2

Anton átadta az irányítást a kibernavigátornak, és hasán összefűzve a kezét a panoráma-képernyőt bámulta. A Hajó a délkör mentén észak felé haladt. Körülöttük a sztratoszféra sötétlila égboltja, mélyen alattuk pedig a felhők zavaros leple fehérlett. Ez a lepel simának és egyenletesnek látszott, csak itt-ott sejlettek fel hatalmas tölcsérek szakadékai a makrometeorológiai állomások fölött – a szinoptikusok, Észak-Európát esővel árasztva el, csapdába fogták a felhőket.

Anton az emberi furcsaságokon tűnődött. Különös emberek jutottak eszébe, akikkel találkozott. Jakov Oszinovszkij, a Herkules kapitánya ki nem állhatta a kopaszokat. Egyszerűen megvetette őket. „Ne is próbáljatok meggyőzni – mondogatta. – Inkább mutassatok egyetlen kopaszt, aki igazi ember.” Valószínűleg valamilyen kellemetlen asszociációt keltettek benne a kopaszok, de soha senkinek nem beszélt arról, mifélét. Még azután sem változott meg, hogy ő maga teljesen megkopaszodott a sarandaxi katasztrófa idején. Csak érezhető keserűséggel felkiáltott: „Az egyetlen! Jegyezzétek meg, az egyetlen közülük!”

Walter Schmidt a Hatteria bázisról ugyanilyen furcsán viszonyult az orvosokhoz. „Orvosok… – szűrte a szót mély megvetéssel. – Sarlatánok voltak, sarlatánok is maradnak. Régebben volt a poros pókháló meg a poshadt kígyóvér, mostanában meg a pszichodinamikus mező, amelyről senki nem tud semmit. Kinek mi köze ahhoz, mi van bennem? A lábasfejűek eléldegélnek évezredek óta mindenféle orvos nélkül, és mind a mai napig szerencsésen uralják a mélységeket…”

Volkovnak Dreadnought^[17] volt a keresztneve, és ő ezzel nagyon elégedett volt. Dreadnought Adamovics Volkov. Kaneko sosem evett főtt ételt. Ralph Pinetti hitt a levitációban, és kitartóan tréningezett… Saul Repnyin történész fél a kutyáktól, és nem akar emberek közt élni. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, éppen azért nem akar az emberek között élni, mert fél a kutyáktól. Furcsa, igaz? De ettől nem lesz rossz ember.

Furcsaságok… Nincs semmiféle furcsaság. Csak eltérések. Külső megnyilvánulásai az emberi természet legmélyén végbemenő felmérhetetlen tektonikus tevékenységnek, amelyben élethalálharcot vív az értelem az előítéletekkel, ahol a jövő életre-halálra viaskodik a múlttal. És mi mindannyian azt szeretnénk, hogy körülöttünk mindenki simulékony legyen, olyan, amilyennek szegényes fantáziánkkal mi elképzeltük… Hogy a gyermeki fogalmak elemi funkcióival leírhatóak legyenek: jó bácsi, mohó bácsi, fukar bácsi. Félelmetes bácsi. Hülye.

De lám, Saul egyáltalán nem találja különösnek, hogy fél a kutyáktól. Kaneko sem érzi különösnek, hogy ki nem állja a főtt ételt. Ugyanígy Vagyimnak sem jut soha eszébe, hogy ostoba versikéit valaki esetleg nem mulatságosnak találja, hanem furcsának. Például Galka.

Vegyünk most engem. A Pandorára készültem. Ha például Malisev kapitány megtudta volna ezt, csodálkozva nézett volna rám, és azt mondta volna: „Ha pihenni készülsz, a Földnél jobb helyet nem is találhatnál. Ha meg úgy döntöttél, dolgoznál inkább, ott az EN 8742-es fekete rendszer, ez következik soron a tervben, vagy ott az EN 6124-es óriás, valami miatt a tagórei szakemberek érdeklődnek iránta.” És Malisevnek igaza lenne. És hogy Malisev megértsen, ne csodálkozva nézzen rám, azt kellett volna mondanom, hogy Gyimka társaságára vágytam, Gyimka pedig tahorgvadászatra akart menni.

