A HATÁRVIDÉK ŐRE

Chris Beckett
 

 

– Szóval... ööö... mivel foglalkozik? – kérdezte a fiatal nő. (Végül is mit kérdezzen az ember egy vadidegentől egy partin?)

A fiatalember nagy levegőt vett.

– Bevándorlási ellenőr vagyok.

– Ó, én...

A férfi keserűen felnevetett.

– Legyen őszinte. Nem erre számított egy balos 20– és 30-asokkal teli partin.

– Hát, nem igazán...

– Talán azt gondolta, hogy tanár, netán szoftvermérnök, de semmiképp sem olyasvalaki, aki kihajítja az illegális bevándorlókat, visszatoloncolja a zokogó menedékkérőket a repülőre.

A fiatalember megálljt parancsolt magának. (Mellesleg a neve: Huw.)

– Sajnálom – mondta. – Ez nagyon agresszív volt tőlem. Az igazság az, hogy szeretem magam balos 20-asnak látni, de néha úgy érzem, pária vagyok a kortársaim között.

– Meg tudom érteni. Ami azt illeti...

A nő azt akarta mondani, hogy együtt érez vele, hogy az ő munkája is gyakorta vált ki negatív megjegyzéseket. Aztán mégis úgy döntött, inkább tovább kérdez. Érdekesnek találta a fiatalembert: jól öltözött, de mégsem magamutogatón, igen kiegyensúlyozott és vonzóan visszafogott.

– Szóval miért lett bevándorlási ellenőr? Talán vonzotta a páriaság? Vagy...

– Úgy láttam, túl kényelmes csak úgy leszólni az efféle munkát. Például ahogy Mickey... – mutatott egy zilált hajú egyetemi előadóra – vagy Susan teszi. Állandóan azzal jönnek nekem, hogy milyen gonosz dolog erőszakkal hazaküldeni valakit, aki itt akar maradni. „Senki se hagyja el a hazáját, ha nincs rá jó oka”, hajtogatja Mickey. Én meg mindig azt kérdem tőle: ezzel azt akarja mondani, hogy egyáltalán nincs szükség a bevándorlás ellenőrzésére? Azt akarja mondani, hogy bárki jöhessen, akinek csak kedve szottyan, még ha ez évi egymillió embert jelentene is? Erre persze nem tud válaszolni. Rizsázik valamit, hogy egymillióan úgyse lennének, satöbbi, de egyenesen nem válaszol.

– El tudom képzelni – mondta a fiatal nő, aki ismerte Mickeyt futólag.

– Egy országnak igenis szüksége van valamiféle határra – folytatta Huw. – Minden entitásnak szüksége van rá. Ha pedig egy országnak van határa, elkerülhetetlen, hogy néhányan, akik be akarnak jönni, el lesznek utasítva, méghozzá erővel, ha a szép szó nem elég. Én úgy látom, Mickey meg a hozzá hasonlók igazából nem tudnak jobb megoldást, így aztán ha titkolják is, valójában úgy állnak hozzá: hadd végezze el más a piszkos munkát, az én kezem meg tiszta marad.

Elmosolyodott.

– Na jó. Most már befogom.

– Ne, kérem, ne hagyja abba! Engem érdekel ez. Mellesleg pedig maga még nem válaszolt az én kérdésemre. Miért lett bevándorlási ellenőr?

– Most magyaráztam el! Mert a határok ellenőrzése nélkülözhetetlen, s valakinek el kell végezni. Mickey, Sue meg a többiek azt mondják, a szolgálat tele van rasszistákkal és reakciósokkal. Hát ha a liberálisok nem hajlandók csatlakozni, akkor így is marad, nem?

A fiatal nő nevetett.

– Igaz, de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy maga miért csatlakozott. A világnak bizonyára szüksége van liberális gondolkodású orvosokra is, meg tanárokra... rendőrökre... mindenfélére. Akkor miért éppen ez? Miért éppen ezt választotta?

– Hát... én...

Huw teljesen megzavarodott. Homályosan érezte, hogy ez nem a szokásos kérdés, de magának még sosem tette fel. Mintha egy ajtó résén egy másik szobába nyert volna bepillantást, sőt ami még zavaróbb: egy másik világba. Kezdte meglátni a fiatal nőt, no nem szexuális értelemben, legalábbis amennyire meg tudta mondani, hanem csak úgy meglátni. Létrejött kettejük közt valamiféle kapcsolat.

– Igazából nem is tudom – mondta Huw. – Maga mit gondol?

A nő erre nevetett, és valamiért elpirult, amitől Huw is elpirult.

– Nem is ismerem magát! – tiltakozott a nő. – Honnét tudhatnám?

– Csak mert úgy éreztem, hogy van valami elgondolása.

A nő félrefordult, amely mozdulatot a férfi kecsesnek és szépnek talált (tehát immár szexuális értelemben is meglátta). Aztán vállat vont, és visszafordult.

– Nem ismerem magát. De ha már kérdezi, arra tippelnék, hogy kell legyen valami belső ok, amiért ennyire fontosnak érzi a határok védelmét. Talán valami zavarja belül, és azt próbálja kordában tartani, vagy valami külső dologtól fél. Mondjuk attól, hogy ha túl közel kerül valakihez, az lerohanja és felfalja.

