7

A dombok nemzetségéből való kopjahordozót Saul és Anton közé ültették. Ismét saját bundájába burkolózott, amelyből most fertőtlenítőszer szaga áradt, mereven ült, rövid orra nyugtalanul mozgott, szimatolt. Reggel öt óra volt, felderengett a fagyos, sápadt hajnal. Nagyon hideg volt.

Vagyim szótlanul, maximális sebességgel vezette a gépet, és csak az járt a fejében: „Időben odaérünk, vagy nem?” Legalább azok a szerencsétlenek ne rögtön szánták volna rá magukat, hogy visszamenjenek a faluba. De tisztában volt vele, hogy nem volt mit tenniük. Az az egyetlen reményük, hogy esetleg sikerül meglágyítaniuk az őrség parancsnokát elbeszélve neki, milyen hősiesen védelmezték futárját. Az a durva állat rögtön végez velük, gondolta Vagyim keserűen. Ha nem érünk oda időben. Elképzelte, amint Hajrát odaállítják a kiváló kard hordozója elé, és ő, Vagyim ezt mondja: „Kajra-me szorinata-mu karo-szika! – „Itt van az embere!” – és sipító-panaszos hangon felordít: „Tatimata-ne kori-szu!” – „Ne merészelje megölni ezeket a szabadokat!” Gondolatban egyre ezeket a mondatokat ismételgette, végül elvesztették számára minden értelmüket. Mindez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy hosszú párbeszédet kell majd folytatni. És a kard hordozója aligha egyezik bele önként, hogy szutykos főnöki fejéhez illesszék a mnemokristályokat. Vagyim az analizátor csillogó ládájára pillantott. Oda kell majd cipelni. Elvégre nem hiába hurcoltam el ezt a huszonnégy kilót a társalgótól a repülőgépig.

– Mi volt az üzenetben? – kérdezte Anton.

Vagyim előhúzta a zsebéből a gyűrött papírlapot, és hátra sem fordulva a válla fölött odanyújtotta.

– Megszerkesztettem egy kicsit – mondta. – A fordítás ceruzával írva ott van a sorok között.

Anton átvette a lapot, és felhangon olvasni kezdte:

– „Az aranyszín prémekbe burkolt fényességes keréknek, a veszedelmes nyíl hordozójának, aki közvetlenül az ülepe alatt álló szolgája a Hatalmas és Erős Sziklaszirtnek, a fénylő viadalnak, akinek lába az égen, aki addig él, míg a gépek el nem tűnnek, lábaihoz helyezi ezt a jelentést alázatos őre a viharok nemzetségéből, a kiváló kard hordozója. Jelentem először: a nagy „kupola-harcos” gép mozgásba jött az ötödik és a negyvenhetedik nyílásba dugott ujjaktól, a mozgás megállíthatatlan, gyors és egyenes volt. Jelentem másodszor: egy sosem látott gépen megjelentek hárman, akik nem ismerik a beszédet, nem viselnek fegyvert, nem értik a rendelkezéseket és különöset akarnak. Nem lévén tisztában a lényeggel, várom legmagasabb parancsát. Jelentem harmadszor: fogytán a szén, hullákkal pedig, ahogyan mondani kegyeskedett, ügyetlenségünk, hozzá nem értésünk folytán nem tudunk fűteni. Mellékelem először: a nagy „kupola-harcos” gép rajzát, másodszor: annak az anyagnak a mintáit, amelyet az ismeretlenek a bűnözők sebére ragasztottak.” Igen, ebben nincs semmi új – mondta Anton.

– A legtisztább feudalizmus – mondta Saul. – Ne sokat ceremóniázzanak velük, különben egy-kettőre a kopjákon végzik.

Igen, nem sok kedvem ceremóniázni – gondolta Vagyim. És persze nem a kopják miatt.

A fogoly hirtelen fészkelődni kezdett a helyén, és durva basszusán behízelgően megszólalt:

– Ringa…

– Szentu! – kiáltott rá élesen Vagyim.

A fogoly mozdulatlanná dermedt.

– Megint lekvárt akar – mondta Vagyim.

