsákmánnyal. Az embereknek szükségük van rá.

Hálával tartozom Jacknek és a hozzá hasonlóknak. Ha ők nem lennének – és ez az, amit a munkatársaim nem értenek meg –, és Kennel, Füstmartalék vagy Pincsfa örökké dühös lakói senkinek sem szurkolhatnának kurjongatva, az istenekre, bármi megtörténhetne. Sokkal rosszabbra is fordulhatnának a dolgok.

 

Egyszóval részemről is hangos bravó Félfohászos Jacknek. Mint külső szemlélő, aki mindig nagy örömmel követte Jack tetteit, egyúttal mint a város hűséges és odaadó szolgája, hadd mondjak tósztot a halála alkalmából, ahogyan azt még életében is számtalanszor megtettem. És én voltam az, aki megbosszultam Jacket, még akkor is, ha sokat nem csinálhattam, és egyébként meg tudom, hogy túlságosan messzire merészkedett.

Átlagos újraformálás volt. Levágtuk a tejfölösképű spion mindkét lábát, és masinákat ültettünk a helyükre, de gondoskodtam róla, hogy kapjon még egy kis ajándékot. Fogtam egy átalakított, szívókorongos nyúlványt, amit valamilyen halszerű lény teteméről műtöttünk le, és ezt varrtam a nyelve helyére. Az új szerv pedig folyamatosan küzdeni fog a testtel. Meg nem öli, de az új nyelve a halála napjáig gyűlölni foga. Ez az én ajándékom Jacknek.

Hát ez történt ma a munkahelyemen.

 

Amikor először találkoztam Jackkel, még nem volt Jack. Említettem már a főnökömet. Kettőnk közül ő a szakember. A biothaumaturgia mestere. Ő készítette el az agyaghúst és személyesen dolgozott vele. Ö távolította el Jack jobb karját.

De én voltam az, aki foghatta a karmos mancsot. A hatalmas kart, ami leginkább egy túlméretezett imádkozó sáskához illett volna, akkora kitinfogakkal, mint az alkarom. Én szorítottam Jack csonkjához, miközben a főnököm egymáshoz forrasztotta a húst és a páncélszerű héjat. A felettesem formálta újra Jacket, de én is részese voltam a műveletnek, és erre mindig büszke leszek.

 

Ma is a neveken járt az eszem, mikor a munkából elindultam hazafelé a városban, amit személyesen védelmezhetek, és ez elmondhatatlan büszkeséggel tölt el. Tudom, hogy sokan nem értik meg, néha mit meg nem kell tenni egy adott cél érdekében. Ha nekik tetszik a Félfohászos Jack név, én ugyan nem hibáztatom őket ezért.

Jack, akit én magam teremtettem. Most már ez a neve, bárminek is szólították korábban.

Mint már említettem, ismeretségünk rövid időszakában, mielőtt és miután megteremtettem Jacket, egyszer sem szólítottam a valódi nevén, ahogyan ő sem használta az enyémet. A munkám jellegéből adódóan ez lehetetlen. Ha beszéltünk, én azt mondtam neki, „fogoly”, és ha Jack válaszolt, úgy hívott, hogy „uram”.

 

 

Juhász Viktor fordítása