4. FEJEZET

A Szivárványon csak egyetlen űrrepülőtér volt, és ezen a repülőtéren csak egyetlen csillaghajó állt, a Tariel-Kettő szigma-D deszant csillaghajó. Messziről látszott, a hetven méter magas, kék-fehér kupola ragyogó felhőként magasodott a töltőállomások lapos sötétzöld tetői fölé. Gorbovszkij tett fölöttük két bizonytalan kört. Az űrhajó mellett nehéz lett volna leszállni: különböző járművek szoros gyűrűje vette körül. Fentről látszottak az esetlen üzemanyag-töltő robotok, amelyek a hat tartály töltőcsonkjához tapadtak, a szorgos hibaelhárító kiberek, amelyek végigtapogatják a burkolat minden egyes centiméterét, a szürke anyarobot, amely tucatnyi fürge elemzőkészüléket irányít. Megszokott, a gazda szemének kedves látvány volt ez.

Ám a teherraktár ajtajánál minden előírás nyilvánvaló megsértése folyt. Az engedelmes reptéri kibereket félreszorítva mindenféle típusú szállítóeszköz sereglett össze. Voltak ott közönséges teherszállító „sufnik”, turista „delizsánszok”, személyszállító „teknőcök” és „gepárdok”, sőt egy „vakond” is, az érckitermelésben használt jókora markológép. Valamiféle bonyolult mozgásokat végeztek a rakodótér ajtaja körül, egymást kiszorítva, lökdösve. Oldalt, a tűző napsütésben állt néhány helikopter, és üres ládák hányódtak, amelyekben Gorbovszkij könnyedén felismerte az ulmotronok csomagolását. A ládákon bánatosan üldögélt néhány ember.

Leszállóhelyet keresve Gorbovszkij éppen megkezdte a harmadik kört, amikor észrevette, hogy gépét egy nehézkes pterokar követi, amelynek vezetője derékig kihajolva a nyitott ajtón valamiféle ismeretlen jeleket ad neki. Gorbovszkij a helikopterek és ládák közé tette le gépét, és a pterokar abban a pillanatban nagyon ügyetlenül mellé zökkent.

– Magát keresem – kiáltotta ügybuzgón a pterokar vezetője kiugorva a vezetőfülkéből.

– Nem tanácsolom – mondta kedvesen Gorbovszkij. – Semmi közöm a sorrendhez. Én ennek az űrhajónak a kapitánya vagyok.

A vezető arca felragyogott.

– Nagyszerű! – kiáltotta félhangosan, óvatosan szétnézve. – Most majd elkenjük a nullások száját. Hogy hívják ennek a hajónak a kapitányát?

– Gorbovszkij – mondta Gorbovszkij könnyedén meghajolva.

– És a navigátort?

– Walkenstein.

– Pompás – szólt élénken a pterokar vezetője. – Akkor maga lesz Gorbovszkij, én meg Walkenstein. Menjünk!

Megfogta Gorbovszkij könyökét. Gorbovszkij lecövekelt.

– Figyeljen, Gorbovszkij, semmit nem kockáztatunk. Nagyon jól ismerem ezeket a hajókat. Én is ilyen deszant-hajón érkeztem ide. Bejutunk a raktárba, fogunk egy-egy ulmotront, és bezárkózunk a társalgóba. Amikor meg ennek az egésznek vége – mutatott hanyag mozdulattal a kocsikra –, nyugodtan elmegyünk.

– És ha hirtelen előkerül az igazi navigátor?

– Az igazi navigátornak jó sokáig kell bizonygatnia, hogy ő az igazi – vetette ellene fontoskodva az önjelölt navigátor.

Gorbovszkij kuncogva mondta:

– Menjünk.

Az álnavigátor megigazította a haját, mély lélegzetet vett, és határozottan megindult előre. Átverekedték magukat a kocsik között. Az álnavigátor szakadatlanul beszélt – hangja hirtelen mély, áthatóan öblös lett.

– Feltételezem – adta hangosan mindenki tudtára –, hogy a diffuzorok megtisztítása csak hátráltat minket. Azt javaslom, egyszerűen cseréljük ki az egységek felét, és a burkolat vizsgálatának szenteljük a fő figyelmet. Hé, ember, vigye kicsit odébb a kocsiját. Útban van… Nos hát, Valentyin Petrovics, amikor denitritizálásra megyünk… Vigye már hátrébb a teherautóját. Nem értem, minek tülekednek! Megvan a sorrend, megvan a lista, elvégre törvény is van … Küldjék előre a képviselőiket… Nem tudom, maga hogy van ezzel, Valentyin Petrovics, de engem elképeszt a bennszülöttek vadsága. Ilyesmit még a Pandorán, a tahorgok^[7] között sem láttunk.

