10.

Fekete köpenyes ufóemberek csúszkáltak lustán a napon, amőbaként össze-összehúzódva. A delfinoidok uszonyaik alá rejtett csápokkal lebegtek zavaros vizű tartályaikban. Voltak még vándorló tengeri csillagok, ide-oda bucskázó tüskebokrok, egykarú-egylábú kígyók, és apró, smaragdként csillogó madarak rajai, melyek együtt alkottak egy-egy gondolkodó lényt.

Emberek voltak mind, képtelenül elváltozott emberek, megfertőződve ezernyi mikroszkopikus gépvírussal, melyek kívánságra újra meg újra átalakították testük szerkezetét.

Evan zárkózottan élt birtokán. Köztiszteletnek örvendett, mint a poszthumánus forradalom szellemi atyja. Egy bíborbundás mikroszaurusz volt az egyetlen társa, mindenüvé követte. Fölvette minden megnyilvánulását, hisz a férfit az a megtiszteltetés érte, hogy halandóvá választották.

– Nem bánok semmit – mondta Evan –, kivéve talán azt, hogy nem követtem a feleségemet, amikor átváltozott. Tudod, mindent előre sejtettem. Ezt az egészet. Tisztában voltam vele, ha a technológia kellőképp leegyszerűsödik, és kellőképp olcsóvá válik, a társaságok elvesztik uralmukat az események fölött. Ugyanúgy, mint a televíziónál vagy a komputereknél... De hát azokra te már nem is emlékezhetsz.

Sóhajtott. Az a különös érzés szállta meg, mintha mindezt egyszer már elmondta volna. Vagy egy évszázada nincs már újabb gondolata, eltekintve a vágytól, hogy véget vessen a gondolkodásnak.

– Azt hiszem, a magam módján én is komputer vagyok – mondta a mikroszaurusz. – Fogadod most a gyarmatok delegációját?

– Később. – Evan odabicegett egy padhoz, és lassan leült. Az utolsó hónapokban enyhe ízületi gyulladások támadták meg, keze fején pedig egyre újabb májfoltokat fedezett föl. A halál végül csak felszínre hozza a genomjában oly sokáig elnyomott káros tulajdonságokat. Forrón tűztek át a nap sugarai a fölé boruló faszerűségek lombja közt; Evan elszenderedett, aztán arra ébredt, hogy egy csapatnyi tengeri csillag figyeli. Kék emberszemeik voltak, egy-egy minden izmos karjuk végén.

– Tiszteletük jeléül szeretnék a genomodat a Marsra vinni – szólt a kis bíbor triceratopsz. Evan fölsóhajtott:

– Én csak egy kis békére vágyom! Pihenni akarok! Csöndben meghalni.

– Ó, Evan – mondta türelmesen a kis triceratopsz –, hisz te is jól tudod, manapság már semmi nem hal meg igazán!

Németit Attila fordítása