Észrevette Huw arcán a zavart.

– Elnézést – szabadkozott –, ez úgy hangzott...

– Semmi gond. Én kérdeztem. De attól félek, ez egy kicsit elvont nekem.

– Felbosszantottam, pedig tényleg nem állt szándékomban.

– Ne butáskodjon! – mondta Huw.

Mégis egyből és ügyetlenül témát váltott, elsütött néhány közhelyet a harmincadik születésnapról (a partit Susan 30. születésnapjára rendezték), meg hogy a következő nagy ugrás (segítség!) a negyven lesz. Az a belső kapcsolat azonban megszakadt közöttük. A beszélgetés kimúlt. A nő azt mondta, hogy megkóstolja az ínycsiklandó kaját, és hogy örült a találkozásnak. Huw gyorsan kerített magának egy pohár italt.

„A francba, hogy hagyhattam, hogy ennyire megrázzon a dolog? – gondolta. – Hogy hagyhattam, hogy észrevegye rajtam?”

Később meg azt gondolta: „Annyira el vagyok foglalva magammal, hogy meg se kérdeztem a nevét, vagy hogy mit csinál, semmit.”

Elkezdte keresni a nőt, de az a jelek szerint evett és elment.

A parti után hazatérve úgy érezte, össze kell szednie magát, mert így nem tud elaludni. Mint ilyenkor néha, az egyik fiókból elővett egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett. Megpróbált valamilyen definíciót találni önmagára.

A határvidék őre, írta a lap tetejére.

A régi kifejezések olykor segítenek. Az, hogy „határvidék őre” sokkal kellemesebben csengett, mint az, hogy „bevándorlási ellenőr”.

 

Öltsünk páncélt, (írta)

Bújjunk fényes bronz mellvértünkbe,

És fedjük el arcunk kegyetlen maszkkal.

 

Tisztuljunk meg. Fogadjuk el a hideget.

Mondjunk le a szerelem kereséséről.

Lovagoljunk a pusztában, ahol salak a föld

És acéltornyok...

 

És így tovább. Igencsak elégedett volt vele. (Na persze késő éjjel volt már, és jó pár pohár bort is megivott.) Úgy érezte, valamiképp megváltotta magát. Levetkőzött, ágyba bújt, és hamarosan álomba szenderült.

Reggel hétkor csengett a telefon. A főnöke, Roger kereste azzal, hogy egy új esetre derült fény az egyik Speciális Kategória telepen, a várostól délre. Az Osztályon mindenkit más ügy köt le. Oda tudna menni megkezdeni a nyomozást?

Fél nyolckor, kissé émelyegve az előző esti ivástól, Huw a kocsiban ülve várt a telep ellenőrzőpontjánál. Két jármű állt előtte. Az ellenőrzőpont előtt egy nagy tábla hirdette:

 

SPECIÁLIS KATEGÓRIA

ADMINISZTRÁCIÓS OSZTÁLY

– WORCESTER KERÜLET –

 

ÜDVÖZÖLJÜK PERRY MEADOWS

TERÜLETÉN

 

SPECIÁLIS KATEGÓRIA TELEP

A SZOCIÁLIS ADMINISZTRÁCIÓS

TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN

ELKÉRHETJÜK IGAZOLÓ IRATAIT

 

DESCA

INTÉZZÜK KÖZÖSEN!

 

A másik két autó átment, s Huw átnyújtotta iratait a DeSCA rendőrtisztnek. Ez volt a határ a nagyvilág és a szociális ellátást igénylők (más néven: „zaccok”) világa között.

A tiszt elhúzta Huw kártyáját egy leolvasó előtt.

– Bevándorlási Szolgálat, mi? – jegyezte meg tudálékos vigyorral. – Gondolom, véletlenül sem a feltűnésekkel meg eltűnésekkel kapcsolatos pletykák miatt?

Huw vonakodva viszonozta a mosolyt. Rühellte ezt a fajta játékot.

– Bocs, haver, de nincs kommentár.

– Na persze, nagyon helyes. Üdvözöljük Perry Meadowsban.

Huw jó pár ilyen helyen járt már. Nem mintha az ügynökségének bármi köze lett volna a Speciális Kategória telepek adminisztrációjához, hanem mert az olyan esetek, melyekkel ő foglalkozott, gyakran fordultak elő itt (mint ahogy börtönökben, elmegyógyintézetekben és bentlakásos iskolákban is).

A legtöbb telep ódon betondzsungel volt, néhai „lakótelep” a múlt század ‘60-’70-es éveiből. Perry Meadows azonban nem tartozott ezek közé. Itt voltak fák, bokrok, és a házakat mesterséges dombok vágták el a forgalom látványától-zajától. Jól felszerelt játszóterek és csillogó-villogó közösségi központok is tarkították a telepet. Volt legalább tíz teljesen különböző tervezésű típusház, olyan játékos küljegyekkel mint a kerek ablak és itt-ott óratorony vagy szélkakas; mindez élénk, vidám színekkel, akár egy gyerekszobában.