Anton elnevette magát. Miért kell ilyen bonyolultan magyarázkodni? Most egyszerűen mindenki a Pandorára repül, és Galka egyszer azt mondta nekem, szívesen oda menne. Így szerveződnek napjainkban az utazások. És ilyen könnyen változnak meg a tervek. De hát beismerhettem Malisevnek, hogy az egész dolog Galkáról szól? Miért nem képes megtanulni az ember, hogy egyszerűen éljen? Honnan mászik elő a feneketlen patriarchális mélységekből a becsvágy, az önimádat, a sértett büszkeség? És miért van mindig valami titkolnivalónk? És mindig van mi miatt restelkednünk.

Anton a képernyő előtt fekvő csokor szekfűre nézett. Eh, Galka – gondolta. Rálehelt a pultra, és ujjával odaírta a gyorsan eltűnő matt körbe: „Eh, te Galka…” A betűk gyorsan elolvadtak, arra már ideje sem maradt, hogy a felkiáltójelet is kitegye. Akkor még egyszer rálehelt a pultra, és külön odarajzolta a felkiáltójelet. Azután megint hátradőlt a karosszékben, és százegyedszer is megkísérelte logikusan megoldani a feladatot: „Szeretek egy lányt, a lány nem szeret engem, de kedvel. Mi a teendő?”

Tulajdonképpen mi változna meg, ha megszeretne? Átölelhetném és megcsókolhatnám. Állandóan vele lehetnék. Büszke lennék. Azt hiszem, ennyi. Ostobaság, de ennyi az egész. Egyszerűen még egy kívánságom teljesülne. Milyen siralmasan fest ez az egész, ha logikusan végiggondolod! Másképpen pedig nem vagyok képes gondolkodni. Üres ember vagyok, cinikus. Maga előtt látta Galkát, amint hozzá beszél – kicsit félvállról, szemét elfedi szempillája… Miért ilyen ostobán van minden elrendezve: az embert meg lehet védeni minden jelentéktelen bajtól – betegségtől, közönytől, haláltól, de az igazi bajtól – a szerelemtől – senki semmivel nem tud megmenteni… Mindig akad ezer tanácsadó, és mindegyik a maga feje után ad tanácsot. De az áldozat, az ostoba, maga sem akarja, hogy segítsenek neki, és ez az igazán furcsa.

– Elnézést, mégis hova megy? – kérdezte Saul hangosan.

– A vezérlőbe – felelte Vagyim.

– Várjon! Hiszen tulajdonképpen még meg sem ismerkedtünk…

A vezérlő ajtaja nyitva állt. Anton egész idő alatt fél füllel hallgatta őket, amint valamit motyognak a tahorgokról, a bozótosokról, a történelem folyamatosságának teóriájáról. Most figyelmesebben kezdte hallgatni őket.

– Ha jól értettem, magát Vagyimnak hívják? – kérdezte Saul.

– Többnyire igen – felelte komolyan Vagyim. – De néha úgy hívnak, a Legstrukturálisabb, néha Repülő Bikának, különleges esetekben Gyimocskának.

– Tehát Vagyim… És hány éves?

– Lokális földi idő szerint huszonkettő…

– Lokális… Ja igen, természetesen… Hogy mondta? Lokális földi?

– Igen. A régi csillagközi dolgokban még nem vettem részt.

– Nagyon helyes. Így is gondoltam. És az apja, elnézést, ki lenne?

– Ki lenne? Valószínűleg aki volt, az is marad, talajjavító mérnök.

– E…e… Értem, értem… Tulajdonképpen ilyesmire is gondoltam.

Szünet állt be.

– Nagyon csinos ez az asztal – mondta Saul zavartan.

Ismét szünet következett.

– Jó asztal. Strapabíró.

– És az anyukája?

– Anyukám? Ő… hogyan is… állomásfőnök. Egy mezo-nukleáris állomáson dolgozik.

Hallani lehetett, hogy Saul idegesen dobolni kezdett ujjával az asztalon.

