5- FEJEZET

Matvej nem volt egyedül. Az asztalán, kezét maga alá téve, lábával harangozva apró termetű, fekete hajú ember ült, eleven volt, végzős iskolásra emlékeztetett. Étienne Lamondois volt az, a korszerű null-fizika vezéralakja, a „gyors fizikus”, ahogyan kollégái nevezték.

– Szabad? – kérdezte Gorbovszkij.

– Hát itt is van – mondta Matvej. – Ismerik egymást?

Lamondois fürgén leugrott az asztalról, és odalépve hozzá, alulról fölnézve rá keményen megszorította Gorbovszkij kezét.

– Örülök a találkozásnak, kapitány – mondta. – Épp magáról beszéltünk.

Gorbovszkij hátralépett, és letelepedett egy karosszékbe.

– Mi pedig magáról – mondta.

Étienne élénken meghajolt, és visszatért az igazgató asztalára.

– Szóval folytatom. A Kharübdiszek derekasan állják a sarat. Meg kell adni, Maljajev remek gépeket csinált. Érdekes, hogy az északi Hullám teljesen új típusú. A srácok már nevet is adtak neki. P-hullám, hogy tetszik? A nagyorrú Sota tiszteletére. Az ördög vigye el, kénytelen vagyok beismerni, hogy a hajamat tépem. Hogyhogy korábban oda sem figyeltem erre a nagyszerű jelenségre? Bocsánatot kell kérnem Arisztotelésztől. Neki volt igaza. Neki és Kamillnak. Fejet hajtok Kamill előtt. Korábban is fejet hajtottam előtte, de most azt hiszem, értem, mire gondolt. Egyébként tudják, hogy Kamill meghalt?

Matvej feje megrándult.

– Megint?

– Á, szóval tud róla! Fura história. Meghalt, és megint feltámadt. Hallottam ilyesmiről. Semmi új nincs a világon. Ugyanez volt Krisztussal is. Egyébként maguk elhiszik, hogy Szkljarov képes volt otthagyni őt a Hullám martalékául? Én nem hiszem. Szóval az északi Hullám elérte az ellenőrző állomások sávját. Az első, a Lew-hullám szétoszlott, a második, a T-hullám húsz kilométer per órás sebességgel szorítja vissza a Kharübdiszeket. Úgyhogy az északi vetések valószínűleg mégiscsak elpusztulnak. A biológusokat kénytelenek voltunk helikopteren elszállítani…

– Tudom – mondta az igazgató. – Elpanaszolták.

– Mit tehettem volna? Bár a viselkedésük érthető, ugyanakkor méltatlan. Az óceánon sikerült megállítani a Hullám mozgását. Így megfigyelhető az a jelenség, amelyért Lew a fél életét odaadta volna: a gyűrű alakú Hullám deformálódása. Ez a deformáció a kappa-egyenletnek felel meg, és ha a Hullám nem más, mint kappa-mező, egyből minden világossá válik, amin szegény Maljajev törte a fejét: a D-áteresztőképesség is, a szökőkutak telegenitása is, a „másodlagos fantomok” is… Vigye el az ördög, három óra alatt többet tudtunk meg a Hullámról, mint előtte tíz év alatt. Matvej, jegyezze meg: ahogy vége ennek az egésznek, szükségünk lesz egy U-regisztrátorra, sőt talán kettőre. Vegye úgy, hogy beadtam az igénylést. A hagyományos számlálók nem segítenek rajtunk. Csak a Lew-algoritmus, csak a Lew-féle logika!

– Jó, jó – mormolta Matvej. – És mi a helyzet délen?

