2. FEJEZET

Főváros peremén Gorbovszkij azt kérte, álljanak meg. Kiszállt a kocsiból, és azt mondta:

– Nagyon szeretnék sétálni egyet.

– Menjünk – mondta Mark Walkenstein, és ő is kiszállt. Az egyenes, csillogó autóút üres volt, köröskörül sárgállt és zöldellt a sztyeppe, elöl, a földi növényzet dús zöldjén át odalátszottak a városi épületek falának tarka foltjai.

– Túl nagy a hőség – vetette ellen Percy Dickson. – Megterheli a szívet.

Gorbovszkij leszakított az útszélről egy szál virágot, és az orrához emelte.

– Én szeretem a hőséget – mondta. – Jöjjön velünk, Percy. Már teljesen eltunyult.

Percy becsapta a kocsi ajtaját.

– Ahogy akarják. Őszintén szólva teljesen elegem lett mind a kettőjükből az utóbbi húsz évben. Öregember vagyok, szeretném egy kicsit kipihenni az örökös paradoxonjaikat. És legyenek szívesek nem odajönni hozzám a strandon.

– Percy, menjen inkább Gyerekvárosba – mondta Gorbovszkij. – Igaz, nem tudom, merre van, de ott gyerekeket talál, naiv kacagást, egyszerű erkölcsöket… Majd azt kiabálják: „Bácsi, gyere, játsszunk mamutosat!”

– Csak vigyázzon a szakállára – tette hozzá Mark vigyorogva. – Nehogy rácsimpaszkodjanak.

Percy mormolt valamit az orra alatt, és elhajtott. Mark és Gorbovszkij áttért egy ösvényre, és komótosan megindultak az autóúttal párhuzamosan.

– Öregszik a szakállas – mondta Mark. – Már belőlünk is elege van.

– Ugyan már, mit beszél, Mark – mondta Gorbovszkij. Előhúzta zsebéből a lejátszóját. – Egyáltalán nem belőlünk van elege. Egyszerűen elfáradt. Azonkívül csalódott is. Nem tréfadolog: ez az ember húsz évet áldozott ránk, mert mindenáron meg akarta tudni, hogyan hat ránk a kozmosz. Az meg valami miatt sehogyan sem hatott… Az Afrikát akarom. Hol van az Afrikám? Miért keverednek össze állandóan a felvételeim?

Mark mögött baktatott az ösvényen, fogai közt a virággal, a lejátszóját állítgatva, és lépten-nyomon botladozva. Végre megtalálta az Afrikát, és a sárgás-zöldes sztyeppét betöltötte a tamtam hangja. Mark visszanézett a válla fölött.

– Köpje már ki azt a szemetet – mondta megvetően.

– Miért volna ez szemét? Ez egy virág.

Bömbölt a tamtam.

– Legalább halkítsa le – kérte Mark.

Gorbovszkij lehalkította.

– Még halkabbra, kérem.

Gorbovszkij úgy csinált, mintha lehalkítaná.

– Így jó? – kérdezte.

– Nem is értem, miért nem törtem még össze – mondta Mark a pusztaságnak.

Gorbovszkij sietve egészen lehalkította, és bedugta a mellzsebébe.

Vidám, tarka, orgonával körbeültetett házacskák mellett haladtak el, mindegyik tetején ott meredezett az energiafogadó egyforma, rácsos kúpja. Vöröses macska vágott át lopakodva az ösvényen. „Cic-cic” – hívta megörülve Gorbovszkij. A cica hanyatt-homlok bevágtatott a sűrű fűbe, és onnan nézett rájuk vad tekintettel. A forró levegőben lustán zümmögtek a méhek. Valahonnan vaskos, harsány hortyogás hallatszott.

– Tiszta falu – mondta Mark. – És ez Főváros. Kilencig alszanak…

– Ugyan már, Mark – szállt vele vitába Gorbovszkij. – Nekem például nagyon tetszik itt. Méhecskék… Most futott itt el egy cicus… Mi kell még magának? Akarja, hogy felhangosítsam?

– Nem akarom – mondta Mark. – Nem szeretem az ilyen lusta falvakat. A lusta falvakban lusta emberek laknak.

– Ismerem én magát, ismerem – mondta Gorbovszkij. – Magának mindig küzdelem kell, hogy senki senkivel ne értsen egyet, hogy villogjanak az eszmék, jó lenne valami jó kis összecsapás, na persze csak elméletben… Várjon csak, várjon. Van itt valami csalánféle. Milyen szép, és nagyon csípős…

Leguggolt egy dús, nagy, fekete csíkos levelű bokor előtt. Mark undorral jelentette ki:

– Mit üldögél itt, Leonyid Andrejevics? Nem látott még csalánt?

– Soha életemben nem láttam. De olvastam róla. És tudja mit, Mark, elbocsátom a hajóról… Maga valahogy elromlott, elfinnyásodott. Elfelejtett örülni az egyszerű életnek.

