7. FEJEZET

Robert visszanézett a válla fölött. Már semmi nem látszott, csak a fehér égbolt és a zöld mezők. Ma már kétszer megléptem előle, gondolta. Nem úszom meg a harmadikat.

– Mi lesz most? – kérdezte.

Patrick lebiggyesztette vaskos ajkát.

– Semmi jó. Hatalmas az energiatartaléka.

– Megpróbáltad kiszámítani?

– Igen.

– És?

Patrick mélyet sóhajtott, és nem válaszolt. Robert szemöldökét felvonva egyenesen maga elé nézett. Azután bekapcsolta a gép kommunikációs rendszerét, és Gyerekfalu hullámhosszát állította be. Többször is megnyomta a hívás gombot, de Gyerekfalu nem válaszolt. Nem kell idegeskedni, gondolta. A nyári ünnep meg minden. Milyen furcsa, ők még nem tudnak semmit. Ne is tudjanak semmit. Csak én fogom tudni. És megint megkérdezte:

– Hová repülünk?

– Ezt már kérdezted.

– Ja igen… Patrick, barátocskám, mindenképpen kell neked az a Forrás?

– Hát persze. Hova máshova mehetnénk?

Robert hátradőlt az ülésen.

– Igen – mondta. – Kár volt itt maradnod.

– Hogy érted azt, hogy kár?

– Nem tudsz gyorsabban menni?

– Tudok…

– És még gyorsabban?

Patrick hallgatott egy sort. A motor bőgött, nyelve a levegőt.

– Mindig sietünk… – mormolta Patrick. – Valaki vagy valami folyton hajszol minket. Gyorsabban, még gyorsabban… Nem lehetne még gyorsabban? Lehet, válaszoljuk. Tessék! Nincs idő körülnézni. Nincs idő eligazodni – hogy érdemes-e sietni. Azután meg megjelenik a Hullám. És mi már megint sietünk.

– Adj rá több üzemanyagot – mondta Robert. Egészen máshol járt az esze. – És tarts kicsit jobbra.

Patrick elhallgatott. Alattuk az érő gabona zöld táblái úsztak el, a szinoptikus állomások elszórt, fehér házacskái. Látni lehetett, hogy a gabonatáblákon át hajtották dél felé a csordákat. Ebből a magasságból a kiberpásztorok morzsányi, fénylő csillagocskáknak látszottak. Minderre már nem volt szükség.

– Hallottál valamit a Nyílról? – kérdezte Robert.

– Nem. A Nyíl messze van. Már nem érne ide. Ne is gondolj rá, Rob!

– És mire gondoljak? – mormolta Robert.

– Semmire. Ülj kényelmesen, és nézz körül. Nem tudom, hogy vagy vele, de én korábban semmit nem vettem ebből észre. Szerintem korábban sosem láttam, ahogy a szél hullámokat kelt a gabonaföldeken… Hullám! Fúj! Tudod, mikor vettem észre mindezt először? Amikor kinéztem a Kharübdiszből a vasellenző mögül a sztyeppére. Egyre azt a feketeséget bámultam, hirtelen megláttam a sztyeppét, és megértettem, hogy vége az egésznek. És borzasztóan sajnáltam mindezt. A cickányok a Hullámot nézték, és nem értettek semmit… És tudod, mire jöttem rá, Rob? Valahol elszámoltuk magunkat.

Robert hallgatott. Későn kaptál észbe, gondolta. Korábban kellett volna megnézned, legalább az ablakon keresztül.

Lent szögletes, fehér épületek tűntek fel, lebetonozott terek, az energiaantennák csíkos tornyai – az északi félteke számos energetikai állomásának egyike.

– Szállj le – mondta Robert.

– Hova?

– Arra a térre, látod? Ahol a pterokarok vannak.

Patrick lenézett.

– Tényleg – mondta. – De minek?

– Fogsz egy pterokart, ezt a gépet meg ideadod nekem.

– Mit találtál ki? – kérdezte Patrick

– Egyedül repülsz tovább. Nekem semmi dolgom a Forrásnál. Szállj le!

Patrick engedelmesen leereszkedett a géppel. Azért mégiscsak undorítóan vezette a kisgépet. Robert végignézett a téren.

– Kitűnő szervezés – morogta gúnyosan. – Mi ott kínlódunk, mindent ott hagyunk, itt meg két ügyeletesre három pterokar jut.

