3
Vagyim szállt ki utolsóként a Hajóból, és nyomban Saulhoz fordult:
– Az lenne a legegyszerűbb, ha megnéznénk valami ősrégi értelmező szótárban. De a fedélzeten…
Ekkor észrevette, hogy Saul nem figyel rá. Saul készenlétben tartotta a perzselőt – tusát behajlított könyökére támasztva –, arca nyugtalan volt. Szeme ide-oda járt. Vagyim gyorsan körülnézett, és ő is meglátta az embert.
– Hát ez meg mi? – mondta tanácstalanul.
Anton odament a fekvő testhez, de Saul nem mozdult a helyéről.
Csak nem én sodortam el a Hajóval a leszálláskor? – gondolta Vagyim rémülten. Ettől a gondolattól egész testében összerándult. Anton után vetette magát, és ő is a test fölé hajolt. Épp csak ránézett, majd nyomban kiegyenesedett, és félrenézett. Köröskörül unalmas, hóborította, egyforma dombok sorakoztak, az eget alacsonyan szálló felhők borították, a horizonton hegygerinc halvány körvonalai látszottak. Milyen lehangoló bolygó, gondolta.
Mezők és hegyek -
A hó mindent ellopott…
Minden puszta lett.
Anton letérdelt, és óvatosan megérintette a fekvő ember kezét. Ez a kéz vékony volt, fehér, törékeny, porcelánhoz hasonló ujjakkal, hosszú körmei be voltak aranyozva.
– Na? – kérdezte Vagyim nagyot nyelve.
Anton felállt, gondosan leverte a havat meztelen térdéről.
– Megfagyott. Néhány nappal ezelőtt.
– Reménytelen?
Anton bólintott.
– Ez már kővé fagyott.
– Kővé – ismételte meg Vagyim. – Hogy lehet ez? Nézd, szinte még gyerek… – Rákényszerítette magát, hogy a halott arcába nézzen. – Nézd, Valerkára hasonlít. Emlékszel Valerkára?
Anton a vállára tette kezét.
– Igen, hasonlít.
– Úgy megijedtem. Azt hittem, én gázoltam el leszálláskor.
– Nem. Már néhány napja itt fekszik. Összeesett a gyengeségtől, és megfagyott.
– Figyelj, Anton, de miért van egy szál ingben?
– Nem tudom. Menjünk vissza a Hajóra.
Vagyim nem mozdult.
– Nem értem. Ez azt jelenti, hogy nem mi vagyunk az elsők?
Körülnézett, pillantásával Sault keresve. Saul nem volt sehol.
– Anton, talán tévedtél? Talán lehet még valamit csinálni?
– Menjünk, menjünk, Gyimka.
– És… ő?
– Honnan tudjam? Gyere.
Meglátták Sault. Lassan ereszkedett le a domboldalon, csúszkálva a nedves hóban. Megálltak, megvárták, míg odaér hozzájuk. Arca szomorú volt, nagy hópelyhek olvadoztak rajta. A térde csupa hó volt. Odaért, kivette a szájából kialudt pipáját.
– Nem jó dolog ez, fiatalemberek – mondta. – Még négyen vannak ott. Most mit akarnak csinálni?
– Menjünk fel a Hajóra – mondta Anton –, ott majd alaposan átgondoljuk.
A társalgóban beletelepedtek a fotelekbe, és egy darabig hallgattak. Vagyimot a hideg rázta. És valami miatt muszáj volt beszélnie.
– Na, szép kis bolygó! – mondta, állkapcsa megfeszült. – Soha nem hallottam ilyesmiről. Nem értek semmit. Mi ez? Honnan? Miért? Hiszen azt mondták, korábban még soha senki nem járt itt. És ami a legfőbb – az a fiú! Hogy került ide az a fiú? – Elhallgatott, lehunyta a szemét, igyekezve elűzni a behavazott arc látványát.
Anton felállt, fejét lehajtva az asztal körül kezdett mászkálni. Saul megtömte a pipáját.
– Engedjék meg, hogy rágyújtsak – kérte.
– Persze, csak tessék – mondta Anton szórakozottan. Megállt. – A következőt fogjuk most csinálni – jelentette ki határozottan. – Van egy siklórepülőnk. Felpakolunk élelmet, ruhát, és a Hajó körül spirálban végigkutatjuk a környéket. A dombokon maradhattak élők.
