ELMÚLT VARÁZS

Ian R. MacLeod

 

 

Claire felkapta az egyik táskát, és adott nekem egy puszit. Az illata egyszerre volt friss, és őszies, amilyen mindig is. Semmi sem változott: láttam az egész szigetet, amikor a repülőgép leszálláshoz készülődött. Barna hegyek a vakuszerűen tűző napsütésben, tengermosta fehérség a hegyfokoknál.

Átsiettünk a kamerák figyelő szemei, faji feltérképezők, HÍV érzékelők, orientáció-felmérők és robotfegyverek között. Gyűröttnek és koszosnak érezvén magam a legjobb és egyben egyetlen kabátomban, követtem Claire-t a forró aszfalton a pálmafák között. Úgy kérdezősködött a szárazföldről, mintha valami távoli hely lett volna. Miközben próbáltam megfeledkezni a lakásomban megrekedt forróságról és az AR-18-asokkal felszerelt kölykökről, akik kétszer is megállították a buszt a reptérre menet, azt feleltem neki, Liverpoolban minden rendben van, ahogyan itt is. Válla fölött hátrapillantott, és elmosolyodott. Még csak el sem kezdhettem a színlelést.

Jó volt újra nyitott tetejű kocsikat látni, klasszikus Jaguarokat és Merciket, amik még annál is jobban néztek ki, mint amikor elhagyták a bemutatótermet. És ott volt Claire, barnán, mint mindig; a haja, mint a réz és a búzamezők, ő szemernyit sem aggódott a falánk napsugarak miatt. Olvastam az átvilágítási és lézerezési hirdetéseket a reptéri magazinban. Ha az árakról szeretnél kérdezősködni, ne tedd!

A homokfutó teli volt horpadásokkal és kosszal. A kölyök pedig ott ült a hátsó ülésen mikiegeres pólóban, és dobozos üdítőt szopogatott szívószállal. Hatalmas sokk volt őt látni, sokkal nagyobb, mint ahogyan azt képzeltem.

– Hát, ő Tony – mondta Claire ugyanazon a könnyed hangon, amin az időjárásról szokott beszélni, miközben behajította a táskáimat a csomagtartóba.

– Szia! – köszönt a kislány. A szája lila volt a feketeribiszkelétől, amit ivott. – Tényleg te vagy az apukám?

Az egész túl gyors volt. Azt reméltem, lesz valami felkészítés. Hogy folyosókon vezetnek keresztül... harsonák és trombitaszó. Ehelyett ott álltam a repülőtéren a túláradó napfényben. Bámultam a halott lányom arcát.

 

Pont úgy nézett ki, mint Steph, épp hatéves volt, és nagyon aranyos. Pont mint az a kislány, akit a karomban tartottam valaha, és horgászni vittem azokon a végtelen napokon. Azzal a ferde tekintettel nézett rám, amit, jól emlékeztem régről, az idegenek részére tartogatott. Mindenféle gyerekes kérdés egyetlen tekintetben. Ki vagy te? Miért vagy itt? Játszol velem?

– Menjünk! – mondta Claire, és úgy ugrott be a homokfutóba, mintha nem harmincöt éves lenne.

– Igen! – kiáltotta a kölyök. Buborékokat fújt az üdítősdobozba. – Menjünk, anyuuuu!

Ki a nyári köd felhőjébe... vissza a Man-szigetre. A hely, ahol Claire és én nevettünk és szerettünk, aztán küzdöttünk és sírtunk. A hely, ahol Steph, az igazi Steph megszületett, élt és meghalt. A nagy házak úszómedencéi egész úton ott kéklettek, végig a part mentén. Aztán a sziget belseje felé fordultunk a Port Erin felé vivő forró, fehér úton... A hegyek formája... az összefüggéstelen kőfalak... Nehéz volt távol tartani magamat a múlttól. Claire. Steph. Én. Miért tettetném? Akár tíz évvel ezelőtt is lehetnénk, amikor még házasok voltunk, s egy ideig minden szép volt és igazi.

Itt a Tündérhíd.

– Cren Ash Tou! – kiáltottuk egyszerre gondolkodás nélkül. Köszönés a tündéreknek.

Amikor még engedélyezték, hogy turisták látogathassák a Man-szigetet, ez is része volt a csomagnak. Tündérhidak, tündéres képeslapok, kőkörök, vastag kötetek a helyi mondavilágról. Manannan volt Man eredeti ura. Ő köszöntötte Arthur királyt, amikor a csónak elhozta az Utolsó Csatából. A hegyeket járta és fia eltűnése fölött érzett kínjában darabokat harapott ki a sziklából Cronk ny Irree Laa-nál. Felhőkbe burkolta a hegyeket.

Manannan sohasem ment el igazán. Minden egyes betűt elolvastam róla, amit csak találtam, és elmeséltem Stephnek, amikor az esti fürdés után lefektettük. A szigeten még mindig létezett varázslat, de most már hamis volt és bántó, mint a napfény. Klinikákon űzték druidái fehérbe öltözött férfiak és nők, diszkréten reklámozva szolgáltatásaikat reptéri magazinokban azok számára, akiknek szüksége volt a megtisztításra. Kikapcsolják és bekapcsolják az életet, megváltoztatnak ezt-azt, legombolva minden lehetséges fillért a tehetős maniekről.

