8

Gyimka – mondta Anton –, menj, nézd meg, hogy van Saul.

Vagyim felállt, kiment a fülkéből. Lement a társalgóba, és benézett Saulhoz. Állott dohányfüst szaga csapott az arcába. Saul ugyanúgy feküdt a díványon, ahogy a hipertérbe kilépés után ide fektették: hatalmas lábfejű lábát kinyújtva, elnyúlva, borostás ádámcsutkája felmeredt. Vagyim leült mellé, megérintette a homlokát. Homloka tüzelt. Saul összefüggéstelenül motyogott:

– Kétszersült… kétszersült kell… Mit akar tőlem azzal az ollóval? Szabóolló… nem manikűrolló… A kétszersültről kérdeztem… maga meg az ollóval… – Hirtelen hevesen összerándult, és rekedten felkiáltott: – Zum Befehl, blokkparancsnok úr… Semmiképp, a tetveket öljük…

Vagyim megsimogatta erőtlen kezét. Rossz volt Saulra nézni. Mindig rossz ilyen kiszolgáltatott állapotban látni egy erős, magabiztos embert. Saul lassan kinyitotta a szemét.

– Á… – szólalt meg. – Vagyim… Gyimocska…. Ne gondolj semmi rosszat… Vallatást nézni mindig kínos dolog… Ne gondolj rólam rosszat… Visszamegyek… Ez egyszerűen gyengeség volt… Most pihentem egy kicsit, és visszamegyek…

A szeme kezdett megint felakadni. Vagyim szánakozva nézte.

– Megint égünk… – motyogta Saul. – Égünk, mint a tűzifa. Sztyepanov ég! Futás a ligetbe, a ligetbe…

Vagyim sóhajtva felállt. Körülnézett a kajütben. Iszonyatos volt a rendetlenség. Az ostoba aktatáska belsejét mutogatva a földön hevert. Tartalma szétszóródott – furcsa szürke kartontokok papírokkal teletömve, a papírokon valamilyen kitárt szárnyú madár stilizált ábrázolása ékeskedett. Az egyik ilyen tartó kinyílt, a benne levő papírok szétszóródtak az egész kajütben. Az asztalkán is papírok hevertek. Vagyim össze akarta szedni őket, de észrevette, hogy Saul elaludt. Akkor lábujjhegyen kiosont a kajütből, és becsukta maga mögött az ajtót.

Anton a pultnál ült, ujjai az érzékelő panelen, elgondolkodva nézett a panorámaernyőre. A képernyőn lassan úsztak el a fenyők csúcsai, a távolban a házak csillogó felső szintjei, az energiafogadók piros jelzőfényei.

– Rosszul van – mondta Vagyim. – Félrebeszél… Igaz, most elaludt.

Letelepedett a karfára, és a falat bámulta, amely tele volt rajzolva emberi alakokkal és tárgyakkal.

– Fölöslegesen firkáltam tele a falakat – mondta. – Papírt kellett volna kérnem Saultól. Kiderült, egy egész táskára való papírja van. Hajra egyébként holtra rémült, amikor rajzolni kezdtem…

– Tudod, Gyimka – kezdte Anton elgondolkodva –, Saul persze furcsa ember. De hogy egy felnőtt embernek ne legyen meg a bioblokád oltása… – csóválta a fejét.

– Van legalább valami elképzelésed, mi baja van?

– Mondtam már neked – fogalmam sincs. Elkapott valami fertőzést Hajrától…

Vagyim próbálta elképzelni, miféle fertőzést lehet elkapni Hajrától, elfintorodott, és belecsusszant a karosszékbe.

– Tetszik nekem Saul – mondta. – Csodabogár, akinek elvei vannak. És elképesztően titokzatos. Még soha életemben nem hallottam ilyen talányos félrebeszélést.

– És egyáltalán hányszor hallottál félrebeszélést?

– Ez nem lényeges. Olvastam róla. Mellesleg azt mondta, hogy szökése a Földről gyengeség volt. Most, azt mondja, pihentem egy kicsit, és visszamegyek. Örülök neki, Toska.

– Ezt félrebeszélés közben mondta neked?

– Nem. Volt néhány világos pillanata. – Vagyim a képernyőre nézett. A Hajó éppen Hibini fölött úszott. – Mit gondolsz, mennyi idő telt el?