– Nem kell ez, Vagyim – kérte. – Ne is törődjön ezzel… Természetesen furcsán beszélek, ez alighanem nevetséges egy kicsit… Tudja, arról van itt szó… Az életmódom… Mondjuk így, a modus vivendim… Szűk szakterület szakértője vagyok. Teljesen a huszadik században élek. Ahogyan hajdanában mondták, könyvmoly vagyok. Folyton a múzeumokat bújom, mindig a régi könyvek közt…

– A körülmények hatása.

– Igen, igen, pontosan erről van szó. Ritkán forgok emberek között, csak most alakult így. Ismeri Arnautov professzort?

– Nem.

– Nagyon neves szakember. Eszmei ellenlábasom. Megkért, hogy ellenőrizzem új elméletének néhány aspektusát. Nem térhettem ki a kérése elől, igaz? Hát ezért kellett… elhagynom a házi tűzhelyet… Hát így… De miért beszélünk folyton rólam! Maga, ha jól értem, strukturalista nyelvész?

– Igen.

– Érdekes munka?

– Talán van nem érdekes munka is?

– Igen, persze… És mivel foglalkozik?

– Strukturális elemzéssel foglalkozom. De vegye figyelembe, Saul, hogy elszakadtam mindentől, ami földi. Jobb lesz, ha mesélek még valamit magának a tahorgokról.

– De nem, köszönöm, a tahorgokról ne. Arról meséljen inkább, hogyan dolgozik.

– Saul, mondtam már, elszakadtam…

– Hogyhogy elszakadt? Ez mit jelent, most már egyáltalán nem gondol a munkájára?

– Ellenkezőleg. Folyton arra gondolok. Én mindig arra a munkára gondolok, amivel az adott pillanatban foglalkozom. Most pedig szuperkargó vagyok, és másodpilóta – ez arra az esetre számítva, ha Antonnak hirtelen sólerakódása lenne. Egyébként azt hiszem, erről már beszéltem… Úgyhogy most nagyon szeretnék odamenni, és egy kicsit vezetni a hajót.

– Vezetni lesz még ideje! És arra kérem, ne a munkája lényegéről meséljen nekem, hanem, hogy is mondjam, a külső formájáról… Megérkezett a munkahelyére. Közönséges hétköznap…

– Rendben. Hétköznap. Végigfekszem a számítógépen, és gondolkodom.

– Nana… Várjon… a számítógépen? Na jó, értem. Maga nyelvész, és ráfekszik a… És hogyan tovább?

– Egy óra hosszat gondolkodom. Még egy óráig. A harmadik órában is gondolkodom…

– És végül?

– Öt óra hosszat gondolkodom, semmi nem jön össze. Akkor lemászom a számítógépről, és elmegyek.

– Hová?

– Például az állatkertbe.

– Az állatkertbe? Miért éppen az állatkertbe?

– Csak úgy. Szeretem az állatokat.

– Na és a munka?

– Mi lenne a munkával… Másnap bemegyek, és megint elkezdek gondolkodni.

– És megint öt óra hosszat gondolkodik, és kimegy az állatkertbe?

– Nem. Éjszaka rendszerint eszembe jut valamilyen ötlet, másnap már csak végig kell gondolnom. Azután meg leég a számítógép.

– Úgy. És akkor kimegy az állatkertbe?

– Hogy jön ide az állatkert? Nekiállunk megjavítani a gépet. Reggelig javítjuk.

– Na és azután?

– Azután véget érnek a hétköznapok, és jön az ünneplés. Mindenki meregeti a szemét, mindenkinek csak egy dolog jár a fejében: most majd minden felgyorsul, kezdheted elölről a fejtörést.

– Na jó. Ezek a hétköznapok. De hát nem lehet folyton csak dolgozni…

– Nem lehet – mondta Vagyim sajnálkozva. – Én például nem vagyok képes. Végül is zsákutcába jut az ember, és akkor szórakozni kell.

– Hogyan?

– Ahogy jön. Például vitorlás szánkózom. Szereti a vitorlás szánt?