Ráfordultunk a hepehupás kocsifelhajtóra, ami Kellaugh-ba vezetett, és észrevettem, hogy még mindig nem jutott eszébe senkinek megszerelni a kaput. Claire leállította a homokfutót az udvaron, a ciprusok árnyékának közelében. Mint a kocsi, Kellaugh is a nemtörődöm gazdagság szemléletét tükrözte: nagy volt és kusza, falai hámlottak a napfényben, régi részek váltakoztak új szárnyakkal, körülötte pedig mindenütt a csodás partvonal látványa uralkodott, mint rendszertelenül felaggatott drága képek.

Steph kiugrott a homokfutóból, és beviharzott a fakult festésű dupla ajtón.

Claire-re néztem.

– Ő tényleg Steph – mondta –, de nem emlékszik semmire. Jár órákra és mélyterápiára, de még csak hat hónapja tart. Idegen vagy számára, Tony.

Adj neki egy kis időt!

Úgy éreztem magam, mintha üvegszilánkokon sétálnék, miközben azt feleltem:

– Aranyos és bájos lány, Claire. De ő nem lehet Steph.

– Majd meglátod. – Próbálta vidáman mondani, de ott volt az erő és a sötétség, valami, ami engem megijesztett. Mikor mosolygott, szemét körbehálózták a ráncok, amiket még a pénz sem tudott eltüntetni.

Fergus jött ki vigyorogva, hogy segítsen bevinni a táskákat. Köszöntünk egymásnak. Claire megcsókolta és ő visszacsókolt, s nagy karjába zárta a nőt. Csendben néztem őket egy pillanatig, és azon töprengtem, vajon most mi lehet köztük.

Claire azt a szobát adta nekem, ami valaha a dolgozószobám volt. Felajánlhatta volna az új szárnyat, ahol lehetett volna némi szabadságom és saját fürdőszobám, de azt mondta, szeretné, ha a házban lennék vele és Fergussal, közel Stephhez. Egy ágy állt ott, ahol valaha az asztalom, de ugyanaz volt a rongyos perzsaszőnyeg, a palából kirakott kandalló és a ház illata, amit imádtam... sötét és édes, mint a nyirkosság és a kekszesdobozok.

Claire nézte, amint előveszem a táskámból a voxot, ezt a dobozt, amibe belemotyogtam a gondolataimat. Manapság már nem volt sokkal több, mint egy privát napló. Emlékszem, tőle kaptam egyszer karácsonyra itt, Kellaugh-ban, amikor ropogott a tűz és búgtak a ködkürtök. Egy új eszköz, ami segíthet az írásban. Még most is ez a legjobb, tíz év után is.

– Emlékszel arra a régi számítógépre, amin a történeteidet írtad? – kérdezte, és megérintette a karomat.

– Csapnivalóan gépeltem.

– Újra elővettem, Stephnek. Szereti a régi dolgokat, régi játékokat. Megtaláltam azokat a lövöldözős programokat, amiket Castletownban vettünk neki, abban a vicces boltban. Próbálkozik velük, de még mindig a régi Steph tartja a rekordokat.

Régi Steph, új Steph...

A kezemben tartottam a voxot, magamra akasztottam a torkomra illő kis drótokat. A piros készenléti fény világított. Várta a szavakat.

 

Fergus a ház új, tiszta üvegből és fából készült részében dolgozott, a nagy szobában, ami a sziklák és a tenger fölött lógott. Ő átment az idő vizsgáján. Már tíz éve együtt élt Claire-rel, nekem csak nyolc sikerült. Igaz, ők nem házasodtak össze és nem volt gyerekük, talán ez a titok.

Töltött nekem egy whiskyt, én pedig őt néztem, miközben festett. Fergus ugyanolyannak tűnt, noha a képeiből már elveszett az él. A reszelés hang pedig a Gauloise-zal járt, egyiket szívta a másik után. Évek óta nem éreztem ilyen cigarettának a szagát. A szárazföldön talán már halott lett volna mostanra, de itt olyan gyakran világítottak át és kezelték a testedet tumorok után kutatva centiről centire, ahányszor csak meg tudtad fizetni.

Késő délután volt, sötétedni kezdett. Az ablakokat a komplex acélreteszek rendszere úgy tartotta nyitva, hogy elvegye a forróság erejét, de beengedje a hullámok hangját.

– Jó, hogy itt vagy – mondta Fergus, miközben megtörölte a kezét egy rongyban. – Nem tudod, milyen nagyon szüksége volt rá Claire-nek, hogy visszakaphassa Stephet. Ez nem fájdalom volt, tíz év után. Egyszerűen... átalakult valami mássá.

– A fájdalom sosem múlik el – feleltem.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Fergus kellemetlenül érezné magát, aztán azt kérdezte:

– Tényleg olyan rossz a szárazföldön, mint ahogy mondják?