– Ezek nem „süllyesztők” – jelentette ki nemrégiben a Speciális Kategória Adminisztráció államtitkára –, és nem „zacctelepek”. Tisztességes lakóhelyek emberi lények számára: olyan polgártársainknak, akik valamely oknál fogva kívül kerülnek a gazdaságon, és speciális, koncentrált segítségre szorulnak, amelyet az osztályom meg is ad, hogy visszataláljanak...

Ám az óratornyok és szélkakasok dacára Perry Meadows leginkább egy modern állatkertre emlékeztette Huwt: olyan életkörülményeket biztosított lakóinak, melyek emlékeztetnek fajuk természetes életterére, de közben valahogy megtagadta tőlük a lehetőséget, hogy igazán önmaguk legyenek.

Eléggé kényelmetlenül érintették Huwt ezek a gondolatok, de igazából másra figyelt. Bizonyos árulkodó jeleket keresett.

És persze talált is. Egyik falra azt fújták nappal-izzó rózsaszín sprayjel: VÉGTELEN VILÁGOK. Egy másikra ezüsttel egy stilizált sokágú fát.

Igen, és ott is, tessék, egy alacsony bérház oldalsó téglafalán a magasban: egy óriási, kusza fa foszforeszkáló sárgában, fölötte pedig vörössel egyetlen szó: Igga!

A DeSCA iroda bejáratánál egy szőnyeggel borított zsilip várta, ahol ismét meg kellett mutatnia az igazolványát egy leolvasónak, s várni a visszaigazolásra. Mialatt várt, egy szalagról jövő üzenetet hallgatott.

– Üdvözöljük a Perry Meadows Adminisztrációnál – mondta egy zengő férfihang. – Emlékeztetnénk, hogy a DeSCA és partnerügynökségei elkötelezetten harcolnak a rasszizmus, szexizmus, homofóbia és diszkrimináció minden fajtája ellen, s alkalmazottaink számon kérhetik vendégeinken a bántó vagy diszkriminatív beszédet.

A belső ajtó félrecsúszott, s Huw belépett a Látogatók Fogadóterébe. (Egy másik teret különítettek el Teleplakók számára.)

– Jó napot, Mr. Davis – fogadta a recepciós –, Miss Rogers máris jön. Megkínálhatom kávéval?

Miss Rogers volt a Perry Meadows telep igazgatója. Eleven nő, drága ruhában, elegánsan rövid, szürke hajjal. Huw már találkozott a fajtájával. A maguk kis királyságában ők voltak a legfelső hatalom, s alattuk az ügynökségi vezetőkből álló valóságos kis kormány (rendőrség, szociális ellátás, egészségügy, oktatásügy, jótékonysági egyesületek, lakásügy...). Az uralkodásért cserébe azonban fausti alkura kényszerültek. El kellett hallgatniuk bizonyos dolgokat. Ha a telepen egy gyereket agyonvernek a szülei, vagy lázongás tör ki, vagy feltűnően sok drog és bűnözés szivárog ki a kinti normális világba, akkor Miss Rogers feje kerül a bárd alá. Hacsak nem talál bűnbakot, bizony ő lesz az áldozat, amikor a világ azt csaholja: „Valamit tenni kell!”

Ezen a napon Miss Rogers izgatott volt. Normális esetben nemigen szakított volna időt erre a kis bevándorlási ellenőrre, aki mind korban, mind státusban messze alatta állt, de most nagyon rá volt szorulva a segítségére. Huw meg kiélvezte a helyzetet.

– Mr. Davis? Janet Rogers vagyok. Kedves, hogy ilyen gyorsan jött – mondta a nő lelkesen, s egy tágas irodába vezette, melyet világos, fényezett bútorokkal rendeztek be. – Mint majd meghallja, ezt a fickót tegnap éjjel kapták el, és a jelek szerint a maga hatáskörébe tartozik. Ráadásul pár nappal ezelőtt egy fiatal lány is eltűnt, és a mostaniak fényében úgy tűnik, a két dolog összefügg.

– Miss Rogers...

– Ó, szólítson csak Janetnek, kérem.

– Janet, nagyon szívesen beszélgetek később, de elsődlegesen is ki kell kérdeznem a férfit, akit őrizetbe vettek. Ugyanis ezek az emberek szeretnek csak úgy eltűnni.

– Igen, hát persze. Magam kísérem le a rendőrségi szárnyba. Á, a kávéja. Itt issza meg? Talán azalatt nagyon röviden...

A nő két vágy között őrlődött: egyszerre szerette volna, ha Huw a lehető leggyorsabban nekilát az ügynek, ugyanakkor hallani akarta a véleményét a helyzetről.

– Magammal viszem, ha nem gond.

– Igen, természetesen.

Végigmentek egy folyosón, majd beszálltak a liftbe.

– Ezelőtt még csak jelét se láttuk ilyesminek – mondta a nő. – Teljesen váratlanul jött.

– Igazság szerint – felelte Huw (kiszálltak a liftből, és ráfordultak egy másik folyosóra) –, és ezt a jövőre nézve mondom, igenis vannak árulkodó jelek. A graffitik. Nem tűnt fel magának az a nagy sárga fa? Az „Igga”? Ebből a parkolóból is látni.

– A fa? De, azt hiszem, észrevettem, hogy sok fiatal odacsapódott ahhoz a fa-micsodáshoz. Szektához. Ami nem feltétlenül jelzi az igazi... ööö...