– E…e… Valahogy még nem volt alkalmam kipróbálni.

– Ejnye, Saul! Feltétlenül elviszem egyszer. Milyen az egészségi indexe?

– Egészségi index? Teljesen egészséges vagyok. És most éppen min dolgozik?

– Az elkülönült struktúrák egységesítésén.

– És az mire kell?

– Hogyhogy mire?

– Hát, kinek lesz ebből haszna?

– Mindenkinek, akit ez érdekel. Most tervezik az univerzális transzlátort. Az univerzális transzlátorhoz szükség van az elkülönített struktúrák egységesítésére.

– Mondja, Vagyim, itt a Hajón lehet zenét hallgatni?

– Természetesen. Mit szeretne hallgatni? Scheer Trilláit? Erre a zenére remekül megy a hajóvezetés.

– És Bach?

– Ó, Bach! Szerintem van Bachunk is. Figyeljen csak, Saul, magával biztosan nagyon kellemes lesz zenét hallgatni.

– Miért?

– Nem tudom. Mindig kellemes dolog olyan emberrel zenét hallgatni, aki ismeri is. Szereti Mendelssohnt?

– Ismeri Mendelssohnt?

– Saul! Mendelssohn a legremekebb a régiek közül! Remélem, szereti Mendelssohnt. Igaz, a Hajón nem olyan jó hallgatni. Ért engem?

– Alighanem…Kényelmes dolgozószobámban szoktam hallgatni.

Végre beszédbe elegyedtek, gondolta Anton. Az órára nézett. A Hajó belépett az Északi-sark fölötti startzónába. A képernyőn a sötétlila mélységben sötét pontok tűntek föl, startra várakozó űrhajók. Anton kikiáltott az ajtón:

– Elnézést, hogy közbeszólok. Rövidesen startolunk. Gyimka, mutasd meg Saulnak, hogy kell használni a biztonsági kamrát!

Anton elküldte az ellenőrző állomásra a tervezett repülés programját, és harminc perc múlva – ezt az időt a Hajó vagy két tucat kisebb-nagyobb űrhajóval együtt a sztratoszférában lebegve töltötte – megkapta a kilépés programját, hét programváltozatot a visszaútra és az engedélyt a hipertérbe való kilépésre. Akkor megkérte az utasokat, hogy bújjanak be a kamrákba, maga is bement, átkiabálva ellenőrizte őket, majd kiadta a Hajónak a start parancsot.

Mint mindig, Antont erős hányinger fogta el. Egész testét forró hullám öntötte el, arcán és hátán folyt a hideg verejték. Bódult tekintettel figyelte, hogyan ugrál vadul a piros mutató a skálán, követve a tér lendületesen változó görbületeit. Kétszáz Riemann… négyszáz… nyolcszáz… másodpercenként ezerhatszáz Riemann… A Hajó körül mind jobban összeszűkült a tér. Anton tudta, hogyan fest ez az egész kívülről. A Hajó éles, fekete kúpja bizonytalanná válik, lassan felolvad és hirtelen teljesen eltűnik, helyén kirobban a napfényre a szilárd levegő hatalmas felhője. A hőmérséklet száz kilométeres körzetben hirtelen öt-tíz fokkal csökken… Háromezer Riemann. A tüzes kis mutató megállapodott. Befejeződött az epszilon-deritrinitáció, a Hajó átment a hipertéri állapotba. Egy földi megfigyelő szemében most „szétkentnek” látszana mind a százötven parszeknyi távolságon – a Naptól az EN 7031-ig. Most következett az ellenkező irányú átmenet.

A hipertérből való kilépéskor mindig fennáll a veszély, hogy túlságosan közel kerülsz egy nagy vonzerejű tömeghez, sőt akár a belsejében is találhatod magad. Igaz, ez a veszély tisztán elméleti jellegű. Valószínűsége jóval kisebb annál, mint hogy Leningrád fölött kizuhanva egy sztratoplanból pont az Ermitázs kéményébe pottyansz bele. Az emberiség történetében legalábbis sem az egyikre, sem a másikra nem akadt még példa. Anton Hajója az EN 7031-es sárga törpétől két csillagászati egységnyire lépett ki szerencsésen a normális térbe.