– Kibírja – mondta Saul. – „Falni, inni, pofát beverni…”

– Nem számít – mondta Vagyim. – Majd még a végén különöset akar.

– Vagyim – szólt közbe Anton –, adj egy pár kristályt. Beszélni akarok vele.

– Ott van jobbra, a zsebben – felelte Vagyim oda sem fordulva.

– Figyelj, Hajra – mondta Anton. – Ha visszaviszünk a faludba, elengedi a főnököd azokat a felszabadítottakat, akik védelmeztek téged?

– Igen – vágta rá gyorsan Hajra. – Visszavisznek a faluba?

– Természetesen vissza. – mondta Anton. – Mégsem ölhetünk meg.

Vagyim hátranézett a válla fölött. Hajra kihúzta magát.

– A parancsnok szigorú – jelentette ki. – A parancsnok talán nem engedi el őket, hanem visszaküldi a katlanba. De maguk reménykedhetnek a kegyességében. Talán még el is engedi magukat, ha értékes ajándékokat adnak neki. Vannak értékes ajándékaik?

– Vannak – mondta Anton szórakozottan. – Van mindenünk.

– Mit mond? – morogta Saul. – Vagyim, hol vannak a kristályaim? Á, itt vannak…

– Lehet, hogy tényleg ki kell vásárolnunk őket – mondta Anton elgondolkodva. – Mégse rendezhetünk csetepatét… Ehhez semmi kedvem.

Hajra megint megszólalt, hangja kemény és sipító volt.

– Nekem pedig adják oda ezt a kabátot – bökött ujjával Saul dzsekije felé. – Meg azt a ládát – mutatott az analizátorra. – És az összes lekvárt. Úgyis elvesznek maguktól mindent, mielőtt a viskókba küldik. Helyesen döntöttek, hogy nem rendeznek csetepatét. A kopjáink hegyesek és fogazottak, amikor visszafele mozgatjuk, kihúzzák az ellenség belső részeit. És azt a cipőt is elveszem. Meg azt is. Elvégre ég és föld között minden a Hatalmas és Erős tulajdona… És ezt is elveszem.

Hajra gondterhelten elhallgatott. Vagyim remekül szórakozva körülnézett. Anton elmélyülten kibámult az ablakon, nyilván nem figyelt oda. Hajra lábát keresztbevetve a padlón ült, és Anton cipőjét nézte. Saul Hajrát nézte fél kézzel halántékához szorítva az egyik kristályt. Arca dühös volt. Elkapva Vagyim pillantását, komiszul elmosolyodott. Hajra kioktató hangon közölte:

– Amikor majd vetkőztetik magukat, ne felejtsék el megmondani, hogy ez meg ez – mutatta ujjával – az enyém. Én vagyok az első.

– Hallgass – mondta Saul csöndesen.

– Hallgass te – közölte méltóságteljesen Hajra. – Különben bottal verünk agyon.

– Saul – szólt közbe Anton –, hagyja abba. Mint egy gyerek…

– Igen, ő nem okos – mondta Hajra. – De a kabátja jó.

De hiszen tényleg azt hiszi, hogy a hatalmában vagyunk – gondolta Vagyim. Már látja, amint levetkőztetnek és lelökdösnek minket a katlanba, a mocsokkal borított puszta földön alszunk, és mindig hallgatunk, ő pedig hajszol minket, mezítlábasokat a hóban, belénk bök a kopjával, az arcunkba vág, nehogy lemaradjunk. És körülöttünk emberek, akik csak magukra gondolnak, akik csak arról álmodoznak, hogy ujjukkal sikerüljön éppen abba a lyukba beletalálniuk, amelyik mozgásba hozza a gépet, és akkor őket, az örömükben ujjongókat befogják a szán elé, és elindítják a hóban a szabadság felé, mezítláb, a behavazott dombokon keresztül, a Hatalmas és Erős ülepe alá… – Vagyim szeme előtt tüzes karikák kezdtek táncolni a fájdalomtól – olyan erősen összeharapta az ajkát. – Rendeznék én nekik helyes kis ünnepséget – gondolta gyűlölködve. Különös érzés volt a gyűlölet. Gyomrában hideget érzett, minden izma megfeszült. Korábban még sosem érzett gyűlöletet emberek iránt. Meghallotta, hogy Saul szörnyen liheg a háta mögött. Hajra valami dalocskát dúdolgatott.