Kortyoltam egyet a whiskyből, és egy pillanatig latolgattam a kérdést. Azon töprengtem, vajon tényleg tudni akarja-e. Emlékszem, milyen volt, amikor gyermekkoromban a híreket néztem Bejrútról. Egy részét megérti az ember... csak próbál nem belegondolni. Mikor benne él, a szárazföldön, és az orvlövészek tüze közepette tér aludni, és gondolkodás nélkül viszi magával az ernyőt, hogy távol tartsa magától a napfényt, míg sorban áll vízért. Ehelyett inkább az írásaimról meséltem neki, ez könnyebb hazugság volt, mivel nagyobb gyakorlatom volt benne.

– Nem sok munkádat láttam az utóbbi időben – mondta. – Claire még mindig figyelemmel kísér... – Meggyújtott egy Gauloise-t, és kifújta a füstöt. – Én még mindig tudok festeni, de suttogni abba a voxba, olvasni a kritikákat, félig megformált szótagdarabokból valami rendeset összerakni... ez rémisztő lehet. Mint egyenesen a csöndbe bámulni.

Sötétedett. Fergus töltött magának egy nagy pohár whiskyt, majd még egyet. Gyorsan utolért, aztán le is hagyott. Barátságos volt, hamarosan könnyedén beszélgettünk. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a régi Fergust, aki ellentmondott mindennek és mindenkinek, azt, aki boldogan tett pontot egy intellektuális vita végére ökölharccal. Már azelőtt ismertem őt, hogy találkoztam volna Claire-rel. Valójában én mutattam be őket egymásnak. És ő a Man-szigetre jött, és az új szárnyban lakott egy darabig, csakúgy, mint én, és a történelem megismételte önmagát. Az újat a régi helyett, és valahogy soha senki nem hibáztatta Claire-t, amiért így történt.

– Túl hamar elmentél Steph halála után – mondta. – Azt hitted, Claire-t és Fergust hagyod magad mögött, de valójában csak Claire maradt itt egyedül. Övé a pénz és az erő. A magunkfajták, mint te meg én, mindig idegenek lesznek itt. De Claire ide tartozik.

– Akkor miért maradsz itt?

– Hová máshová mehetnék?

Az ablaknál álltunk. Az udvar alattunk terült el, lépcsők vezettek a kis mólóhoz a ház oldalánál. Szép hely. Steph a régi hintaszékben ült, óvatosan hintázott, próbálta távol tartani a lábát a deszkáktól, hogy ne másszanak fel a hangyák az ujjaira. Megérezhette a mozgásunkat. Felnézett. Megfejthetetlen kék szemek a megfejthetetlen kék homályban. Felnézett, és észrevett minket. Az arca meg sem rezzent.

 

 

Az első este, a homár és a finom bor után, Fergus kibaktatott cigarettázni, Claire pedig megfogta a kezemet a fehér térítőn, és azt mondta, tudja, milyen nehéz ez nekem. De ő ezt akarta, és azért akarta így, mert ez a helyes. Az volt a helytelen, hogy elvesztettük Stephet. Meg kellett volna tennem, ó, már évekkel ezelőtt. Soha nem akartam másik gyereket, csak Stephet. Itt kell lenned velünk, Tony, mert az igazi Steph valóban a te részed is!

Csak bólintani tudtam. Tűz lobogott Claire szemében. Csodálatosan nézett ki a gyertyafényben, kezében a borral. Fergusnak igaza volt: Claire-ben megvan a sziget ereje. Bájos és gyönyörű... olyan valaki, aki mellett ezer reggelen is felébredhetnél, és még mindig félnél tőle... és sohasem értenéd meg. Rájöttem, hogy ez késztetett az írásra, amikor vele voltam; küzdöttem, hogy szavakba öntsem az ismeretlent... és küzdöttem, hogy azzá legyek, akire neki szüksége volt. Küzdöttem és végül elbuktam, magányba és csendbe taszítva magamat.

Claire különböző arcai rémlettek fel a szemem előtt. Claire, akire emlékeztem, Claire, akiről azt hittem, ismerem. Milyen rózsaszín és sápadt volt az első napon a kórházban, amikor a fehérbe bugyolált Stephet tartotta a kezében! Aztán Claire, aki behívta magához a cégeinek alkalmazottait, nem mintha érdekelte volna az üzlet, csak rajtuk akarta tartani a szemét. Claire, aki javaslatokat tesz, ragaszkodik ahhoz, hogy keresztülvigyenek bizonyos lépéseket, rendelkezéseket és fúziókat, kompromisszumokat és támadásokat. Claire, aki pontokat mozgat egy világtérképen, életeket változtatva meg olyan helyeken, amiknek ki sem tudom ejteni a nevét. És noha nagyon sok dolgot elfelejtettem, nem tudtam nem visszaemlékezni arra, milyen érzés volt vele szeretkezni. Mindenre emlékeztem. A körmei a hátamon. Az illata. Az ereje, ő azt mondta régen, számára olyan volt, mint a tűz. A tűz, ami most az ő szemében lobogott a gyertyafényben, az üres poharak mellett.

Aznap éjjel megint azt álmodtam, hogy kimentünk Stephfel horgászni a fehér csónakban. Az álom mindig egyre rosszabb lett, mivel tudtam, mi fog történni. Feltámadt a szél, és Manannan ködbe burkolta a szigetet. A hullámok nagyok, hidegek és lusták voltak, ahogy áttörtek a csónak pereme fölött. Stephre néztem. Fehér volt a bőre. Már halott volt. De az álom erejénél fogva magától kinyitotta a száját, és az egész Ír-tenger kifolyt rajta.