– Valójában a fa-graffiti általában elég megbízhatóan előrejelzi a feltűnéseket és eltűnéseket – mondta Huw, majd ártatlanul hozzátette: – Mint azt bizonyára olvasta a heti Belügyi Közlönyben.

Erre Janet Rogers ajka enyhén megrándult, de nem szólt semmit. Beléptek egy zsilipszerű biztonsági ajtórendszerbe, mely a DeSCA rendőri szárnyába vezetett, s vártak egy szolgálatosra, hogy átvigye őket.

– „Igga” – mondta Rogers. – Segítsen nekem, mi is az?

– A multiverzum jelképe. Jelek szerint a szó a Yggdrasil-ból származik, ami egy világokat magában foglaló fa a norvég mitológiában. Az egyik elmélet szerint létezik egy olyan univerzum, melyben a kereszténység nem szorította ki az ősi politeista norvég vallást, s az tovább él a modern időkben, akár a hinduizmus...

Ekkor azonban belépett a foglárőrmester.

A foglyot egy ittas verekedés során vették őrizetbe. Zömök férfi volt, rövidre nyírt vörös hajjal, olyan harminc év körül. Volt nála valami igazolvány féle, rajta a fényképe és a neve: Wayne Furnish. Ám noha a kártya állítólag az elmúlt hat hónapban lett kiállítva, teljesen eltért mind a speciális-kategória polgárok, mind a lakosság többi része által használtaktól. A megadott cím helyi volt, csak épp nem létező, mint ahogy a Központi Népességnyilvántartó, mely (állítólag) kibocsátotta a kártyát. Ráadásul Wayne ujjlenyomata nem szerepelt az országos adatbankban.

Ennek ellenére nemcsak hogy folyékonyán beszélte az angolt, de a birminghami kiejtésnek azzal a jellegzetesen vidékies változatával, melyet a worcesteri zacctelepeken használtak. Ez a férfi nem külföldről jött.

– Á! – mondta Wayne, ahogy bemutatták Huwnak. – A Bekótól, mi? Gondoltam, hogy hamar itt lesznek.

Bekó! Huw kis híján tapsolt a szakmai élvezettől. Klasszikus eset: helyi akcentus, de olyan szó vagy frázis, amit a helyiek soha nem használtak.

Helyet foglalt a Wayne Furnishsel szembeni székben. A foglár, aki bevezette, az ajtónál várakozott.

– „Bekó”? Kérem, magyarázza ezt meg, Wayne.

– Bekó. Beérkezési Kontroll. Onnét jött, nem?

– Beérkezési Kontroll? Nem, mi Bevándorlási Szolgálatnak hívjuk.

– Aha. Nem vagyok idevalósi.

– Nem Worcesterből jött?

Wayne összehúzott szemmel méregette Huwt.

– Nem ebből a Worcesterből. Maga is tudja, hogy nem, pajtás, különben nem lenne itt, nem igaz?

– Hogyan került ide?

– Hát igga-tablettával. Vagy ahogy mi hívjuk: mag.

– Ezek azok, ugye?

Huw felmutatta a kis műanyag zacskót, amit a rendőrség kobozott el Wayne-től a letartóztatás során. Két rőtvörös kapszula volt benne.

– Igen. Én a helyében nem vesződnék ennyit, pajtás. Lenyeltem egyet, amikor a zsaruk kopogtak. A mag már a véremben van.

– Mesélne egy kicsit arról, honnét jött?

A iggázó vállat vont.

– Egy szar helyről jöttem. Ez a hely ugyanolyan szar. De nem érdekes. Tudja, hogy értem. Pár óra, és már itt se vagyok, pajtás. A cella üres lesz, és ahová megyek, ott sose talál meg.

Huw biccentett. Elővette a szabvány kérdőívet, és nekilátott. Hogy hívják az elnököt ahonnét ő jött? Van ott is Perry Meadows? (Nincs, de ugyanezen a helyen van egy másik telep, a Daisyfield.) Mi szerepel épp a hírekben? Melyek a vezető focicsapatok?... és így tovább. Arra szolgált, hogy valamiféle térképet állítsanak össze a különböző világokról, felmérjék a különbségeket, feltérképezzék az utakat, melyeken az iggázók közlekedtek.

– Engem ez mind nem érdekel – jelentette ki Wayne pár perc múlva. – Tudja, hogy értem. Dunner harcosa vagyok, úgy ám. Ezért van a kalapács tetoválva a karomra. Engem többé senki se zár be egy zacctelepre. Dunner harcosa vagyok, és otthonom a Nagy Fa. Felmordult.

– És ha még kérdezni akar, pajtás, hát kérek egy csésze teát meg egy csomag cigit.

Janet Rogers úgy nézett ki, mintha az alatt a három óra alatt, amit Huw az iggázóval töltött, ő egyfolytában telefonált volna. Amint Huw kijött, a nő máris ott termett, és visszakísérte az irodájába, ahol az igazgatótanács tagjai már várták (C. I. Thomas „a rendőrfőnököm”, Dave Ricketts „a nyilvántartási igazgatóm”, Val Hollowby „a szociális direktorom”...).

– Mire jutott, Huw? – kérdezték mohón, miközben kávéval és szendviccsel kínálgatták. – Régóta itt van? Gondolja, hogy egyedi eset?