Anton kifújta magát, homlokáról letörölte a verejtéket, és kilépett a kamrából. A vezérlőben minden rendben volt. Végigment a pult előtt, a panoráma-képernyőre pillantott, azután kikapcsolta az átmenet automatikáját. A pulton, a képernyő előtt változatlanul ott feküdt a szekfűcsokor. Anton megállt előtte. „Kár” – gondolta. Ujjával megérintette a csokrot, és a virágok zöld porrá hullottak szét. „Szegénykék – gondolta Anton. – Nem bírták ki. De ki bírná ki?” Eszébe jutottak utasai, és lement a társalgóba.

A társalgó kerek helyiség volt, ide nyílt mind a nyolc kajüt és az alsó szint ajtaja, ott lent voltak a raktárak, a szintetizáló konyha, a zuhanyozó és egyebek. Anton végignézett az asztalon, a foteleken, megigazította a szemétledobó fedelét, és Vagyim kajütjébe indult. Ott félretolta a kamra fedelét, a kamrából kizuhant Vagyim. Fehér volt, és csurom víz, mint egy ázott egér.

– Rosszul vagy? – kérdezte együttérzően Anton.

Vagyim mély mellhangon dalra fakadt:

Távol terek hangja bömböl,
Süvít vadul, mint szélvész,
Kibukkansz a hipertérből,
Strukturalista nyelvész.

Közben rögtön lehajtotta a díványt, és leült.

– Hát ezért nem lettem űrhajós – mondta kissé rekedten, és végigdőlt a díványon.

– Minden alkalommal ezt mondod – felelte Anton. Vagyim nem válaszolt. – Megyek, kiszabadítom Sault.

– Hallottad a beszélgetésünket? – kérdezte Vagyim, de a szemét nem nyitotta ki.

– Igen.

– Érdekes ember, igaz?

– Nem tudom – mondta Anton. – Szerintem olyan ember, aki bajban van.

– Még szép! Mást fel sem vettél volna a Hajóra. Ahányszor kettesben készülünk valahova, elkezdesz jótékonykodni. Várj, ne menj még…

Anton megállt az ajtóban.

– Valami tökéletes ostobaságról fecsegsz – mondta –, Saul meg közben biztosan rosszul van. Nem könnyű elképzelni, de az a gyanúm, hogy ő még nálad is silányabb űrhajós.

Vagyim váratlanul fojtott hangon felkiáltott:

– Vak vagy! Vak! Nem, ne menj el – én is rosszul vagyok… Hát még mindig nem érted, ki ez az ember?

– Mire gondolsz?

Vagyim végre felült.

– Gőze sincs a nyelvészetről – jelentette ki. – Remélem, észrevetted?

– És te mennyit értesz a történelemhez?

– Mondd még azt is, hogy könyvmoly. Mindannyian ismerünk egy ilyen könyvmolyt. Benny Durov a neve. Beszélgess csak vele a tahorgokról.

Anton akaratlanul elmosolyodott.

– Jól van – mondta. – Azért mégiscsak fogd vissza magad. Én bármilyen dózisban elvisellek, de egy új embert néha tökéletesen kiborítasz. Kevesebb kölyökkutya-optimizmust és több tapintatot.

– Értettem, Captain – mondta Vagyim komolyan. – Igenis, Captain.

Anton kiment. Az asztalt megkerülve elmosolyodott: Vagyim mellett sosem unatkozol. A hármas kajütben először lehajtotta a díványt, és csak ezután tolta el a fedelet felkészülve, hogy elkapja a kizuhanó testet. A kamrából ehelyett kékes füst gomolygott kifelé. Anton hátraugrott.

– Mi van, máris? – hallatszott a füstfelhőből Saul hangja. Anton belesett. Saul élére állított aktatáskáján ült, és fekete pipáját szívta. Szórakozott, barátságos képet vágott.

– Nincs hányingere? – kérdezte Anton, s hátralépve letelepedett a díványra.

