10. FEJEZET
Főváros határában Gorbovszkij kérte, hogy álljanak meg. Dickson lefékezett, és várakozóan nézett rá.
– Gyalog megyek – mondta Gorbovszkij.
Kiszállt. Nyomban utána Mark is kimászott, és kezét nyújtva segített kiszállni Alja Posztisevának. A pár az űrrepülőtértől egész úton hallgatott a hátsó ülésen. Erősen, kisgyerekek módjára fogták egymás kezét, Alja szemét lehunyva Mark vállához szorította az arcát.
– Jöjjön velünk, Percy – kérte Gorbovszkij. – Virágot szedünk, már nincs olyan nagy hőség. Jót tesz majd a szívének.
Dickson megrázta borzas fejét.
– Nem, Leonyid – mondta. – Inkább búcsúzzunk el. Én kocsival megyek.
A nap már a horizont alján volt. Hűvös lett. A nap mintha egy fekete falú folyosón fénylett volna: már mind a két Hullám – az északi és a déli – magasan a horizont fölé emelkedett.
– Ezen a folyosón – szólt Dickson. – Amerre a szemem lát. Isten vele, Leonyid, isten veled, Mark. Isten veled, kislány. Menjetek… De előbb még utoljára megpróbálom kitalálni, mit fogtok csinálni. Ezt most különösen könnyű lesz megjósolni.
– Igen, ez könnyű – mondta Mark. – Isten vele, Percy. Gyere, kicsim.
Röviden elmosolyodott, Gorbovszkijra nézett, majd átölelte Alja vállát, és elindultak a sztyeppén. Gorbovszkij és Dickson utánuk nézett.
– Kicsit elkésett – mondta Dickson.
– Igen – értett vele egyet Gorbovszkij. – Azért mégiscsak irigylem.
– Maga szeret irigykedni. Mindig olyan gusztusosan irigykedik, Leonyid. De most én is irigylem. Irigylem, hogy lesz, aki rá gondol az utolsó percekben, de rám senki… na meg magára sem, Leonyid…
– Ha akarja, én majd magára gondolok – ajánlotta komolyan Gorbovszkij.
– Nem, nem érdemes – felelte Dickson, és hunyorogva nézett az alacsonyan álló napra. – Igen – mondta. – Úgy fest, ezúttal nem ússzuk meg. Isten vele, Leonyid!
Bólintott és elhajtott, Gorbovszkij pedig lassan elindult az országúton más emberekkel együtt, akik ugyanolyan kényelmesen ballagtak a város felé. Nagyon könnyűnek érezte magát, és nyugodtnak, először ezen a kaotikus, feszült és borzalmas napon. Többé már nem kellett senkiről gondoskodnia, nem kellett döntéseket hoznia, körülötte mindenki önálló volt, és ő maga is teljesen önállóvá vált. Soha életében nem volt ennyire önálló.
Az este szép volt, és ha nem lettek volna jobbról és balról azok a kék égbe lassan belenövő fekete falak, egyszerűen gyönyörű lett volna: csöndes, áttetsző, mérsékelten hűvös, átszőtték a nap ferde, rózsaszín sugarai. Az úton egyre kevesebb ember maradt; sokan kimentek a sztyeppére, mint Walkenstein Aljával, mások egyszerűen ott maradtak az útszélen.
A városban, a főút mentén tarka foltokként virítottak a képek, amelyeket utoljára kiállítottak a festők – a fáknál, a házak falánál, az út fölött áthúzódó vezetékeken, az energiarendszer oszlopain. A képek előtt emberek álldogáltak, emlékeztek, halkan örvendeztek, valaki – egy nyughatatlan alak – vitát provokált, egy kedves, sovány asszony pedig keservesen sírt, hangosan ismételgetve: „Ez nem igazság… Nem igazság!” Gorbovszkij arra gondolt, valahol már látta a nőt, de nem jutott eszébe, hol.
Ismeretlen zene hallatszott: a Tanács épülete melletti kávézó kerthelyiségében egy csenevész emberke szokatlan szenvedéllyel és temperamentummal játszott egy koncertkoriólán, az asztaloknál ülő emberek mozdulatlanul hallgatták, és sokan ültek a lépcsőkön vagy egyszerűen a kávézó előtt a füvön és hallgatták, a koriólának pedig neki volt támasztva egy nagy kartonlap, amelyre girbe-gurba betűkkel felírták: „Távoli Szivárvány. Dal. Befejezetlen.”
A tárna lejárata körül sok ember volt, mind csinált valamit. Tompán fénylett a lejárati keszon még befejezetlen kupolája. A színházépülettől null-fizikusok csatárlánca húzódott odáig, mappákat, iratkötegeket, dobozhalmokat adva kézről kézre. Gorbovszkijnak hirtelen az az iratköteg jutott eszébe, amelyet Maljajev adott át neki. Igyekezett felidézni, hová tette. Talán a vezérlőben hagyta. Vagy az előtérben? Nem kell emlékeznie rá. Nem fontos. Jobb, ha teljesen gondtalan. Furcsa, a fizikusok talán reménykednek még? Igaz, a csodában mindig lehet reménykedni. De mégiscsak mulatságos, hogy most a bolygó legszkeptikusabb, leglogikusabban gondolkodó lényei reménykednek a csodában.