– Nem tudom, milyen az az egyszerű élet – mondta Mark. – De ezek a mindenféle virágocskák-csalánocskák, mind ezek az utacskák-ösvényecskék, a különböző sétautak, mindez szerintem, Leonyid Andrejevics, csak demoralizál. Éppen elég rendezetlen dolog akad még a világban, korai még ezeken a bukolikus gyönyörűségeken ámuldozni.

– Rendezetlen dolgok, igen, vannak – értett vele egyet Gorbovszkij. – De hát azok mindig is voltak, mindig is lesznek. Milyen lenne az élet rendezetlen dolgok nélkül? Egyébként pedig minden nagyon jó. Valaki énekel, hallja? Minden rendezetlen dologtól függetlenül…

Szemben velük felbukkant a pályán egy hatalmas atommeghajtású teherkocsi. A platón megtermett, félmeztelen fiúk üldögéltek ládákon. Egyikük önfeledten előregörnyedve, vadul csépelte egy bendzsó húrjait, és mindannyian teli torokból zengték:

Nőt akarok rögtön – lehet csúf vagy szépség,
Annyi kell, hogy nő legyen, s hagyja ott a férjét…

Az atommeghajtású elszáguldott mellettük, a forró levegő nyomán egy pillanatra elfeküdt a fű.

– Ez csak tetszik magának, Mark – mondta Gorbovszkij. – Kilenckor már talpon vannak az emberek, és dolgoznak. És hogy tetszett a dal?

– Ez sem az igazi – makacskodott Mark.

Az ösvény elkanyarodott, megkerülve egy sötét vízzel teli, hatalmas, kibetonozott medencét. Magas, mellig érő, sárgás fűben haladtak. Hűvösebb lett, fekete akácfák sűrű lombja borult föléjük.

– Mark – szólalt meg suttogva Gorbovszkij –, egy lány jön!

Mark megállt, mintha odacövekelték volna. A fűből magas, telt, barna hajú lány bukkant elő fehér sortban és rövid fehér felsőben, amelyről leszakadtak a gombok. A lány látható erőfeszítéssel súlyos kábelt vonszolt maga után.

– Jó napot – köszöntötte kórusban Gorbovszkij és Mark. A barna lány összerezzent és megállt. Arcára ijedtség ült ki. Gorbovszkij és Mark összenézett.

– Jó napot, kislány! – kiáltotta Mark.

A lány elengedte a kábelt, és lehajtotta a fejét.

– Jó napot – suttogta.

– Az az érzésem, Mark – mondta Gorbovszkij –, hogy zavarunk.

– Ne segítsünk? – kérdezte Mark gálánsán.

A lány gyanakvóan nézett rá.

– Kígyók – mondta hirtelen.

– Hol? – kiáltott fel Gorbovszkij, és rémülten felkapta az egyik lábát.

– Kígyók, csak úgy – magyarázta a lány. Végigmérte Gorbovszkijt. – Látták ma a napkeltét? – érdeklődött behízelgően.

– Ma négy napkeltét láttunk – közölte Mark hanyagul.

A lány hunyorogni kezdett, és pontosan kiszámított mozdulattal megigazította a haját. Mark nyomban bemutatkozott:

– Walkenstein. Mark.

– D-csillagűrhajós – tette hozzá Gorbovszkij.

– Ah, D-csillagűrhajós – mondta a lány furcsa hangsúly-lyal. Felemelte a kábelt, rákacsintott Markra, és eltűnt a fűben. A kábel sustorogva kúszott az ösvényen. Gorbovszkij Markra pillantott. Mark a lány után nézett.

– Menjen, Mark, menjen – mondta Gorbovszkij. – Ez teljesen logikus lépés lesz. A kábel súlyos, a lány gyönge, szép, maga pedig ereje teljében levő csillagűrhajós.

Mark elgondolkodva rálépett a kábelre. Az megrándult, és a fűből felharsant a kiáltás:

– Lazítsd meg, Szemjon, lazítsd meg!

Mark sietve elkapta a lábát. Folytatták útjukat.

– Furcsa lány – mondta Gorbovszkij. – De kedves! Egyébként maga miért nem nősült meg, Mark?

– Kit vettem volna el?

– Nana, Mark. Nem kell ez. Mindenki tudja. Nagyon remek és kedves asszony. Intelligens és nagyon finom teremtés. Mindig is úgy véltem, hogy maga kissé darabos hozzá képest. De ő, a jelek szerint, nem gondolta így…

– Hát csak így, nem nősültem meg – mondta Mark kelletlenül. – Nem jött össze.

Az ösvény ismét visszavezette őket az autópálya mellé. Balról most valamiféle hosszú, fehér ciszternák húzódtak, előttük pedig a Tanács épülete fölötti ezüstös csúcs csillogott a napfényben. Köröskörül változatlanul néptelen volt minden.

– Túlságosan szerette a zenét – mondta Mark. – Elvégre mégse vihet az ember magával minden űrutazásra koriólát^[2]. Untig elegem van már a maga lejátszójából is. Percy sem tűrheti a zenét.

