Menekülési kísérlet

Ennek a rövid kisregénynek hatalmas szerepe volt a mi szempontunkból, fordulópontnak bizonyult ABSZ^[27] korai alkotói munkásságában. Maguk a szerzők egybehangzóan vallották, hogy éppen ezzel a kisregénnyel kezdődik az „igazi Sztrugackij”.

A Menekülési kísérlet az első olyan művünk, amelyben keresztezi egymást a Múlt, a Jelen és a Jövő, és mi először értettük meg, mennyire hatásos és produktív – tisztán irodalmi-művészi szempontból – ez a kereszteződés.

Ez az első művünk, amelyben felfedeztük a magunk számára a Vándorok témáját, bár maga ez a fogalom akkor még fel sem merült, csak az volt a kérdés: be kell-e avatkoznia egy magasan fejlett társadalomnak egy elmaradott civilizáció ügyeibe – akár a legnemesebb szándékkal is? Ez a kérdés abban a korban egyáltalán nem volt triviális, mivel a Szovjetunió minden ideológiailag felvértezett polgára (a Sztrugackij fivéreket is ideértve) biztos volt abban, hogy igen, be kell avatkozni, sőt elkerülhetetlen, és bármikor kész volt Mongólia példájára hivatkozni, „amely a Szovjetunió önzetlen segítségének köszönhetően a feudalizmusból egyenesen a szocializ-musba ugrott át”.

Továbbá ez az első olyan művünk, amelynek kapcsán megéreztük, milyen édes, micsoda bűvös erő rejlik abban, ha eltekintünk a magyarázatoktól. Mindenféle magyarázattól – a tudományos-fantasztikustól, a logikustól, a tisztán tudományostól vagy akár az áltudományostól. Kiderült, micsoda remek érzés közölni az olvasóval: ez és ez történt, de hogy miért történt, hogyan történt, honnan került ide – nem számít! Elvégre nem erről van szó, hanem egészen másról, arról, amiről a mű szól.

És végül ez volt az első művünk, amelyhez a legkegyetlenebb, akkor teljességgel leküzdhetetlennek érzett válságon át jutottunk el, amely tíz teljes gyötrelmes órán át tartott.

A történet megírásának első kísérletei 1962 januárjára tehetők. Egy távoli bolygó, a lakosság a rabszolgatartó társadalom színvonalán, egy hanyag szupercivilizáció által ott hagyott technika elemei (ez mellesleg emlékeztet a Piknik az árokparton-ra, igaz?). A papok és „antik” tudósok próbálkozásai, hogy vizsgálják és felhasználják ezt a technikát. Azután földi kommunárok érkezése a bolygóra (a Szíriusz-A rendszerbe való baráti humanoidok társaságában), és – háború, iszonyatos, könyörtelen és értelmetlen háború. Az egyik fél beveti a szupertechnikát – úgy-ahogy, ujjakkal bökdösve, ahogyan a hozzá nem értő papok elsajátították –, a másik oldalon pedig ott a földiek és szíriusziak nem kevésbé félelmetes technikája. Ők, bár nem értik, mi történik, kénytelenek teljes erőből védekezni.

Az első változatot 1962 február-márciusában írtuk meg. Egyébként, emlékszem, kezdetben nem is nagyon siettünk. Az volt a benyomásunk, hogy a vázlatot nagyon alaposan kidolgoztuk, igaz, a befejezés egyelőre még nem volt világos, de bőségesen elegendő epizódot kitaláltunk, csak neki kell ülni, és leírni. Ezért előbb minden sietség nélkül megírtunk egy Útjelzés című elbeszélést (amely később a Nehéz istennek lenni prológusává vált), és csak ezt követően fogtunk hozzá a kisregényhez.