– Délen ott az óceán. A dél miatt ne fájjon a feje. Ott a Hullám elérte a Puskin-partot, felperzselte a Déli Szigetcsoportot, és megállt. Az a benyomásom, hogy nem megy tovább, és ez nagy kár, mivel a megfigyelők olyan sietve rohantak el onnan, hogy otthagyták a teljes automatikát, és a déli Hullámról szinte semmit sem tudunk. – Dühösen pattintott az ujjával. – Tudom, magát egészen más érdekli. De mit tegyünk, Matvej? Szemléljük a dolgokat realisztikusan. A Szivárvány a fizikusok bolygója. Ez a mi laboratóriumunk. Az energiaszolgáltatók megsemmisültek, ezen nem tudunk változtatni. Ha ennek a kísérletnek vége, újjáépítjük őket, együtt. Hiszen rengeteg energiára lesz szükségünk! Ami pedig a halgazdaságokat illeti, vigye el az ördög…. A nullások készek lemondani a poliplevesről! Ne haragudj ránk, Matvej!

– Nem haragszom – mondta az igazgató nagyot sóhajtva. – De egy kicsit olyanok vagytok, mint a gyerekek, Étienne. Mint a gyerek, játszva tönkretesztek mindent, ami oly drága a felnőtteknek. – Megint felsóhajtott. – Próbáljátok meg legalább a déli vetéseket megóvni. Nagyon nem szeretném elveszíteni az autonómiánkat.

Lamondois az órájára pillantott, bólintott, és egyetlen szó nélkül kiszáguldott. Az igazgató Gorbovszkijra nézett.

– Hogy tetszik ez neked, Leonyid? – érdeklődött, és minden vidámság nélkül elnevette magát. – Hát igen, barátocskám. Szegény Posztiseva! Ezekhez a vandálokhoz képest ő angyal. Amikor arra gondolok, hogy összes gondom-bajom tetejébe jönnek még az ellátási rendszer és a csatornázás helyreállításával kapcsolatos kalamajkák, hát égnek áll a hajam. – Megcibálta a bajuszát. – Másrészt viszont Lamondois-nak igaza van – a Szivárvány valóban a fizikusok bolygója. De mit mond Kaneko, mit mond Gina… – Megrázta fejét, és vállat vont. – Igen, Kaneko! Hol van Kaneko?

– Matvej – szólt Gorbovszkij –, megtudhatom, miért hívtál ide?

Az igazgató hátat fordítva neki a szelektor billentyűit nyomkodta.

– Kényelmesen ülsz? – kérdezte.

– Igen – felelte Gorbovszkij. Már feküdt.

– Nem vagy szomjas?

– De igen.

– Szolgáld ki magad a hűtőszekrényből. Nem vagy éhes?

– Még nem, de rövidesen az leszek.

– Majd akkor beszélünk. De addig ne zavard a munkámat.

Gorbovszkij szörpöket vett elő a hűtőszekrényből, kerített poharat, kevert magának egy koktélt, és ismét elfeküdt a karosszékben, hátradöntve a támláját. A szék puha volt és hűvös, a koktél jéghideg és ízletes. Poharának tartalmát szürcsölve feküdt, és az elégedettségtől félig lehunyt szemmel hallgatta az igazgató párbeszédét Kanekóval. Kaneko azt mondta, képtelen elszakadni, nem engedik el. Az igazgató megkérdezte, ki nem engedi. „Negyven ember van itt – válaszolta Kaneko –, és egyik sem enged.” „Mindjárt oda-küldöm hozzád Gabát” – mondta az igazgató. Kaneko tiltakozott, mondván, hogy már így is nagy ott a lárma. Matvej akkor mesélt neki a Hullámról, és mentegetőző hangon emlékeztette, hogy Kaneko egyéb kötelezettségei mellett a Szivárvány SZBSZ-ének is a főnöke. Kaneko dühösen közölte, hogy erre nem emlékszik, és Gorbovszkij együttérzett vele.