– Egy csöppet sincs. Kijöhetek már?

– Legyen szíves – mondta Anton.

Saul felállt, fogta az aktatáskáját, és lehajolva kilépett a kamrából.

– Már majdnem ott vagyunk – mondta Anton. – Már csak ki kell választani a bolygót, és eldönteni, hol szálljunk le.

Saul leült mellé.

– Messze vagyunk a Földtől? – kérdezte.

– Százötven parszeknyire. Ez majdnem a maximum, ami a Hajótól telik.

Vagyim kiordított a kajütjéből:

– Saul! Ragaszkodjon a Föld típusú bolygóhoz! Szkafanderben aligha tetszene magának, az oxigénmaszk még elmegy valahogy…

Anton felállt, és szorosan becsukta az ajtót.

– Nekem mindegy, milyen a bolygó – mondta halkan Saul. – Persze jobb lenne olyan, amelyiken lehet lélegezni. – Hirtelen elnevette magát. – Az nagyon fontos, hogy lélegezni lehessen. – Anton figyelmesen nézett rá. – De az a legfontosabb, hogy ne legyen ott senki….

– Nos akkor, Saul – kezdte Anton –, bolygót találunk magának. Ez nem gond. Van a fedélzeten egy hatszemélyes lakókupola, van kisrepülőnk, van élelmiszer-tartalékunk a ciklus beindításához, van egy jó rádióállomásunk. Segítünk magának berendezkedni, és utána rögtön elmegyünk. Jó lesz így?

Saul fejét lehajtva ült.

– Igen – mondta rekedten. – Így lesz a legjobb. Biztosan.

– Nos, akkor rendben van. – Anton félretolta az ajtót. – Megyek a vezérlőbe, maga… ha akar, jöjjön oda maga is.

A vezérlőben Anton bekapcsolta a fedélzeti katalógust, megnézte az adatokat az EN 7031-es rendszerről. Nem volt bennük semmi érdekes. A sárga törpe körül négy bolygó és két aszteroidaövezet keringett. Alighanem a második bolygó volt a legmegfelelőbb: Föld típusú volt, másfél csillagászati egységnyire a napjától. Anton megadta az efemeridákat^[18] a kibernavigátornak.

A társalgóból hangok hallatszottak.

– Hogy viselte el az átmenetet, Saul?

– Miféle átmenetet? Semmiféle átmenetet nem érzékeltem.

– Gondoltam.

– Mit?

– Hogy észre sem veszi. Nem akar lezuhanyozni?

– Nem. Soká tart?

– Valószínűleg nem. Érzi? – A Hajó megmozdult, a padló kiúszott a lábuk alól. – Most áll pályára. Menjünk át a vezérlőbe, jó?

– Nem leszünk útban?

– Persze, hogy nem. Elvégre turisták vagyunk. Deszan-tos vagy utasszállító űrhajón persze nem engednének be… Miért hordja magával folyton az aktatáskáját?

– Drága nekem…

– Akkor ne tegye a szemétledobó fedelére.

Anton figyelmesen nézte a panoráma-képernyőn a bolygó képét. Kék volt, akár a Föld, fehér felhőréteg burkolta, de a szárazföldek alakja nem volt ismerős – egy nagy kontinens az egyenlítő mentén húzódott, a másik, kisebb a pólus felé nyújtózott.

– Itt van a bolygója, Saul – mondta Anton, és megfogta az analizáló antenna nyílásából kiesett papírlapot. – Nagyszerű bolygó. Túlnyomás nincs. A nappalok huszonnyolc órásak, a tömege egy egész egytized. Káros gázok sincsenek. Sok az oxigén. Van egy kevés szén-dioxid is, de ez ne nyugtalanítsa.

Ránézett Saulra. Saul valamilyen furcsa arckifejezéssel nézte a bolygóját. Bozontos szemöldökét ívben felvonta, és Antonnak az az érzése támadt, hogy Saul nyomban elsírja magát. Anton megilletődött.

– Emberek – szólalt meg hirtelen Vagyim –, nevezzük el ezt a bolygót Saulnak.