Ennek a kisregénynek akkor még nem volt semmiféle címe, még feltételes, kódolt sem, a vázlatból ekkor már kimaradtak a mindenféle szíriusziak, de volt három XXII. századi fiatal – két fiú és egy lány –, akik elindulnak egy kevéssé felderített bolygóra vadászni és megmozgatni a tagjaikat. Velük tart egy különös, unalmas és némiképp vad öregember, aki szinte a legutolsó pillanatban kéredzkedik be hozzájuk. Ez a bácsi valójában a kísérleti pszichológia szakembere, az egész utazás alatt titkon különböző pszichológiai kísérleteket akart elvégezni mit sem sejtő ifjú útitársain. A cselekmény trükkje az volt, hogy a fedélzeten történő furcsa események (a pszichológus bácsi kísérletei) simán átmennek a már a bolygó felszínén történő furcsa és félelmetes eseményekbe. A cselekmény alakításának ezt a módját tíz évvel később sikeresen alkalmaztuk Gyilkossági ügy (Fogadó a Halott Alpinistához) című fantasztikus kriminkben. Ám itt nem működött ez a módszer. Szinte rögtön az elején kialakult valamiféle érzelmi, azután ráadásul még egy logikai zsákutca is, egyre nehezebb, nyúlósabb, unalmasabb lett írni. Már két vagy három fejezet, úgy húsz oldal elkészült, de a zsákutca érzése nem múlt el, oldalról oldalra egyre erősebbé vált. Nyilvánvaló lett, hogy ezt a cselekményt nem akarjuk megírni. Nem érdekel minket a megírása. Vigye el az ördög, mi közünk ezekhez az ifjú naplopókhoz és a rajtuk végzett pszichológiai kísérletekhez? És mit keres itt ez az unalmas fapofa bácsika? És egyáltalán mi szükségünk ezekre a háborúkra, amelyek olyan emberek közti félreértésekből fakadnak, akikhez nekünk semmi közünk? A munka elakadt.

AN^[28] elkeseredésében felbontott egy üveg vodkát, és csak úgy felhajtott egy félpohárnyit. BN mint az alkohollal szemben közömbös ember komoran járt fel és alá a szobában, egyik cigarettát a másik után szívta. Mindketten hallgattunk. Nem volt miről beszélni. És nem volt miért. Ez zsákutca volt – abszolút mohlepte, jeges és szűk zsákutca. Alkotói életrajzunk első igazi zsákutcája.

Természetesen már korábban is megesett, hogy beleütköztünk „az anyag ellenállásába”. Hát persze. Nem is egyszer, nem is kétszer. Olyasmi volt ez, mint valami időleges fulladásos roham, az ember szeretett volna kitörni belőle, felbukkanni a felszínre, átverekedni magát, mert az engedetlen epizód áthatolhatatlan bozótján túl ott volt a fény, látszott az út, kirajzolódott a cselekmény világos és vonzó célja. Ilyen esetekben egyszerűen abbahagytuk a makacskodó epizódon végzett munkát, megkerültük, és továbbmentünk. Megtanultuk már a hátunk mögött hagyni az ellenállás jelentéktelen gócait. „Előre! – kiáltott fel rendszerint AN. – Előre! Már kifulladóban vannak!” (Azt hiszem, a Sztálingrádi csata című, vitathatatlanul lakájszellemű és hazug, bár hatásos rendezői leleményekben nem szűkölködő filmből idézett.) És nem volt még olyan eset, hogy ez az „ék alakban végrehajtott tankroham” csődöt mondott volna. A megoldatlanul maradt epizód utóbb vagy minden nehézség nélkül beilleszthető volt az alapcselekménybe – vagy végleg kidobtuk, mivel a már kialakult egész alapján feleslegesnek bizonyult.

Ám ezúttal egy számunkra addig ismeretlen jelenségbe ütköztünk. Fal meredezett előttünk – komor és abszolúte áthatolhatatlan, és a fal mögött sem látszott semmi. Ez magának a célnak az elvesztése volt. Az egész, amit addig kigondoltunk, érdektelenné vált a számunkra, és az addig megírt 10-20 oldal nem vezetett sehová, semmire sem volt jó.