A Tanács falánál, a feljáró mellett lábait kinyújtva, megviselt pilóta-kezeslábast viselő, bekötözött arcú vak ült. Fejét hátravetve a dalt, a Távoli Szivárványt hallgatta.
A kupola alól kibukkant Hans, az álnavigátor, vállán jókora köteggel. Gorbovszkijt meglátva elmosolyodott, és menet közben odavetette: „Á, kapitány! Hogy vannak az ulmotronjai? Megszerezte? Mi meg most az archívumot temetjük. Nagyon kimerítő. Valahogy bolond egy nap ez…” A jelek szerint ő volt az egyetlen ember Szivárványon, aki nem tudta meg, hogy Gorbovszkij a Tariel igazi kapitánya.
A Tanács ablakából Matvej szólt le Gorbovszkijnak.
– A Tariel már pályára állt! – kiáltotta. – Most köszöntek el. Náluk minden rendben.
– Gyere le – javasolta Gorbovszkij. – Menjünk együtt.
Matvej megrázta a fejét.
– Nem, barátocskám – mondta. – Rengeteg a dolgom, és kevés az időm… – Elhallgatott, majd zavartan hozzátette: – Megkerült Zsenya, tudod, hol?
– Kitalálom – mondta Gorbovszkij.
– Miért csináltad? – kérdezte Matvej.
– Becsületszavamra nem csináltam semmit – mondta Gorbovszkij.
Matvej szemrehányóan megrázta a fejét, majd eltűnt a szoba mélyén, Gorbovszkij pedig továbbment.
…Kiment a tengerpartra, a csodálatos sárga strandra, ahol tarka védőponyvák, kényelmes napozópadok, a kis kikötőben sorakozó evezős- és motorcsónakok voltak. Letelepedett az egyik napozópadra, elégedetten kinyújtotta a lábát, hasán összetette a kezét, és nyugat felé nézett, a lenyugvó, bíbor nap felé. Balról és jobbról bársonyos fekete falak csüngtek le, igyekezett észre sem venni őket.
Most kellene startolnom a Lalande-ra, gondolta félálomban. Ott ülnénk hárman a vezérlőben, arról mesélnék, milyen remek bolygó a Szivárvány, hogyan jártam be az egészet egy nap alatt. Percy Dickson hallgatna, ujjaira csavarva a szakállát. Mark egyre zsémbelne, hogy öreg már, hogy mindent un, hogy mindenütt egyforma. És holnap ugyanebben az időben jönnénk ki a deritrinizációból…
Fejét lehajtva elment mellette az a gyönyörű lány az ősz sávval arany hajában, aki olyan jókor szakította félbe az űrrepülőtéren kellemetlen párbeszédét Szkljarovval. A lány egészen a víz széléig ment, az arca most nem kővé dermedtnek látszott, inkább végtelenül fáradtnak. Vagy ötvenlépésnyire Gorbovszkijtól megállt, álldogált egy darabig, majd leült a homokba, állát térdére támasztotta. Gorbovszkij füle mellett ugyanekkor valaki mélyet sóhajtott, ő odasandított, és Szkljarovot pillantotta meg. Szkljarov is a lányt nézte.
– Minden értelmetlen – mondta halkan. – Szürkén éltem, fölöslegesen! És a legrosszabb mind az utolsó napra összpontosult…
– Barátom – mondta Gorbovszkij –, mi lehet jó az utolsó napban?
– Maga még nem tudja…
– Tudom – mondta Gorbovszkij. – Mindent tudok…
– Nem tudhat mindent. Hallom abból, ahogy velem beszél.
– Hogyan?
– Mint egy hétköznapi emberrel. Csakhogy én gyáva vagyok, és bűnöző.
– Ejnye, Robert – mondta Gorbovszkij –, miféle gyáva és bűnöző maga?
– Gyáva vagyok, és bűnöző – ismételte meg makacsul Robert. – Sőt valószínűleg még rosszabb, mert úgy gondolom, mindent helyesen tettem.
– Nincsenek gyávák és bűnözők – mondta Gorbovszkij. – Előbb hiszek egy olyan emberben, aki képes feltámadni, mint abban, aki képes bűntettet elkövetni.
– Nem kell engem nyugtatgatni. Hiszen mondom, hogy nem tud mindent.
Gorbovszkij lustán felé fordította a fejét.
– Robert – mondta –, ne töltse fölöslegesen az időt. Menjen oda hozzá. Üljön mellé… Nagyon kényelmesen fekszem, de ha akarja, segítek magának…
– Semmi sem úgy történik, ahogyan kellene – szólt Robert szomorúan. – Biztos voltam benne, hogy megmentem. Azt képzeltem, kész vagyok bármire. De kiderült, hogy mindenre nem vagyok felkészülve… Megyek – mondta hirtelen.
Gorbovszkij figyelte, ahogyan lépkedett – eleinte nagy, magabiztos léptekkel, azután egyre lassabban és lassabban, végül mégis odaért a lányhoz, leült mellé, és a lány nem húzódott el.