– Úgy egy hónapja érkezett. Bujkált, abból a hírnévből élt, hogy másik világból érkezett. Szerintem többen vannak, bár Wayne nem ismerte be. Szinte szabályszerűségként szűrtűk le, hogy Dunner követői csoportosan szeretnek iggázni.

– De hogyha ezt a drogot mind külön veszik be, hogyhogy mind ugyanott kötnek ki? – tette fel a kérdést Mr. Ricketts.

Huw mosollyal palástolta mérgét. Látta rajtuk, hogy ezek az emberek egész délelőtt itt főttek a saját levükben, érveltek, igyekeztek csökkenteni a történtek jelentőségét, meggyőzni magukat, hogy nincs ok a pánikra. A félelem áporodott szaga lebegett a szobában. És mitől is féltek? A kertjükben maga a világegyetem lyukadt ki (a világegyetem!), de nem, őket nem ez izgatta. Ők azért idegeskedtek, amiért letolták őket, hogy nem vették észre előbb.

– Sokan kérdezik, hogyan tudnak együtt átkelni – felelte Mr. Rickettsnek. – A másik, amit gyakran megkérdeznek, hogy miként képes egy drog áthozni mindent, amit viselnek és ami náluk van. Az igazság az, hogy még mindig nincs a leghalványabb fogalmunk sem, hogyan is működik ez az úgynevezett „mag”. A tudósok szerint ráadásul rosszul tesszük fel a kérdést. A magot más drogokhoz hasonlítva megérteni olyan, mintha úgy próbálnánk rájönni a mágnes rejtélyére, hogy megmérjük a súlyát és a keménységét. Valami olyan erő működik itt, amely alapjaiban különbözik azoktól, amikről tudunk, és amiket úgy hisszük, értünk.

– Azt mondja, az idegen Dunner követője? – kérdezte C. I. Thomas. – Dunner egy pogány isten, igaz?

– Úgy van, a viharisten: Donner, Dunar, Thor... – S elszavalt egy fűzfaverset, melyre még egy másik iggázó tanította:

 

Wotty valék félszemű

Dunner valék nagyfarkú

Frija valék szépmellű

És Lok a két-arczú

 

Az egybegyűlt vezetők feszengve nevettek.

– Ez azt jelenti, hogy egy olyan társadalomból jön, amely még ma is pogány? – kérdezte Janet Rogers.

– Nem, nem. A társadalom, ahonnét jön, nagyon hasonló a miénkhez, pár apróbb eltéréssel, például amit mi DeSCA-ként ismerünk, az náluk DoSCA. A pogány kultusz egy olyan világból származhat, amely sokkal régebben elágazott, de a jelek szerint az iggázók révén igen gyorsan terjed a világok között, mint ahogy maguk az igga-tabletták, a magok is.

Befejezte a szendvicsét.

– Most megnézem ezt az eltűnési ügyet. Szóval egy fiatal lány...?

Val Hollowby, a szociális osztály ösztövér vezetője mesélte el a történetet.

– Igen, egy tizenöt éves lányról van szó, a neve Tamsin Pendant. Nagyon sokat szenvedett. Fizikai bántalmazás. Szexuális visszaélés. Négy éve van nálunk. Igen problémás eset. Kudarcba fulladt állások. Szökés. Drog. Az utóbbi két hónapot a Lakófelmérő Részlegben töltötte. Most tudtam meg, hogy újabban sokat beszélt az iggázásról, a magokról, Dunnerról meg ilyesmikről. Gondolom, fel kellett volna figyelnünk rá.

A nő hirtelen előrehajolt, s üreges, mohó szemével Huw arcába bámult:

– De tudja, Mr. Davis, mind ezt csinálják. Visszatekintve könnyű azt mondani, hogy észrevehettük volna a jeleket!

Huw diplomatikusan bólintott.

– Ki látta utoljára a lányt?

– A szociális gondozója, Jazamine Bright. Két nappal ezelőtt. Elvitte, hogy beszéljen vele az újabb problémákról. Tamsin úgy érezte, rászálltunk. Amikor Jaz kitette a részlegnél, Tamsin közölte vele, hogy el fog tűnni, sose látja többé. A jelek szerint miután Jaz elhajtott, már be sem ment a házba. Úgy gondoltuk, elbújt valahol, ahogy már többször megtette. De aztán amikor Janet beszélt erről a felbukkant iggázóról, rájöttem, hogy a kettő talán összefügg. Na persze túl későn, mint azt a nyomozás majd megállapítja.

Miss Hollowby idegesen szuszogott.

– Pedig még ha észre is vesszük az összefüggést, nem hiszem, hogy bármit is tehettünk volna.

Huw nem kommentálta a dolgot. – Akkor a következő feladatom elbeszélgetni Jazamine Brighttal.

– Már várja magát – vágott közbe Janet Rogers. – Előkészítettünk egy szobát erre. Kér még kávét? Esetleg teát?

– Hello! – köszönt nagyot a belépő Jazamine, ahogy Huw felállt az üdvözlésére. – Emlékszem magára: a határjáró. De hát azt mondta, hogy bevándorlási ellenőr, aki síró menekülteket ültet repülőre!

