9. FEJEZET

A Tariel-Kettő szigma-D osztályú deszant csillagközi űrhajó arra szolgált, hogy kisebb létszámú, minimális laboratóriumi felszereléssel ellátott kutatócsoportokat juttasson el nagy távolságokra. Nagyon jól megfelelt tomboló atmoszférájú bolygókon való leszállásra, nagyon jó volt a manőverező képessége, szilárd volt, megbízható, és kilencvenöt százalékát az energiatartályok tették ki. Természetesen volt rajta lakótér öt tenyérnyi kajüttel, egy aprócska társalgóval, miniatűr hajókonyhával és egy tágas fülke az irányítás és ellenőrzés vezérlőpultjaival telezsúfolva. Volt raktere is, elég tágas, csupasz falú, alacsony mennyezetű helyiség, amelyben nem volt légkondicionáló, és – legvégső esetben – tábori laboratórium berendezésére volt alkalmas. Normális esetben a Tariel-Kettő, a legénységet is beleértve, legfeljebb tíz embert vett a fedélzetére.

A gyerekeket a két bejáraton át szállították be – a kicsiket az utasokén, a nagyobbakat a tehertér ajtaján át. Az ajtók mellett emberek sürögtek-forogtak, sokkal többen voltak, mint Gorbovszkij várta. Első pillantásra látható volt, hogy nem csak szülők és nevelők vannak itt. Távolabb hevertek a ki nem osztott ulmotronok és a Lalande nyomkeresőinek szánt felszerelések ládái. A felnőttek hallgatagok voltak, de a hajó körül szokatlanul nagy volt a zsivaj: csipogás, nevetés, vékony hangú, kusza éneklés – az a hangzavar, amely mindig is jellemezte az internátusokat, a játszótereket, gyerekrendelőket. Ismerős arcokat nem látott, csak oldalt pillantotta meg Alja Posztisevát. De most ő is egészen más volt – csüggedt, szomorú, és takarosan, elegánsan öltözött. Egy üres ládán ült, kezét térdére téve a hajót nézte. Várt.

Gorbovszkij kiszállt a pterokarból, és az űrhajóhoz ment. Amikor elhaladt Alja mellett, a lány szánalmasan rámosolygott, és azt mondta: „Markot várom.” „Igen, igen, nemsokára jön” – mondta kedvesen Gorbovszkij, és továbbment. De rögtön megállították, és rájött, hogy nem lesz egyszerű eljutnia az ajtóig.

Egy testes, szakállas, panamakalapos férfi állta el az útját.

– Kedves Gorbovszkij – mondta –, kérem, vegye ezt át. Hosszú, nehéz tekercset nyújtott Gorbovszkij felé.

– Mi ez? – kérdezte Gorbovszkij.

– Az utolsó képem. Johann Surd vagyok.

– Johann Surd – ismételte meg Gorbovszkij. – Nem tudtam, hogy itt van.

– Fogja. Alig van súlya. Ez a legjobb, amit életemben csináltam. Egy kiállításra hoztam ide. Ez A szél…

Gorbovszkijnak görcsbe rándult a gyomra.

– Adja ide – mondta, és óvatosan átvette a tekercset.

Surd meghajolt.

– Köszönöm, Gorbovszkij – mondta, és eltűnt a tömegben.

Valaki erősen és fájdalmasan megragadta Gorbovszkij karját. Megfordult, és egy fiatal nőt pillantott meg. Az asszonynak remegett az ajka, arca könnyes volt.

– Maga a kapitány? – kérdezte elcsukló hangon.

– Igen, Igen. Én vagyok.

A nő még erősebben markolta a karját.

– Ott van a kisfiam… A hajón… – Az ajka kezdett legörbülni. – Féltem…

Gorbovszkij csodálkozó képet vágott.

– De hát mitől? Ott teljes biztonságban van.

– Biztos benne? Megígéri nekem?

– Teljes biztonságban van ott – ismételte meg Gorbovszkij határozottan. – Ez nagyon jó hajó.

– Mennyi gyerek – mondta a nő szipogva. – Mennyi gyerek…

Elengedte Gorbovszkij karját, és elfordult. Gorbovszkij bizonytalanul toporgott, majd továbbindult a karjával és az oldalával védelmezve Surd remekművét, de azonnal megragadták a könyökét mind a két oldalról.

– Ez mindössze három kilót nyom – mondta egy sápadt, szögletes férfi. – Soha senkitől semmit nem kértem…

– Látom – hagyta rá Gorbovszkij. Valóban látható volt.