– Teljesen igaza van, Mark – mondta Gorbovszkij, aki remekül szórakozott.

– Mi? Hát igen, persze… Szörnyű erkölcsök!

Egy selyemkendőt viselő lány, kihajolva egy teherautó vezetőfülkéjéből, megérdeklődte:

– Ha nem tévedek, a hajó kapitánya és navigátora, ugye?

– Igen! – vetette oda kihívóan az álnavigátor. – És én, mint navigátor, azt javaslom, olvassa el még egyszer a kirakodás rendjére vonatkozó előírást!

– Úgy véli, ez elengedhetetlen?

– Feltétlenül. És teljesen fölösleges volt ideállnia a teherautójával a húszméteres zónába…

– Tudjátok, srácok – harsant fel egy vidám, fiatal hang –, ennek a navigátornak szegényesebb a fantáziája, mint az előző kettőé volt…

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte sértődötten az álnavigátor. Az arcában volt valami egy ál-Néró kifejezéséből.

– Tudja – mondta szívhez szólóan a kendős lány –, ott, azokon az üres ládákon már ül két navigátor és egy kapitány. Az üres ládák pedig azoknak az ulmotronoknak a csomagolásai, amelyeket a fedélzeti mérnök vitt el – egy szerény fiatal nő. A Tanács megbízottai már a nyomában vannak…

– Hogy tetszik ez magának, Valentyin Petrovics? – kiáltott fel az álnavigátor. – Bitorlók, igaz?

– Az az érzésem – mondta Gorbovszkij elgondolkodva –, hogy nem jutok fel a saját hajómra.

– Helyes megállapítás – mondta a kendős lány. – És még csak nem is új.

A navigátor már éppen meg akart indulni előre, amikor a tőlük jobbra álló teherautó kicsit balra húzódott, a balra álló sárga-fekete „delizsánsz” pedig kicsit jobbra, és a „vakond” dühödten forgolódva földcsomókat zúdított tátott pofájából egyenesen az űrhajó ajtaja felé.

– Valentyin Petrovics! – kiáltotta felháborodottan az álnavigátor. – Ilyen körülmények között nem garantálhatom a hajó felszállásra kész állapotát!

– Ócska szöveg! – mondta bánatosan a „delizsánsz” vezetője.

Csengő, vidám hang szólalt meg:

– Micsoda egy navigátor ez! Tiszta unalom. Emlékezzetek a második navigátorra, az igazán szórakoztató volt! Ahogy felcibálta a pólóját, és a meteoritbecsapódások nyomait mutogatta!

– Nem, az első jobb volt – mondta odafordulva a „vakond” vezetője.

– Igen, az jó volt – értett vele egyet a fejkendős lány. - Ahogy ment a kocsik között, szeme elé tartva egy fényképet, és azt mondogatva: „Gálja, Gálja, Galjecskám, én egyetlen párocskám! Messze vagy te, Galocska, messze van a házacska”.

Az álnavigátor megsemmisülten lehajtva fejét a földet kezdte kikapirgálni a „vakond” csillogó fogai közül.

– Na és maga mit mond? – fordult a delizsánsz vezetője Gorbovszkijhoz. – Miért hallgat egyre? Valamit mondania kell… valami meggyőzőt.

Mindannyian kíváncsian vártak.

– Végül is bemehetnék az utasbejárón át – mondta Gorbovszkij elgondolkodva.

Az álnavigátor reménykedve felkapta a fejét, és ránézett.

– Nem mehetne – ingatta a fejét a vezető. – Belülről bezárták.

A beállt csendben tisztán lehetett hallani Kaneko hangját:

– Nem adhatok magának tíz készletet, értse meg, Prozorovszkij!

– Maga értsen meg engem, Kaneko! Tíz készletre szól az igénylésünk. Hogy mehetnék haza hattal?

Valaki közbeszólt:

– Vigye, Prozorovszkij, vigye… Vigye el egyelőre ezt a hatot. Egy hét múlva felszabadul négy készlet, elküldöm maguknak.

– Megígéri?

– Egyszerűen sajnálom Prozorovszkijt – mondta a fejkendős lány. – Tizenhat rendszerük működik ulmotronnal.

– Hát igen, nyomorúságos helyzet – sóhajtott a delizsánsz vezetője.

– Nálunk meg öt – mondta keserűen az álnavigátor. – Öt rendszer, és egyetlen ulmotronunk van. Mibe került volna nekik vagy kétszáz darabot hozni.