Nagyon jól emlékszem a kiúttalanságnak és csalódottságnak arra az érzésére, amely akkor rám szakadt – kiszáradt a szám, gondolataim begörcsöltek, üres fejemben betegesen visszhangzottak… De arra már egyáltalán nem emlékszem, melyikünknek támadt a zseniális ötlete: legyen a pszichológus apó jövevény a múltból. „…Na és hogy került oda, a XXII. századba?” – „Hát sehogy. Elege lett mindenből itt nálunk, és megszökött…” – „Úgy van! Egyenesen egy vallatásból szökött meg!” – „Vagy koncentrációs táborból!” Az áthatolhatatlan fal leomlott, és körülöttünk egyszeriben minden nyilvánvalóvá és világossá vált, bár már késő éjszaka volt! Újra magával ragadott minket, működésbe lépett a fantáziánk, csak úgy záporoztak a mondatok – mint valami alkotói bőségszaruból. Az egész vázlat ott helyben, még aznap éjszaka, mindössze néhány óra alatt kifordult a sarkaiból, újraépült, és leírhatatlan lehetőségek, perspektívák ragyogtak fel… Nagy dolog az alkotói válság! Átélni elviselhetetlenül kínos, de amikor túljutottál rajta, mintha újjászülettél volna, és úgy érzed magad, mint Ká, a piton, amikor ledobta régi bőrét – mindenhatónak, hatalmasnak és gyönyörűnek…

A kisregényt egyetlen lendülettel megírtuk – két-három hét alatt –, és azt a címet kapta: Szeresd felebarátodat. Ezt egyébként nagyon hamar átírtuk arra, hogy Szeresd ellenségedet. Az első változatnak egyébként egyáltalán nem volt epilógusa, a közömbös gépek oszlopára a perzselőből leadott lövésekkel ért véget (a perzselőnek akkor még pusztító volt a neve), és Saul kétségbeesésével, aki rádöbben, hogy nincs a világon erő, amely képes lenne megváltoztatni a történelem menetét. Később (amikor a kisregény már a szerkesztőségbe került) hirtelen kiderült, hogy a „szeresd ellenségedet” tulajdonképpen Nietzsche-idézet. Akkor találtuk ki az epilógust, amelyben Saul Repnyin megszökik egy szovjet koncentrációs táborból, és egyben a címet is megváltoztattuk Menekülési kísérletre. Egyébként ez a trükkünk sem jött be – a koncentrációs tábort át kellett írnunk németre (a Molodaja Gvargyija Kiadó vezetésének nyomatékos követelésére), de a kisregény még ezek után a változások és átdolgozások után is jól festett, és arra lehetett számítani, hogy kisebb szenzációt kelt majd szűkebb irodalmi körökben. Emlékezetem szerint még a szigorúan vett, minden izgalomtól mentes tudományos-fantasztikus irodalom olyan védelmezője is, mint Anatolij Dnyeprov zseniálisnak nevezte: ennyire megtetszett neki a hős megmagyarázhatatlan és megmagyarázatlan időbeli ugrása – amelynek semmi belső alapja nem volt, leszámítva a legfontosabbat, bármi legyen is az: a cselekményből fakadó tartalmit.

„Bármilyen törvényt meg lehet sérteni – az irodalmiakat vagy a valóságos élet törvényeit –, el lehet tekinteni bármilyen logikától, le lehet rombolni a hitelességet, mindennek, minden elgondolható és elgondolhatatlan előírásnak ellentmondva cselekedni – egyetlen esetben: ha ennek következtében elérhető a legfőbb cél – az olvasóban feltámad a készség az egész átélésére, és minél erősebb ez a készség, annál több joga van a szerzőnek a törvények megsértésére és lerombolására.” Körülbelül így vagy majdnem így fogalmaztuk meg a magunk számára a Menekülési kísérlet írásán végzett munka végső tanulságait, és ez a tanulság a továbbiakban nem egyszer segített nekünk, hogy túllépjünk „a megszokott elképzelések laposságán (beleértve a sajátjainkat is)” – ahogyan ez sok-sok évvel később megtörtént A hétfő szombaton kezdődik, a Csigák a lejtőn, A kárhozott város és a Rosszra ítéltettek esetében…