– Ez itt a Hullámról tíz év alatt gyűjtött megfigyelések összefoglalója. Hatmillió fotókópia.

– Ez nagyon fontos! – erősítette meg a másik ember, aki Gorbovszkij bal könyökét fogta. Vaskos ajka, borotválatlan arca, és apró könyörgő szeme volt. – Tudja, ez Maljajev… – mutatott a másik emberre. – Feltétlenül magával kell vinnie ezt a csomagot….

– Hallgasson, Patrick – mondta Maljajev. – Leonyid Andrejevics, értse meg… Hogy ne ismétlődhessen meg ez… Hogy soha többé… – a hangja elfulladt –, hogy soha többé senki ne állíthasson minket ilyen szégyenteljes választás elé…

– Hozzák utánam – mondta Gorbovszkij. – Foglalt a kezem.

Elengedték, megindult, de térde beleütközött egy jókora, ponyvába burkolt tárgyba, amelyet látható erőlködéssel tartott két egyforma kék barettet viselő fiatalember.

– Nem vinné ezt el? – lihegte az egyik.

– Ha lehetséges – mondta a másik.

– Két évig építettük…

– Kérem…

Gorbovszkij megrázta a fejét, és óvatosan megpróbálta megkerülni őket.

– Leonyid Andrejevics – mondta panaszosan az első.

– Könyörgünk magának.

Gorbovszkij megint megrázta a fejét.

– Ne alázkodj meg – mondta a másik dühösen. Hirtelen elengedte a maga oldalát, a beburkolt csomag döngve a földre zuhant. – Mit tartogatod?

Váratlan dühvel belerúgott a dologba, és erősen sántítva odébb ment.

– Vologyka! – kiáltott utána rémülten a másik. – Ne őrülj meg!

Gorbovszkij megfordult.

– A szobrászoknak természetesen nincs miben reménykedniük – szólalt meg közvetlenül mellette egy behízelgő hang.

Gorbovszkij csak a fejét rázta: képtelen volt megszólalni. A nyomában, a sarkára hágva lihegett Maljajev. Egy másik csapat ember, tekercsekkel, mappákkal, csomagokkal a kezében nyomban nekilódult, és megindult mellette.

– Talán lenne valami értelme… – szólalt meg idegesen az egyikük. – Talán mindet… Összerakni a raktér ajtajánál… Tudjuk, hogy kevés az esély… De hátha marad majd hely… Végül is ezek nem emberek, ezek tárgyak… Be lehet dugni őket valahogy… valahova…

– Igen… igen… – mondta Gorbovszkij. – Kérem, szervezze ezt meg. – Megállt, a remekművet áttette a másik vállára. – Közölje ezt mindenkivel. Tegyenek le mindent a raktér ajtajánál. Úgy tízlépésnyire, oldalt. Rendben?

A tömegben mozgolódás kezdődött, már nem fogták körül olyan szorosan. A tekercses, csomagos emberek kezdtek szétszéledni, és Gorbovszkij végre kijutott az utasbejárat előtti szabad térségre, ahol a párosával felsorakozott apróságok vártak a sorukra, hogy Percy Dickson kezébe kerüljenek.

A tarka ingecskét, nadrágocskát és sapkát viselő aprónépet örömteli izgalommal töltötte el az előttük álló igazán igazi űrutazás. Nagyon el voltak foglalva egymással és a hatalmas hajó kékes tömegével, a körülöttük tolongó szülőket legfeljebb szórakozott pillantásokra méltatták. Kisebb gondjuk is nagyobb volt a szülőknél. A kerek ajtónyílásban ott állt Percy Dickson nagyon öreg, rég feledésbe merült, fullasztóan nehéz űrhajós díszegyenruhájában, sebtében megezüstözött gombjaival jelvényeivel, vakítóan csillogó paszományaival. Szőrös arcán patakokban folyt a verejték, és időről időre medvehangon elbődült: „Fel a su-su-sudárvitorlát, horgonyt emelni, indulás!” Ez nagyon mulatságos volt, és az izgatott kicsik le nem vették róla elbűvölt pillantásukat. Volt velük két nevelő is, a férfi a névsorokat szorongatta, a nő nagyon vidáman együtt énekelt a gyerekekkel a hős orrszarvúkölyökről. A kicsik, le nem véve szemüket Dicksonról, nagy lelkesedéssel énekeltek, mindegyik fújta a magáét.