– Hozhattunk volna kétszázat, sőt háromszázat is – mondta Gorbovszkij. – De most mindenkinek ulmotron kell. A Földön hat új u-gyártósort helyeztek üzembe.

– U-gyártósor! – mondta a fejkendős lány. – Könnyű mondani! Ismerik az ulmotrongyártás technológiáját?

– Csak nagyon nagy vonalakban.

– Hatvan kilogrammnyi ultramikroelem… az összeszerelés kézi vezérlésű, félmikronos hibahatár… És melyik magára valamit is adó ember megy el szerelőnek? Maga elmenne?

– Önkénteseket toboroznak – mondta Gorbovszkij.

– Á! – mondta undorral a „vakond” vezetője. – Egy hét a fizikusok támogatására…

– Nos, Valentyin Petrovics – mondta az álnavigátor szégyenlős mosollyal –, úgy látszik, nem engednek fel minket…

– Leonyid Andrejevics a nevem – mondta Gorbovszkij.

– Az enyém Hans – ismerte be leverten az álnavigátor. – Jöjjön, üljünk le a ládákra. Hátha történik valami…

A fejkendős lány integetett nekik. Kivergődtek a kocsik tömkelegéből, és letelepedtek a ládákra a többi álűrhajós mellé. Együtt érző, vidám hallgatással fogadták őket.

Gorbovszkij megtapogatta a ládát. A műanyag durva és merev volt. Gorbovszkijnak itt a világon semmi teendője nem volt, de mint mindig, rettentően szeretett volna megismerkedni ezekkel az emberekkel, megtudni, kifélék, hogyan sodorta őket ide az élet, és egyáltalán hogy mennek a dolgaik. Összetolt néhány ládát, és megkérdezte: „Lefek-hetek?” Lefeküdt, kinyújtózott teljes hosszában, és egy csipesszel rögzített a feje mellett egy mikro-légkondicionálót. Azután bekapcsolta a lejátszóját.

– Gorbovszkij a nevem – mutatkozott be –, Leonyid. Én voltam ennek a csillaghajónak a kapitánya.

– Én is voltam kapitánya ennek a hajónak – közölte komoran a jobbra ülő, testes, sötét arcú ember. – Alpa a nevem.

– Engem Banyinnak hívnak – jelentette be egy félmeztelen, fehér panamakalapot viselő, sovány fiatalember. – Én voltam a navigátor, és az is maradok. Legalábbis addig, míg meg nem kapom az ulmotront.

– Hans – mutatkozott be röviden az álnavigátor, és a fűre telepedett le, minél közelebb a mikro-kondicionálóhoz.

A harmadik álnavigátor a jelek szerint oda sem figyelt rájuk. Háttal ült nekik, és írt valamit, térdére téve a noteszt.

A kocsik tömegéből előgördült egy hosszú „gepárd”. Kinyílt az ajtaja, kirepültek rajta a kiürült ulmotronos ládák, a „gepárd” pedig elszáguldott a sztyeppe felé.

– Prozorovszkij – mondta Banyin irigykedve.

– Igen – mondta Alpa keserűen. – Prozorovszkijnak nem kell hazudoznia. Lamondois jobbkeze. – Nagyot sóhajtott. – Utálok hazudni. És most nagyon rossz a lelkiismeretem.

Banyin mélyértelműen megjegyezte:

– Ha az ember tulajdon akarata ellenére hazudni kezd, valahol valami elromlott. Bonyolult utóhatás.

– Az egész a rendszeren múlik – jelentette ki Hans. – Az egész abból az alapállásból fakad, hogy annak jut több, akinek nagyobb a szerencséje.

– Javasoljon más alapállást – mondta Gorbovszkij.

– Ha nem jól jönnek ki a dolgok, tessék, itt egy ulmotron. Ha jól alakul, üldögélj csak a ládákon…