  

Másnap Claire körbevitt Stephet és engem az összes régi helyen a szigeten. A nap vakítóan ragyogott, de ő azt mondta, ne aggódjak, megígérte, hogy fizet nekem egy átvilágítást. Mint ahogy minden egyebet is ő fizetett. A sziget pénzével, azzal a pénzzel, ami fenntartotta az összes régi látványosságot annak ellenére, hogy már nem voltak turisták, akik láthatnák őket. A gőzmozdonyt... a ló vontatta villamosokat a parti sétányon Douglasnél... még a nagy vízkereket is fent Laxeynél. Minden csillámló volt és tiszta, s mindent elborított az elkerülhetetlen forróság. Poros utak kígyóztak fel a kerítéssel körbevett fehér klinikákig, svájci nevek a névtáblákon. Mindent megtettem, hogy csevegjek Stephfel, hogy barátként viselkedjek, vagy hogy legalább valaki olyannak tűnjek, aki az ismerőse lehet. De nehéz volt az édes közömbösségének falain át kapcsolatot teremteni vele. Neki én csak egy újabb unalmas felnőtt voltam... és folyton azon töprengtem, miért jöttem ide, és mi történt volna, ha nemet mondok.

Este elindultunk a Szurdokoson túli ösvényen a Spanyoltető felé. A levegő lélegzetelállítóan élettel teli volt a tenger illatától és hangjától, a hatalmas sziklák pedig fehérek a sok sirálytól. Ahogy a reszkető füvön, a pázsitszegfük között másztunk, hátrapillantottam, és arról kezdtem mesélni Stephnek, hogy a hegyfok a nevét az Armada egyik hajójáról kapta, amelynek roncsai itt értek partot egy vihar után. De olyan komolyan bólintott, és úgy hunyorgott, hogy nem találtam a szavakat.

Claire tökéletes házigazda volt. Az összes idejét nekem szentelte, azokról az időkről csevegett, amikor még együtt éltünk, és ahogy felidézte az emlékeket, azok szebbnek tűntek a valóságnál. Mesélt a szigetről, arról, mi változott, pedig valójában minden ugyanolyan maradt. Áthívott embereket, nagy autók álltak a felhajtón, és ott voltak a régi dalok és a régi arcok. Aranyos, barátságos emberek, akik biztonságban érezhetik magukat a pénzükkel és erejükkel. Annyira nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy valakit öregedni lássanak, hogy emlékeztetnem kellett őket, ki is vagyok. Az a benyomásom támadt, hogy ők még akkor is mosolyogni fognak és bort kortyolgatnak, amikor elfogy az oxigén és meghal a világ.

Claire elvitt Stephfel a Curraghs Állatkertbe, és hirtelen megcsapott a változás érzése, mikor megláttam a sok új ketrecet tele trópusi fajokkal. Páviánok, kolibrik és lajhárok. Olyan teremtmények, amelyekből csak csontok maradtak volna a sivatag futótüzében, ha nem itt lennének. Bár itt is szomorú volt látni őket, amint próbálnak természetesen viselkedni a rácsok mögött. De az összes régi kedvenc is felvonult. Párducok, vidrák és pingvinek, amelyektől a sirályok ellopkodták a halakat, és Loghtan-juhok, amik valaha ezen a szigeten legeltek. És a nagy látványosság: Steph majdnem úgy szaladt a kerítés felé, mintha emlékezne a legutóbbi alkalomra. Madelaine is odabaktatott a rács túloldalán.

Madelaine egy ideig sokat szerepelt az újságokban ifjúkoromban, mikor még léteztek igazi újságok, amikben szerepelhetett. Amennyire tudom, valószínűleg ugyanaz a klinika alkothatta, amelyik Stephet is. De akkoriban a szigetlakok idegesebbek voltak, nyugtalankodtak, mit szólnak hozzá a szárazföldiek, hátha közbe akarnak avatkozni. Hátha el akarják venni az összes pénzt és a varázslatot, az aranytojást tojó tyúkot. A szigetlakók azt akarták, hogy úgy tűnjön, olyan dologgal foglalkoznak, amire rá lehet aggatni a nagy TUDOMÁNY feliratú táblát. Valamivel, ami nem pusztán pénzkeresetnek és önös érdeknek látszik.

Madelaine nekidörgölte hatalmas oldalát a kerítésnek. Bundája gubancos volt és olajos, s úgy bűzlött, mint egy ázott kutya. Mintha a történelem összes ázott kutyáját egy helyen, ugyanabban az időben halmozták volna fel. Claire és én hátrahőköltünk, de úgy tűnt, Stephet nem zavarja, hogy avas mosogatórongy-szerű levegőt szív. Madelaine bozontos fején magasan ülő, apró fekete szemével ráhunyorgott, mintha viccet mesélne neki. Az agyarai még nagyobbra nőttek az utóbbi tíz évben, mióta utoljára láttam. Borzasztóan kényelmetlennek tűntek. És ez a forróság!