Ő volt az a fiatal nő Susan partijáról, aki annyira összezavarta Huwt, amikor arról faggatta, miért választotta ezt a munkát.

– Ami azt illeti, igenis bevándorlási ellenőr vagyok. Csak épp az országhatár helyett most...

– ...magát az univerzumot őrzi – fejezte be a nő. – Ejha!

Átlátott Huwn, aki elvörösödött, és nem csak zavarában, de szégyenében is. Eszébe jutott a vers, melyet az éjjel írt.

„Széttépem és elégetem, amint hazaérek” – fogadta meg magában.

Fennhangon azonban makacsul védte álláspontját.

– Ez fontos dolog. Képzelje el, ha mindenki tetszése szerint elmenekülhetne tettei következményei elől. Képzelje el, mit jelentene ez a felelősség és felelősségre vonás tekintetében, a jó és a rossz tekintetében! Senki sem érti meg, milyen iszonyúan fontos ez. Senki! Még saját osztálya tagjai sem.

– Tamsin Pendant nem a saját tettei következményei elől menekült – vetette ellen Jazamine. – Egy olyan világból szökött el, ahol ő semmit sem számított. Tulajdonképpen nehéz lehetett Tamsinnak elfogadni, hogy egyáltalán ide kellett születnie. Nemi erőszakból fogant. Az apját emiatt csukták börtönbe.

– Jézusom! – fújt Huw. – Még csak belegondolni is, hogy az ember élete egy szörnyű kihágás eredménye.

– Kihágás – ismételte Jazamine. – Érdekes szóválasztás. – Elmosolyodott. – De jól látja, van benne valami szörnyű ellentmondás: csak az anya ellen elkövetett bűn miatt létezni. És most hogy belegondolok, Tamsin élete tele van ellentmondásokkal. Szeretetre éhes, de minden közeledést és támogatást elutasít; kitartóan tud harcolni, de az elejétől vereségre számít; okos, pedig alig tud írni-olvasni...

Jazamine egy pillanatra elhallgatott.

– Igen – folytatta aztán –, és nagyon szép lány, de annyira gyűlöli a testét, hogy késekkel meg pengékkel gyötri.

Elmesélte Huwnak, hogy Tamsin hetek óta egyfolytában Dunnerról meg Iggáról meg a „magok”-ról beszélt, és előtte is többször emlegette, hogy majd eltűnik „a Fában”. De aztán később mindig megtalálták üres garázsokban meg használtpapír-telepeken, ahol mindenféle haverokkal húzta meg magát pár éjszakára, míg rájuk nem bukkant a rendőrség.

Előző nap reggel Jazamine fent járt a Lakófelmérő Központban, hogy átnézze Tamsin holmiját, hátha talál valami utalást arra, hová mehetett. Egy naplóban többször előfordult a „Wayne” név, aki majd „helyre tesz” mindent neki (hogy milyen áron, az nem volt világos).

– Amúgy itt vannak Tamsin aktái – tette hozzá Jazamine, egy nagy köteg iratgyűjtőt tolva át az asztalon. – Val azt mondja, talán szüksége lehet rájuk. Ebben van egy fénykép róla, nézze. Mindig úgy véltem, hogy rendkívül szép lány.

Az is volt. Csakhogy Huw éppen Jazamine-t figyelte. Méltányolta, hogy a nő nem mutatta azt a félelmet, ami annyira irritálta a telep vezetőiben. Tamsinnal való munkája során Jazamine kétségtelenül elsiklott dolgok felett, amelyek visszanézve szignifikánsnak bizonyultak. De a nő hozzáállása az volt, hogy „ilyesmi megesik”.

– Köszönöm – mondta Huw. – Gyorsan átnézem. Aztán megyek, és beszélek a személyzettel a lakófelmérő központban. Örülök, hogy újra találkoztunk.

Jazamine felállt.

– Nézze, az imént igazságtalan voltam a munkájával kapcsolatban. Sajnálom. Csak ideges vagyok, ez minden... és féltem Tamsint. Kérem, ne haragudjon rám. Maga rendes ember. Tetszik, hogy ilyen szenvedélyes a munkájával kapcsolatban.

Huw elmosolyodott.

– Hát, köszönöm. Érdekes volt, amit a partin kérdezett... hogy miért csinálom. Eddig még sose gondolkodtam el ezen.

– Ó, hát, igen. – Jazamine habozott. – Nem lenne kedve valamikor találkozni, mármint nem munkaügyben, hanem egy italra, vagy ilyesmi?

– Nos, szeretnék, de elvileg nem szabad...

– ...találkoznia azokkal, akik érintettek a nyomozásban? Értem. Ez is egy határ, ugye?

– A határok fontosak – makacskodott Huw.

– Valóban – felelte a nő –, de van más is, ami fontos.

Huw felnevetett.

– Igaz. Igaza van. És nagyon szeretnék találkozni magával. A hétvége megfelelne?

Tehát Huw magára maradt az aktákkal, és (hogyan is?) kissé kábán érezte magát, de ez csöppet sem volt kellemetlen érzés. Milyen jó, hogy Jazamine-nek így megtetszett. Milyen különös.