Lent feltűnt a mocskos katlan. A mélyén rendetlenül halmozódtak a gépek, a megalázás és halál ormótlan és vad eszközei. Eh, ti jövevények, gondolta Vagyim. Egyébként mit várhatnánk tőletek. Elvégre nem vagytok humanoidok. Víz az égből… Lekvár…

Lejjebb ereszkedett, és fékezve végighaladt az utcán, egyenesen az őrség házához. Hajra, felismerve a hazai helyeket, örömteli kiáltásokban tört ki, amelyeket még a nagy teljesítményű analizátor sem tudott értelmezni.

A ház előtt nagy volt a tömeg. A hajnal zöldes fényében csillogott a hó. A hóban, csoportba verődve álltak szánalmasan, mezítelenül, fejüket lehajtva a volt szabadon bocsátottak, talán húszan lehettek. Körülöttük kopjájukra támaszkodva, szétvetett lábbal bundás őrök álltak. A tornácon tornyosult a kiváló kard hordozója. Kiváló kardját maga előtt tartotta, és elálló fülét odatartva hüvelykujját végighúzta a penge élén. Azután észrevette a leereszkedő repülőgépet, és fekete száját eltátva megmerevedett.

Vagyim pont a tornác előtt tette le a gépet. Félrehajtotta a kupolát, és felkiáltott:

– Kajra-me szorinata-mu! Tatimata-ne kori-szu! Kimászott a kormány mögül, megragadta a halmok nemzetségéből való kopjahordozót, és átnyalábolva a tornác lépcsőjére állította. A parancsnok leengedte kardját, és hallható csikorgással becsukta a száját. Hajra összegörnyedt, és apró lépésekkel fürgén odarohant hozzá.

– Miért nem öltek meg? – kérdezte elképedve a parancsnok.

Hajra, karját melle elé téve gyorsan, mély hangon rázendített:

– Az történt, aminek történnie kellett! Meséltem nekik a Hatalmas és Erős Sziklaszirtnek, a fénylő viadalnak a nagyságáról és hatalmáról, azéról, akinek egyik lába az égen, aki addig él, míg a gépek el nem tűnnek, és rémületükben bevizeltek. Jóllakattak ízletes étellel, és engedelmesen beszéltek velem. És azért jöttek ide, hogy meghajoljanak előtted.

A kopjások tiszteletteljesen összeverődtek a tornác előtt. Csak a kéttucatnyi meztelen állt alázatosan a helyén, sorsára várva. A parancsnok fontoskodva és lassan hüvelyébe dugta kardját. Nem nézett többet a repülőgépre. Közömbösen és komótosan nekilátott kikérdezni Hajrát.

– Hol laknak?

– Nagy házuk van a síkságon. Nagyon meleg.

– Hol szerezték ezt a gépet?

– Nem tudom. Valószínűleg az úton.

– Meg kellett volna mondanod neki, hogy az egész ég és az egész föld a Hatalmas és Erős Sziklaszirt tulajdona.

– Megmondtam nekik. De a cipőjük, az egyik kabát és a fényes láda az enyém. Ne feledkezz majd meg erről, Fényességes és Erős!

– Ostoba vagy – mondta a parancsnok megvetően. –  a Hatalmas és Erős Sziklaszirté. És te azt kapod meg, ami megmarad neked. Hol van az üzenetem?

– Elvették – mondta Hajra csalódottan.

– Megint csak ostoba vagy. Ez az irhádba kerül.

Hajra összeomlott. A parancsnok valahova Anton és Vagyim közé nézett a semmibe, és kijelentette:

– Mutassák meg a cipőjüket.

Saul felmordult, és kikapaszkodott a fedélzetre.

– Nyugalom, nyugalom – mondta Anton.

A parancsnok melankolikus képpel kiköpött a tornácra.