– A neve Saul – mondta Anton.

Maga elé húzta a fedélzeti napló mikrofonját, és diktálta:

– Huszonöt-negyvenkettő-kilencszázhatvanhetes Julia-nus-nap. Az EN 7031-es rendszer második bolygója a Saul nevet kapja a legénység tagjának, Saul Repnyinnek a tiszteletére.

Mindennek nem volt semmi jelentősége. A bolygókat az űrhajókról, városokról, kedvenc irodalmi hősökről, készülékekről vagy egyszerűen kellemes hatású hangsorokkal nevezték el. Akinek nem volt elég fantáziája, fogott egy könyvet, kinyitotta valamelyik oldalon, és onnan kiválasztott egy szót, vagy azt alakította át valahogy. Egészen képtelen elnevezések is születtek így.

De Saul nagyon mélyen megilletődött. „Köszönöm, köszönöm, barátaim” – mormolta, és Vagyim kezét szorongatta. Nagyon megindító volt.

Közben a bolygó egyre nagyobb lett. Amikor a képernyőn már csak azt egyenlítő mentén terpeszkedő földrész látszott, Anton megkérdezte:

– Hol szálljunk le, Saul?

Saul ujjával csaknem a földrész közepére bökött. Anton úgy látta, hogy Saul közben összehúzta a szemét.

– E-emberek – húzta a szót Vagyim –, inkább partközelben. Nyilvánvaló volt, hogy szeretne megfürdeni. Megfürdeni a Saul bolygó óceánjában, a hullámokban, amelyek még soha egyetlen földi testet sem érintettek, sőt egyetlen értelmes lényt sem.

– Há-át… Ha partközeiben, hát legyen partközeiben – mondta Saul bizonytalanul. Antonra nézett. – Az én célom szempontjából – köhintett – a hely kiválasztásának nincs túl nagy jelentősége.

– Csodás! – mondta Vagyim. Fürgén az Anton melletti székbe telepedett. – Elég volt! – jelentette ki. – A kapitányt ledöntötte a lábáról a paralízis, rossz állapotban átszállítottuk a kajütjébe. A széles vállú és daliás másodpilóta vállalta az irányítást. – Ujjait a biovezérlés érintkezőire helyezte, és a Hajó abban a pillanatban zuhanni kezdett. A kontinens a képernyőn hányingert keltően pörgött. Vagyim kinyilvánította:

Mindenki rémülten reszket,
Mint fürdőlevél, megáll az ész!
A Hajót ki irányítja?
Strukturalista nyelvész.

Saul nagy zajjal elejtette a táskáját, és belekapaszkodott Anton vállába.

– Gyimka, legalább azt mondd meg, hová készülsz – kérte Anton.

– Oda – válaszolta Vagyim homályosan –, ahol kék hullámok becézik a homokot.

A Hajó a jobb oldalára dőlt.

– Finomabban, finomabban – mondta Anton. – Kevesebb érzelmet. Még a szárazföldet se találod el.

– Tán csak sikerül.

– Fékezz! Nem látod? Elsodródunk!

– Mindent látok.

– Ó, mindjárt a földhöz csap minket – mondta Anton a végtelennek.

– Bizonyára, bizonyára – morogta Vagyim.

A képernyőn zavarossá vált a kép. A Hajó belépett a légkörbe. A sűrűbb levegő felhőin szivárvány csillant fel, majd hunyt ki. Fehér és fekete foltok villogtak.

– Kifúvás – tanácsolta Anton.

– Tudom.

– Jaj, hát elsodor és félrevisz!

Vagyim gyorsan rávágta:

– Ha átveszed tőlem az irányítást, nem vagyok a barátod!

– Maga, Vagyim, valóban nem hibázza el – mondta Saul óvatosan.

A képernyőn véget ért a körforgás. Gyorsan közeledett feléjük egy fehér mező, azután a képernyő elsötétült és kialudt. A Hajó megremegett.

– Hát ennyi – mondta Vagyim. Nyújtózott egyet, az ujjait ropogtatta.

– Hogyhogy ennyi? – kérdezte Saul. – Hajótörés?