Gorbovszkij arra gondolt, hogy ha így, háttal áll valaki a tömegnek, azt hiheti, hogy a jóságos Percy bácsi kirándulást szervezett az óvodásoknak, és vidáman körberepülik Szivárványt egy igazi űrhajóval. De ekkor Dickson karjára emelte a következő kicsit, megfordult, átadta valakinek az előtérben, és ekkor Gorbovszkij háta mögött hisztérikus női hang sikította: „Tolik! Tolik, kicsikém…” Gorbovszkij körülnézett, meglátta Maljajev sápadt arcát, az apák feszült arcát, az anyák arcán a szánalmas, görbe mosolyt, könnyes szemüket, beharapott ajkukat, kétségbeesésüket, egy hisztériásán vergődő asszonyt, akit vállát átölelve sietve elvezetett egy földtől mocskos kezeslábast viselő férfi. És volt, aki elfordult, volt, aki összegörnyedve, gyorsan elment összeütközve a szembejövőkkel, és volt, aki egyszerűen lefeküdt a betonra, fejét átfogva karjával.

Gorbovszkij meglátta Zsenya Vjazanyicinát, aki meghízott, csinosabb lett, hatalmas szeme száraz volt, ajkát eltökélten összeszorította. Kövér, nyugodt, piros nadrágos kisfiú kezét fogta. A gyerek egy almát rágcsált, és szemét a ragyogó Percy Dicksonra meresztette.

– Szervusz, Leonyid – mondta az asszony.

– Szervusz, Zsenyecska – mondta Gorbovszkij. Maljajev és Patrick távolabb ment.

– Milyen sovány vagy – mondta az asszony. – Még mindig ugyanolyan sovány. Sőt még jobban kiszáradtál.

– Te viszont csinosabb lettél.

– Nagyon feltartalak?

– Nem, minden rendben folyik, ahogyan kell. Nekem csak át kell majd néznem a hajót. Nagyon félek, hogy mégis kevés lesz a hely.

– Nagyon rossz így egyedül. Matvej meg nem ér rá, nem ér rá, nem ér rá… Néha az az érzésem, neki teljesen mindegy.

– Egyáltalán nem mindegy neki – mondta Gorbovszkij. – Beszélgettem vele. Tudom, hogy nagyon nem mindegy neki… De nem tehet semmit. A Szivárvány minden gyereke – az ő gyereke. Nem tehet másként.

Az asszony bágyadtan legyintett szabad kezével.

– Nem tudom, mit csináljak Aljoskával – mondta. – Teljesen az otthoni körülményekhez szokott. Még óvodában sem volt soha.

– Megszokja. A gyerekek nagyon gyorsan hozzászoknak mindenhez, Zsenyecska. És ne félj: jó dolga lesz.

– Azt sem tudom, kihez fordulhatnék.

– Mindegyik nevelő jó. Hiszen ezt te is tudod. Mind egyformák. Aljoskának jó dolga lesz.

– Nem értesz engem. Hiszen ráadásul egyik névsorban sem szerepel.

– Na és ez miért baj? Akár szerepel a névsorban, akár nem, egyetlen gyerek sem marad Szivárványon. A névsor csak arra kell, nehogy elveszítsünk egy gyereket. Ha akarod, odamegyek, és szólok, hogy írják be a nevét. Akarod?

– Igen – mondta az asszony. – Nem… Várj. Felmehetnék vele együtt a hajóra?

Gorbovszkij szomorúan rázta a fejét.

– Zsenyecska – mondta lágyan –, nem lehet. Nem szabad nyugtalanítani a gyerekeket.

– Senkit nem fogok nyugtalanítani. Csak látni akarom, milyen helye lesz… Ki lesz vele…

– Ugyanilyen gyerekek. Vidám és kedves gyerekek.

– Felmehetek vele?

– Nem kell ez, Zsenyecska.

– Kell. Nagyon kell. Nem tud meglenni egyedül. Hogyan él majd nélkülem? Nem értesz semmit. Egyiketek sem ért semmit. Mindent megcsinálok, amit csak kell. Szeretek dolgozni. És mindenhez értek. Ne légy ilyen érzéketlen…

– Zsenyecska, nézz körül. Ezek itt anyák.

– Az én fiam nem olyan, mint a többiek. Gyenge. Szeszélyes. Megszokta az állandó figyelmet. Nem tud meglenni nélkülem. Nem képes! Hiszen én mindenki másnál jobban ismerem őt! Talán azzal élsz vissza, hogy senkinek nem tehetek panaszt rád?

– Talán képes lennél elfoglalni egy gyerek helyét, akinek emiatt itt kell maradnia?