– Minden űrutazásra – ismételte meg Gorbovszkij. – Annyi az egész, Mark, hogy túlságosan öregek vagyunk. Húsz évvel ezelőtt eszünkbe sem jutott volna mérlegelni, mi fontosabb – a szerelem vagy a barátság. Most meg már késő. Nekünk most már végünk. Egyébként ne veszítse el a reményt, Mark. Talán találkozunk még egy asszonnyal, aki minden másnál drágább lesz nekünk.

– Percyvel ez nem történhet meg – mondta Mark. – Ő senkivel sem barátkozik, kettőnket kivéve. És egy szerelmes Percy…

Gorbovszkij maga elé képzelte a szerelmes Percy Dicksont.

– Percy nagyszerű apa lenne – mondta bizonytalanul.

Mark elfintorodott.

– Ez nem lenne tisztességes. A gyereknek különben sem jó apára van szüksége. A gyereknek jó tanárra van szüksége. Az embernek – jó barátra. Az asszonynak pedig egy szeretett férfira. De beszéljünk inkább az ösvényekről-utacskákról.

A Tanács épülete előtti tér üres volt, csak a bejárat előtt álldogált egy nagy, esetlen aerobusz. – Szeretnék találkozni Matvejjel – mondta Gorbovszkij. – Jöjjön velem, Mark.

– Ki az a Matvej?

– Bemutatom magukat egymásnak. Matvej Vjazanyicin. Matvej Szergejevics. Ő az itteni igazgató. Régi barátom, csillaghajós. Még a deszantosok közül. Emlékeznie kell rá, Mark. Bár nem, ez még korábban volt.

– Hát jó – mondta Mark. – Menjünk. Udvariassági látogatás. Csak kapcsolja ki a zajmasináját. Kínos lenne, ez itt mégiscsak a Tanács.

Az igazgató nagyon megörült nekik.

– Remek! – mennydörögte letelepítve őket a karosszékekbe. – Ez remek, hogy iderepültetek! Derék srác vagy, Leonyid! Hej, micsoda derék srác vagy! Walkenstein? Mark? Hogyne, hogyne… De maga miért nem kopasz? Leonyid határozottan azt állította, hogy maga kopasz… Ja persze, Dicksonról mondta! Igaz, Dickson a szakálláról nevezetes, de ez semmit nem jelent – ismerek egy csomó kopasz és szakállas embert! Egyébként ez ostobaság, ostobaság! Micsoda hőség van nálunk, észrevették? Leonyid, te meg helytelenül táplálkozol, tiszta disztrófiás képed van! Ebédeljünk együtt… Addig is hadd kínáljalak meg benneteket valami itallal. Ez itt narancslé, ez paradicsomlé, az meg gránátalmalé… Mind saját termés! Igen! Bor! Saját termésű borunk a Szivárványon, hitted volna, Leonyid? Na, milyen? Fura, nekem ízlik… Na és maga, Mark? Na, sosem hittem volna, hogy nem iszik bort! Ja, a helyi termésű borokat nem issza? Leonyid, vagy ezer dolgot akarok kérdezni tőled… Azt sem tudom, hol kezdjem, de egy perc múlva már nem is ember leszek, hanem megvadult adminisztrátor. Még sosem láttatok megvadult adminisztrátort? Mindjárt meglátjátok! Ítélkezni fogok, büntetni, javakat elosztani! Uralkodni fogok, előzetesen eldöntve az elosztást. Most fogom fel, milyen rossz életük lehetett a királyoknak meg mindenféle császároknak-diktátoroknak! Figyeljetek, barátaim, csak azt kérem, el ne menjetek! Én lázas munkába merülök, ti meg csak üljetek és érezzetek együtt velem. Itt senki nem tanúsít együttérzést irántam… Jó itt nektek, igaz? Kinyitom az ablakot, egy kis szellő… Leonyid, el sem tudod képzelni… Mark, húzódjon félre az árnyékba. Úgy, úgy. Nos, Leonyid, tisztában vagy vele, mi megy itt végbe? A Szivárvány megvadult, és ez már második éve tart.

Belerogyott a diszpécserpult előtti karosszékbe, amely felnyögött alatta; hatalmas volt, feketére égett, borzas, bajusza előre meredt, mint egy macskáé, ingét hasáig kigombolta, válla fölött elégedetten pillantott vissza a csillaghajósokra, akik szorgalmasan hörpölték szívószálon a jéghideg gyümölcslevet. Bajusza megmozdult, már-már szóra nyitotta száját, amikor a hat képernyő egyikén megjelent egy kedves, sovány, sértett pillantású asszony képe.

– Igazgató úr – mondta nagyon komolyan –, Haggerton vagyok, talán nem emlékszik rám. Az alabástromhegyi zárósugár ügyében fordulok Önhöz. A fizikusok nem hajlandóak feloldani.