Gorbovszkij egy darabig nézte őket, igyekezve eldönteni, irigykedik-e vagy nem, azután valóban elaludt. Valami hidegnek az érintése ébresztette fel. Kinyitotta az egyik szemét, és Kamillt pillantotta meg, örökös képtelen sisakját, örökké savanyú és makacs arcát, kerek, nem pislogó szemét.
– Tudtam, hogy itt van, Leonyid – mondta Kamill. – Kerestem magát.
– Jó napot, Kamill – mormolta Gorbovszkij. – Valószínűleg nagyon unalmas lehet mindent tudni…
Kamill odahúzott egy napozópadot, és leült, egy törött gerincű ember pózában.
– Vannak unalmasabb dolgok is – mondta. – Elegem van mindenből. Ez óriási hiba volt.
– Mi újság a túlvilágon? – kérdezte Gorbovszkij.
– Ott sötét van – mondta Kamill. Hallgatott egy sort. – Ma háromszor haltam meg és támadtam fel. Mindegyik alkalommal nagyon fájdalmas volt.
– Háromszor – ismételte meg Gorbovszkij. – Ez rekord. – Kamillra nézett. – Kamill, mondja meg nekem az igazat. Képtelen vagyok megérteni. Maga ember? Ne restelkedjen. Már nem lesz időm senkinek elmondani.
Kamill elgondolkodott.
– Nem tudom – mondta. – Én vagyok az utolsó a Sátáni Tucatból. A kísérlet kudarcot vallott, Leonyid. Az „akarod, de nem vagy képes” állapot helyett jött a „képes vagy, de nem akarod” állapot. Ez elviselhetetlenül fájdalmas – képesnek lenni és nem akarni.
Gorbovszkij lehunyt szemmel hallgatta.
– Igen, értem – mondta. – Képesnek lenni és nem akarni – ez a géptől ered. A bánat pedig az emberé.
– Nem ért maga semmit – mondta Kamill. – Maguk szívesen álmodoznak néha a pátriárkák bölcsességéről, akiknek nincsenek sem kívánságaik, sem érzelmeik, sőt érzékeléseik sem. A testetlen értelem. A színvak agy. A Nagy Logikus. A logikus módszerek abszolút összpontosítást követelnek. Ahhoz, hogy sikerüljön valamit elérni a tudományban, éjjel és nappal ugyanarról kell gondolkodni, ugyanarról kell olvasni, ugyanarról kell beszélni… De hogyan szabadulhatsz meg a tulajdon pszichikumod prizmájától? A veled született képességtől, hogy érezz… Hiszen szeretni kell, olvasni kell a szerelemről, kellenek a zöld dombok, a zene, a képek, a kielégületlenség, a félelem, az irigység… Maguk korlátozni igyekeznek önmagukat – és ezzel elveszítik a boldogság egy nagy részét. És tökéletesen tisztában vannak ezzel a veszteséggel. És akkor, hogy kiirtsák magukból ezt a tudást, és megszüntessék ezt a kínzó kettősséget, kasztrálják saját magukat. Elszakítják maguktól az ember emocionális felét, és a környező világra adott reakcióként csak egyet őriznek meg – a kételyt. „Kételkedj benne!” – Kamill hallgatott egy darabig. – És akkor a magány vár magukra. – Kimondhatatlan fájdalommal nézte az esti tengert, a hűlő strandot, az üres nyugágyakat, amelyek különös hármas árnyékot vetettek. – Magány – ismételte meg. – Maguk, emberek, mindig magamra hagytak. Mindig fölösleges, tolakodó és érthetetlen csodabogár voltam. És most maga is elmegy. Egyedül maradok. Ma éjjel negyedszer is feltámadok, egyedül egy halott, hamuval és hóval borított bolygón…
Hirtelen zaj támadt a strandon. Belesüppedve a homokba a berepülők ereszkedtek le a tengerhez – a nyolc berepülő pilóta, akik sosem lettek a null-átvitel részesei. Heten vitték a vállukon a nyolcadikat, a bekötözött fejű vakot. A vak, fejét felvetve játszott a bendzsóján, és mindnyájan énekeltek:
Mikor mint zúgó áradat
Gonosz, vad baj mind rád zuhant,
S átcsapott arcodon,
Te meg sem hajtva fejedet
Az égre vetve szemedet
Csak mentél utadon…
Körül sem nézve, énekelve bemasíroztak a tengerbe derékig, mellig, majd úszni kezdtek a lenyugvó nap nyomában, hátukon tartva vak társukat. Jobbra tőlük fekete, csaknem a zenitig érő fal, balra tőlük fekete, csaknem a zenitig érő fal, és csak az ég keskeny sötétkék sávja és a vörös nap, na meg az olvasztott aranyhoz hasonlatos ösvény maradt, amelyben úsztak. Hamarosan már nem lehetett látni őket a reszkető villanásokban, csak a bendzsó hangja és a dal hallatszott:
Te meg sem hajtva fejedet,
Az égre vetve szemedet
Csak mentél utadon…[13]