– Senki nem marad itt – mondta az asszony szenvedélyesen. – Biztos vagyok benne, hogy senki! Mindenki elfér! Nekem egyáltalán nem kell hely! Hiszen biztosan vannak valamiféle géptermek, valamiféle kamrák… Vele kell lennem!

– Semmit nem tehetek érted. Bocsáss meg.

– Tehetsz! Te vagy a kapitány! Te mindent megtehetsz. Mindig jó ember voltál, Ljonya!

– Most is jó vagyok. El sem tudod képzelni, milyen jó vagyok.

– Nem mozdulok mellőled – mondta a nő, és elhallgatott.

– Rendben – mondta Gorbovszkij. – Csináljuk a következőt. Most felviszem Aljoskát a hajóra, átvizsgálom a helyiségeket, és visszajövök hozzád. Jó lesz így?

Az asszony merően a szemébe nézett.

– Te nem csapsz be. Tudom. Hiszek neked. Te soha senkit nem csaptál be.

– Nem is fogok. Amikor a hajó elindul, mellettem leszel. Add a fiút!

Az asszony le nem véve szemét Gorbovszkij arcáról mintegy álomban odatolta elé Aljoskát.

– Menj, menj, Alik – mondta. – Menj Ljonya bácsival.

– Hová? – kérdezte a kisfiú.

– A hajóra – mondta Gorbovszkij kézen fogva a gyereket. – Hová máshová? Erre a hajóra. Oda, ahhoz a bácsihoz. Akarod?

– Ahhoz a bácsihoz akarok menni – közölte a fiú. Anyjára rá sem nézett többet.

Együtt odamentek a lépcsőhöz, amelyen az utolsó gyerekek haladtak fölfelé. Gorbovszkij odaszólt a nevelőnek:

– Vegye fel a névsorba. Alekszej Matvejevics Vjazanyicin.

A nevelő a fiúra nézett, majd Gorbovszkijra, bólintott, és feljegyezte a nevet. Gorbovszkij lassan felment a lépcsőn, karjánál fogva átemelte a gyereket a magas küszöbön.

– Ezt előtérnek hívják – mondta.

A fiú megrántotta a karját, kiszabadította magát, és szorosan Percy Dickson elé állva felbámult rá. Gorbovszkij leemelte a válláról, és a sarokba állította Surd képét. Mi is van még, gondolta. Ja igen! Visszatért az ajtónyíláshoz, és kihajolva elvette a csomagot Maljajevtől.

– Köszönöm – mondta Maljajev elmosolyodva. – Nem felejtette el… Nyugodt plazmát.

Patrick is mosolygott. Biccentettek, visszahátráltak a tömegbe. Zsenya közvetlenül az ajtónyílás alatt állt, Gorbovszkij intett neki. Azután odafordult Dicksonhoz.

– Meleg van? – kérdezte.

– Szörnyen. Jó lenne lezuhanyozni. De a zuhanyozóban is gyerekek vannak.

– Szabadítsák fel a zuhanyozókat – mondta Gorbovszkij.

– Könnyű mondani – sóhajtott nagyot Dickson, és nyakát megtekerve meglazította egyenruhája szoros gallérját. – A szakállam becsúszik a gallér alá – morogta. – Elviselhetetlenül szúr. Az egész testem viszket.

– Bácsi – szólalt meg a kisfiú, Aljosa –, igazi a szakállad?

– Meghúzhatod – mondta Dickson sóhajtva, és lehajolt.

A fiú megcibálta.

– Akkor sem igazi – jelentette ki.

Gorbovszkij megfogta a vállát, de a fiú elrántotta magát.

– Nem akarok veled menni. A kapitánnyal akarok.

– Hát ez remek – mondta Gorbovszkij. – Percy, vigye el a nevelőhöz.

Odalépett a folyosó ajtajához.

– Ne ájuljon el – szólt utána Dickson.