– Hogyhogy nem hajlandóak?

– Beszéltem Rodrigosszal – azt hiszem, ő ott a vezető null-fizikus. Kijelentette, hogy magának nincs joga beavatkozni a munkájukba.

– Csak szédítik magát, Helen – mondta Matvej. – Rodrigos olyan vezető null-fizikus, amilyen kakukkmadár én vagyok. Rodrigos szervomechanikus, és annyit sem ért a null-problémákhoz, mint maga. Mindjárt utánanézek.

– Tegye meg, nagyon kérjük…

Az igazgató fejét csóválva a kapcsolótáblához nyúlt.

– Alabástrom! – ordította. – Kapcsolja Pagavát!

– Hallgatlak, Matvej.

– Sota? – Szervusz, kedvesem! Miért nem oldod fel a zárósugarat?

– Már feloldottam. Mi az, hogy nem oldom fel?

– Aha, rendben. Mondd meg Rodrigosnak, hogy hagyja abba az emberek szédítését, különben berendelem magamhoz. Mondd meg neki, hogy nagyon jól emlékszem rá. Mi van a Hullámotokkal?

– Tudod… – Sota hallgatott egy darabig. – Érdekes a Hullám. Hosszú lenne elmesélni, majd később elmondom.

– Hát, sok sikert! – Matvej a karfán áthajolva az űrhajósokhoz fordult. – Erről jut eszembe, Leonyid – kiáltotta. – Erről jut eszembe. Mit beszélnek nálatok a Hullámról?

– Hol nálunk? – kérdezte közömbösen Gorbovszkij, és nagyot kortyolt a szívószálon keresztül. – A Tarielen^[3]?

– Hát például te mit gondolsz a Hullámról?

Gorbovszkij elgondolkozott.

– Nem gondolok semmit – mondta. – Talán inkább te, Mark? – nézett bizonytalanul navigátorára.

Mark nagyon egyenesen, hivatalos képpel ült poharát szorongatva.

– Ha nem tévedek – mondta –, a Hullám valamiféle folyamat, amely a null-transzportálással függ össze. Keveset tudok erről. A null-transzportálás természetesen engem is érdekel, mint minden csillagközi űrhajóst – könnyedén meghajolt az igazgató felé –, de a Földön nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a null-problémáknak. A diszkrét fizikai kérdésekkel foglalkozó földi szakemberek szemében ez túlságosan is részprobléma, nyilvánvalóan mellékes jelentőségű.

Az igazgató epésen felnevetett.

– Hogy tetszik ez neked, Leonyid? – kérdezte. – Részprobléma! Igen, láthatóan túl messze van tőletek ez a mi Szivárványunk, és mindazt, ami itt nálunk történik, túlságosan is aprócskának látjátok. Kedves Mark, ez a teljességgel részprobléma egészen betölti az életemet, holott én nem is vagyok null-fizikus. Teljesen kimerültem, barátaim! Tegnapelőtt, itt, ugyanebben az irodában saját kezemmel választottam szét Lamondois-t és Arisztotelészt, és most, hogy a kezemre nézek – kinyújtotta maga elé jókora, napbarnított mancsait –, becsületszavamra azon csodálkozom, hogyhogy nincsenek rajtuk harapások és karmolások. Az ablak alatt meg két tömeg ordibált, az egyik azt üvöltötte: „Hullám, Hullám!” A másik meg azt bömbölte: „Null-T!” És azt hiszik, tudományos vita volt ez? Nem! Középkori társbérleti marakodás volt az elektromos áram miatt! Emlékeznek arra a mulatságos, bár, bevallom, nem egészen érthető könyvre, amelyikben azért esnek neki egy embernek, mert nem oltotta el a villanyt a vécében? Aranykecske vagy Aranyszamár?^[4] Nos, Arisztotelész és bandája azért esett neki Lamondois-nak és csapatának, mert azok megkaparintották a teljes energiatartalékot… Szentséges Szivárvány! Még egy évvel ezelőtt is Arisztotelész és Lamondois összeölelkezve járt-kelt! Null-fizikus a null-fizikus barátja volt, társa és testvére, senkinek eszébe sem jutott, hogy Forster szórakozása a Hullámmal két táborra szakítja az egész bolygót. Micsoda világban élek! Semmiből nincs elég: nincs elég energia, nincs elég berendezés, egy zöldfülű laboránsért kész csatát vívnak! Lamondois emberei lopják az energiát, Arisztotelész emberei outsiderekre vadásznak és toborozzák őket – ezeket a szerencsétlen turistákat, akik pihenni repültek ide, vagy hogy írjanak valami jót Szivárványról! A Tanács – a Tanács! – konfliktuskezelő szervvé változott! Már kértem, hogy küldjék el nekem a Római jogot… Az utóbbi időben már csak történelmi regényeket olvasok. Szentséges Szivárvány! Rövidesen megalakítom itt a rendőrséget és az esküdtbíróságot. Új, teljesen vad terminológiához kell hozzászoknom. Tegnapelőtt már alperesnek neveztem Lamondois-t, Arisztotelészt meg felperesnek. Már nyelvbotlás nélkül használok olyan szavakat, mint a  iurisprudentia, rendőrhatóság…

Az egyik képernyő felvillant. Két kerek arcú, tíz év körüli kislány jelent meg rajta. Az egyiken rózsaszín, a másikon világoskék ruhácska volt.