Hangja Vagyim számára ismeretlenül keményen csengett. Kíváncsian nézett rá, és Anton észrevette pillantását.
– Nézzétek – mondta lágyabban –, turistautunk nem sikerült. A körülmények szerintem rendkívüliek. Alighanem utasításokat kell majd adnom, nektek meg engedelmeskednetek kell. – Saulra nézett, és bűntudatosan széttárta a karját. – Láthatja, Saul, nincs mit tennünk.
– Igen – mondta Saul. – Igen. Természetesen. Készen állok, kapitány. Adja ki az utasítást.
– Mi van, te már mindent értesz? – kérdezte Vagyim.
– Majd utána beszélünk – mondta Anton. – Előbb fel kell élesztenünk a siklórepülőt. Menjünk, Vagyim
Saul letette a pipáját, és szintén felállt, megigazítva a vállán a perzselő szíját.
– Köszönöm, Saul, boldogulunk ketten is – mondta Anton.
– Szeretnék magukkal menni – mondta Saul. – Nem fogok zavarni, kapitány.
Kivitték a Tojást, és letették egy kicsit távolabbi dombra. A hó egyre sűrűbben esett, a hópelyhek csiklandozták az arcukat, Vagyim ingerülten mázolta szét őket. Fújt a szél, és fáztak, amíg nézték, ahogyan Anton sietség nélkül, akkurátusan felerősíti az aktivátorokat a mechanoembrió sima felületére. A szél égette kezüket-lábukat, és Vagyim-nak hirtelen az jutott eszébe, hogy valahol a dombokon túl most talán mezítlábas, hosszú szürke inget viselő emberek botorkálnak a hóbuckák között.
Anton felegyenesedett, rálehelt kivörösödött kezére.
– Azt hiszem, rendben van – mondta. – Ellenőrizd, Gyima.
Vagyim átnézte az aktivátorok elhelyezését. Minden rendben volt. Visszamentek a Hajóhoz. Saul haladt hátul – egész idő alatt a hátuk mögött volt. A Hajó már feltöltötte magát energiával, fekete hegyként magasodott a fehér tájban, meghajlott csúcsa követte a láthatatlan EN 7031-et. Vagyim út közben szedett néhány szál virágot, és megsajnálta őket – olyan szánalmasak és sápadtak voltak.
Holtakat, élőt -
A hó mindent ellopott…
Minden puszta lett.
Egyre erősebben szakadt a hó, és mikor odaértek a Hajóhoz, Saul azt mondta:
– Rövidesen teljesen betemeti. Nem lenne rossz felboncolni.
– Minek? – kérdezte Anton. – Reménytelenül halott.
– Éppen ez az. Ki kellene deríteni, miért haltak meg.
– Megfagytak – mondta Anton. – És semmi szükség boncolásra.
– Nekem úgy tűnt… – kezdte Saul, de hirtelen elhallgatott, és bemászott a Hajóba.
A társalgóban Anton azt mondta:
– Értse meg, én nem vagyok igazi orvos. Nem… nem akarom.
– Megértem… – mondta Saul.
– Vagyim – mondta Anton –, csomagolj élelmiszert. Minden tartalékunkat. Saul, azt mondta, tud varrni. Meg kell igazítani a kezeslábasokat. Én összeszedem a gyógyszereket.
A kezeslábasok egyforma méretűek voltak, de Anton és Saul termete között túl nagy volt a különbség. Anton számára be kellett venni, Saulnak pedig ki kellett engedni. És nyomban kiderült, hogy Saul nem tud varrni. Tanácstalanul forgatta kezében az ultrahangos eszközt, gyűrögette és simogatta a ruhákat, közben zavartan pislogott Antonra. A kényelmes dolgozószobájukban üldögélő történészeknek nyilván fogalmuk sincs az ilyen egyszerű dolgokról. Őket alighanem főként az érdekli, hogyan is csinálták ezt hajdanán. Vagyimnak el kellett vennie az eszközt Saultól, és megmutatnia, hogyan végzik ezt mostanság. Meglepetésére a történész gyors felfogásúnak bizonyult, és néhány perc múlva már mindegyikük a maga dolgával foglalkozott. Saul fejét föl sem emelve munkájáról megkérdezte:
– Miért gondolja, kapitány, hogy maradtak élők?
– Nem gondolom – felelte Anton. – Remélem.
Vagyim végzett a zsák telipakolásával, lezárta, és odaült az asztalhoz.