– És milyen ételt ettél?

– Lekvárt. Nem egészen lekvár, de édes, és öröm a nyelvnek.

A parancsnok kissé felélénkült.

– És sok ilyen lekvárjuk van?

– Nagyon sok! – kiáltotta lelkesen Hajra. – De ne parancsold meg, hogy megverjenek.

– Döntöttem – szólt a parancsnok. – Menjenek haza, és hozzák ide a lábam elé az összes lekvárt. És minden más ennivalót. Szenük nincs?

Hajra kérdően nézett Antonra.

– Követeld tőle ezeknek a bűnözőknek a szabadon bocsátását! – mondta Anton élesen.

– Mit mond? – kérdezte a parancsnok.

– Azt kéri, hogy ne öld meg ezeket a bűnözőket.

– És te hogyan érted meg a beszédét?

Hajra két kézzel mutatott a halántékán levő mnemo-kristályokra.

– Ha a fejedre teszed ezeket, hallod az idegen beszédet, és úgy meg is érted, mint a sajátodat.

– Add ide – követelte a parancsnok. – Ez is a Hatalmas és Erős Sziklaszirt tulajdona.

Elvette Hajrától a mnemokristályokat, és néhány sikertelen kísérlet után a homlokára illesztette őket. Anton nyomban megszólalt:

– Azonnal engedd el ezeket az embereket, akik megszolgálták a szabadságot!

A parancsnok csodálkozva nézett rá.

– Te nem beszélhetsz így – mondta. – Megbocsátok neked, mert alsóbbrendű vagy, és nem ismered a szavakat. Menj el. És hozd ide a levelet meg a rajzot is. – A kopjásokhoz fordult, akik tisztelettel hallgatták, és rájuk ordított: – Mit ácsorogtok itt, hullarablók! Semmi szükség rá, hogy a nadrágjukat szaglásszátok! Minden embernek, akivel beszélek, egyformán bűzlik a nadrágja! Hajtsátok ezeket a dögöket a katlanba! Nyomás! Nyomás!

A kopjások elröhögték magukat, és futólépésben megindultak az utcán, maguk előtt hajtva a volt szabadon bocsátottakat. A parancsnok barátságosan fültövön csapta Hajrát, és ráparancsolt, hogy kotródjon. Hajra meginogva az ütéstől besurrant az ajtón. Magára maradva a parancsnok felnézett az égre, a kunyhókra pillantott, hosszasan és állkapcsát szinte kificamítva ásított, a repülőgépre nézett, lustán krákogott, és pillantását félrefordítva unott hangon kijelentette:

– Tegyétek, amit mondtam. Térjetek vissza a házatokba, hozzátok ide nekem a lekvárt és minden más élelmet, és menjetek a katlanba, ha élni akartok.

Vagyim nézte ezt a hatalmas, mocskos figurát, és minden tagjában különös gyengeséget érzett. Olyan érzése volt, mintha álmában síkos függőleges falon próbálna felkapaszkodni. Anton ezt mormolta mellette:

– Nézd meg, Gyimka, nézd meg jó alaposan. Ez itt nem a kölyök Hajra.

– Én ezt nem bírom ki – mondta Saul furcsa, színtelen hangon. – Rögtön leütöm.

– Semmiképp sem – mondta Anton.

A parancsnok beüvöltött a nyitott ajtón:

– Süss nekem húst, Hajra, te hullarabló! És melegítsd fel az ágyamat! Ma jó kedvem van! – Azután oldalvást fordulva a gépnek, a hegyekre nézve, szutykos mutatóujját felemelve kijelentette: – Most még nem vagytok eszesek, megdermedtetek a rémülettől. De jó, ha megtanuljátok, hogy ezentúl velem beszélve derékban meg kell hajolnotok, és a tenyereteket a melletekre kell tennetek. És nem nézhettek rám, mert alacsonyrendűek vagytok, és a tekintetetek tisztátalan. Ma még megbocsátok nektek, de holnap elrendelem, hogy kopjanyéllel verjenek el benneteket. És azt is jegyezzétek meg, hogy a legnagyobb erényetek az engedelmesség és a hallgatás. – Mutatóujjával belenyúlt a szájába, és a fogait kezdte kotorni. Beszéde nehezen érthetővé vált. – Amikor visszajöttök ide a lekvárral, a levéllel és a rajzzal, levetkőztök, és mindent itt hagytok a tornácon. Én nem jövök ki hozzátok. Azután bementek a viskókba, és lehúzzátok az inget a hullákról. Két inget elvenni tilos. – Hirtelen elröhögte magát. – Különben még megizzadnátok munka közben. Élőről is levehetitek az inget, de csak arany körműről…