A kisgép esetlenül landolt a pterokarok között. Robert elharapta a nyelvét.

– Jaj – mondta. – Na, mássz ki, mássz ki!

Patrick nagyon lassan és kelletlenül kászálódott ki az ülésből.

– Rob – mondta bizonytalanul –, talán nem tartozik rám, de mégis: meggondoltad?

Robert fürgén átcsusszant a helyére.

– Ne aggódj, semmi vész. Boldogulsz a pterokarral?

Patrick a karját leengedve állt, arcára szánalmas kifejezés ült ki.

– Rob – mondta szemléld józanul a dolgokat. A Hullám fölött száz kilométeres plazmagát van. Nem tudod átugrani.

Robert csodálkozva nézett rá.

– Ő már régen meghalt – mondta Patrick. – Az első alkalommal tévedhettél, de azóta átvonult ott a Hullám.

– Miről beszélsz? – kérdezte Robert. – Nem készülök átugrani a Hullám fölött, hogy egye meg a fene. Fontosabb dolgom van. Isten veled. Mondd meg Maljajevnek, hogy nem jövök vissza. Isten veled, Patrick!

– Isten veled – mondta Patrick.

– Nem válaszoltál, boldogulsz-e a pterokarral, vagy sem.

– Boldogulok – mondta Patrick bánatosan. – A pterokart jól ismerem. Eh, Rob!

Robert hirtelen mozdulattal maga felé húzta az irányítókart, és amikor öt perc múlva körülnézett, az energiaállomás már eltűnt a horizont mögött. Gyerekfaluig kétórányi volt a repülési idő. Robert ellenőrizte az üzemanyagot, belehallgatott a motorba, átállította a leggazdaságosabb üzemmódra, és bekapcsolta a robotpilótát. Azután megpróbálta megint felhívni Gyerekfalut. Gyerekfalu hallgatott. Robert ki akarta kapcsolni a kommunikációt, de azután meggondolta magát, és átkapcsolta a készüléket automatikus keresésre.

– …a kilencedik osztályos Asmodeus Barro találta egy kiránduláson a tengeri sünre emlékeztető, megkövesedett szervezeteket. A lelőhely elég messze esik a partvidéktől…

– …tanácskozás az igazgatónál. Itt valamiféle furcsa hírek keringenek. Azt beszélik, a Hullám elérte Greenfieldet. Ne térjek vissza a bázisra? Szerintem most nem az ulmotronokkal kell foglalkozni.

– …saját erőből nem tudjuk színre vinni. Nincs Othel-lónk. Őszintén szólva abszurdnak érzem a gondolatot, hogy Shakespeare-t állítsunk színpadra. Nem hiszem, hogy képesek lennénk új interpretációra, és addig várni, amíg…

– …Vitya, hallasz engem? Vitya, elképesztő újságom van! Bullit dekódolta azt a gént! Fogj egy papírt, és írd! Hat… Tizenegy… Azt mondtam, tizenegy…

– …Figyelem, Szivárvány! Valamennyi kutatócsoport vezetőjének! Megkezdeni az evakuációt. Különös figyelmet fordítani arra, hogy az összes, a Medúza osztálynál magasabb kategóriájú repülő szállítóeszközt küldjék Fővárosba.

– …egy kis kék villa, közvetlenül a parton. Itt nagyon friss a levegő, remek a napsütés. Sosem szerettem Fővárost, és sosem értettem, miért az egyenlítőre építették. Mi? Hát persze, nagyon fülledt…

– …Sawyer! Sawyer! Itt Kaneko. Azonnal változtass útirányt! A festőket nem találjuk. Menj délre. Keresd meg a harmadik helikoptert. A harmadik helikopter nem érkezett meg…

– …Figyelem, berepülők! Ma tizennégy órakor megtörténik egy ember soron kívüli null-transzportálása a Földre. Kérem, legkésőbb tizenhárom óráig jelentkezzenek az Intézetben…

– …Nem értek semmit. Sehogyan sem tudok kapcsolatba lépni az igazgatóval. Minden csatorna foglalt. Nem tudod, mi történik itt?

– …Adolf! Adolf! Könyörgöm, jelentkezz! Könyörgöm, azonnal gyere vissza! Még van esély, hogy feljussunk az űrhajóra! – A hang kezdett elúszni, de Robert megfogta a finomhangolót. – Szörnyű katasztrófa! Valami miatt semmit nem közölnek róla, de nekem azt mondták, a Szivárványnak befellegzett! Azonnal gyere vissza! Veled akarok most lenni…

Robert elengedte a finomhangolót.