– A többi négy is fiatal? – kérdezte.
– Igen – mondta Saul. – Szinte kisfiúk. Majdnem kamaszok. Jóval fiatalabbak, mint maguk.
– Öt évvel ezelőtt – szólalt meg Vagyim – a fiúkkal szerezni akartunk egy hajót, és elrepülni a Tagóréra. Persze nem kaptunk… Lehet, hogy ezeknek sikerült?
– Ez érthetetlen – mondta Anton. – Hajót csak gyakorlott pilóta kaphat. Ezeknek meg miféle gyakorlatuk lehetne… Kisfiúk! Egyáltalán az egész érthetetlen. Az aranyozott körmök. Valamiféle képtelen ing a csupasz testén… És ami a legfőbb: hogy kerültek ide?
– Nagyon egyszerűen – mondta Vagyim. – Valaki repülni készült, a háza előtt hagyta a hajót, ők meg éjszaka fellopóztak és elindultak. Nyomkereső-Rumatát[20] játszottak. Itt kiszálltak és eltévedtek. Jött a fagy. Ennyi az egész.
– Az, amit te itt előadsz – mondta Anton hidegen –, tökéletes képtelenség. Még ha minden így történt volna is, arról én tudnék. Néhány nappal ezelőtt haltak meg. A Földön globális kutatást indítottak volna utánuk.
– És ha volt velük valaki az idősebbek közül?
Anton hallgatott.
– Akkor megkeressük azokat az idősebbeket – jelentette ki végül.
– Egy valami zavar – mondta Vagyim. – Azok a lehetetlen ingek…
– Azok nem ingek – szólalt meg váratlanul Saul.
A fiúk felé fordultak.
– Azok zsákok. Lyukakkal a fej és a karok számára. Durva jutazsákok. Manapság már nincsenek ilyenek. – Keserűen elnevette magát. – Tudja, Vagyim, a fiúk könnyebben szerezhettek volna perzselőt vagy batiszkáfot, mint egyetlen ilyen zsákot. Ez nagyon-nagyon régen létezett. És nekem nagyon nem tetszik, hogy meztelenek, és ruha helyett zsák van rajtuk.
Vagyim úgy érezte, megáll a szívverése. Különösnek és aggasztónak találta a jutazsákokat, amelyek csak nagyon régen léteztek. Nem veszélyérzet volt ez, inkább valami baljós sejtelem. Mintha a szemed láttára kezdene megöregedni egy ember, egyre öregebb és öregebb lesz, és rozzant, ráncos vénséggé alakul át. Megrázta magát, és a látvány eltűnt. Saul kifordította a kezeslábast, kinyújtott karral maga elé tartva megnézte.
– És ezért nem értek egyet magával – folytatta. – Én úgy gondolom, ezek helyi lakosok. És… nem tudom, megértenek-e… A jutazsákok korában szörnyű dolgok történtek. Úgy képzelem, ezeket a fiatalokat meztelenre levetkőztették. És kidobták őket ide, a pusztaságba. Próbálja fel, Anton.
Anton felvette a kezeslábast.
– Vagyis maga szerint a Saulon létezik saját civilizáció? – kérdezte hitetlenkedve. – És itt most van a jutazsákok kora?
– Honnan tudhatnám, kapitány? Csak arról beszélek, amit látok. Jutazsákokat látok, és tudom, hogy jutazsákok a mi időnkben nem léteznek a Földön. Vagyis ezek itt nem földi emberek. Lehet, hogy rablótámadás volt. Lehet, hogy ezek zarándokok. Fanatikusok. Elindultak, hogy hódoljanak a szent hatalmak előtt, mentek, fogadalomból zsákba öltöztek, letértek az útról, hóviharba kerültek… Nem tudom.
Vagyimnak mindez nehezen jutott el a tudatáig. Ezek a szavak – „zarándok”, „szentség”, „fogadalom”, ismerősek voltak neki, valami vallási rítussal voltak kapcsolatban, de semmiféle valóságos tartalmuk nem volt a számára. Futólag tisztelettel gondolt arra, hogy Saul nyilvánvalóan igazi szakember. De nem ez lepte meg.
– Elnézést – mondta. – Vagyis itt van civilizáció? Hát így… Kirándulni indultunk, és csak úgy mellesleg felfedeztünk egy civilizációt! Nem hiszem el – jelentette ki.