A félig nyitott ajtón kihajolt Hajra.

– Minden kész, Fényességes és Erős – mondta.

A parancsnok folytatta:

– Könnyű sorotok lesz. A Hatalmas és Erős Sziklaszirtnek olyan emberek kellenek, akik képesek megmozdítani a gépeket. Mivel végre megkezdődik a háború azokért a földekért, amelyek az ő tulajdonát képezik! És akkor a Hatalmas és Erős Sziklaszirt, a fénylő viadal, akinek egyik lába az égen, másik lába a földön, aki addig él, míg a gépek el nem tűnnek…

– Mocsok! – üvöltött fel fülsiketítő hangon Saul.

Vagyim füle mellett tompán felfénylett a perzselő fekete csöve.

– Nem szabad! – kiáltott fel Anton.

Saul félrelökte Vagyimot, és megragadta a kormányt.

– Nem szabad? – kiáltotta. – És mit szabad? Tűrni és várni, míg el nem tűnnek a gépek? Jó!

A hatalmas rándulás az ülések közé dobta Vagyimot. A kupolát le sem zárva Saul a levegőbe dobta a gépet. Recsegés hallatszott, a kabin fölött elszállt egy szétforgácsolódott gerenda. Jeges szél fütyült a fülébe, a gép erősen megdőlt, és Vagyim még megpillantotta, hogy a parancsnok négykézláb áll a tornácon égnek meresztve hatalmas hátsóját, a ház fedele pedig keringve, széthullva az utca közepére zuhan. Vagyim megpróbálta lezárni a kupolát, de nem sikerült.

– Saul! – kiáltotta Vagyim –, csökkentse a sebességet! Saul nem felelt. A gépet az utca fölött hajszolta, amelyen már vonultak a rabok sorai a katlan felé. Saul meggörnyedt, arcát sapkaellenzője mögé rejtve. A perzselő a térdén feküdt. A gép egyenetlen ugrásokkal haladt, a szembeszél egyre fel akarta borítani.

Vagyim még egyre a kupolát próbálta fél kézzel lezárni, másik kezével a térdére zuhant analizátort tartotta. Saul a fogai között morogta:

– Aljasok… gazemberek… hóhérok… Gépek kellenek? Lesznek gépek! Földeket akartok meghódítani? Kaptok földeket!

Vagyimnak végre sikerült feltornáznia magát az ülésre, és körülnézett. A gép egyenesen a katlan felé száguldott. Anton a karfába kapaszkodva, a szélben hunyorogva szótlanul bámulta Saul hátát.

– Lekvár kell? – vicsorgott Saul – Majd adok én neked lekvárt! Édes ételeket… hullarablók…

A gép átsuhant a katlan fölött. Saul elhallgatott, kihajolt a gép oldalán, és a perzselőből egyenesen lefelé tüzelt. Vagyim hátratántorodott. Vakító lila láng csapott fel a katlanból, mennydörgésszerű robaj süketítette meg őket, azután minden mögöttük maradt.

Vagyim úgy megfeszült, hogy teste recsegett-ropogott, de végre sikerült bezárnia a kupolát. Csönd lett.

– Új fogalmat kapnak tőlem az örökkévalóságról – mondta Saul, és elhallgatott.

– Talán nem kellene – mondta Vagyim bátortalanul. Még nem fogta fel, mire készül Saul. De hát mit is akarunk tőlük, gondolta. Ostoba, tudatlan emberek. Nem lehet komolyan haragudni rájuk.