A Személyi Biztonsági Szolgálat főnökei iránt mindig sajnálatot és együttérzést táplált. Minden meghódított bolygón, néha még a nem egészen meghódított bolygókon is előbb vagy utóbb kezdtek megjelenni az outsiderek – turisták, szabadságukat töltők (egész családjukkal, gyerekekkel), szabadúszó művészek, akik új benyomásokat kerestek, sikertelen alakok, akik a magányt keresték, vagy valamilyen nehezebb munkát, mindenféle dilettánsok, sportvadászok és hasonló figurák, aki semmilyen jegyzékben nem szerepeltek, akiket a bolygón senki nem ismert, senkivel nem álltak kapcsolatban, és akik gyakran nagy igyekezettel tértek ki mindenféle kontaktus elől. Az SZBSZ főnökének személyesen meg kellett ismerkednie minden egyes outsiderrel, eligazítást kellett adnia nekik, és oda kellett figyelnie, hogy mindegyikük naponta feltétlenül adjon jelet magáról a regisztrációs berendezésen. A veszélyes bolygókon, mint például a Jajla vagy a Pandora, ahol az újoncot lépten-nyomon mindenféle veszedelem fenyegette, az SZBSZ csapatai nem egy emberéletet mentettek meg. De az asztal simaságú Szivárványon, amelynek egyenletes a klímája, szegényes az állatvilága, tengere pedig mindig nyugodt és sima, az SZBSZ-nek elkerülhetetlenül puszta formalitássá kellett válnia, és a jelek szerint azzá is vált. És az udvarias, korrekt Kaneko, érezvén helyzetének kétértelműségét, természetesen nem az irodalmárok eligazításával foglalkozott, akik azért utaztak ide, hogy magányba vonulva dolgozzanak, nem a szerelmesek és nászutasok kalandos utazásainak szemmel tartásával törődött, hanem saját tervező munkájával és másféle valódi elfoglaltságaival.

– Hány kívülálló van jelenleg a Szivárványon? – kérdezte Matvej.

– Úgy hatvan ember. Talán valamivel több.

– Kaneko, barátom, az összes kívülállót azonnal meg kell keresni és Fővárosba irányítani.

– Nem egészen értem, mi az értelme ennek a rendelkezésnek – mondta udvariasan Kaneko. – A veszélyeztetett körzetekben gyakorlatilag sosem tartózkodnak outsiderek. Ott csak a csupasz, forró sivatag van, büdös és hőség…

– Kérlek, Kaneko, ne vitatkozzunk – mondta Matvej. – A Hullám az Hullám. Ilyenkor jobb, ha mindenki, akinek nincs dolga, a kezünk ügyében van. Mindjárt idejön Gaba a naplopóival, odaküldöm őket hozzád. Szervezzétek meg ott a dolgot.

Gorbovszkij a szívószálat félretéve egyenesen a pohárból szürcsölte az italt. Kamill meghalt, gondolta. És miután meghalt, feltámadt. Velem is megesett ilyesmi. Ez a híres-nevezetes Hullám minden jel szerint rendes kis pánikot keltett. Pánik idején mindig meghal valaki, te meg nagyon elcsodálkozol meglátva az illetőt egy kávéházban, több millió kilométerre halála helyszínétől. A képe összekarmolva, hangja rekedt és élénk, vicceket hallgat, és a hatodik adag marinírozott garnélát pusztítja éppen szecsuani káposztával.

– Matvej – szólította –, hol van most Kamill?

– Ja persze, te még nem tudod – mondta az igazgató. Odament az asztalhoz, és italt kevert magának gránátalmaléből és ananászszörpből. – Maljajev hívott Greenfield-ből. Kamill valahogyan egy előretolt megfigyelőállomásra került, ott ragadt, és elkapta a Hullám. Zavaros história. Ez a Szkljarov, a megfigyelő, Kamill kisgépén elszáguldott, hisztériázott, és kijelentette, hogy Kamill szétlapult, de tíz perc múlva Kamill kapcsolatba lépett Greenfielddel, szokása szerint jósolt, majd eltűnt. De hát komolyan lehet-e venni Kamillt az ilyen mutatványok után?

– Igen, Kamill nagyon eredeti figura. De ki az a Szkljarov?

– Megfigyelő Maljajevnél, mondtam neked. Nagyon igyekvő, kedves fiú, eléggé korlátolt… De azt feltételezni, hogy elárulta Kamillt, képtelenség. Maljajevnek folyton vad gondolatai vannak…

– Ne bántsd Maljajevet – mondta Gorbovszkij. – Egyszerűen csak logikusan gondolkodik. Egyébként hagyjuk ezt. Beszéljünk inkább a Hullámról.