– …mint mindig. Veszelovszkijnál. Nem, Szinyica olvassa fel új verseit. Szerintem érdekesek. Azt hiszem, tetszeni fognak neked. Nem, persze, hogy nem remekművek, de azért…

– … Miért, tökéletesen értek mindent. ítéld meg te magad. A Tariel-Kettő deszant űrhajó. Próbáltad felmérni, hány embert tud felvenni. Nem, én már csak itt maradok. Vera is úgy döntött, hogy marad. Nem mindegy, hol…

– …Nyomolvasók! Nyomolvasók! A gyülekezés helyszíne Főváros! Mindenki Fővárosba! Hozzátok magatokkal a „vakondokat”, óvóhelyet ásunk. Talán lesz elég idő…

– Tariel, beszélnek? Tudom, persze, Gorbovszkij. Igen, a befogadóképessége sajnos nem túl nagy. Nos, ez van… Körülbelül a következő listát javaslom: a diszkrétfizikusok közül Pagava, a hullámkutatók közül Arisztotelész, talán Maljajev, a barikádosok közül Forstert javasolnám… Na és, ha öreg? Nagy koponya! Maga, galambom, negyvenéves, és úgy látom, rossz elképzelése van az öregség pszichológiájáról. Már mindössze csak öt-tíz évig élhet, és azt is elvennék…

– …Gaba! Gaba! Hallottál a null-transzportról? Mi? Nem érsz rá? Te aztán fura figura vagy! Repülök az Intézetbe. Miért őrültem volna meg? Igen, tudok mindent, tudom… Éppen most! És ha sikerül? Na, viszlát. Ami megmarad belőlem, keresd valahol a Protion mellett…

– …A fizikusok megint felrobbantottak valamit az északi póluson. Oda kéne repülni megnézni, de most jött valami helikopter, és Fővárosba rendelnek mindannyiunkat. Á, benneteket is? Furcsa! Na, ott majd találkozunk.

Robert kikapcsolta a készüléket. Tariel-Kettő, deszant hajó… Visszavette az irányítást a robotpilótától, és maximálisra emelte a motor fordulatszámát. Lent elfogytak a gabonaföldek, itt kezdődött a trópusi erdők övezete. Semmit nem lehetett kivenni ebben a tarka, sárgás-zöldes sűrűségben, de Robert tudta, hogy ott lent, a hatalmas fák árnyékában egyenes autópályák húzódnak, és ezeken az autópályákon alighanem már kocsik száguldanak a menekülőkkel. Délnyugaton, a horizont peremén néhány hatalmas teherszállító helikopter húzott el. Eltűntek a szeme elől, és Robert megint egyedül maradt. Előhúzta radiofonját, és Patrick számát tárcsázta. Patrick sokáig nem jelentkezett. Végre meghallotta a hangját:

– Halló!

– Patrick, én vagyok, Szkljarov. Patrick, mi hír a Hullámról?

– Minden változatlan, Rob. A Puskin-partnak vége. Aodzora leégett. Halászfalu most ég. Néhány Kharübdisz megmaradt, azokat most vontatják Fővároshoz. Te hol vagy?

– Nem érdekes – mondta Robert. – Milyen messze van a Hullám Gyerekfalutól?

– Gyerekfalutól? Miért érdekel Gyerekfalu? Attól messze van. Figyelj, Rob, ha egyben maradsz, repülj azonnal Fővárosba. Fél óra múlva mind ott leszünk. – Hirtelen elvihogta magát. – Maljajevet be akarták ültetni az űrhajóba. Kár, hogy nem voltál ott. Beverte Hasszán orrát. Pagava meg elbújt valahova.

– Téged nem próbáltak feltuszkolni?

– Mire jó ez, Rob…

– Jól van, bocsáss meg. Tehát Gyerekfalutól egyelőre messze van a Hullám?

– Hát azért nem túl messze. Egy-másfél óra…

– Kösz, Patrick. Viszontlátásra.