A gép bömbölve száguldott a dombok fölött, porhó felhőit kavarva fel. Saul nagyon rossz vezető volt, túl sok energiát adott a hajtóműre, így az felerészt üresben működött. A gép mögött viszont vaskos zúzmarafal húzódott. Néhány madár keresztezte rohanva útjukat, és nyomban el is tűntek a kavargó hóban. Mögöttük pedig, a szikrát okádó, zavaros kavargás fölött füstoszlop emelkedett az ég felé.

– Csak egyet sajnálok, egyet – szólalt meg ismét Saul. – Azt, hogy nem lehet egyetlen lendülettel megsemmisíteni minden ostobaságot és kegyetlenséget anélkül, hogy az embert is meg ne semmisítenénk… Vagy legalább az ostobaságot ebben a mérhetetlenül ostoba országban…

– Az autópályához repül? – kérdezte Anton nyugodtan.

– Igen. És ne is próbáljanak megállítani.

– Eszemben sincs – mondta Anton. – Csak legyen óvatos.

Vagyim most végre megértette, és a perzselőre meredt.

Azt hiszem, olyasmi kezdődik mindjárt, gondolta, amit egész életemben nem leszek képes leírni… és nem leszek képes megérteni.

Az autópályán minden változatlan volt. Ahogyan előző nap, ahogyan száz éve, hangtalanul, egyenletes sorokban vonultak a gépek. Kiemelkedtek a füstből, és belementek a füstbe. És így maradhatott ez az örökkévalóságig. Saul úgy húszméternyire a pályatesttől tette le a gépet, félretolta a kupolát, és a gép fedélzetére helyezte a perzselőt.

– Ki nem állok semmit, ami örök – mondta váratlanul nyugodtan, és tüzelt.

Az első találat egy hatalmas, teknősbékaszerű járművet ért. Páncélja fellobbant és szétrepült, akár a tojáshéj, az alváz egyik lánctalpán egy helyben forgott, elgázolva és felforgatva a nyomában haladó kis zöld kocsikat.

– A történelem törvényeit nem lehet megváltoztatni – mondta Saul. Nagy dörrenéssel fellángolt egy hatalmas, kerekeken gördülő fekete torony, egy másik, ugyanolyan felborult, és elzárta az autópálya egy részét.

– …de néhány történelmi hibát ki lehet javítani – folytatta Saul célozva. A millióvoltos töltet lila lángja egy narancssárga, tábori szintetizátorra emlékeztető gép aljánál lobbant fel, és a szerkezet darabjaira hullva magasan a levegőbe emelkedett.

– …ezeket a hibákat ki is kell javítani – folytatta Saul szakadatlanul tüzelve. – A feudalizmus e nélkül is eléggé mocskos… dolog.

Azután elhallgatott. Jobb oldalon egyre nőtt az izzó roncsok halma, baloldalt kiürült az autópálya – valószínűleg ezer éve először –, csak egy-egy jármű futott át rajta, amelyeknek véletlenül sikerült áttörniük a tűzfüggönyön. Azután a lángoló hegy sisteregve, recsegve-ropogva széthullott, magas szikra- és hamuoszlop emelkedett a magasba, és a füstfelhőn keresztül a gépek új sorai özönlöttek ki az autópályára. Saul felbődült, és megint rábukott a perzselőre. Megint feldördültek a lövések, megint nőni kezdett az izzó törmelékek halma. A szikraesővel tarkított súlyos, fekete füstgomolyok az ég felé törtek. A füstből bolyhos pernyeként hullott a korom, a hó köröskörül fekete lett és gőzölgött. Az autópálya mellett lemeztelenedett a talaj.

Vagyim lábát az analizátor ládájára támasztva ült, minden robbanásnál összerezzent és hunyorgott. Azután hozzászokott, és már nem hunyorgott. Újra és újra felhalmozódott az úton a lángoló kupac, majd újra és újra széthullott, szétszórva a forró törmeléket, sisteregve árasztva maga körül az elviselhetetlen hőség hullámait, de a kocsik feltartóztathatatlan áradatként egyre csak jöttek és jöttek, érzéketlenül ezzel az egész pusztítással szemben, és áradatuknak nem volt vége.