– Ezer év.

Vagyim elnevette magát.

– Ritka mód tartalmas nyaralás volt. Jól csináltuk ott, igaz? – Kéjesen elmosolyodott, kezdte felidézni magában a hősies epizódokat, elpróbálta másnapi fellépését Nelli és Sámson előtt. Sámson a tahorgkoponya nélkül is lekonyul: megmutatom neki a sebhelyemet.

– Kár – mondta hangosan.

– Mi?

– Kár, hogy az oldalamat szúrta meg. Az arcomon kellett volna. Képzeld csak el! A bal halántékomtól a szememen át az államig!

Anton ránézett.

– Tudod, Gyimka – mondta –, azt hiszem, sosem tudlak megszokni.

– Te csak ne nyugtalankodj, Anton. Te is derekasan viselkedtél. Igaz, tétováztál. Elmesélem Galkának, milyen remekül irányítasz.

Anton grimaszt vágott.

– Na nem, jobb, ha nem mondasz semmit. – Hallgatott egy sort. – Sokat haboztam?

– Szerintem igen.

– Értsd meg, nem tudtam mit kezdeni magammal. Még soha nem voltam ilyen kemény helyzetben. Volt már mindenféle, de ilyen helyzet, Gyimka, amikor tenni kell valamit, de abszolút semmit sem szabad csinálni, amikor javítani kell a helyzeten, de tudod, hogy csak ronthatsz rajta… Hát persze, hogy tétováztam.

Vagyim Hibinit nézte.

– Mégis nagyon jól irányítottál. Érdekes volt megfigyelni téged ebben a szerepkörben… Figyelj, Hajra meg fekszik most a bűzös prémjein, és arra gondol, micsoda cipő volt, nincs olyan senkinek! Anton, barátocskám, nem tudnál gyorsabban menni?

– Nem tudok. Itt tilos gyorsabban menni.

– Na hisz, mi minden nem tilos… Majd vezetek én.

– Azt már nem – mondta Anton. – E nélkül is a pilótajogosítványomba kerül ez az egész kalamajka.

– Miért, mit tettél?

– Mit tettem… Biztosíthatlak, hogy másodszor nem mint kvalifikált űrhajós pilóta repülök a Saulra, hanem mint rossz orvos-önkéntes.

Vagyim csodálkozott. Hát mit csináltunk mi? Mindent megtettünk, amit tehettünk, és mindent, amit tennünk kellett. Hogy is tehettünk volna másképp? Hiszen mindössze hárman voltunk. Lettünk volna csak húszan, egyszerűen lefegyverezzük az őrséget, és véget vetünk a dolognak. Mindenesetre nincs mit a szemünkre vetni. Igaz, az a dolog a srácokkal, akik Hajrát vitték, nem jól ütött ki. De honnan tudhattuk volna? És egyáltalán, mondhat bárki bármit, remek felderítő munkát végeztünk. Becsülettel dolgoztunk. Most neki kell majd gyürkőzni, és összeszedni a srácokat. Először is kell egy bizottság. Hát én, persze Anton. Sault majd rábeszélem. Saul nélkül nem megy: szükség van egy szkeptikusra. És harcias, határozott ember, tisztára huszadik századi. Azután Sámson. Kiváló mérnök, minden epéssége mellett is. Nelli, ő színésznő, majd elbűvöl mindenkit. Grisa Barabanovra is szükség lesz: először is tanár, másodszor egy rakás más tanárt ismer, a jelekből ítélve csupa pompás fickót… Orvos! Orvosra szükség van… Az lehetetlen, hogy a tanárok tömkelegében egyetlen orvos se akadjon. És vadászok is kellenek. Ami kell, az kell. Ki kell szorítani onnan azokat a nagy csőrű madárkákat – Vagyim felvihogott. – Azután az egész bizottság kiáll a Föld elé, kiáltványt teszünk közzé…

Vagyimnak a gyönyörűségtől szinte a szívverése is elállt, amikor elképzelte ennek a ragyogó új vállalkozásnak az egész nagyságát. Menetrendszerű D-csillaghajók légiói, dugig tömve merész önkéntesekkel, szintetizátorokkal, gyógyszerekkel… embriomechanikus sejtek tonnái, amelyekből fél óra alatt kinőnek a házak, a siklórepülők, a szinoptikus berendezések… és húszezer, harmincezer, százezer új ismeretség!