Steph átnyúlt az ujjaival a dróton, bele a gubancos bundába. Madelaine elhajolt egy kicsit, aztán mennydörgőén morgott egyet. Madelaine, a mamut: eredeti sejtjei az utolsó, szőrt tartalmazó jégkockák egyikéből származnak, amelyek a szibériai olvadásnál bukkantak fel. A DNS-spirál lépcsőjéből néhány fok megrongálódott, ezeket a réseket számítógéppel töltötték be. Ennek eredményeképpen sok vita alakult ki arról, vajon Madelaine valódi-e, vagy csupán valakinek az elképzelése arról, hogyan nézhetett ki egy mamut. Argentínában is előállítottak egyet ugyanabból a sejtdarabkából, de annak rövidebb volt a szőre és két púpja nőtt, majdnem olyanok, mint egy tevének. Az oroszok szintén kidolgozták saját változatukat, és nem voltak hajlandóak felvenni Madelaine-t a hivatalos mamutklubba.

Az igazi Stephet ugyanennyire érdekelte Madelaine. Vetetett velünk egy posztert a szuvenírboltban az állatkertből kifelé menet. Most ez előzetes figyelmeztetésnek tűnt. Steph és Madelaine. A nagy és a kicsi. Darabkák az irhából, a bőr középső rétegéből, ez a legalkalmasabb a klónozásra. Emlékeztem erre a tényre, talán valahol szerepelt a poszteren.

Az állatkert kávézójának teraszán ültünk. Gyíkok szaladgáltak a kaktuszos sziklakertben, és a ponyvatető alatt piros és zöld törpepapagáj-rajok tollászkodtak és csapkodtak, morzsák után kutatva az árnyékos járdán. Steph megivott még egy doboz feketeribiszkelevet, ami megint elszínezte az ajkait. Folyton az jutott eszembe, mennyire utálta az ilyesmit az igazi Steph. Azt mondta, túl édes.

Ez a Steph vidáman csevegett. A múltról kérdezgetett, a legutóbbi alkalomról, mikor itt járt.

Nem úgy tűnt, mintha zavarná a régi Steph szelleme, inkább csak érdekelte. Egyenesen Claire-re nézett, az én tekintetemet kerülte.

Megkérdeztem tőle:

– Nem gondolod, hogy nagyon melege lehet a mamutnak?

– Úgy érted, Madelaine-nek.

Bólintottam.

– Madelaine, a mamut.

Összeráncolta az orrát, és a jobb lábával hintáztatta magát a székkel. Steph gondolkodott. Attól eltekintve, hogy lila volt a szája, ugyanolyannak tűnt, mint régen. Erősen kellett hunyorítanom, miközben őt néztem. Aztán az állatkerti rózsaszín és fehér kisvonat elzötyögött mellettünk, és elvonta a tekintetét. Elfelejtette a kérdésemet. Nem válaszolt.

Ez az új Steph olyan volt, mint egy összekevert kirakós játék. Néhány darab odaillett, néhány darab hiányzott, néhány darab nem stimmelt.

 

 

A klinika, ahol újracsinálták Stephet bőrének felolvadt maradványaiból, a Douglasre és a kikötőben horgonyzó nagy jachtokra letekintő hegy tetején állt. Claire magával vitt, amikor eljött Steph mélyterápiájának az ideje. Sok ilyen hely volt a szigeten, amelyek különleges dolgokat állítottak elő a világ olyan részei számára, amelyek távol tudtak maradni attól a rossztól, ami történt. Új növények, új állatok, új emberek. Apró agyak, mint az is, ami a voxomban fészkelt. Napbarnított, hajszálcsíkos emberek lebegtek el mellettünk a szürke szőnyegen. Csalódott voltam. Egyetlenegy fehér köpenyt láttam egész idő alatt, amíg ott voltam.

Elvitték Stephet, aztán megmutatták nekem egy vastag üvegen keresztül, kiterítették egy fehér lepedőn, mint egy szemfedőn, és kis drótok kígyóztak a fején. A mellettem álló orvos átkarolta a vállamat, és az irodájába vezetett. Leültetett az asztalával szemben. Csak egy kis közvetlen beszélgetés, mondta, és rám mosolygott a szigetlakok mosolyával.

Az irodája ablakából nagyszerű kilátás nyílt Douglasre. Észrevettem, hogy az összes jacht bent horgonyoz. Vihart jósoltak, nem mintha lett volna bármi módja az időjárás-előrejelzésnek. A gondolat az álmomra emlékeztetett, amikor a csónakban voltam Stephfel. Kinyitotta a száját. Minden visszafelé áradt egészen addig, amíg ki nem húztak minket a vízből, a helikopter lelapította a hullámokat, a kötél belevágott a fehér bőrébe, és mintha egy növény levele ragadt volna az arcára.

Az orvos kopogott a ceruzájával.

– Mind úgy érezzük – mondta –, hogy az ön hozzájárulása életbevágóan fontos, ha azt akarjuk, hogy Steph visszanyerje teljes személyiségét. A mélyterápiával nagyon sokat elértünk. Tud járni, beszélni, még úszni is. És minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy visszaadjuk az emlékeit is.

– Ki tudnak találni emlékeket?

Sötét volt a horizont. Zászlók lobogtak. Kerítések zörögtek. A tenger hullámokat vetett.