Az aktákra koncentrált. Igen, tényleg szép lány volt ez a Tamsin Pendant: egy szőke kis lelencszépség nézett rá az elmosódott a fotóról, amelyet Barry Islanden készítettek egy intézeti kiránduláson. Szegény gyermek! Hol lehet most? A fiatal iggázók igen védtelenek a világban, mert rászorulnak a felnőttekre a hatóságok előli bujkálásban. Például a rendőrség által elkapott kiskorú prostituáltak nem egy esetben más világokból érkezett iggázóknak bizonyultak.

Dunner óvjon téged, Tamsin, gondolta Huw.

Azért különös. Sosem találkozott a lánnyal. Kétszer annyi idős volt. Teljesen más társadalmi háttér állt mögötte. A lány fényképét nézve mégis megmagyarázhatatlanul közel érezte magát hozzá. Mintha lenne bennük valami közös.

Aztán eszébe jutott: „Igen, ez az! Mint a vadorzók és a vadőrök. Tolvajból lesz a legjobb rendőr. Azért ez a munkám, mert iggázónak érzem magam... iggázónak vagy menekültnek. Ezért járőrözöm a határvidéken. Hogy átkukkanthassak a túloldalra.”

Hirtelen borzasztó erősen érezte a rendőröktől kapott két „mag” jelenlétét, melyek most az aktatáskájában lapultak, éppen előtte.

„Ne csinálj hülyét magadból!” – rázta meg magát.

Kopogtak. Egy rendőr volt a fogdából.

– Elnézést, hogy zavarom, Mr. Davis, de utasítottak, hogy tudassam önnel: az a Wayne Furnish eltűnt. A bezárt cellából. Lenne egy perce lejönni, és beszélni a szolgálatossal?

A rendőrségi szárnyban a szolgálatos őrmester és egy másik tiszt várták. Megmutatták Huwnak az üres cellát, és beengedték. A szag félreismerhetetlen volt: égett, elektromos ózonillat.

– Igen, megcsinálta – állapította meg Huw. – Ne aggódjanak. Az égvilágon semmit sem tehettek volna.

Az őrmester és a két fiatal tiszt döbbent arcát nézte.

– Eléggé zavaró, nemde?

– Soha semmi ilyesmi nem történt velünk – mondta az őrmester. – Hogy őszinte legyek, a frászt hozta ránk.

Huw megint benézett a cellába, és szippantott a forró, égett szagból.

– Tisztában vagyok vele, hogy kényelmetlen érzés. Egyszer az egyik épp a szemem előtt tűnt el. Csak egy pukkanó hang hallatszott, ahogy a levegő beáramlott a helyén keletkezett vákuumba. Aztán semmi. Van benne valami erőszakos, nem? Valami erőszakos és sokkoló.

– Az erőszakkal még megbirkózom – mondta az őrmester –, és a sokkal is. De ez...

Huw biccentett.

– Figyeljenek. Valamire figyelmeztetnem kell magukat. Nem igazán tudjuk, hogyan is működik ez a mag, de sokkal inkább egy mágneses mező, mint drog. Aki egy iggázó közelében volt, főleg ha az éppen átkelt, bizonyos mellékhatásokat tapasztalhat: zavaros álmok, élénk képek, ismeretlen eredetű sugallatok...

A három rendőr várakozva nézett rá. Többet reméltek tőle. Azt, hogy oszlassa el ezt a rémálmot. Ő a szakértő. Ez a munkája. Huw ismét dühbe gurult, noha nehezen tudta volna megmagyarázni, mitől. Azért sikerült megőriznie a megnyugtató hangnemet.

– Ne aggódjanak! Ez mind elmúlik. De ma este lehet, hogy rosszul alszanak.

Huw beszélt mind a személyzettel, mind a lakókkal a Lakófelmérő Egységben, valamint azzal a két fiatalemberrel is, akiket a rendőrség Wayne Furnishsel egy időben kapott el. Este tízre ért haza a lakásába, és azonnal felhívta felettesét, Rogert, hogy jelentést tegyen.

– Sajnos semmi nyoma a többi iggázónak. Lehet, hogy most Wayne tényleg egyedül jött. Reggel olvashatod a teljes jelentést.

Roger elmesélte, hogy az egész osztálynak zsúfolt napja volt. Egy háromtagú iggázó csoportot kaptak el egy bentlakásos középiskolában Shropshire-ben, és nyolc eltűnt személyről feltételezik, hogy közük lehet a csoporthoz.

– Úgyhogy nem tudok melléd adni senkit. Ez egyre durvább. A Whitehall vagy kihúzza a fejét a homokból, és ad nekünk igazi támogatást, vagy akár helyben be is dobhatjuk a törülközőt.

– A rendőrök két magot elkoboztak ettől a Furnishtől. Tudom, hogy be kellett volna vinnem a központi széfbe, de egyszerűen nem jutottam el odáig. Bocs. Az aktatáskámba zártam el. Reggel első dolgom lesz, hogy beviszem.

– Rendben. És Huw, azért csak elértünk valamit: két iggázóval kevesebb van!

Huw nem felelt.

– Huw? Ott vagy?

– Igen, bocs. Elbambultam. A fáradtságtól lehet. Azt mondtad, két iggázóval kevesebb? Nem egészen ért...

– Szép munka, Huw. Most pedig felejts el mindent, és aludj egy nagyot!