Robert megint megpróbált kapcsolatba lépni Tanyával, ezúttal radiofonon. Öt percig várt. Tánya nem válaszolt…

Gyerekfalu üres volt. Az üveges hálótermek, a kertek, a tarka villák fölé csönd borult. Itt nem volt olyan pánik okozta rendetlenség, amilyet a null-fizikusok hagytak maguk után Greenfieldben. A homokos utacskákat akkurátusan felseperték, a parkban a padok egyenletes sorokban álltak, mint mindig; az ágyakat gondosan bevetették. Csak a Tánya villája előtti úton hevert a homokban egy ott felejtett baba. Mellette nagy szemű, bozontos házi Kaljam^[11] üldögélt. Buzgón szagolgatta a babát, Robertra jóindulatú kíváncsisággal pislogott.

Robert bement Tánya szobájába. Az, mint mindig, tiszta volt, világos és jószagú. Az asztalon nyitott füzet hevert, a szék támláján átvetve bolyhos törölköző lógott. Robert megérintette – még nyirkos volt.

Robert az asztal mellett álldogált, aztán pillantása szórakozottan végigsiklott a füzeten. Kétszer is elolvasta a saját nevét, mire eljutott a tudatáig. Neve nagy nyomtatott betűkkel állt ott:

„ROBIK! Sürgősen Fővárosba evakuáltak minket. Keress Fővárosban. Feltétlenül találj meg! Nem mondtak nekünk semmit, de úgy látszik, valami szörnyűség közeledik. Szükségem van rád, Robik. Keress meg. A te Tanyád”

Robert kitépte a lapot a füzetből, négyrét hajtotta, és bedugta a zsebébe. Még egyszer végignézett Tánya szobáján, kinyitotta a faliszekrényt, megérintette a lány ruháit, újra becsukta a szekrényt, és kiment a villából.

Tánya villájától jól látszott a tenger – nyugodt volt, olyan, mint a megdermedt zöld olaj. Ösvények tucatjai vezettek a gyepen át a sárga strandra, amelyen napozópadok, nyugágyak hevertek szerteszét. Néhány felfordított csónak feküdt közvetlenül a víz szélén. Északon elviselhetetlenül fényesen villogott a napfényben a horizont. Robert visszasietett repülőgépéhez. Átlépett a peremén, megállt, ismét a tengerre pillantott. És hirtelen megértette: nem napfény volt az, hanem a Hullám gerince.

Fáradtan belezökkent az ülésbe, és magasba emelte a gépet. Ugyanez van délen is, gondolta. Észak felől is szorít minket, dél felől is. Egérfogó. Folyosó két halál között. A gép ismét a trópusi erdő fölött repült. Mennyi maradhatott, gondolta. Két óra, három? Két hely az űrhajóban, tíz?

A gép alatt hirtelen véget ért az erdő, és Robert egy tágas tisztáson meglátott egy nagy utasszállító aerobuszt, körülötte egy sereg embert. Gépiesen lassított, és ereszkedni kezdett. Az aerobusz láthatóan balesetet szenvedett, és azok az emberek ott körülötte – különös, milyen kicsik! – arra vártak, hogy a vezető kijavítsa a hibát. Meglátta a pilótát – egy hatalmas termetű, fekete bőrű embert, aki a motorban kotorászott. Azután megértette, hogy azok ott lenn gyerekek, és rögtön észrevette Tanyát. A lány a pilóta mellett állt, és valamiféle alkatrészeket vett át tőle.

A kisgép az aerobusztól tízlépésnyire szállt le, rögtön mindenki odafordult. De Robert csak Tanyát látta, elkínzott, gyönyörű arcát, melléhez szorított vékony kezét, benne a maszatos fémdarabokkal, és meglepetten nagyra nyitott szemét.

– Én vagyok – mondta Robert. – Mi történt, Tánya?

Tánya szótlanul nézett rá, és amikor Robert a fekete bőrű pilótára pillantott, felismerte Gabát. Gaba szélesen elmosolyodott és felkiáltott:

– Á, Robert! Gyere csak ide, segíts! Tánya remek lány, de sosem volt még dolga aerobusszal. Nekem sem! Ennek meg folyton lefullad a motorja.

A gyerekek – hétéves kisfiúk és kislányok – érdeklődve nézték Robertet. Ő odament az aerobuszhoz, menet közben arcát gyengéden hozzáérintette Tánya hajához, és belenézett a motorba. Gaba megveregette a hátát. Jól ismerték egymást. Remekül kijöttek egymással – Robert és a tíz kétségbeesetten unatkozó null-berepülő pilóta, akik már két éve ültek itt munkátlanul a Fimka kutyával végzett sikertelen kísérlet óta.