Gorbovszkij kinyitotta az ajtót. Hát igen, ilyen még nem fordult elő a hajón. Visítás, nevetés, csivitelés, gurgulázás, harci kiáltások, csörömpölés, lábdobogás, fémcsörömpö-lés, a csecsemők nyávogó sírása… A tej, a méz, a gyógyszerek, a felhevült gyermektestek, a szappan megismételhetetlen illata – a légkondicionálótól, a szakadatlanul működő tartalék ventilátoroktól függetlenül… Gorbovszkij végigment a folyosón jól megnézve, hova lép, óvatosan belesett a nyitott ajtókon, odabent vagy négy tucat két és hat év közötti kisfiú és kislány ugrált, táncolt, babákat dajkált, játék puskával célzott, lasszót vetett, hihetetlen zsúfoltságban tolongtak, ültek vagy másztak a nyitott ágyakon, az asztalokon, az asztalok alatt, az ágyak alatt. A gondterhelt nevelők egyik kajütből a másikba rohangáltak. A társalgóban, ahonnan szinte minden bútort kidobtak, fiatal anyák szoptatták, pelenkázták újszülöttjeiket, itt volt a bölcsőde is, öt csöppség mondta a magáét a maga madárnyelvén, négykézláb közlekedve az elkerített sarokban. Gorbovszkij megpróbálta mindezt elképzelni a súlytalanság állapotában, elfintorodott, és átment az irányítófülkébe.

Nem ismert rá a helyiségre. Teljesen üres volt. Eltűnt a hatalmas ellenőrző berendezés, amely a helyiség egyharmadát foglalta el. Eltűnt az irányítópult, a másodpilóta széke. Eltűnt a panoráma-képernyő vezérlőpultja. Eltűnt a számítógép előtti szék. Maga a számítógép félig szétszedve villogtatta lecsupaszított blokkjait. Az űrhajó már nem volt csillagközi jármű. Önjáró bolygóközi bárkává változott, megőrizve jó manőverező képességét, de már csak inerciális pályán való közlekedésre volt alkalmas.

Gorbovszkij zsebre dugta a kezét. Dickson a füle mellett lihegett.

– Hát így – mondta Gorbovszkij. – És hol van Walkenstein?

– Itt – bújt elő a számítógép belsejéből Walkenstein. Komor volt, és nagyon eltökélt.

– Remek ember maga, Mark – mondta Gorbovszkij. – És maga is remek ember, Percy. Köszönöm.

– Már háromszor kereste Liska – mondta Mark, és megint eltűnt a gép belsejében. – A teherbejáratnál van.

Gorbovszkij átvágott a fülkén, és belépett a raktérbe. A rosszullét kezdte kerülgetni. Itt, ebben a hosszú és keskeny, két halvány fényű lámpával gyengén megvilágított helyiségben szorosan egymáshoz simulva álltak az iskolás fiúk és lányok – az elsősöktől a felső osztályosokig. Szótlanul, szinte mozdulatlanul, csak egyik lábukról a másikra állva sorakoztak, és a nyitott ajtót nézték, amelyen át csak a kék ég és a távoli poggyászraktár lapos teteje látszott. Gorbovszkij néhány másodpercig ajkát harapdálva nézte a gyerekeket.

– Az elsősöket átvinni a folyosóra – mondta. – A másodikosokat és harmadikosokat a vezérlőbe. Azonnal.

– Ez még nem minden – mondta halkan Dickson. – Tíz ember valahol elakadt úton Gyerekvárosból… Ők alighanem elpusztultak. Felső osztályosok egy csoportja megtagadta a beszállást. És még van egy csoport, az outsiderek gyerekei, ők épp most érkeztek meg. Egyébként majd meglátja.

– Azért csak csinálja, ahogy mondtam – javasolta Gorbovszkij. – Az első három osztályt a folyosóra és a vezérlőbe. Ide pedig világítást, képernyőt, vetítsenek filmeket. Történelmi filmeket. Hadd lássák, hogyan is volt régen. Munkára, Percy. És még valami – szervezzen a gyerekekből csatárláncot Walkensteinig, így futószalagon továbbadhatják az elemeket, ez egy kicsit le is köti őket.

Nagy nehezen átverekedte magát az ajtónyílásig, és leszaladt. A lépcső alján, a nevelőktől körülvéve nagy csapat különböző korú gyerek állt. Balra, vagy húszlépésnyire rendetlen halomban hevert Szivárvány anyagi kultúrájának minden értéke: dokumentumkötegek, mappák, gépek és gépmodellek, textilbe burkolt szobrok, festmények vászontekercsei. Jobbra pedig, úgy húszlépésnyire álltak a makacs, tizenöt-tizenhat éves fiúk és lányok, előttük, kezét hátratéve, fejét lehajtva járkált a nagyon komoly Sztanyiszlav Liska. Halkan, de tisztán, érthetően beszélt.

– …Vegyétek úgy, hogy ez egy vizsga. Kevesebbet gondoljatok magatokra, és többet másokra. És egyáltalán, mit szégyelltek? Szedjétek össze magatokat, küzdjétek le ezt az érzést.