– Az egész űrflotta távol van – mondta Anton.

– Mi?

– Azt mondom, az egész űrflotta távol van. Kiszámoltam: kezdetben legalább vagy tíz menetrend szerinti „fantomra” lesz szükség, de összesen ötvennégy van, és most mind az EN 117-nél vannak, hogy átdobják őket a Vakfolton túlra.

– Építünk újakat – határozott Vagyim.

Anton rásandított.

– Már megint valami ostobaságot forgatsz a fejedben…. Jegyezd meg, Gyimka, hogy téged valószínűleg nem engednek többet a Saulra.

– Hogyhogy nem engednek?

– Nagyon egyszerűen. Ott nem húszéves kóbor lovagokra van szükség, hanem a szó legkomolyabb értelmében vett profikra. El sem tudom képzelni, hogy ennyi igazi profit el lehetne szakítani a bolygótól. És ez még csak a kisebbik baj.

– Tovább, tovább – biztatta Vagyim. – És mi a nagyobbik baj?

– A nagyobbik, barátocskám – sóhajtott nagyot Anton –, az, hogy már két évszázada létezik egy észrevétlen szervezet, a Kapcsolattartási Bizottság. És ami jellemző rá: hozzájárulása nélkül egyetlen űrhajós sem ülhet be a pilóta székébe, másodszor pedig az, hogy tagjai közt egyetlen kóbor lovag sem akad, hanem mind válogatottan komoly, okos ember, akik látják a dolgok következményeit is.

Anton komolyan beszélt, Vagyim mégis megkérdezte:

– Most komolyan beszélsz?

– A lehető legkomolyabban. – Anton végigfuttatta ujjait az érintőpaneleken, majd folytatta: – Engedjem, hogy te vidd le a gépet, hogy megnyugodj? Nem, nem engedem. Elegem van a hullákból.

A hajó lágyan és hangtalanul leereszkedett a tisztásra, szinte pontosan ugyanoda, ahonnan harminckilenc órával korábban felszállt. Anton kikapcsolta a motort, egy darabig ült, és gyengéden simogatta a pultot.

– Hát így… – mondta. – Először Saul.

Vagyim sértetten maga elé bámult. Anton bekapcsolta a fedélzeti radiofont, és a mentők hullámhosszára állította.

– Tizenegy-tizenegyes pont – mondta egy nyugodt női hang.

– Epidemiológus orvosra van szükségünk – kérte Anton. – Megbetegedett egy ember, aki most tért vissza egy Föld típusú új bolygóról.

A készülék egy ideig néma maradt. Azután a hang csodálkozva visszakérdezett:

– Elnézést, mit mondott?

– Nézze – magyarázta Anton –, az illetőnek nem volt bioblokád oltása.

– Különös. Rendben van… Iránykoordinátái?

– Adom.

– Köszönöm, vettem. Tíz perc múlva ott leszünk.

Anton Vagyimra nézett.

– Ne durcáskodj, legstrukturálisabb, minden rendben lesz. Menjünk Saulhoz.

Vagyim lassan kikászálódott az ülésből. Lementek, és rögtön észrevették, hogy Saul kajütjének nyitva van az ajtaja. Saul nem volt a kajütben. A táska sem volt ott, és a papírok sem, de az asztalon ott feküdt a perzselő.

– Hol lehet? – kérdezte Anton.

Vagyim a kijárathoz rohant. A nyílás tárva állt, odakint meleg, csillagos éjszaka volt. Hangosan ciripeltek a tücskök.

– Saul! – szólította Vagyim.

Senki nem válaszolt. Vagyim tanácstalanul tett néhány lépést a puha fűben. Hová mehetett betegen? – gondolta, és megint elkiáltotta magát:

– Saul!

Megint nem válaszolt senki. Meleg szellőcske lendült, és gyengéden végigsimította Vagyim arcát.

– Gyimka – szólította halkan Anton –, gyere ide.

Vagyim visszatért a kivilágított bejárathoz. Anton egy papírlapot nyújtott felé.