– Na, beszélj! – mondta félig suttogva a rózsaszín.

– Miért én, mikor megbeszéltük, hogy te…

– Megbeszéltük, hogy te!

– Te élősködő… Jó napot, Matvej Szemjonovics.

– Szergejevics…

– Matvej, Szergejevics, jó napot!

– Szervusztok, gyerekek – mondta az igazgató. Látszott az arcán, hogy megfeledkezett valamiről, amire most emlékeztették. – Szervusztok, csibéim! Szervusztok, egérkék!

A rózsaszín és a kék kislány egyből elvörösödött.

– Matvej Szergejevics, meghívjuk Gyerekvárosba a nyári ünnepünkre.

– Ma tizenkét órára…

– Tizenegyre!

– Nem, tizenkettőre…

– Elmegyek! – kiáltotta az igazgató lelkesen. – Feltétlenül elmegyek! Tizenegyre is elmegyek, meg tizenkettőre is!

Gorbovszkij kiürítette poharát, töltött magának megint, és lábát a szoba közepéig kinyújtva elfeküdt a fotelban, a poharat mellére állította. Jól, kellemesen érezte magát.

– Én is elmegyek Gyerekvárosba – jelentette ki. – Végképp nincs mit csinálnom. Ott meg tartok majd valamilyen beszédet. Soha életemben nem szónokoltam, nagyon szeretném kipróbálni.

– Gyerekváros! – Az igazgató megint áthajolt a karfán. – Gyerekváros az egyetlen hely, ahol még megőrzik nálunk a rendet. Remek népség a gyerekek! Tökéletesen megértik azt, hogy „nem lehet”… A null-fizikusainkról ezt nem mondhatjuk el, ó nem! Tavaly kétmillió megawattórát pusztítottak el! Az idén már eddig tizenötöt, és még hatvanra nyújtottak be igénylést! Az a baj lényege, hogy egész egyszerűen nem óhajtják ismerni azt, hogy „nem lehet”.

– Ezt a kifejezést mi sem ismertük – jegyezte meg Mark.

– Kedves Mark, maga meg én jó korban éltünk. A fizika válságának idején. Nem kellett nekünk több, mint ameny-nyit adtak. Minek is kellett volna? Mink volt? D-folyamatok, elektronikus struktúrák. A terek összekapcsolásával csak néhányan foglalkoztak, ők is csak papíron. És most? A diszkrét fizikának ez az eszement korszaka, az átszivárgás elmélete, a hipertér… Szentséges Szivárvány! Ez az összes null-probléma! Az összes tejfölösszájú legénykének, vékony lábú laboránslánynak minden nyomorúságos kísérletéhez megawattok ezrei, olyan egyedi berendezések kellenek, amilyeneket a Szivárványon nem lehet előállítani, és amelyek egyébként a kísérlet után már használhatatlanok… Ti most hoztatok száz ulmotront. Köszönet érte. Csakhogy hatszáz kellene! És energia… Energia! Honnan vegyek? Hiszen energiát nem hoztatok! Sőt nektek magatoknak is kell az energia. Kanekóval a Géphez fordultunk: „Add meg az optimális stratégiát!” Az meg szegény csak széttárta a karját…

Feltárult az ajtó, és lendületesen bemasírozott egy alacsony, akkurátusan öltözött férfi. Simára fésült fekete hajába valami bogáncsféle akadt bele, mozdulatlan arca hideg, elfojtott dühöt tükrözött.

– Farkast emlegettek… – kezdte az igazgató a kezét nyújtva felé.

– Kérem a nyugdíjazásomat – mondta zengő, fémes hangon az érkezett. – Úgy vélem, nem vagyok már képes emberekkel dolgozni, ezért kérem a nyugdíjazásomat. Bocsássanak meg, kérem. – Röviden meghajolt az űrhajósok felé. – Kaneko vagyok, a Szivárvány tervező energetikusa. Volt tervező energetikusa.

Gorbovszkij sietve maga alá húzta lábát a síkos padlón, igyekezve felállni és rögtön meghajolni. Szörpös poharát eközben a feje fölé emelte, úgy festett így, mint egy részeg vendég Lucullus tricliniumában^[5].

– Szentséges Szivárvány! – mondta az igazgató gondterhelten. – Mi történt már megint?