Rogert csak nemrég helyezték át a Heathrow-ról, az általános bevándorlástól, személyesen még nem volt teljesen tisztában az iggázókkal való munka hatásaival. Máskülönben rájött volna, hogy nagy alvást kívánni most Huwnak kicsit tapintatlan dolog.

Huw letette a kagylót. Szédült és enyhe hányinger kerülgette. Mindig ez van. Hiába élte át többször.

Melegített egy kis ételt a mikróban. Majd töltött egy italt, és leült megírni a napi munkáról a jelentést.

Hajnali egy is elmúlt, mire befejezte... s hogy hirtelen nem volt mit tennie, kínosan üresnek érezte magát, mintha a serénykedés csak egyfajta álca lett volna. Eszébe jutott a felismerés, amely Tamsin Pendant fényképét nézve fogta el.

„Én is iggázó vagyok – gondolta –, vagy még annál is rosszabb: egy iggázó-kukkoló. Én csak nézni szeretem. Tamsinnak és Wayne-nek legalább volt mersze megcsinálni.”

És újra elfogta az ijesztően erős késztetés, hogy kivegye a magokat az aktatáskájából, és maga is lenyeljen egyet. Olyan lenne, mint az öngyilkosság, egy iggázó írta le így egyszer: „mint az öngyilkosság, annak hátrányai nélkül”.

„Ugyan már – korholta magát. – Ne marháskodj! Ez csak...”

De túl fáradt volt. Kimerítette, hogy naponta minden erejével igyekszik megvédeni a határt, mely körös-körül nyitva áll, és amelyet senki más mintha észre sem venne. Nem harcolhatott tovább most, hogy a saját fejében is megnyílt a határ.

– Lefekszem, és várok reggelig – mondta hangosan. – És ha még reggel is így érzem, megteszem.

Elhűlve hallgatta saját szavait.

A gondolatai egész éjjel osztódtak a sötétben, termékenyek voltak, akár maga Igga, vagy mint a Petri-csészében sokasodó baktériumok.

Félhomályos folyosókon bolyongott rengeteg ajtó között; végeláthatatlan lépcsőket mászott meg, hiányzó lépcsőfokokra és törött korlátokra ügyelve. Egy ingatag oszlop tetején egyensúlyozott, amely halakkal és bálnákkal teli óceán fölé nyúlt. Messziről megpillantotta Wayne Furnisht a szárazföldön, kezében Dunner pörölye. Látta Janet Rogerst és a menedzsmentjét egy kerekasztal körül a tenger közepén. Többször is úgy érezte, zuhan. Egyszer Jazamine jelent meg, és a fülébe suttogott, de olyan tisztán, hogy felriadt:

– Én tudnálak szeretni.

Egy másik alkalommal a nő egy magot nyújtott neki.

Hajnaltájt hihetetlen élességgel Tamsin Pendantot látta egyedül Perry Meadows szépen nyírt gyepén. Mozdulatlanul állt, a házak viszont táncoltak körülötte, feltűntek és eltűntek, alakot és méretet váltottak, ahogy a világok elsuhantak a lány mellett. Egy hatemeletes bérház jelent meg épp Tamsin orra előtt. Pár másodperc múlva egy teherautó dudált és kanyarodott el élesen, ahogy a lány futólag megjelent az út közepén. Tamsin arca szinte elzöldült a hányingertől.

Egy kietlen bevásárlóutca jelent meg körülötte. Értetlen arcok fordultak felé, majd tűntek el. Egy pillanatra zuhogó esőben állt. Aztán egy újabb bevásárlóutca, majd még egy. Valamiféle köztéri szobor ugrált-vibrált körülötte, férfialakból madárrá változott, majd hegesztett gerendakockává... Aztán az is eltűnt. Az épületek is. A tánc véget ért.

Sütött a nap. Tamsin boglárkákkal teli széles réten állt. Fölötte pacsirta dalolt. Enyhe szellő simította végig arcát. Tamsin térdre rogyott, és hevesen hányi kezdett.

A távolban egy drótkerítés húzódott, mögötte daruk és leparkolt buldózerek. Ez a látvány ismétlődött körös-körül. A széles rét egy irdatlan építési terület volt. Egy új lakópark épült.

Huw ébresztőórája csipogni kezdett, és az univerzum három részre hasadt.

Az egyik világban Huw kiugrott az ágyból, lenyelte a két magot, s követte Tamsin Pendantot, mielőtt még végiggondolhatta volna az álomban látott figyelmeztetést.

Egy másikban nem csak az igga-tablettákat utasította el, de Jazamine Brightot is. – Ma felhívom az irodából, és lemondom a találkát – döntötte el, ezzel lemondva szerelemről és barátságról magányos, hálátlan hivatása érdekében.

És egy harmadik világban megint teljesen más döntést hozott.

– Nem. A magokat nem – mondta tükörképének a fürdőszobában borotválkozás közben. – De Jazamine-nel igenis találkozom. A határok fontosak, de nem csak azok a fontosak.

Elmosolyodott. Még őrizte ezt a kellemes mosolyt, amikor letette a határvidék őrének kellékeit: fejéről lehúzta a sisakját, és pajzsát a sarokba állította.

 

 

Pék Zoltán fordítása