– Igen – mondta Alpa. – Valami furcsa szakadás állt be. Hallott valaha is valaki arról, hogy sorba kelljen állni a berendezésekért? Vagy az energiáért? Beadtad az igénylést, és megkaptad, ami kellett… Soha nem is érdekelt, honnan veszik. Vagyis intuitíve világos volt, hogy van egy sereg ember, aki szívesen tevékenykedik a tudomány anyagi feltételeinek megteremtésén. Ez egyébként valóban nagyon érdekes munka. Emlékszem, az iskola elvégzése után én magam is nagyon szívesen foglalkoztam a neutrínó alapú panelek szerelésének ésszerűsítésével. Ezekre ma már nem is emlékeznek, de valamikor nagyon népszerű módszer volt a neutrínóanalízis. – Megfeketedett pipát húzott elő a zsebéből, és lassú, magabiztos mozdulatokkal megtömte. Mindenki érdeklődve figyelte. – Közismert tény, hogy a berendezések felhasználóinak és a berendezések előállítóinak száma azóta nem változott lényegesen. De úgy látszik, a felhasználói igényeknek valami iszonyatosan nagy ugrása következett be. A jelek szerint – elég csak körülnézni – egy átlagos kutatónak most hússzor annyi energiára és felszerelésre van szüksége, mint az én időmben. – Mélyet szippantott, és a pipa szortyogni, pöfékelni kezdett.

– A helyzet érthető. Időtlen idők óta azt tartják, hogy az a probléma érdemli meg a legnagyobb figyelmet, amelyik új eszmék legnagyobb áradatát indítja el. Ez természetes, másképp nem is lehet. De ha az elsődleges probléma szubelektron szintű, és a megoldásához mondjuk egységnyi eszközre van szükség, akkor a tíz másodlagos probléma már legalább eggyel alacsonyabb szintű, és már kétszáz egységnyi eszközt igényel. A problémák tömege az igények tömegét váltja ki. Arról aztán nem is beszélek, hogy az eszközök előállítóinak érdekei koránt sem mindig esnek egybe a felhasználók érdekeivel.

– Ördögi kör – tűnődött Banyin. – Elaludtak a közgazdászaink.

– A közgazdászok is kutatók – vitatkozott vele Alpa. – Nekik is problémák tömegével van dolguk. És ha már erről beszélünk, van egy érdekes paradoxon, amely az utóbbi időben nagyon érdekel. Itt van a null-T. Fiatal, nagyon hasznos és igen perspektivikus probléma. És mivel igen hasznos, Lamondois joggal kap hatalmas anyagi és energetikai ellátást. Ahhoz, hogy megőrizze ezt az anyagi támogatást, Lamondois kénytelen folyamatosan rohanni előre – gyorsabban, mélyebbre és… és kész. És minél gyorsabban, minél mélyebbre halad, annál többre van szüksége, annál jobban szorítja a hiány, egészen addig, míg végül le nem fékezi önmagát. Nézzék meg ezt a sort itt. Negyven ember várakozik, fecsérli a drága időt. A Szivárvány összes kutatójának egyharmada pazarolja az idejét, az idegi energiáit, gondolkodásának ütemét! A másik kétharmad meg ölbe tett kézzel üldögél a laboratóriumokban, és csak egyre tud gondolni: meghozzák vagy nem hozzák meg? Ez talán nem önmagunk lefékezése? Az a törekvés, hogy megőrizzük az anyagi javak áradatát, hajszát szül, a hajsza az igények aránytalan megnövekedéséhez vezet, és ennek következménye önmagunk lefékezése.

Alpa elhallgatott, és elkezdte kiverni a pipáját. A kocsik tömegéből, jobbra-balra szétzavarva őket, kiverekedte magát a „vakond”. A képtelenül magas vezetőfülke ablakában ott meredezett az új ulmotron teteje. Elhaladva mellettük a sofőr integetett az álűrhajósoknak.

– Azt szeretném tudni, minek a nyomkeresőknek ulmotron – dörmögte Hans.

Senki nem válaszolt. Tekintetükkel a „vakondot” kísérték, amelynek hátsó falán ott díszelgett a nyomkövetők jele – piros pajzson fekete hétszög.

– Szerintem mégis a közgazdászok a hibásak – mondta Banyin. – Látniuk kellett volna előre. Húsz éve úgy át kellett volna alakítani az oktatást, hogy most legyen elég szakember a tudomány ellátására.

– Nem tudom, nem tudom – tétovázott Alpa. – Tervezhető-e egyáltalán egy ilyen folyamat? Erről keveset tudunk, de még az is kiderülhet, hogy egyáltalán lehetetlen megteremteni az egyensúlyt a kutatók szellemi potenciálja és az emberiség anyagi lehetőségei között. Durván fogalmazva ötletből mindig jóval több lesz, mint ulmotronból.

– Hát ezt még be kell bizonyítani – mondta Banyin.

– Nem is mondtam, hogy ez már bizonyított tény. Csak feltételeztem.

– Ez alapjában téves feltételezés – jelentette ki Banyin. Kezdett dühbe jönni. – Örökkévalónak tekinti a válságot! Ez zsákutca…

– Miért lenne zsákutca? – kérdezte halkan Gorbovszkij. – Ellenkezőleg.