– Fél órával ezelőtt Szimeon Galkin és Alekszandra Posztiseva rákapcsolódott a körzeti energiahálózatra, és a teljes következő két napi energiát leszívták. – Kaneko arca megrándult. – A Gépet becsületes emberekre számítva szerkesztették meg. Nem ismerek olyan alprogramot, amely tekintetbe venné Galkin és Posztiseva létezését. A tény önmagában véve megengedhetetlen, bár sajnos már nem újdonság számunkra. Talán egyedül is boldogulnék velük. De nem vagyok sem dzsúdóbajnok, sem akrobata. És nem egy óvodában dolgozom. Nem engedhetem meg, hogy kelepcéket állítsanak nekem… Egy sűrű bokros részen, a szakadékon túl álcázva kapcsolódtak rá a hálózatra, az ösvényen meg drótot feszítettek ki keresztben. Nagyon jól tudták, hogy rohannom kell, hogy megakadályozzam a hatalmas veszteséget… – Hirtelen elhallgatott, és idegesen kezdte kiszedni hajából a bogáncsot.

– Hol van Posztiseva? – kérdezte az igazgató, akinek fejét elöntötte a vér.

Gorbovszkij egyenesen ült, kissé ijedten maga alá húzta a lábát. Mark arcán a történtek iránti élénk érdeklődés tükröződött.

– Posztiseva mindjárt itt lesz – felelte Kaneko. – Biztos vagyok benne, hogy éppenséggel ő volt ennek a disznóságnak az értelmi szerzője. A maga nevében ide rendeltem.

Matvej maga elé húzta az általános tájékoztatás mikrofonját, és halkan beledörmögött.

– Figyelem, Szivárvány! Itt az igazgató beszél. Tudomásom van az energia elszivárgásának ügyéről. Az ügy kivizsgálása folyik.

Felállt, oldalról odalépett Kanekóhoz, a vállára tette a kezét, és bűntudatosan megszólalt.

– Hát mit tehetnénk, barátocskám… Hiszen megmondtam neked: a Szivárvány eszét vesztette. Tűrj, barátocskám! Én is tűrök. Posztisevának meg majd mindjárt befűtök. Nem lesz benne öröme, majd meglátod…

– Értem – mondta Kaneko. – Kérem, bocsásson meg: elvesztettem a fejem. Engedelmével most kimegyek az űrrepülőtérre. Alighanem a legkellemetlenebb mai feladat az ulmotronok kiosztása. Tudja, befutott egy deszantos egy rakomány ulmotronnal.

– Igen – mondta az igazgató mély átérzéssel. – Tudom. Tessék – bökött szögletes állával az űrhajósok felé. – Szíves figyelmébe ajánlom a barátaimat. A Tariel parancsnoka, Leonyid Andrejevics Gorbovszkij, és navigátora, Mark Walkenstein.

– Örvendek – mondta Kaneko, meghajtva bogáncsokkal ékes fejét.

Mark és Gorbovszkij is fejet hajtott.

– Igyekszem a minimumra csökkenteni a hajóban okozott kárt – mondta Kaneko mosoly nélkül, megfordult, és az ajtóhoz ment.

Gorbovszkij nyugtalanul nézett utána.

Az ajtó kinyílt Kaneko előtt, ő udvariasan félrelépett utat adva. Az ajtóban a nemrég látott barna lány állt fehér, gombjavesztett blúzban. Gorbovszkij észrevette, hogy a lány sortja oldalt megperzselődött, bal keze kormos volt. Mellette az elegáns, feszes tartású Kaneko a távoli jövőből érkezett lénynek látszott.

– Kérem, bocsássanak meg – mondta a barna lány bársonyos hangon. – Bejöhetek? Hívatott, Matvej Szergejevics?

Kaneko, arcát elfordítva megkerülte, és eltűnt az ajtó mögött. Matvej visszatért karosszékébe, leült, két kézzel a karfákra támaszkodva. Arca megint elkékült.

– Azt hiszed, Posztiseva – kezdte alig hallhatóan –, nem tudom, kinek az ötletei ezek?

A képernyőn megjelent egy rózsás képű ifjonc, kacéran félrecsapott barettben.

– Bocsásson meg, Matvej Szergejevics – mondta vidáman mosolyogva. – Csak emlékeztetni szeretném, hogy két komplett ulmotron minket illet.

– A meghatározott sorrend szerint, Karl – dörmögte Matvej.

– A meghatározott sorrend szerint mi vagyunk az elsők – közölte a fiatalember.

– Akkor ti kapjátok meg elsőként. – Matvej egész idő alatt Posztisevát nézte, megőrizve dühödt, engesztelhetetlen arckifejezését.

– Még egyszer elnézését kérem, Matvej Szergejevics, de nagyon nyugtalanít minket Forster csoportjának viselkedése. Láttam, hogy már kiküldték az űrrepülőtérre a teherautójukat…

– Ne nyugtalankodjon, Karl – mondta Matvej. Nem állta meg, szélesen elmosolyodott. – Csak gyönyörködj. Leonyid! Idejön és árulkodik. Ki? Hofmann. Kire? Fors-terre. Tűnjön el, tűnjön el, Karl! Senki nem kapja meg soron kívül.