– Mellesleg – ismételte meg Anton elgondolkodva. – Valóban mellesleg? Az EN 7031 benne van a kutatási tervben…
– Igen, említetted ezt. De nem valósult meg az expedíció.
– Nem valósult meg az expedíció. Amúgy pedig az EN 7031 rajta van azoknak a csillagoknak a listáján, amelyek a Vándorok feltételezett útvonalán fekszenek.
– Sosem hallottam erről a listáról – mondta Vagyim.
– Van ilyen lista. A Gorbovszkij-Bader-lista. Úgyhogy volt esély arra, hogy itt civilizációra bukkanunk, Vagyim. És lehet, hogy Saulnak igaza van, ezek helybéli fiúk. De hogy mi közük a Vándorokhoz, az már egy más kérdés…
Vagyim az asztalra könyökölve ült, fejét két keze közé fogva.
Szép kis civilizáció! Rendben – gondolta, – legyenek ezek rablótámadás áldozatai. De micsoda képtelenség: egészséges tizenhat éves fiúk ellenállás nélkül hagyták magukat levetkőztetni, és engedelmesen halálra fagytak. Nem lehetnek fanatikusok! Maga elé képzelt egy fanatikust. Elcsigázott, kopasz öregember volt eszelős tekintetű szemekkel, vállán keresztbevetve rozsdás vaslánc. Nem, gondolta. Eszébe jutottak azok a ciklopikus építmények, amelyeket a Vándorok hagytak a Vlagyiszlavon, és rátört a bánat. Ilyen bánat olyankor fogta el, ha erejét meghaladó feladattal találkozott.
– Anton – mondta –, hogy áll a repülőgépünk?
Anton az órájára nézett.
– Ideje – mondta. – Menjünk. Öltözzetek fel, és fogjátok a zsákokat.
– Engedelmet, azért tisztázzuk – mondta Saul –, mit fogunk keresni?
Vagyimnak az az érzése támadt, hogy Anton habozik.
– Balesetet szenvedetteket keresünk.
Saul begombolta kezeslábasát.
– És ha szerencsére már senki nem szenved itt balesetet? A rablótámadásos változatra gondolok.
– Ebben az esetben nem szégyenlősködnék – morogta Vagyim.
– Minden más esetben – mondta Anton tagoltan – kérem, hogy egyetlen mozdulatot se tegyetek az utasításom nélkül.
Az ajtóhoz ment.
– Nem hoz fegyvert? – kérdezte Saul.
– Nem lesz szükségünk fegyverre – felelte Anton.
– Van itt már elég hulla – mondta Vagyim.
Kiléptek a Hajóból, és egyből belesüllyedtek a mély hóba. A repülőgép alig látszott a fehér lepel mögött. „Szöcske” típusú, antigravitoros siklórepülő volt, megbízható hatszemélyes gép, nagyon népszerű a deszantosok és nyomkeresők körében. Egy hatalmas olvadt gödörben állt, amelyből sűrű pára gomolygott, sima oldala még meleg volt, a kabinban egyenesen hőség uralkodott.
Bedobták a zsákokat a csomagtérbe, és bemásztak a sima, átlátszó kupola alá.
– A csudába! – szólalt meg Anton váratlanul. – Gyimka, bocsáss meg, kérlek. Hiszen neked alighanem analizátorra lesz szükséged a tolmácsoláshoz.
– Miféle tolmácsoláshoz? – kérdezte Saul.
Vagyim megdörzsölte az állát.
– Analizátor vagy sem – mondta lassan –, első alkalommal mnemokristályok nélkül nem boldogulunk. Valakinek vissza kell mennie a Hajóra.
– Eh – mondta Anton, és kimászott a gépből. – Hány darabra lesz szükséged?
– Egy pár elég lesz. De hozzál tapadókorongokat is, hogy ne kelljen kézben tartani.
Anton átszaladt a hóban a Hajóhoz.
– Miről volt itt szó? – érdeklődött Saul.
– Valahogyan mégiscsak kommunikálnunk kell az emberekkel, ha megtaláljuk őket – felelte Vagyim.
Bekapcsolta a hajtóművet, lágyan felemelte e gépet, majd visszaeresztette.
– És maga erről – Saul megmozgatta az ujjait – ilyen könnyedén beszél?
Vagyim csodálkozva nézett rá.
– Hogy kéne beszélnem?
– Hát persze, természetesen – mondta Saul.