A felső osztályosok konokul hallgattak. És nyomott hangulatban hallgattak a teherbejáró előtt csoportba verődött felnőttek is. Néhány gyerek titkon körbe-körbe nézett, látható volt, szívesen elszelelnének, de lehetetlen volt elfutni – körben ott álltak a szüleik. Gorbovszkij felnézett az ajtónyílásra. Még innen is látható volt, hogy a hajó csordultig megtelt. A kapu szélességű nyílásban szoros sorban álltak a gyerekek. Arcuk egyáltalán nem gyerekes volt – túlságosan komoly és túlságosan szomorú.

Gorbovszkij felé valahogy oldalazva megindult egy hatalmas termetű, nagyon szép fiatalember, bánatos, könyörgő pillantással, amely képtelenül elütött egész megjelenésétől.

– Egy szóra, kapitány – szólalt meg remegő hangon. – Csak egyetlen szóra…

– Egy pillanat – mondta Gorbovszkij. És odament Liskához, átölelte a vállát.

– Mindenkinek jut hely – mondta Liska. – Emiatt ne nyugtalankodjatok…

– Sztanyiszlav – mondta Gorbovszkij –, intézkedj a még hátralévők beszállításáról.

– Nincs már hely – vetette ellene nagyon következetlenül Liska. – Téged vártunk. Jó lenne kiüríteni a tartalék D-kamrát.

– A Tarielen nincs tartalék D-kamra. De mindjárt lesz hely. Intézkedj.

Gorbovszkij szemtől szemben állt a felsősökkel.

– Nem akarunk elrepülni – mondta egyikük, egy langa-léta, szőke, csillogó zöld szemű legényke. – A nevelőknek kell elrepülniük.

– Helyes! – mondta egy aprócska, sortot viselő lány.

Hátul felharsant Dickson kiáltása:

– Dobáljátok ki! Le a földre!

Az ajtónyíláson zúdultak kifelé a kiszerelt blokkok. A futószalag működésbe lépett.

– Fiúk, lányok, a helyzet a következő – mondta Gorbovszkij. – Először is, nincs szavazati jogotok, mert még nem fejeztétek be az iskolát. Másodszor pedig lelkiismeretesnek kell lenni. Igaz, még fiatalok vagytok, és vágytok a hősies tettekre, de az a helyzet, hogy itt nincs rátok szükség, a hajón viszont igen. Még rágondolni is félek, mi lesz ott a repülés inerciális szakaszán. Minden kajütbe két-két idősebbre lesz szükség az óvodások mellé, és legalább három ügyes lányra a bölcsődéseknél és az újszülöttjükkel utazó anyáknál. Rövidre fogva: ott lesz szükség a hőstetteitekre.

– Elnézést, kapitány – mondta gúnyosan a zöld szemű –, mindezt a feladatot remekül ellátják majd a nevelők.

– Elnézést, fiatalember – mondta Gorbovszkij –, feltételezem, hogy tisztában van a kapitány jogaival. Mint kapitány, megígérem nektek, hogy a nevelők közül mindössze két ember repül el. Ami a legfontosabb – vegyetek erőt magatokon, és próbáljátok meg elképzelni, hogyan élnének tovább a nevelőitek, ha elfoglalnák a hajón a ti helyeteket. A játéknak vége, fiúk, lányok, láthatjátok, milyen tud lenni néha az élet, szerencsére ritkán. Most megbocsássatok, nem érek rá. Megnyugtatásotokra csak egyet mondhatok: ti szálltok be utolsóként a hajóba. Végeztem.

Hátat fordított nekik, és lendületből beleütközött a szomorú szemű fiatalemberbe.

– Ó, elnézést – mondta Gorbovszkij. – Magáról egészen megfeledkeztem.

– Azt mondta, két nevelő repül el – szólalt meg rekedten a fiatalember. – Ki lesz az?

– Maga kicsoda? – kérdezte Gorbovszkij.

– Robert Szkljarov vagyok. Null-fizikus. De nem rólam van szó. Mindjárt mindent elmagyarázok. De mondja meg előbb, ki repül a nevelők közül.

– Szkljarov… Szkljarov… Nagyon ismerős név. Hol hallottam?

– Kamill… – mondta Szkljarov. kényszeredetten mosolyogva.

– Á – mondta Gorbovszkij. – Szóval az érdekli, ki repül? – Végigmérte Szkljarovot. – Rendben, megmondom magának. Csak magának. A vezető nevelő és a főorvos repül. Ők még nem tudják.