– Köszönöm, Matvej Szergejevics – mondta Hofmann.

– Maljajevvel nagyon számítunk magára.

– Ő és Maljajev! – mondta Matvej, a mennyezet felé emelve pillantását.

A képernyő kialudt, de egy pillanat múlva újra felvillant. Mogorva, idősebb férfi jelent meg rajta, sötét szemüvegének keretéhez valami szerkezet volt rögzítve. Elégedetlenül dörmögte:

– Matvej, az ulmotronok ügyét szeretném tisztázni…

– Az ulmotronokat a meghatározott sorrendben adják ki – mondta Matvej.

A barna lány halkan felsóhajtott, éles pillantást vetett Markra, és alázatos képpel letelepedett a szék szélére.

– Nekünk soron kívül jár – mondta a szemüveges ember.

– Akkor soron kívül kapjátok meg – mondta Matvej. – Megvan a soron kívüliek listája is, és azon te a nyolcadik vagy…

A barna lány kecsesen oldalt hajolva szemügyre vette a lyukat a sortján, majd ujját megnyálazva elkezdte ledörzsölni a kormot a könyökéről.

– Egy pillanat, Posztiseva – mondta Matvej, és odahajolt a mikrofonhoz. – Figyelem, Szivárvány! Itt az igazgató beszél. A Tariel nevű csillaghajón érkezett ulmotronokat a Tanács által jóváhagyott jegyzékek alapján osztjuk ki, nem lesz semmiféle kivételezés. Nos hát, Posztiseva… Azért hívattalak, hogy közöljem, torkig vagyok veled. Eddig lágyszívű voltam… Igen, igen, türelmes voltam. Mindent elviseltem. Nem vádolhatsz kegyetlenséggel. De szentséges Szivárvány! Mindennek van határa! Egy szóval közöld Galkinnal, hogy felmentettelek a munka alól, és a legelső űrhajóval visszaküldelek a Földre.

Posztiseva hatalmas, gyönyörű szeme azonnal megtelt könnyel. Mark bánatosan ingatta a fejét, Gorbovszkij elszontyolodott. Az igazgató állát előreszegve meredt Posztisevára. – És most már késő a sírás, Alekszandra – mondta. – Korábban kellett volna sírni. Velünk együtt.

Plisszírozott szoknyát és könnyű pulóvert viselő, csinos nő lépett be az irodába. Haja fiúsra volt nyírva, egy sötétszőke hajfürt a szemére hullott.

– Hello! – mondta barátságosan mosolyogva. – Nem zavarom, Matvej? Ó! – Észrevette Posztisevát. – Ez meg mi? Sírunk? – Átölelte Posztiseva vállát, a fejét melléhez szorította. – Matvej, ezt maga csinálta? Hogy nem szégyelli magát? Biztosan goromba volt vele. Maga néha kibírhatatlan!

Az igazgató megmozgatta a bajuszát

– Jó reggelt, Gina – mondta. – Engedje el Posztisevát, büntetést kapott. Súlyosan megbántotta Kanekót, és energiát lopott…

– Micsoda gyalázat! – kiáltotta Gina. – Nyugodj meg, kislány! Micsoda szavak: „megbántotta”, „lopott”, „energia”! Kitől lopta el az energiát? Elvégre nem Gyerekvárostól! Nem mindegy, melyik fizikus használja fel az energiát – Alja Posztiseva vagy az a szörnyű Lamondois?!

Az igazgató méltóságteljesen felállt.

– Leonyid, Mark – mondta –, ez itt Gina Pickbridge, a Szivárvány vezető biológusa. Gina, ez Leonyid Gorbovszkij és Mark Walkenstein űrhajós.

Az űrhajósok felálltak.

– Hello – mondta Gina. – Nem, nem akarok megismerkedni magukkal… Miért van az, hogy maguk, két erős, jóképű férfi ilyen közönyös? Hogyan képesek ülni, és nézni egy síró lányt?

– Nem vagyunk közönyösek – tiltakozott Mark. Gorbovszkij csodálkozva nézett rá. – Éppen közbe akartunk lépni…

– Akkor lépjenek közbe! Csinálják! – mondta Gina.

– Hát tudják, emberek! – mennydörögte az igazgató. – Ez nekem egy csöppet sem tetszik! Posztiseva, elmehet. Menjen, menjen… Miről van szó, Gina? Engedje el Posztisevát, és adja elő, mi járatban van. Posztiseva, menjen, már megmondtam!

Posztiseva felállt, arcát tenyerével eltakarva kiment. Mark kérdően nézett Ginára.

– Hát persze – mondta a nő.

Mark megrántotta zakóját, szigorúan Matvejre nézett, meghajolt Gina előtt, és szintén távozott. Matvej elgyengülten legyintett.

– Lemondok – közölte. – Semmi fegyelem. Tisztában van vele, mit csinál, Gina?