Furcsa ember – gondolta Vagyim. – Talán tényleg egész életében a dolgozószobájában üldögélt Mendelssohnt hallgatva?
– Saul – mondta –, Szugimoto munkái után a humano-idokkal folytatott kommunikáció tisztán technikai kérdés. Talán nem emlékszik rá, hogyan állapodott meg Szugimoto a tagóreiakkal? Az hatalmas győzelem volt, rengeteget írtak és beszéltek róla…
– Hát persze – mondta Saul lelkesen. – Ezt nem lehet elfelejteni! De valami miatt azt hittem, hogy… e-e… erre csak Szugimoto képes.
– Nem – mondta Vagyim megvetően. – Ezt bármelyik strukturalista nyelvész megcsinálja.
Visszatért Anton, odaadta Vagyimnak a dobozkát a kristályokkal, és a helyére mászott.
– Indulás – mondta. Azután Saulra nézett. – Mi történt itt?
– Miről van szó?
– Úgy tűnt nekem… Na, nem fontos. Indulás.
– Figyelj – szólalt meg Vagyim a Hajó melletti alig észrevehető hókupacot nézve –, nem kéne így hagyni őket. Nem temetjük el őket előbb?
– Nem – mondta Anton. – Őszintén szólva ehhez jogunk sincs.
Vagyim megértette. Ezek nem a mi halottaink, nem temethetjük el őket a magunk törvényei szerint. Megfogta a kormányrudat, és bekapcsolta a motort. A gép simán a hóbuckák fölé emelkedett, és elindult a fehér homályban.
Vagyim szokása szerint görnyedten ült, és csak nagyon finoman mozgatta a kormányt, stabilitását ellenőrizve. Szembe száguldott velük a hófúvás. Vagyim csak egy fehér, ezerágú csillagot látott, amelynek közepe lassan úszott a szeme előtt. Bekapcsolta a kereső lokátorokat.
– Ezek miféle képernyők? – kérdezte mögötte Saul.
Vagyim elmagyarázta:
– Először is nem látok semmit, másodszor pedig befedhette őket a hó.
– Köszönöm – mondta Saul. – Értem.
A gép kisiklott a hóförgetegből. Behavazott, dombos táj fölött haladt.
Vagyim lassan fokozta a sebességet, a motor vaskos hangon búgott, a gép alatt vadul száguldottak el a kerekded dombtetők. Az ég teljesen fehér volt, a horizont fölött jobbra alacsonyan vakító folt fénylett – az EN 7031; északon tisztán kirajzolódott egy sziklás hegység körvonala. A vakító folt lassan elmaradt jobbra mögöttük: a siklórepülő tíz kilométer sugarú kört írt le a Hajó körül. Előttük jobbra is, balra is csak dombok és dombok voltak. Anton hirtelen megszólalt:
– Nézzétek, egy csorda!
Vagyim lefékezett, és megfordult. A repülőgép mozdulatlanul lebegett. A dombok közti egyik mélyedésben valamilyen állatok egy csoportja mozgott gyorsan. Négylábú, nem túl nagy testű állatok voltak, a szarvashoz hasonlóak, csak szarvuk nem volt. Lassan kifogytak az erőből, ugrottak, lerogytak a hóba, hátrafelé forgatták hosszú, fekete orrú fejüket. Vékony lábuk belemerült a hóbuckákba, és elesve kapálóztak hófelhőt kavarva, újra felugrottak, és újra rohantak, minden ugrásnál ívbe görbülve. Mögöttük a feltúrt hó barázdája húzódott. És ebben a barázdában hosszú nyakukat előrenyújtva hosszú, csupasz lábú, struccra emlékeztető jókora madarak nyargaltak. Csak a csőrük volt másmilyen, mint a struccoké – hatalmas, görbe, lefelé hajló vége hegyes.
Vagyim zuhanórepülésbe vitte a gépet, és a mélyedés mentén haladt vele. A csorda elrohant a gép alatt, de a madarak – három volt – rögtön megálltak, leültek behajlított lábukra, és fejüket föltartva fenyegetően kitátották a csőrüket. Micsoda vadászat – futott át Vagyim fején a gondolat – micsoda vadászat lehetne! Megint a magasba emelte a gépet, és átállította ugrás üzemmódra. A szörnyű csőrök egészen közel, csaknem elérve a kupola spektrolitját csattantak össze, és nyomban eltűntek. A gép most két kilométeres ugrásokkal haladt felszállva az alacsony égig, és odalent minden alkalommal mintegy kitárult a tér, és látni lehetett, hogy köröskörül több tíz kilométerre húzódik a végtelen havas pusztaság.