– Mindannyian kitalálunk emlékeket – válaszolta. – Ön nem írt történeteket? Tudnia kellene, hogy az emlékek és a múlt eléggé különböző dolgok.

– Mit akar, mit tegyek?

– Csak legyen a közelben, Tony! Hamarosan megszereti magát.

– Ez a kislány úgy néz ki, mint a lányom valaha. Ön pedig azt kéri tőlem, viselkedjek úgy, mint a család egy barátja.

A ceruza újra kopogott.

– Köze van ennek ahhoz, ahogyan Steph meghalt? Ez a probléma? Önmagát hibáztatja?

– Természetesen magamat hibáztatom... és nem, nem ez a probléma. Ez lehet a baj életem más darabjaival... ezért nem tudok írni. De semmi köze Stephhez. Ehhez a Stephhez.

– Rendben – mondta. – Akkor mit tegyünk?

Vártam. Az árbocok dülöngélését néztem a szürkülő kikötőben.

– Vagy egy javaslatom – szólalt meg az orvos. – Engedje, hogy használjuk a voxát!

Megráztam a fejem.

– Nem.

– Ha megadja a jelszót, az összes adatot lemásolhatnánk a számítógépünkre. Tökéletesen biztonságban lenne. Megszűrnénk, természetesen. Csak egy kis százalék lenne lényeges.

– És maguk beletöltenék az én kósza gondolataimat Steph fejébe.

– önnek nagy része benne van abban a voxban. Biztosítom róla, hogy csak azt vennénk ki belőle, ami jó és hasznos. – Felállt, és kinyújtotta a karját, hogy kezet rázzunk. – Gondolkozzon rajta!

Én biztos vagyok benne, hogy ez az út visz előre. Stephért.

Claire felhúzta a homokfutó tetejét még a klinika parkolójában, amikor az első esőcseppek lehullottak. Steph hátul ült és egy újabb doboz lila levet szopogatott. Csöndes volt, még ahhoz képest is, hogy a közelében voltam. Ezt a mély terápiának tulajdonítottam, annak a sok új dolognak a fejében. Az eső akkor kezdett rá igazán, amikor elértük a Tündérhidat. Üdvözlet a tündéreknek: Cren Ash Tou. Szürke fátylak lógtak alá az égből. A homokfutó teteje tele volt lyukakkal és szakadt varrásokkal, így fáztunk és eláztunk, mire Kellaugh-ba értünk, átdöcögtünk a felhajtó pocsolyáin, és a bejárati ajtóig futottunk.

Néztem, amint Fergus felkapja Stephet a villámoktól megvilágított hallban, és vízcseppeket szórva maguk után beviszi a fürdőszobába. Csapok sisteregtek és csövek kopácsoltak. Hallottam a kislány sikongatását, a férfi rekedtes nevetését.

 

Megfürödtem az új szárnyban, és tovább maradtam ott, mint szándékoztam. Megkönnyebbülés volt, hogy nem vagyok útban. Tiszta fehér falak, új szappan és törölközők vártak Claire következő látogatójára. Életem legboldogabb napjai közül párat itt töltöttem, írtam és szerelembe estem. Claire apja akkor még élt. A lány szabad lélek volt, úgy költötte az öreg pátriárka pénzét a szárazföldön, mintha nem lenne holnap, ami nem is állt távol az igazságtól. Londonban találkoztunk a második nagy áradás előtt. Kiharcolta az engedélyeket, hogy meghívhasson Kellaugh-ba, mint később rájöttem, azért, hogy lecserélhesse rám a szobrászt, aki kőportól mocskosán hagyta ott a szőnyeget. Szeretkeztünk, szerelembe estünk. Az apja meghalt, és én beköltöztem hozzá a házba. Megszületett Steph, még össze is házasodtunk. A munkáim akkoriban kelendőek voltak, még azzal is ámíthattam magam, hogy valójában nincs szükségem a támogatására. Azt hittem, megtaláltam életem folyását, itt fogok élni Claire-rel és Stephfel. Lebarnulok és nevetségesen sokáig fogok élni a napon, s hagyom, hogy a fehér ruhás emberek gondoskodjanak a ráncokról és a tumorokról. Claire művészeket gyűjtött. Pénzt, bátorítást, kritikát és kapcsolatokat biztosított nekik. Általában a testét is odaadta nekik.

Mivel azt hittem, még mindig szükségem van Claire-re, és Steph miatt is, tovább maradtam Kellaugh-ban, mint kellett volna. A sziget függővé tesz, még azt is, aki nem tartozik ide. A pénz, a partik, az erő. Az emberek, akik olyan bájosak és természetesek voltak, akik jártasak voltak történelemben, humorban és művészetekben, akik felkaphatták a telefonkagylót és életet vagy halált hozhattak másokra, akik konyak és pezsgő mellett beszélgettek és vitatkoztak napfelkeltéig, akik csínytevéseket szerveztek vagy komolykodtak vagy azt játszották, hogy szerelmesek... akik bármit és bárhogyan megtettek egészen addig, amíg a saját útjukat járhatták.