– Tisztában – mondta Gina az asztalhoz lépve. – Ez a maga egész fizikája meg energiája nem ér fel Alja egyetlen csepp könnyével.

– Mesélje ezt el Lamondois-nak. Vagy Pagavának. Vagy Forsternek. Vagy például Kanekónak. Ami pedig a könnycseppeket illeti, mindenkinek megvan a maga fegyvere. Erről, engedelmével, elég ennyit. Hallgatom.

– Igen, elég erről – mondta Gina. – Tudom, hogy ugyanolyan makacs, mint amennyire jóságos. Következésképp végtelenül makacs. Matvej, emberekre van szükségem. Nem, nem – emelte fel aprócska tenyerét. – Nagyon kockázatos és érdekes dologról van szó. Csak a kisujjammal kell intenem, és a fizikusok fele otthagyja zordon főnökeit.

– Ha maga int – mondta Matvej –, maguk a főnökök is futnak…

– Köszönöm, de én polipvadászatról beszélek. Húsz emberre van szükségem, hogy elhajtsuk a polipokat a Puskin-parttól.

Matvej felsóhajtott.

– Mi baja a polipokkal? – kérdezte. – Nincs emberem.

– Legalább tíz embert adjon. A polipok rendszeresen dézsmálják a halgazdaságokat. Mivel foglalkoznak mostanában a berepülők?

Matvej felélénkült.

– Igen, igaz is! – mondta. – Gaba! Hol van most Gaba? Aha, emlékszem… Minden rendben, Gina, megkapja a tíz embert!

– Hát ez nagyszerű! Tudtam, hogy maga jóságos. Megyek megreggelizem, keressenek meg. Viszontlátásra, kedves Leonyid. Ha szívesen velünk tartana, nagyon fogunk örülni.

– Pfú! – mondta Matvej, mikor becsukódott az ajtó. – Csodálatos nő, de szívesebben dolgozom inkább Lamon-dois-val… De micsoda figura ez a te Markod!

Gorbovszkij önelégülten elvigyorodott, és töltött magának még egy adag szörpöt. Ismét kényelmesen elterült a karosszékben, halkan motyogta: „Megengeded?”, és bekapcsolta a lejátszóját. Az igazgató is hátradőlt székében.

– Hát igen – mondta álmodozva. – Emlékszel, Leonyid, a Vakfolt, Sztanyiszlav Liska teleüvöltötte az étert… Igaz is! Tudod…

– Matvej Szergejevics – szólalt meg egy hang a hangszóróból. – Közlemény a Nyílról.

– Olvasd – mondta Matvej előrehajolva.

– „Elmegyek deritrinizációra. A következő kapcsolatfelvétel negyven óra múlva. Minden rendben. Anton”. A kapcsolat elég gyenge, Matvej Szergejevics: a mágneses vihar…

– Köszönöm – mondta Matvej. Gondterhelten fordult Gorbovszkijhoz. – Mellesleg, Leonyid, mit tudsz Kamillról?

– Hogy sosem veszi le a sisakját – mondta Gorbovszkij. – Egyszer egyenesen nekiszegeztem ezt a kérdést, amikor fürödtünk. És egyenes választ adott.

– És mit gondolsz róla?

Gorbovszkij elgondolkodott.

– Azt gondolom, hogy ez szíve joga.

Gorbovszkij nem akart erről a témáról beszélni. Egy darabig hallgatta a tamtamot, azután megszólalt:

– Értsd meg, Matyusa, valahogy úgy alakult, hogy engem csaknem Kamill barátjának tekintenek. És mindenki engem faggat róla, hogy miként van ez meg az. De nem szeretem ezt a témát. Ha valamilyen konkrét kérdésed van, tessék, tedd föl.

– Van – mondta Matvej. – Kamill nem elmebeteg?

– Ne-em, dehogy! Egyszerűen csak közönséges zseni.

– Tudod, folyton azon tűnődöm: egyre csak jósolgat meg jósolgat, miért? Ez valami mániája, a jósolgatás…

– És mit jósol?

– Csak úgy, hülyeségeket – mondta Matvej. – A világvégét. Az a legnagyobb baj, hogy szegényt senki nem képes megérteni… Egyébként hagyjuk ezt a témát…Miről is beszéltünk?

Megint felvillant a képernyő. Kaneko jelent meg rajta. Nyakkendője félrecsúszott.

– Matvej Szergejevics – mondta, és alig kapott levegőt –, engedje meg, hogy egyeztessük a listát. Magánál kell lennie a másolatnak.

– Ó, hogy mennyire unom már ezt az egészet! – mondta Matvej. – Leonyid, bocsáss meg, kérlek. El kell mennem.

– Persze, menj csak – felelte Gorbovszkij. – Addig én visszasétálok az űrrepülőtérre. Mi lehet az én Tarielemmel…

– Kettőre gyertek vissza hozzám ebédre – mondta Matvej.

Gorbovszkij kiürítette a poharát, felállt, és elégedetten a maximumra állította a tamtam hangerejét.