Banyin meg sem hallotta.

– A válságból ki kell jutni – mondta. – A kiutat kell keresni. És a kiutat természetesen nem a borús feltételezések jelentik.

– Miért volnának borúsak? – kérdezte Gorbovszkij.

De megint nem figyeltek rá.

– Az elosztás alapelvéről nem lehet lemondani – mondta Banyin. – Az egyszerűen tisztességtelen lenne a legjobban dolgozókkal szemben. Maga húsz évig rágódik valami kis részproblémán, de mondjuk energiából ugyanannyit igényelne, mint Lamondois. Ez ostobaság! Vagyis nem ez jelenti a kiutat? Nem ez. Maga lát valami kiutat? Vagy beéri a hűvös megállapítással?

– Én régi tudományos munkatárs és öreg ember vagyok – mondta Alpa. – Egész életemben fizikával foglalkoztam. Igaz, nem sok mindent csináltam, egyszerű beosztott kutató vagyok, de nem ez a dolog lényege. A mindenféle új teóriák ellenére meggyőződésem, hogy az emberi élet értelme a tudományos megismerés. És tulajdonképpen szomorúan látom, hogy korunkban emberek milliárdjai kerülik a tudományt, a természettel folytatott szentimentális párbeszédben látják a hivatásukat, amit művészetnek neveznek, megelégszenek a jelenségek felszínén csúszkálással, amit meg esztétikai érzékelésnek neveznek. Nekem úgy tűnik, maga a történelem határozta meg az emberiség három csoportra való osztását: a tudomány katonái, a tanárok és orvosok, akik egyébként szintén a tudomány katonái. A tudomány most az anyagi feltételek hiányának korszakát éli, ugyanakkor emberek milliárdjai képecskéket festenek, rímeket farigcsálnak… tulajdonképpen illúziót gyártanak. Holott rengeteg köztük a potenciális remek munkaerő. Energikusak, éles elméjűek, munkabírók.

– Nana – mondta Banyin.

Alpa elhallgatott, és tömni kezdte a pipáját.

– Ha megengedi, folytatnám a gondolatát – mondta Gorbovszkij. – Látom, hogy maga nem szánja rá magát.

– Próbálja meg – mondta Alpa.

– Jó lenne az összes ilyen művészt meg költőt átnevelő táborba kergetni, elvenni az ecsetjüket meg lúdtollukat, rövid tanfolyamokat elvégeztetni velük, és arra kényszeríteni őket, hogy a tudomány harcosai számára építsenek új u-gyártósorokat, tau-traktorokat szereljenek össze, ergochron lencséket öntsenek…

– Ez ostobaság – mondta Banyin csalódottan.

– Igen, ez ostobaság – értett vele egyet Alpa. – De a gondolatok nem függnek szimpátiáinktól vagy antipátiáinktól. Nekem ez a gondolat mélyen ellenszenves, sőt riaszt, mégis eszembe jutott… és nem csak nekem.

– Ez terméketlen gondolat – mondta lustán Gorbovszkij az eget bámulva. – Kísérlet az ellentmondás feloldására az emberiség egészének általános szellemi és anyagi potenciálja között. Új ellentmondáshoz vezet, amely régi és banális – a gépies logika, valamint az erkölcs és a nevelés rendszere között. Az ilyen összeütközésekben mindig a gépies logika marad alul.

A füstfelhőbe burkolózott Alpa bólintott.

– Félelmetes gondolat ez – mondta Hans elgondolkodva. – Emlékeznek a „tízek tervére”? Amikor azt javasolták a Tanácsnak, csoportosítsák át ez energia egy részét a jóléti alapból a tudományosba… A tiszta tudomány nevében korlátozzák az emberiség elemi szükségleteinek kielégítését. Emlékeznek a jelszóra? „A tudósok készek koplalni.”

Banyin csatlakozott hozzá:

– És akkor felállt Jamakava, és azt mondta: „De hatmilliárd gyerek nem kész rá. Ugyanúgy nem készek, ahogyan önök nem készek szociális projekteket kidolgozni.”

– Én sem szeretem a fanatikusokat – mondta Gorbovszkij.

– Nemrégiben elolvastam Lorenz könyvét, az Emberek és problémákat – mondta Hans. – Olvasták?

– Olvastuk – felelte Gorbovszkij.

Alpa tagadólag rázta a fejét.

– Jó könyv, igaz? És megragadott benne egy gondolat. Igaz, Lorenz nem időzik el rajta, csak mellesleg beszél róla.