Fergus csak az utolsó volt a hosszú sorban. Emlékszem, hogy beléptem az új szárny hálószobájába kölcsönkérni egy könyvet, és ott találtam őt meg Claire-t, a testük nedvektől és izzadságtól fénylett. Felültek és nem szóltak semmit. Csak én szégyelltem magam. De valójában Claire soha nem hazudott nekem a szeretőiről. Csak távol tartotta a dolgot a látókörömtől. Nem volt okom a hirtelen érzett sokkra; mindig is tudtam, hogy a sziget csak önmagához hűséges. De sokkal nehezebbnek bizonyult abbahagyni a színlelést.

Így hát kiszaladtam, lerohantam a lépcsőn a fehér csónakhoz, át az udvaron, ahol a bougainvillea buján virágzott. Steph is korán kelt aznap, ott ült a hintaszékben, a lábát a kövezet felett tartotta, hogy ne másszanak fel rá a hangyák. Köszönt, megkérdezte, horgászni megyek-e és velem tarthat-e. Rámosolyogtam, és összeborzoltam a haját. Az ég forró kék fém volt. Steph fogta a kormánylapátot. A víz úgy csúszott az evezőkön, mint a kocsonya.

Addig eveztem, míg a szél lehűlt, és Manannan homályos ködbe burkolta a szigetet.

 

Aznap este, a klinika után bementem Stephhez, hogy jó éjt kívánjak. El is akartam búcsúzni, bár abban még mindig nem voltam biztos, hogy elmegyek. A vihar kopogott az ablakon, és lent hullámok verték a sziklákat. Sötétnek láttam az arcát a párnán, a szeme csillogott.

– Nem ébresztettelek fel?

– De nem ám!

– Így mondtad régen is. De nem ám! Mint egy cowboy.

– Anyu azt mondja, sok olyan dolgot teszek, mint régen.

– Nem érzed ezt furcsának? Biztos vagy benne, ki vagy?

Becsuktam az ajtót. Abszurd ilyet kérdezni egy hatévestől. Leültem az ágya mellett álló fonott székre.

– Az apukámnak érzed magad, amikor rám nézel?

– Két irányba húz a dolog. Nem ismertél meg.

– Tudom, ki vagy. Láttam a képedet a könyv hátulján, amit anyu mutatott.

De nem úgy nézel ki.

– Az régen volt. Az igazi Steph... más volt.

Az igazi Steph. Itt van, kimondtam.

– Nem teljesen értem.

– Nem is kell. Az vagy, aki vagy.

Minden nehéz volt bennem. Ebben a szobában, amit olyan jól ismertem. Meg akartam puszilni, az ölembe venni, valami áttörést akartam végre, valami valóságosat tenni. De tudtam, hogy ezzel csak a csupasz emlékek burkát érinteném meg.

– Milyen volt, amikor anyuval és Stephfel voltál?

Próbáltam elmesélni neki, úgy beszéltem hozzá, mint valami emberi voxhoz. Milyen érzés felébredni a napon, a reggel konyhai zűrzavarában. Sétálni a sziklákon a pázsitszegfűk között, ahol minden egyes pengeszerű fűszál érintése éles. Meséltem neki a végtelen napokról, amikor horgászni mentünk a kis fehér csónakkal. Arról, hogy végül mindig helyekre és tárgyakra gondolunk, amikor valójában embereket értünk alattuk, de az érzések túl erősek.

Az emlékek fonalai között egyszer csak már a csendnek hebegtem. Steph légzése olyan lassú és könnyed volt, amilyen csak egy gyereké lehet. Előrehajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Enyhe feketeribiszke-illatot éreztem. Otthagytam az álmaival.

A szobámban találtam Claire-t, kezében a voxszal, a piros fény világított a sötétben. Leültem mellé az ágyra. Fehér frottír ruha volt rajta. Illata egyszerre volt friss és őszies, boldog és szomorú.

– Tudod, mit kértek ma tőlem – mondtam. – A klinikán.

– Megváltoztál, Tony. – A vox kis drótjait lóbálta előre-hátra. – Azt hittem, visszahozhatom a régi énedet.

– Mint visszahozni a régi Stephet?

– Nem – felelte. – Az lehetséges. Te vagy lehetetlen.

A voxot bámultam. Izzó fadarab a két keze bölcsőjében.

– Miért rángattál át ide? Én nem lehetek az az ember, aki neked kell... Soha nem is voltam az. Egy legendaszerű alakot akarsz Steph apjának. Én ezzel nem szolgálhatok. Azt akarod, olyan legyek, mint szegény Fergus? Ő nem művész, elvesztette az indulatát, ő semmi.

Próbáltam a szemébe nézni. Még ebben a sötétben is nehéz volt. Éreztem az erejét, mint a testmeleget. Valami, amit meg lehet érinteni, amit nem lehet megtagadni. Claire ugyanúgy nézett ki, de megváltozott, több lett benne az, amitől féltem. Ő ide tartozott, erre a varázslatos szigetre.

– Fergus legalább még mindig fest – mondta. Megrázta a fejét, búzamező haja meglebbent. – Sajnálom, Tony, nem úgy értettem... Megvan a saját életed, tudom. Csak vissza akarom hozni Stephet.