– Nem – mondta Szkljarov megragadva Gorbovszkij karját. – Még valaki megy. Egy nő. Tatyjana Turcsina. Nevelő. Nagyon szeretik, Ő a legtapasztaltabb nevelő…

Gorbovszkij kiszabadította a karját.

– Nem lehet – mondta. – Lehetetlen, kedves Robert. Csak a gyerekek repülnek és az anyák az újszülöttekkel, érti? Csak a gyerekek és az anyák a csecsemőkkel.

– És ő! – vágta rá nyomban Szkljarov. – Ő is anya! Gyereke lesz… Az én gyerekem! Kérdezze meg tőle… Ő is anya!

Gorbovszkij vállát erősen meglökték. Megtántorodott, és azt látta, hogy Szkljarov rémülten hátrál, és egy alacsony, karcsú, meglepően elegáns asszony megy felé szó nélkül, arany hajában ősz sáv, az arca gyönyörű, de szinte kővé dermedt. Gorbovszkij végigsimította a homlokát, és visszatért a lépcsőhöz.

Ott már csak a felsősök és a nevelők maradtak. A többi felnőtt – az apák és anyák, azok, akik az alkotásaikat hozták ide, azok, akiket nyilván valami homályos, öntudatlan reménykedés vonzott az űrhajó közelébe – lassan hátrált, visszahúzódott, csoportokra bomlott. Az ajtónyílásban széttárt karral Sztanyiszlav Liska állt és kiabált:

– Húzódjatok kicsit összébb, gyerekek! Michael, kiabálj be a vezérlőbe, hogy húzódjanak összébb! Még egy kicsit!

Komoly gyerekhangok feleltek neki:

– Már nincs hova! Mind nagyon szorosan állunk! Felbődült Percy Dickson vaskos hangja:

– Hogyhogy nincs hova? És itt, a pult mögött? Ne félj, kicsim, nem ráz meg az áram, gyere ide, gyere… És te is… És te pisze… Több elevenséget! Te is… így… így…

Megszólalt Walkenstein hideg, fémesen csikorgó hangja is:

– Húzódjatok összébb, gyerekek… Engedjetek át… Menj arrébb, kislány… Engedj át, kisfiú…

Liska félreállt, és megjelent mellette Walkenstein, a vállára vetett zakójával.

– Én Szivárványon maradok – mondta. – Nélkülem kell mennie, Leonyid Andrejevics. – Szeme a tömeget kutatta, valakit keresve.

Gorbovszkij bólintott.

– Az orvos a fedélzeten van? – kérdezte.

– Igen – felelte Mark. – A felnőttek közül csak az orvos és Dickson van fent.

Az ajtónyílásból hirtelen nevetés harsant fel.

– Hé, ti! – harsant fel Dickson hangja. – Ez az, így kell ezt… Egy-kettő… egy-kettő…

Az ajtónyílásban megjelent Dickson. Liska feje fölött bukkant fel, lefelé fordított arca izzadt és málnavörös volt.

– Kapjon el, Leonyid – visította. – Mindjárt lezuhanok. A gyerekek hahotáztak. Valóban nagyon mulatságos volt: a kövér fedélzeti mérnök a mennyezeten függött, mint egy légy, kezével-lábával a rakomány rögzítésére szolgáló kampókba kapaszkodva. Nehéz volt, és forró; és amikor Liska meg Gorbovszkij kihúzta és talpra állította, lihegve mondta:

– Öreg vagyok. Öreg vagyok már… Bűntudatosan pislogva nézett Gorbovszkijra:

– Nem bírom ott ki, Leonyid. Tömeg van, fülledtség, hőség… Ez a szerencsétlen egyenruha… Itt maradok, repüljön Markkal. Na meg elegem is van magukból, őszintén szólva.

– Isten vele, Percy – mondta Gorbovszkij.

– Isten veled, barátocskám – mondta Dickson meghatottan.

Gorbovszkij elnevette magát, és megveregette Percy paszományait.

– Nos, Sztanyiszlav – mondta. –, fedélzeti mérnök nélkül kell boldogulnod. A feladatod: egyenlítői pályára állni a bolygó körül, és bevárni a Nyilat. A többi már a Nyíl parancsnokának a gondja.

Liska néhány másodpercig elképedten hallgatott. Végül felfogta.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte nagyon halkan Gorbovszkij arcát fürkészve. – Miért csinálod? Te deszantos! Miféle gesztusok ezek?