– Na és? – kérdezte Banyin.

– Emlékszem, egész éjszaka ezen töprengtem. Nem volt elég készülékünk, arra vártunk, hogy meghozzák. Tudják, a szokásos idegeskedés. És a következőre jutottam. Lorenz a tudományban végbemenő természetes kiválasztódásról beszél. Milyen tényezők határozzák meg a tudományos irányzatok hierarchiáját napjainkban, amikor a tudomány nem hat vagy alig hat az anyagi jólétre?

– Na? – sürgette Banyin.

– Erre a következtetésre jutottam: eltelik egy bizonyos idő, és azok a tudományos kutatások, amelyek a legsikeresebbnek bizonyultak, magukba szívják az összes anyagi eszközt, túlzottan elmélyülnek, a többi irányzat pedig magától megszűnik. Az egész tudomány csak két-három irányzatból áll majd, amelyekben a korifeusokat nem számítva, senki nem igazodik el. Értik, amit mondok?

– Á, ez badarság! – mondta Banyin.

– Miért lenne badarság? – kérdezte sértetten Hans. – Tessék a tények. A tudománynak több százezer irányzata van. Mindegyikben emberek ezrei dolgoznak. Én személyesen ismerek négy olyan kutatócsoportot, amelyek a rendszeres sikertelenség miatt otthagyták a munkájukat, és beolvadtak más, sikeresebb csoportokba. Én magam kétszer is így tettem…

Alpa szólalt meg:

– Elég a tréfából, nézzük inkább a nevezetes Lamondois-t. Nyakát töri, hogy megvalósítsa a null-T-t. A null-T pedig, ahogyan az várható is volt, tömegével szüli az új részterületeket. De Lamondois kénytelen lefaragni szinte az összes ilyen részterületet, egyszerűen kénytelen figyelmen kívül hagyni őket. Mert nincs semmi lehetősége arra, hogy minden ilyen részterületet alaposan kimunkáljon, perspektivikussá tegyen. Sőt: kénytelen tudatosan semmibe venni nyilvánvalóan lenyűgöző és érdekes dolgokat is. Ez történt például a Hullámmal. Váratlan, elképesztő és véleményem szerint fenyegető jelenség. De célját követve Lamondois még táborának szakadását is vállalta. Összeveszett Arisztotelésszel, megtagadja az eszközöket a Hullámot vizsgálóktól. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, az őt érdeklő probléma egyre szűkebbé válik. A Hullámot messze maga mögött hagyta. A szemében az csak zavaró tényező, hallani sem akar róla. Közben meg a Hullám felégeti a vetéseket…

Az űrrepülőtér fölött felharsant a hangosbeszélőben egy általános közlemény:

– Figyelem, Szivárvány! Itt az igazgató beszél. Kérem Gabát, a berepülök brigádjának vezetőjét, hogy csapatával együtt haladéktalanul jelentkezzen nálam.

– Szerencsés fickók – mondta Hans. – Nekik nem kell semmiféle ulmotron.

– Nekik is megvan a maguk gondja – mondta Banyin.

– Láttam egyszer, hogyan edzenek, na nem, akkor inkább álnavigátor leszek… Aztán meg két éve ülnek munka nélkül, mindennap azt hallgatják, „várjatok még egy kicsit. Talán majd holnap…”

– Örülök, hogy szóba hozták, mi van a hátországban – mondta Gorbovszkij. – A tudomány fehér foltjai. Ez a kérdés engem is foglalkoztat. Szerintem nem jól mennek a dolgok nálunk a hátországban… Például a massachusettsi gép. – Alpa bólogatott. Gorbovszkij feléje fordult. – Magának persze emlékeznie kell rá. Mostanában ritkán emlegetik. Elmúlt a kibernetikai mámor.

– Semmi nem jut eszembe a massachusettsi géppel kapcsolatban – mondta Banyin. – Mi az?

– Tudja, a régi mumus: a gép okosabb lett az embernél, és maga alá gyűrte… Fél évszázaddal ezelőtt Massachusettsben üzembe helyezték a valaha létezett legbonyolultabb kibernetikai berendezést. Valami fantasztikusan nagy műveleti sebességgel, hihetetlen memóriával és minden ilyesmivel… És ez a gép teljes négy percig működött. Kikapcsolták, minden ki- és bemenetet lecementeztek, lekapcsolták az energiaellátásról, aláaknázták és szögesdróttal vették körül. A legvalóságosabb rozsdás szögesdróttal, ha akarják, elhiszik, ha nem akarják, nem hiszik.

– Tulajdonképpen miről van szó? – kérdezte Banyin.