– Alighanem elég lesz már, Saul – kérte Anton.

Ennek így semmi értelme, gondolta Vagyim. Saul abbahagyta a lövöldözést – kifogyott a töltete –, fejét karjára ejtette. A perzselő forró csöve az égre meredt. Vagyim Saul korommal borított fejére és kezére nézett, és végtelen fáradtságot érzett. Nem értem, gondolta. Minden hiába. Szegény Saul. Szegény Saul.

– Történelem – mondta Saul rekedten, fel sem emelve a fejét. – Semmit nem lehet megállítani.

Felegyenesedett, és a fiúkra nézett.

– A szívem nem bírta elviselni – mondta. – Bocsássanak meg nekem. Egyszerűen képtelen voltam. Muszáj volt csinálnom valamit.

Sokáig ültek és nézték az autópályát. A kocsisorok egymás után gördültek a maguk útján, az útszélre lökték a roncsokat, elsöpörték a hamut, és hamarosan minden olyan lett, mint volt, csak lassan lehűlt az úton keresztben húzódó égővörös folt, feketéllett köröskörül a beszennyezett hó, és sokáig nem oszlott el a fejük felett a füstfelhő, amelyen keresztül reszketegen tört át a torz, vörös korong, az EN 7031-es sárga törpe fénye.

Saul lehunyta a szemét, és valami érthetetlen dolgot mondott:

– Olyan ez, mint a kemencék… Ha csak azokat romboljuk le, újat építenek, és kész.

Valahol a közelben undort keltőén ismerős, panaszos kiáltások hangzottak fel. Vagyim kelletlenül odafordította a fejét. Az autópálya melletti dűlőúton zsákba öltözött, elgyötört emberek tömege állt, körülöttük bundás, kopjás örök nyüzsögtek. Mit akarnak itt? – gondolta Vagyim közömbösen. Az őrök kopjájuk nyelével kilöktek valami szerencsétlent a tömegből. Az reszketve, körbe-körbenézve odament a fekete havon az autópályához. Egy hatalmas, csillogó torony közelített felé puhán. A szerencsétlen kétségbeesve nézett az őrökre. Azok a kezéről ordítottak valamit. A bűnöző lehunyta a szemét, és keresztként széttárta a karját. A kocsi elgázolta, és továbbgördült. Saul felállt. A perzselő tompa puffanással a kabin aljára esett.

– Szét akarom verni a pofájukat – mondta Saul. Keze ökölbe szorult, és megint szétnyílt.

Anton elkapta a kabarjánál fogva.

– Becsületszavamra, Saul – mondta –, ennek sincs semmi értelme.

– Tudom. – Saul leült. – Azt hiszi, nem tudom? De miért nem vagyok képes csinálni valamit? Miért nem tudok semmit sem csinálni sem itt, sem ott?

Az őrök egy másik rabot lökdöstek ki az útra. Az előző ott maradt fekve, laposan, mint egy üres zsák. A másik rab karját széttárva egy piros, szögletes szekrényű kocsi elé állt. A kocsi csökkentette a sebességét, és kétlépésnyire tőle megállt. Az őrök felkiáltottak. A rab felemelte a karját, és lassan hátrálva elindult, le az autópályáról. A piros kocsi, mintha zsinóron húznák, követte. Letért a dűlőútra, súlyosan imbolygott a kátyúkon. A rabok egyre hátráltak, az autópályától a katlan felé vezetve a járművet. Az autópályán pedig csak vonultak, vonultak a gépek.

– Ostobaságot csináltam – mondta Saul keserűen. – Szidjanak csak. De itt mégis valami ilyesmivel kellene elkezdeni. Maguk visszajönnek majd ide, tudom. Hát emlékezzenek rá, hogy mindig azzal kell kezdeni, ami kétségeket ébreszt… Na mi van, miért nem szidalmaznak?

Vagyim csak görcsösen felsóhajtott, Anton pedig kedvesen ezt mondta:

– Miért, Saul? Semmi rosszat nem csinált. Csak különöset.