– Leszálltunk – mondta Anton. – Isten hozta a Saulon.

– Maga azért mégiscsak vakmerő pilóta – mondta Saul Vagyimnak.

– Nagyon is vakmerő – értett vele egyet Anton. – Tudod, mennyivel vitted félre a Hajót? Vagy kétszáz kilométerrel. De a képernyőt még sikerült kikapcsolnod, ügyes vagy.

– A megszokás – mondta Vagyim hanyagul.

Anton felállt.

– Egyébként mi az a fürdőlevél? – kérdezte.

Vagyim is felállt.

– Ez, Tyoska, homályos kérdés. Van egy olyan archaikus szólás: „reszket, mint a fürdőlevél”. A fürdőlevél olyan szénserpenyő-féle. – Mutatta is a kezével. – A kémény nélküli régi fürdőkben használták, felhevítették, és amikor gőzt akartak fejleszteni, leöntötték vízzel, és a felhevült vaslemez vibrálni, vagyis reszketni kezdett.^[19]

Saul váratlanul hahotázni kezdett. Harsányan, élvezettel nevetett, tenyerével törölgette a könnyeit, és toporzékolt. Senki nem értett semmit, de egy perc múlva mindany-nyian nevettek.

– Mulatságos szokás, igaz? – mondta Vagyim, köhögve a nevetéstől.

– Igaz is, Saul, min nevet? – kérdezte Anton.

– Jaj! – mondta Saul. – Csak örülök, hogy megérkeztem a bolygómra…

Vagyim abbahagyta a nevetést.

– Végül is nem vagyok néprajztudós – mondta méltóságteljesen. – Az én szakmám a strukturális analízis.

– Jól van – mondta Anton. – Szálljunk ki.

Mind a hárman kimentek a vezérlőből. Vagyim, elkapva Saul könyökét, megszólalt:

– Ez nem az én elméletem. Ez a legelfogadottabb hipotézis.

– Nem fontos, nem fontos – felelte gyorsan Saul. Elkomolyodott. – Ez a maga hipotézise olyan távol áll az igazságtól, hogy nem tudtam visszafogni magam. Ha megbántottam, bocsásson meg…

– És maga mit tud erről? – kérdezte Vagyim.

Saul ingerülten válaszolt:

– Nincs olyan szólás, hogy „reszket, mint a fürdőiével”. Olyan van, hogy „reszket, mint a nyárfalevél”, és olyan, hogy „ragad, mint fürdőben a levél”.

– De hát az, hogy ragad, mint a levél, primitív metafora. Abból ered, hogy a hársfalevél ragadós. De hogy ragadhatna a fürdőlevél? Végül is nem növényi levél. Hogy kerülhetnének holmi növényi levelek a fürdőbe? Ez nevetséges!

Anton felszakította az ajtót fedő membránt. Keményen fagyos levegő áradt be a Hajóba. Saul félrelökte Vagyimot, és felkiáltott:

– Várjanak! Engedjenek előre, kérem!

Anton, aki már-már átlépte a küszöböt, megállt. Saul, feje fölé emelve a perzselőt, előrement.

– Elsőként akar kilépni? – kérdezte Anton mosolyogva.

– Igen – mormolta Saul. – Jobb, ha én megyek. Kilépett a szűk nyílásba, és megállt, elzárva az utat. Anton, aki mögötte állt, beleütközött a fejével.

– Előre, Saul – mondta.

Saul mintha kővé vált volna. Vagyim hátul türelmetlenül megkocogtatta Anton előregörnyedt hátát.

– Engedjen már kiszállni, Saul – kérte Anton.

Saul végre félreállt, és Anton kilépett. Köröskörül minden havas volt. Fentről is nagy, lusta pelyhekben hullott a hó. A Hajó egyforma, kerek dombok között állt, amelyek alig látszottak a fehér síkságon. Lábuk alatt rövid, sápadt zöld fű és sok apró, kék meg piros virág kandikált ki a hó alól. És az ajtónyílástól tízlépésnyire, hóval belepve, egy ember feküdt.