– Viselkedni kezdett – mondta Gorbovszkij.

– Nem értem.

– Én sem értem, de alig tudták időben kikapcsolni.

– Érti ezt valaki?

– Beszéltem az egyik alkotójával. Megfogta a vállamat, a szemembe nézett, és csak ennyit mondott: „Leonyid, iszonyatos volt.”

– Ez már igen – mondta Hans.

– Á, hülyeség – szólt közbe Banyin. – Ez engem nem érdekel.

– De engem érdekel – mondta Gorbovszkij. – Hiszen újra bekapcsolhatják. Igaz, a Tanács megtiltotta, de miért ne lehetne feloldani a tilalmat?

– Minden kornak megvannak a maga gonosz varázslói és kísértetei – mormolta Alpa.

– Apropó, gonosz varázslók – kapott a szón Gorbovszkij. – Hirtelen a Sátáni Tucat ügye jutott eszembe.

Hansnak felcsillant a szeme.

– A Sátáni Tucat ügye, hát persze – mondta Banyin. – A tizenhárom fanatikus… Egyébként hol vannak most?

– Elnézést, elnézést – szólt közbe Alpa. – Ezek azok a tudósok, akik összeolvasztották önmagukat a gépekkel? De hát ők elpusztultak.

– Azt beszélik, igen – mondta Gorbovszkij. – De nem ez a dolog lényege. A precedens megszületett.

– Na és – mondta Banyin. – Fanatikusoknak nevezik őket, de szerintem van bennük valami vonzó. Megszabadulni minden gyengeségtől, szenvedélytől, érzelmi hullámzástól… A puszta értelem plusz a szervezet tökéletesítésének korlátlan lehetőségei. A kutató, akinek nincs szüksége eszközökre, aki önmaga az eszköz és hordozója. És semmiféle sorban állás ulmotronokért. Az ember-repülőgép, az ember-reaktor, az ember-laboratórium. Sebezhetetlen, halhatatlan…

– Elnézést kérek, de ez nem ember – morogta Alpa. – Ez a massachusettsi gép.

– És hogyan pusztultak el, ha egyszer halhatatlanok? – kérdezte Hans.

– Önmagukat semmisítették meg – mondta Gorbovszkij. – Úgy látszik, nem fenékig tejfel, ha valaki emberlaboratórium.

A kocsik mögül előbukkant egy ember, az erőlködéstől vörös volt az arca, a vállán egy ulmotron hengerét cipelve. Banyin felpattant a ládáról, és rohant, hogy segítsen neki. Gorbovszkij elgondolkodva figyelte, hogyan teszik be az ulmotront a helikopterbe. A vörös képű panaszkodott:

– Nem elég, hogy három helyett csak egyet adnak. Nem elég, hogy elfecséreltél egy fél napot. Még igazolnod is kell, hogy jogosult vagy! Nem hisznek neked! El tudják képzelni – nem hisznek az embernek!

Amikor Banyin visszatért, Alpa szólalt meg:

– Mindez eléggé fantasztikus. Ha magát a hátország érdekli, inkább a Hullámot nézze meg figyelmesen. Minden héten végrehajtják a soron következő null-transzportálást. És minden null-transzportálás Hullámot vált ki. Kisebb vagy nagyobb kitörést. És dilettáns módon foglalkoznak a Hullámmal. Ebből még nem jött volna össze egy második massachusettsi gép, csak kikapcsoló gomb nélkül. Kamill – ismeri Kamillt? – az egész bolygót érintő jelentőségűnek tartja, de az ő érvei nehezen érthetőek. Nagyon nehéz vele együtt dolgozni.

– Apropó – szólalt meg Hans –, ismerik Kamill nézetét a jövőről? Úgy véli, ez a mostani tudomány iránti lelkesedés afféle hála a jólétért, azoknak a koroknak a maradványa, amikor a világ logikus észlelésének képessége volt az emberiség egyetlen reménysége. Így beszél: „Az emberiség a szakadás küszöbén áll. Az érzelmek és a logika képviselői – nyilván a művészetek és a tudományok művelőit nevezi így – idegenné válnak egymás számára, megszűnnek megérteni egymást, és szükségük sem lesz egymásra. Az ember vagy érzelmi vagy logikus lénynek születik. Ez magából az emberi természetből fakad. És egyszer majd az emberiség két társadalomra szakad szét, amelyek éppolyan idegenek lesznek egymás számára, mint nekünk a leonidasziak…”

– Eh – mondta Banyin micsoda ostobaság. Miféle szakadás? Hová legyen az átlagember? Pagava talán úgy bámul Surd új képére, mint borjú az új kapura, és Surd talán nem is érti, minek van a világon Pagava, erről nincs mit mondani, az egyik a logika, a másik az érzelmek embere. De ki vagyok én? Igen, tudományos munkatárs vagyok. Igen, időm háromnegyed részét és idegeim háromnegyedét a tudomány köti le. De művészet nélkül sem tudok meglenni! Valakinél például szól itt egy lejátszó, és ez nekem nagyon jó. Meglennék lejátszó nélkül is, de ha van, az sokkal jobb… Hát akkor velem mi lesz, én hogyan szakadok szét?