– Saul üzenetet hagyott – mondta. – A perzselő alá tette.

Durva szürke papírdarab volt, piszkos ujjak nyomaival tele. Vagyim elolvasta:

„Kedves fiúk! Bocsássák meg a csalást. Nem vagyok történész. Egyszerűen dezertőr vagyok. Azért menekültem magukhoz, mert az életemet akartam megmenteni. Ezt maguk nem érthetik meg. Már csak egyetlen táram maradt, és elfogott a csüggedés. Most szégyellem magam, és visszamegyek. Maguk visszatérnek majd a Saulra, és teszik a dolgukat, és most én is megteszem a magamét. Van még egy egész táram. Megyek… Isten velük. A maguk S. Repnyinje”

– Figyelj, nagyon beteg szegény – mondta Vagyim zavartan. – Menjünk, keressük meg!

– Nézd meg a hátoldalát – mondta Anton.

Vagyim megfordította a papírt. A hátoldalon nagy fekete betűkkel ez állt:

„Wirth SS Oberscharführer szolgálatvezető úrnak a hatos blokk Blockführerétől, a 658617. sz. fogolytól

JELENTÉS

Ezennel jelentem, hogy az általam gyűjtött megfigyelések szerint a 819360. számú fogoly nem a Saul gúnynevű köztörvényes bűnöző, hanem Szavel Petrovics Repnyin, a Vörös Hadsereg volt páncélos parancsnoka, akit a német hadsereg még Rzsev alatt ejtett foglyul eszméletlen állapotban. Az említett 819360. számú fogoly illegális kommunista, és nyilvánvalóan ártalmas a rendre nézve. Lelepleztem, hogy szökésre készül, és részt vesz abban a csoportban, amelyről ez évi, azaz 1943. júliusi jelentésemben már beszámoltam Önnek. Egyben jelentem azt is, hogy készülődnek…”

A szöveg itt megszakadt. Vagyim Antonra meredt.

– Nem értem – mondta.

– Én sem – felelte halkan Anton.

Éles fény hullott a tisztásra. A Hajó fölött lassan ereszkedett lefelé a mentőszolgálat gépe.

– Magyarázd el a helyzetet az orvosnak – mondta Anton furcsa kis mosollyal. – Én megyek, és felveszem a kapcsolatot a Tanáccsal.

– Mit magyarázzak el neki? – mormolta Vagyim a papírdarabot nézve.

A 819360. számú fogoly hason feküdt az út mellett, arccal a ragadós sárban. Jobb keze még mindig a Schmeisser^[22] markolatát szorította.

– Úgy látom, ez kész – mondta sajnálkozva Ernst Brandt. Még mindig sápadt volt. – Istenem, csak úgy ömlött, a képembe spriccelt…

– Ez a gazember ránk lesett itt – mondta Deibel Obersturmführer.

Az útra pillantottak. A pályán keresztbefordulva állt a terepszínűre festett terepjáró. Szélvédője betört, az első ülésről, köpenyénél fennakadva lógott a megölt sofőr. Két katona a hóna alatt fogva vonszolt egy sebesültet, aki hangosan kiabált.

– Ez valószínűleg azok egyike, akik Rudolfot megölték – mondta Ernst. Csizmája orrával a holttest válla alá nyúlt, és a hátára fordította.

– Kreutzhageldonnerwetternocheinmal – mondta. – Hiszen ez Rudolf aktatáskája!

Deibel, elfintorítva zsíros képét, lehajolt, felmeresztve mérhetetlenül nagy hátsóját. Petyhüdt pofazacskói megremegtek.

– Igen, ez az ő táskája – morogta. – Szegény Rudolf! Kivergődött Moszkva alól, és egy tetves fogoly golyójától kellett végeznie…

Felegyenesedett, és Ernstre nézett. Ernst Brandt ostoba képe pirospozsgás volt, fekete szeme csillogott. Deibel elfordult.

– Fogd a táskát – morogta, és keserűen bámult a távolba, ahol tucatjával meredtek az ég felé a láger kemencéinek vaskos kéményei, undorító zsíros füstöt okádva.

A 819360. számú fogoly pedig tágra nyílt, halott szemével az alacsony, szürke égboltra meredt.