– Beszéljünk – mondta az igazgató szórakozottan.

– Nagyon veszélyes?

– Mi?

– A Hullám. Veszélyes?

Matvej nagyot szusszant.

– Egészében véve a Hullám halálosan veszélyes – mondta. – Az a baj, hogy a fizikusok sosem tudják előre, hogyan fog viselkedni. Például bármelyik pillanatban széthullhat. – Hallgatott egy sort. – De az is lehet, hogy nem hullik szét.

– Nem lehet elrejtőzni előle?

– Nem hallottam róla, hogy bárki megpróbálta volna. Azt mondják, eléggé félelmetes látvány.

– Te még nem is láttad?

Matvej bajusza fenyegetően felborzolódott.

– Észrevehetted volna, hogy nemigen jut időm a bolygón kóborolni. Folyton várok valakit, lecsillapítok valakit, vagy valaki vár rám… Biztosíthatlak, ha lenne szabadidőm…

Gorbovszkij óvatosan érdeklődött:

– Matvej, bizonyára azért van szükséged rám, hogy az outsidereket keressem, igaz?

Az igazgató dühösen nézett rá.

– Éhes vagy?

– Ne-em.

Matvej fel-alá kezdett járkálni az irodában.

– Megmondom neked, mi az, ami nyugtalanít. Először is, Kamill megjósolta előre, hogy ez a kísérlet nem végződik majd jól. Egyáltalán nem törődtek ezzel. Következésképp én sem. Lamondois most meg beismeri, hogy Kamillnak igaza volt…

Nyílt az ajtó, és remek fogait villogtatva benyomult rajta egy hatalmas termetű, fiatal néger fehér rövidnadrágban és fehér ingben, meztelen lábán fehér cipőben.

– Megjöttem! – jelentette, meglengetve hatalmas tenyerét. – Mit kívánsz tőlem, ó, én igazgató uram? Kívánod, hogy leromboljam a várost, és palotát építsek a helyén? Szerettem volna, kívánságodat kitalálva, elragadni számodra az asszonyok legszebbikét, akinek Gina Pickbridge a neve, de az ő bubája erősebbnek bizonyult az enyémnél, így ő Halászfaluban maradt, onnan küldi neked nem éppen hízelgő üdvözletét.

– Nekem ehhez semmi közöm – mondta az igazgató. – Az üdvözletét pedig küldje csak Lamondois-nak.

– Valóban neki kellene! – kiáltotta a néger.

– Gaba – mondta az igazgató –, tudsz a Hullámról?

– Ugyan már, ez is Hullám? – mondta a néger megvetően. – Majd ha belépek a startfülkébe, és Lamondois megnyomja az indítógombot, akkor lesz igazi Hullám! De ez most semmiség, szellőcske fodrozza a vizet. De hallgatlak, és kész vagyok engedelmeskedni.

– A brigádoddal jöttél? – kérdezte az igazgató türelmesen. Gaba szó nélkül az ablakra mutatott. – Indulj velük az űrrepülőtérre, Kaneko rendelkezésére állsz majd.

– Testestül-lelkestül – mondta Gaba. Ebben a pillanatban az ablakon túl harsány hangok harsantak fel bendzsó-kísérettel, a Jerikó falai című zsoltár dallamára zengték:

A szépséges Szivárvány,
Szivárvány, Szivárvány…

Gaba egyetlen lépéssel az ablaknál termett, és kiüvöltött:

– Csön-det!

A dal elhallgatott. Egy vékony, tiszta hang húzta panaszosan:

Dig my grave both long and narrow,
Make my coffin neat and strong…^[9]

– Megyek – mondta Gaba némileg zavartan, és egy lendületes ugrással átvetette magát az ablakpárkányon. Odakint felbődültek.

– Gyerekek… – morogta az igazgató gúnyos mosollyal. Becsukta az ablakot. – Elunták magukat a taknyosok. Nem tudom, mit csinálok majd nélkülük.