Akarom; úgy mondta, hogy a szó Istennek szóló utasítássá vált. Nem mintha Istennek nagy befolyása lett volna a szigeten. Csak visszavonultan lehetett őt elképzelni, amint behűtött Dom Perignont kortyolgat a medence mellett, és a régi szép napokat idézi fel, mint egy ősi miniszterelnök a szárazföldről, aki még mindig fent él Ramseyben. A legtöbb tettét ócsárolták, ami pedig megmaradt, azt elfeledték.

– Nem maradhatok itt tovább – mondtam.

– Muszáj segítened. – Furcsa erő volt a hangjában, ilyet még soha nem hallottam. Az irányítás hűvös érzete csapott meg, nem amiatt, aki voltam, hanem amiatt, akivé nem válhattam.

Azt kérdezte:

– Megmutatod nekem a voxot? Soha nem engeded, hogy meghallgassam.

Elvettem tőle, és a torkomhoz érintettem a drótokat. Elsuttogtam a jelszót, egy értelmetlen hangot. Találomra visszatekertem. Tisztán és habozás nélkül töltötte be a hangom a szobát.

...noha nagyon sok dolgot elfelejtettem, nem tudtam nem visszaemlékezni arra, milyen érzés volt vele szeretkezni. Mindenre emlékeztem. A körmei a hátamon. Az illata. Az ereje. Ő azt mondta régen, számára olyan volt, mint a tűz. A tűz, ami most az ő szemében lobogott a gyertyafényben, az üres poharak mellett...

Kikapcsoltam. Mosolyognom kellett azon, hogy a vox pont ezt választotta. Végül is saját aggyal rendelkezett. De az egész elméletinek tűnt, sosem voltak titkaim Claire előtt.

– Szóval ez az üzlet? Odaadom neked az emlékeimet, és te elengedsz?

Elmosolyodott a sötétben.

– Nincs üzlet. – Felém nyúlt. A fehér ruha lecsúszott, és bőre megcsillant a vihar felvillanó fényében. A levegőben az ő illata szállt és Kellaugh-é, kekszesdobozoké és nyirkosságé. Volt egy pillanat, amikor a múlt és a jelen találkoztak. Ujjai vért fakasztottak a hátamból. Áthasítottak a bőr rétegein, az emlékek rétegein. A tűzben Stephre gondoltam, akit beburkol az álom édes lehelete, és az ő újrateremtésére.

 

Ez volt Tony utolsó bejegyzése, mielőtt visszatért volna a szárazföldre. Most már, hogy én itt vagyok, ő nyilván nem jöhet vissza. Claire azt mondja, minden egészen rendben ment másnap. A vihar utáni tiszta levegőben az út a klinikára, és aztán a repülőtérre. Ez volt az egyetlen út kifelé; talán addigra már ő is megértette.

Ez a vox egy jó másolat. Ennyi a közös bennünk, a voxomban és bennem. Most tél van. Kényelmesen élek az új szárnyban, csak fázom, ha északnak fordul a szél és elszívja a meleget a tűzből. Tegnap láttam egy jéghegyet az ablakomból. Hatalmasnak tűnt, még félúton a horizont felé is. Tiszta fehér volt a szürke ég alatt, egy jobb világból érkező fényként világított.

Együtt szoktunk étkezni, mint egy család, mi négyen. Claire. Fergus. Steph. Én. A beszélgetés általában vidáman zajlik, és van némi izgalom. Csak néha sötétséget látok Claire nagy kék szeme mögött. Olyan tekintet ez, amit értek, de nem tudnám leírni. Mindazonáltal minden nagyszerű itt, ezen a szerencsés szigeten. Még Fergus is jó barát a maga tétova módján. Nem zavarják öt Claire éjszakai látogatásai az új szárnyban, amikor szeretkezünk. A megállapodással kapcsolatban minden békés és diszkrét.

A mélyterápia sok mindent visszahozott. Mostanában gyakran nem tudom eldönteni, hol kezdődnek a saját igazi és friss emlékeim. De még mindig hasznos, ha visszatérek a voxhoz, és azt a belső hangot hallgatom. Úgy érzem, Tony érzései és gondolatai közül sokkal azonosulok. Mi ketten annyira hasonlítunk egymásra, noha én nem vagyok több, mint a Claire körmei alól kiszedett icipici húsdarab.

Mikor először átmásoltam a voxot, az első dolgom volt, hogy visszatekerjem a tíz évvel ezelőtti nyárra, arra a napra. Tonynál – az igazi Tonynál – volt a szerkezet, amikor Steph megfulladt, a vihar vibrálása valószínűleg bekapcsolta a felvételt.

Hallatszik a víz egyhangú dübörgése. A használhatatlan, felfordult csónaknak ütődő hullámok tompa puffanásai. Tony reszkető légzése. Steph hangja is ott van, a régi Stephé, akit én soha nem fogok megismerni, a vox valamilyen trükkje folytán az ő hangja is bekerült az áramkörbe. Fázom, apuuu. Kérlek, segíts! Nem tudok fennmaradni. Hideg. Fáj. Sajog. Fáj. Kérlek, apa. Segítesz, apa? Segítesz!

De ez már régen volt. Nem tudom kitörölni az emléket, mégsem hiszem, hogy valaha is meghallgatnám újra.

 

 

Szabó-Kállay Anna fordítása