Attól, amit Robert a motorban látott, a lélegzete is elakadt. Igen, Gabának korábban nyilván sosem volt még dolga aerobusszal. Semmit nem lehetett tenni – kifogyott az üzemanyag. Gaba teljesen feleslegesen szedte szét szinte teljesen a motort. Megesik az ilyen. Még a legtapasztaltabb vezetővel is megesik: az aerobuszokból nagyon ritkán fogy ki az üzemanyag. Robert titkon Tanyára sandított. A lány még mindig a melléhez szorította az olajtól mocskos hengereket, és várt.

– Nos? – kérdezte Gaba élénken. – Helyesen gyanakodtunk ott arra a nem tudom hogy hívják karra?

– Nos – mondta Robert –, nagyon könnyen meglehet. – Megfogta a kart, és megrángatta. – Tudja valaki, hogy itt szálltatok le?

– Közöltem – felelte Gaba. – De azoknak ott nincs gépük. Ismered az esetet az embriókezdeményekkel?

– Nem én – mondta Robert, és teljesen céltalanul, de nagyon akkurátusan megtisztította az adagolókar hüvelyét. Úgy előrehajolt, hogy ne láthassák az arcát.

– Szállítóeszközre volt szükség. Kaneko nekilátott, hogy „medúzákat” növesszen, de kiderült, hogy nem „medúzák” voltak, hanem kibernetikus konyhák. Ellátási hiba, mi? – Gaba hahotázni kezdett. – Hogy tetszik?

– Tiszta röhej – motyogta Robert a foga között szűrve a szót.

Felemelte a fejét, felnézett az égre. Az üres, kék-fehér eget látta, és északon, a távoli fák csúcsa fölött a Hullám vakítóan villogó gerincét. Akkor finoman lecsukta a motorháztetőt, és ezt mormolta: „Hát így… Meglátjuk.” Megkerülte az aerobuszt a másik oldalon, ahol nem volt senki. Ott leguggolt, homlokát a csillogóra polírozott burkolathoz szorította. Az aerobusz másik oldalán Gaba bársonyos, dörmögő hangon énekelni kezdett:

One is none, two is some,
Three is a many, four is a penny
Five is a little hundred…^[12]

Szemét kinyitva Robert meglátta széttárt ujjú, magasba emelt kezének a füvön táncoló árnyékát. Gaba a gyerekeket szórakoztatta. Robert felállt, kinyitotta az ajtót, és beszállt az aerobuszba. A vezetőülésben egy kisfiú ült, keményen markolva az irányítókarokat. Szokatlan helyzetbe állította őket, és közben fütyült meg búgó hangokat adott ki.

– Vigyázz, letöröd – mondta Robert.

A fiú nem is figyelt rá.

Robert be akarta kapcsolni a vészjelzés adóját, de látta, hogy már be van kapcsolva. Megint felnézett az égre. A spektrolit szélvédőn keresztül az ég halványkéknek látszott, tökéletesen üres volt. Dönteni kell, gondolta. A kisfiúra sandított. A legényke ügyesen utánozta a szél-zúgást.

– Gyere csak ide, Rob – szólt Gaba. Az ajtó mellett állt. Robert leszállt.

– Csukd be az ajtót – mondta Gaba.

Hallani lehetett, hogy az aerobusz másik oldalán Tánya mesél valamit a kicsinyeknek, a pilótaülésben pedig a kisfiú fütyül és dudál.

– Mikor ér ide? – kérdezte Gaba.

– Fél óra múlva.

– Mi van a motorral?

– Nincs üzemanyag.

Gaba arca elszürkült.

– Miért? – kérdezte ostobán. Robert hallgatott. – És a te gépedben?

– Egy ekkora ládának öt percre sem lenne elég.

Gaba öklével verte a homlokát, majd leült a fűbe.

– Te műszaki ember vagy – mondta –, találj ki valamit.

Robert nekitámaszkodott az aerobusznak.

– Emlékszel a mesére a farkasról, a bárányról meg a káposztáról? Itt van egy tucat gyerek, egy nő meg mi ketten. A nő, akit a világon mindennél jobban szeretek. A nő, akit megmentek, kerül, amibe kerül. Hát így állunk. A gépem kétüléses.

Gaba bólintott.

– Értem. Nincs is itt miről beszélni. Tánya beül a gépbe, és magával visz annyi gyereket, ahány befér.

– Nem – mondta Robert.

– Miért nem? Két óra múlva Fővárosban lesznek.