– Én is így gondolom – mondta Hans. – De azt is mondta, először is, hogy korunk géniusza a jövőben átlagember lesz, másodszor pedig, hogy nem egy átlagember létezik, hanem kettő, egy érzelmi és egy logikus beállítottságú. Én legalábbis így értettem, amit mondott.

– Csak bámullak téged – mondta Banyin. – Szerintem ha Kamillt hallgatja az ember, úgysem érthet meg semmit.

– Lehet, hogy ez Kamill soron következő paradoxonja? – kérdezte Gorbovszkij elgondolkodva. – Szereti a paradoxonokat. Bár paradoxonnak ez az okfejtés túlságosan is egyenes vonalú.

– Nos, Leonyid Andrejevics – mondta Hans jókedvűen –, mindenesetre vegye tekintetbe, hogy ezek nem Kamill okfejtései, hanem az enyéim. Tegnap napoztam a strandon, és hirtelen egy kövön ülve megjelent Kamill – ismeri ezt a szokását? –, és hangosan elmélkedni kezdett, főként a tengeri hullámokhoz intézve a szavait. Én feküdtem, hallgattam, azután elaludtam.

Mindannyian elnevették magukat.

– Kamill gyakorlatozik – mondta Gorbovszkij. – Nagyjából el tudom képzelni, mire kell neki ez a szakadás elmélet. Nyilvánvalóan az emberiség fejlődésének kérdése foglalkoztatja, és modelleket gyárt. Valószínűleg a logikai és érzelmi beállítottságúak szintézisében látja az új embert, aki már nem lesz ember.

Alpa felsóhajtott, és eltette a pipáját.

– Problémák és problémák – mondta. – Ellentmondások, szintézisek, hátország, front… És azt észrevette, kik ülnek itt? Maga, maga, ő, én… Pancserek. A tudomány kitaszítottjai. A tudomány ott van – az ulmotronokat veszi át.

Mondani akart még valamit, de ekkor ismét felbődült a hangosbeszélő:

– Figyelem, Szivárvány! Az igazgató beszél. A Tariel-Kettő csillaghajó kapitánya, Leonyid Andrejevics Gorbovszkij. A bolygó tervező energetikusa, Kaneko. Kérem, haladéktalanul jelenjenek meg nálam.

A kocsikból azonnal kihajoltak a vezetők. Az arcukon végtelen elégedettség tükröződött. Mindannyian az ál-űrhajósokat nézték. Banyin fejét válla közé húzva széttárta a karját. Hans vidáman kiáltotta: „Ez nem nekem szól, én a navigátor vagyok!” Alpa felnyögött, kezébe temette arcát. Gorbovszkij sietve felállt.

– Ideje mennem – mondta. – Nagyon nem akaródzik elmennem. Nem volt időm elmondani, amit akartam. Hát csak röviden, ez az álláspontom: nem kell elkeseredni, a kezünket tördelni. Az élet gyönyörű. Mellesleg éppen azért, mert sosem fogynak el az ellentmondások, az új fordulatok. Ami pedig az elkerülhetetlen kellemetlenségeket illeti, nagyon szeretem Kuprint^[8], és van neki egy hőse, ez az ember folyvást vodkát vedel és boldogtalan. Fejből emlékszem rá, mit mond. – Megköszörülte a torkát. – „Ha a vonat alá esem, az elvágja a hasamat, a belső részeim összekeverednek a homokkal és feltekerednek a kerékre, és ebben az utolsó pillanatban megkérdezik tőlem: »Mi van, most is szép az élet?«, én akkor is hálás lelkesedéssel azt mondom: »Ó, milyen gyönyörű!«” – Gorbovszkij zavartan elmosolyodott, és zsebre dugta a lejátszót. – Ezt három évszázaddal ezelőtt mondták, amikor az emberiség még négykézláb járt. Ne panaszkodjunk! A kondicionálót meg itt hagyom maguknak, nagy itt a hőség.