Állva maradt az ablaknál, és Gorbovszkij, tenyerével beárnyékolva szemét, az igazgató hátát nézte. Ez a hát széles volt, de valahogyan annyira görnyedt és szerencsétlen, hogy Gorbovszkij nyugtalan lett. Matvejnek, az űrpilótának, a deszantosnak egyszerűen nem lehet ilyen a háta.

– Matvej – szólalt meg –, valóban szükséged van rám?

– Igen – mondta az igazgató. – Nagyon nagy szükségem. – Egyre kibámult az ablakon.

– Matvej – ismételte meg Gorbovszkij –, mondd el, miről van szó!

– Rosszkedv, rossz előérzet, gondok – sorolta Matvej, majd elhallgatott.

Gorbovszkij fészkelődött, kényelmesebben elhelyezkedett, halkan bekapcsolta a lejátszóját, és szintén halkan ezt mondta:

– Rendben van, haver. Egyszerűen csak elüldögélek itt veled.

– Aha. Csak üldögélj, kérlek.

Szomorúan, lassan pengett egy gitár, az ablakon túl lángolt az üres égbolt, de az irodában hűvös volt, és félhomály.

– Várni. Várni fogunk – mondta hangosan az igazgató, és visszatért karosszékébe.

Gorbovszkij hallgatott egy darabig.

– Igaz is – mondta aztán. – Milyen udvariatlan vagyok! Teljesen kiment a fejemből. Hogy van Zsenyecska?

– Köszönöm, jól van.

– Nem tért vissza?

– Nem. Nem tért vissza. Szerintem most hallani sem akar erről.

– Még mindig Aljoska miatt?

– Természetesen. Egyszerűen elképesztő, mennyire fontos lett Zsenyecska számára.

– Emlékszel, hogy esküdözött: „Csak szülessen meg…”

– Emlékszem mindenre. Olyasmire is, amiről te nem is tudsz. Eleinte rettenetesen kínlódott a kicsivel. Panaszkodott. „Nem – azt mondja –, nincs bennem anyai érzés. Szörnyszülött vagyok. Érzéketlen fadarab.” Azután történt valami. Én még csak észre sem vettem, hogyan. Igaz, nagyon remek kis kölyök. Nagyon kedves és okos. Egyik este a parkban sétáltam vele. Hirtelen azt kérdezte: „Mi az, ami ott mindig leguggol?” Először nem is értettem. Aztán… Tudod, fújt a szél, lengett a lámpa, és ettől inogtak az árnyékok a falon. „Leguggol”. Nagyon kifejező, ugye?

– Igen – mondta Gorbovszkij. – Író lesz belőle. Csak jobb lenne mégiscsak beadni egy internátusba.

Matvej legyintett.

– Szóba sem jöhet – mondta. – Zsenyka nem adja oda. És tudod, eleinte vitatkoztam vele, aztán arra gondoltam: minek? Miért kellene elvenni egy embertől az élete értelmét? Az ő életének ez az értelme. Talán azért van az egész, mert én sokkal öregebb vagyok nála. És Aljoska az én számomra túlságosan későn érkezett. Néha arra gondolok, milyen magányos lennék, ha nem tudnám, hogy mindennap láthatom. Zsenyka azt mondja, nem mint az apja szeretem, hanem mintha a nagyapja lennék. Nos, nagyon is meglehet. Érted, miről beszélek?

– Értem. De ez ismeretlen számomra. Én, Matvej, sosem voltam magányos.

– Igen – mondta Matvej. – Amennyire én ismerlek, körülötted mindig nyüzsögnek az emberek, akiknek égető szükségük van rád. Nagyon szerencsés a jellemed, téged mindenki szeret.

– Nem így van – mondta Gorbovszkij. – Én szeretek mindenkit. Majdnem száz évet megértem, és képzeld el, Matvej, egyetlen kellemetlen emberrel sem találkoztam.

– Nagyon gazdag ember vagy – szaladt ki Matvej száján.