– Gesztusok? – mondta Gorbovszkij. – Ahhoz én nem értek. De te menj. Mindannyiukért te felelsz végig. – Odafordult a felsősökhöz: – Mars a fedélzetre! – kiáltotta. - Menj előre, különben nem férsz be – mondta Liskának.

Liska ránézett a csüggedt felsősökre, akik lassan cammogtak fel a lépcsőn, ránézett az ajtónyílásra, amelyből gyerekarcok kandikáltak kifele, ügyetlenül belecsípett Gorbovszkij arcába, bólintott Marknak és Dicksonnak, és lábujjhegyre csimpaszkodva megragadta a kampókat.

Gorbovszkij fellökte. A felsősök szándékosan fontoskodó képpel és lassú léptekkel kezdtek egymás után bepréselődni, hősiesen kiáltozva: „Hé, mozduljatok már! Vidd odébb a képed, rá ne lépjenek! Ott meg ki bömböl? Fel a fejjel!” Utolsónak a sortot viselő lány ment fel. Egy pillanatra megállt, és reménykedve nézett Gorbovszkijra, de ő rezzenéstelen képet vágott.

– Már nincs hely – mondta a lány halkan. – Látja? Nem férek be.

– Majd lefogysz – ígérte neki Gorbovszkij, megfogta a vállát, és óvatosan betolta a tömegbe. Azután megkérdezte Dicksont: – Mi van a filmvetítéssel?

– Mindent számításba vettünk – felelte fontoskodva Percy. – A vetítés a start pillanatában kezdődik. A gyerekek szeretik a meglepetéseket.

– Liska! – kiáltotta Gorbovszkij. – Készen vagy?

– Készen! – zengett Liska válasza.

– Startolj, Liska! Nyugodt plazmát! Zárd le az ajtókat! Fiúk, lányok, nyugodt plazmát!

A súlyos ajtólemez hangtalanul csúszott ki a résből, és siklott az alsó keret felé. Gorbovszkij búcsút intve hátralépett a küszöbtől. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Jaj – kiáltotta –, a levél!

A mellzsebében nem volt a levél, az oldalsóban sem. Az ajtó lassan zárult. A levél valami miatt a belső zsebében volt. Gorbovszkij a sortos kislány kezébe nyomta, és sietve elrántotta a kezét. Az ajtó bezárult. Gorbovszkij, maga sem tudta miért, megsimogatta a kékes fémet, és senkire sem nézve lement, Dickson és Mark elhúzta a lépcsőt. A hajó körül már csak nagyon kevesen maradtak, de a hajó fölött helikopterek és pterokarok tucatjai köröztek.

Gorbovszkij megkerülte az értékes holmik halmát, belebotlott valami mellszoborba, és a hajót megkerülve az utasbejáróhoz ment, ahol Zsenya Vjazanyicinának kellett őt várnia. Legalább Matvej iderepült volna, gondolta szomorúan. Kifacsartnak, kiszikkadtnak érezte magát, és nagyon megörült, amikor meglátta Matvejt. Az igazgató elé ment. De egyedül volt.

– Hol van Zsenya? – kérdezte Gorbovszkij.

Matvej megállt és körülnézett. Zsenya nem volt sehol.

– Itt volt – mondta. – Radiofonon beszéltem vele. Mi van, már lezárták az ajtókat? – Egyre körbe-körbe nézelődött.

– Igen, mindjárt startolnak – mondta Gorbovszkij. Ő is körbekémlelt. Talán egy helikopteren van – gondolta Zsenyáról. De tudta, hogy ez lehetetlen.

– Furcsa, hogy Zsenya nincs itt – mondta Matvej.

– Talán az egyik helikopteren van – mondta Gorbovszkij. Hirtelen megértette, hol van az asszony. Micsoda nő, gondolta.

– Aljoskát még csak nem is láttam – mondta Matvej.

Furcsa, áradó, görcsös lihegésre emlékeztető hang terjedt szét az űrrepülőtér fölött. A hajó hatalmas kék tömege hangtalanul elszakadt a talajtól, és lassan megindult fölfelé. Életemben először látom a saját hajóm startját – gondolta Gorbovszkij. Matvej tekintetével kísérte a hajót – és hirtelen, mint akibe belecsíptek, Gorbovszkij felé fordult, és elképedve meredt rá.

– Várjunk csak… – motyogta. – Ez meg micsoda? Miért vagy te itt? És mi van a hajóval?

– Liska ott van – mondta Gorbovszkij.

Matvej szeme kimeredt.

– Hát itt van – suttogta.

Gorbovszkij megfordult. A horizont fölött vakítóan fénylett egy egyenletes, villogó sáv.