4.

A dzsungel élénkzöld szőnyegébe folyók hasítottak ezüstösen. Evant meleg légáramlat örvénylette körül, amint kihajolt a helikopter ajtaján; biztosítóöve a vállába vágott. Huszonhárom éves volt, technikusőrmester. Második szolgálati idejét töltötte épp.

Szemüvegének lencséjén jelek villantak föl, a célpontot mutatva. Két falu, egymástól nem messze, közöttük csupán egy hajszálérvékony úttal. Ez utóbbi hirtelen artériává szélesült, ahogy a helikopter megdőlve ereszkedni kezdett.

A földön fények villantak. Evan remélte, a parasztoknak csak kalasnyikovjai vannak; az előző héten valami eszelős egy rozsdarágta SAM-mel leszedtek egy koptert. Aztán figyelmét lefoglalta a vírustartalmú ragacsos eső szórási programjának beállítása, hogy a kukoricaföldeket a lehető legoptimálisabban terítsék be.

Visszafelé a pilóta, aki öreg róka volt már, hátraszólt neki az interkomon:

– Napról napra rosszabbodik a helyzet. Régen csak leszedtünk egy levelet, aztán a többit a klónozás elintézte. Még csak lopásnak se nevezhette senki. De ez már... Mindig tudtam, hogy a háború árt az üzletnek.

– A társaság birtokolja a kukorica genomjának a jogait – válaszolta Evan. – Azokat a parasztok nem termeszthetik.

– Öregem, maga aztán feltétlen híve a társaságnak! – mondta a pilóta csodálattal. – Lefogadom, azt se tudja, milyen ország fölött járunk.

Evan elgondolkodott, aztán így szólt:

– Mióta fontos az?