– Egyébként Moszkvában megjelent egy könyv – jutott Gorbovszkij eszébe. – Nincs keserűbb az örömödnél, ez a címe, a szerzője Szergej Volkov. Az érzelempártiak soron következő bombája. Genykin epés cikkben ment neki. Nagyon szellemes volt, de nem meggyőző: az irodalomnak, úgymond, olyannak kell lennie, hogy kellemes legyen bíbelődni vele. Az emocionalisták ezen harsányan nevettek. Ez valószínűleg azóta is tart. Én ezt sosem fogom megérteni. Miért nem képesek türelemmel viseltetni egymás iránt?

– Ez nagyon egyszerű – mondta Matvej. – Mindegyik azt képzeli, hogy történelmet csinál.

– De hát történelmet csinál! – vetette ellene Gorbovszkij. – Mindegyik valóban történelmet csinál. Elvégre mi, középszerű emberek egész idő alatt így vagy úgy az ő hatásuk alatt állunk.

– Nincs kedvem erről vitatkozni – mondta Matvej. – Nincs időm erről gondolkodni, Leonyid. Én nem állok a hatásuk alatt.

– Jó, ne vitatkozzunk – mondta Gorbovszkij. – Inkább igyunk gyümölcslevet. Ha akarod, akár helyi bort is ihatnánk. De csak akkor, ha tényleg segít rajtad.

– Rajtam most csak egy dolog segíthetne. Ha Lamondois megjelenne itt, és csalódottan közölné, hogy a Hullám szétoszlott.

Egy darabig szótlanul szürcsölték a gyümölcslevet, a poharak fölött egymást nézve.

– Egy ideje valahogy senki sem hív téged – mondta Gorbovszkij. – Ez valahogy furcsa.

– A Hullám – mondta Matvej. – Mindenki elfoglalt. Még a viszálykodásról is megfeledkeztek. Valamennyien rohangásznak.

A szoba mélyén feltárult az ajtó, és a küszöbön Étienne Lamondois jelent meg. Arca töprengő volt, szokatlanul lassan és kimérten mozgott. Az igazgató és Gorbovszkij szótlanul figyelte, amint közeledik, és Gorbovszkijnak valami kellemetlen érzés támadt a gyomrában. Fogalma sem volt arról, mi történik vagy történt, de tudta már, hogy a kényelmes heverészésnek vége. Kikapcsolta a lejátszót.

Az asztalhoz érve Lamondois megállt.

– Azt hiszem, elkeserítem magát – mondta lassan és monoton hangon. – A Kharübdiszek nem bírták ki. – Matvej a válla közé húzta a fejét. – A front északon és délen átszakadt. A Hullám másodpercenként tízméteres gyorsulással halad. Az ellenőrzőállomásokkal megszakadt a kapcsolat. Csak arra jutott időm, hogy kiadjam a parancsot az értékes berendezések és archívumok evakuálására. – Gorbovszkijhoz fordult. – Kapitány, magában reménykedünk. Legyen szíves megmondani: mekkora a hajója szállítási kapacitása?

Gorbovszkij nem felelt, Matvejra nézett. Az igazgató szeme csukva volt. Hatalmas tenyerével céltalanul simogatta az asztal lapját.

– Szállítási kapacitás? – ismételte meg Gorbovszkij, és felállt. Odament az igazgatói asztalhoz, az általános tájékoztatás mikrofonja fölé hajolt, és beleszólt: – Figyelem, Szivárvány! Walkenstein navigátor és Dickson fedélzeti mérnök haladéktalanul jelentkezzen az űrhajó fedélzetén.

Azután Matvejhez fordult, és a vállára tette a kezét.

– Semmi vész, barátocskám – mondta. – Beférünk. Add ki a parancsot, hogy evakuálják Gyerekfalut. A bölcsődékkel majd én foglalkozom. – Lamondois-ra nézett. – A szállítási kapacitásom pedig kicsi, Étienne – mondta.

Étienne Lamondois szeme fekete volt, és nyugodt – egy olyan ember szeme, aki tudja, hogy mindig igaza van.