– Nem – ismételte meg Robert. – Ez őt nem menti meg. A Hullám három óra múlva Fővárosban lesz. Ott várakozik egy űrhajó. Tanyának el kell vele repülnie. Ne vitatkozz velem! – suttogta dühösen. – Csak két változat lehetséges: vagy én repülök el Tanyával, vagy te repülsz el Tanyával, de akkor megesküszöl nekem mindenre, ami szent, hogy Tánya elrepül azzal az űrhajóval. Válassz!

– Te megőrültél! – mondta Gaba. Lassan feltápászkodott a fűből. – Ezek gyerekek! Kapj észbe!

– És akik itt maradnak, nem gyerekek? Ki választja ki azt a hármat, aki Fővárosba utazik, és a Földre? Te? Menj, válassz!

Gaba hang nélkül kinyitotta, majd becsukta a száját. Robert észak felé nézett. A Hullám már jól látszott. A ragyogó sáv mind magasabbra emelkedett, maga után vonszolva a súlyos fekete függönyt.

– Na? – kérdezte Robert. – Megesküszöl? – Gaba lassan megrázta a fejét.

– Akkor isten veled – mondta Robert. Lépett egyet előre, de Gaba elállta az útját.

– Gyerekek! – lehelte szinte hangtalanul.

Robert két kézzel megragadta zubbonyának hajtókáját, arcát szorosan a magáéhoz húzta.

– Tánya! – mondta.

Néhány másodpercig szótlanul egymás szemébe meredtek.

– Meggyűlöl téged – mondta Gaba halkan.

Robert ellökte, és elnevette magát.

– Három óra múlva én is meghalok – mondta. – Mindegy lesz nekem. Isten veled, Gaba.

Eltávolodtak egymástól.

– Nem repül el veled – szólt utána Gaba.

Robert nem válaszolt. Ezt én is tudom, gondolta. Megkerülte az aerobuszt, és hatalmas ugrásokkal a kisgép felé rohant. Látta Tánya felé fordított arcát, a Tanyát körülvevő nevető gyerekek képét, vidáman integetett nekik, erős fájdalmat érezve gondtalan mosolyra húzott arcizmaiban. Odafutott a kisgéphez, belenézett, majd kiegyenesedve odakiáltott:

– Tányuska, gyere csak, segíts nekem!

És ebben a pillanatban az aerobusz másik oldalán előbukkant Gaba. Négykézlábra ereszkedve ugrált.

– Mi az, mit búslakodtok itt? – ordította. – Ki kapja el Sir Kánt, a dzsungel hatalmas királyát?

Elnyújtott bőgést hallatott, és lábait dobálva négykézláb benyargalt az erdőbe. A gyerekek pár másodpercig tátott szájjal bámultak rá, azután valaki vidáman felvisított, más harciasan elbődült, és ahányan voltak, Gaba után futottak, aki már a fák mögül kandikált ki morogva.

Tánya körülnézett, és tanácstalanul mosolyogva odament Roberthez.

– Milyen furcsa – mondta. – Mintha szó sem lenne semmiféle katasztrófáról.

Robert egyre Gaba után nézett. Már nem látszott senki, de a sűrűből odahallatszott a nevetés, a kiáltozás, a bokrok zörgése és Sir Kán fenyegető bömbölése.

– Milyen furcsán mosolyogsz, Robert – mondta Tánya.

– Csuda egy figura ez a Gaba – mondta Robert, de rögtön meg is bánta: hallgatnia kellett volna. A hangja nem engedelmeskedett.

– Mi történt, Rob? – kérdezte nyomban Tánya. Robert önkéntelenül a lány feje fölé nézett. Tánya is megfordult, szintén felnézett, és rémülten Roberthez simult.

– Mi ez? – kérdezte.

A Hullám már elérte a napot.

– Sietni kell – mondta Robert. – Mássz be, és emeld meg az ülést.

A lány ügyesen beugrott a fülkébe, és Robert akkor hatalmas ugrással bepattant utána, jobb karjával átfogta Tánya vállát, és úgy megszorította, hogy mozdulni se tudjon, és helyből a magasba emelte a kisgépet.

– Robi – suttogta Tánya. – Mit csinálsz, Robi?! Robert nem nézett rá. Kipréselt a gépből mindent, amit csak lehetett. És csak szeme sarkából látta lent a tisztást, a magányos aerobuszt, és a kis arcot, amely kíváncsian kandikált ki a vezetőfülkéből.