– Nem jó dolog ez – mormolta Saul.
– Miért?
– A madarak…
Szép kis civilizáció, gondolta Vagyim. Nem voltak képesek megszervezni a kutatást. Engedték, hogy a fiúk pucéran, fegyvertelenül induljanak el. Itt valószínűleg egyetlen lépést sem lehet tenni fegyver nélkül. Biztosan vakmerőek voltak azok a srácok…
A gép befejezte a tíz kilométeres kört, és megkezdte a másodikat, de ez már húsz kilométeres sugarú volt. Ebben a pillanatban megszólalt Anton:
– Onnan jöhettek. Harminc fok jobbra, menetirány szerint.
A síkság peremén, a hegygerinc szürkéskék tömege alatt valamilyen elmosódó, szabályos alakú sötét foltok látszottak.
– Mintha egy nagyobb település lenne – mondta Saul. – Nincs látcsövük?
A kupola fényszórója szétoszlatta a ködfelhőt, és Vagyim a szemlencsére hajolva épületek, fogazott falak és kupolák körvonalait vette ki.
– Egy város – mondta. – Most mit csinálunk?
– Város? – kérdezte Saul. – Érdekes. És milyen messze lehet?
– Úgy tizenöt kilométerre.
– Úgy. Szóval a várostól a Hajóig harminc kilométer lehet… Ezt egy kis kitartással mezítláb is meg lehet tenni.
Vagyim összerándult.
– Eszembe nem jutna megpróbálni – morogta.
A repülőgép a szélrohamoktól meg-megrándulva a talajtól vagy húszméternyire lebegett. Mennyire képtelenül van itt minden elrendezve – gondolta Vagyim. Hol vannak a kutatócsoportok? Hol vannak a repülőgépek és helikopterek az önkéntesekkel? Emberek fagytak halálra a város közvetlen közelében, és itt köröskörül több tucat kilométerre sehol egy teremtett lélek azokat a madarakat nem számítva. Azoknak a madaraknak meg éppenséggel semmi keresnivalójuk itt. Már száz éve ki kellett volna telepíteni őket innen, nem pedig ragadozók vadasparkját fenntartani a város mellett. És Anton miért habozik? Miért nem megyünk el a városba és vezetjük a helyes útra a lakóit? Az első kapcsolatfelvétel szabályait ilyen helyzetben becsületszavamra figyelmen kívül lehet hagyni! – Antonra nézett.
Anton habozott. Nagyon egyenesen ült, szemét összehúzta, ajkát összeszorította. Akkor vágott ilyen képet, amikor navigációs feladatot kellett megoldania.
– Nos, Captain? – kérdezte Vagyim.
Anton arca felvette megszokott kifejezését.
– Őszintén szólva most vissza kellene mennünk a Hajóra – szólalt meg. – De… Indulás. Megállsz a város szélén. Magasabban tartod a gépet.
A gép három ugrással tette meg a városig vezető távolságot, és Vagyim már a második ugrásnál felfogta, hogy ez itt nem város. Legalábbis rögtön megértette, miért nem izgat senkit az elveszett fiúk sorsa.
– Szörnyű robbanás történt itt – mormolta a háta mögött Saul.
A siklórepülő egy hatalmas, működő vulkán kráterére hasonlító tölcsér pereme fölött lebegett. A fél kilométer széles tölcsért a pereméig súlyosan hömpölygő füst töltötte meg. A füst kékesszürke volt, lustán rétegződött, ingadozott, és valószínűleg jóval nehezebb volt a levegőnél, mert egyetlen oszlopa sem emelkedett a tölcsér fölé. Messziről nézve úgy festett, mintha nem is füst, hanem folyadék lenne. A tölcsér oldalához hóborította romok tapadtak. A hókupacokból különböző színű falak lecsupaszított maradványai, megdőlt tornyok, összevissza görbült fémkonstrukciók, beomlott kupolák meredeztek elő.
Vagyim elképedve bámult lefelé. Saul alig hallhatóan motyogta:
– Hát ezt ismerjük… Bombázás… Felrobbant raktárak… És egyáltalán nem régen – a füst még nem oszlott szét, ott meg ég is valami…
Vagyim megrázta a fejét.
– Ilyen városban nem lehet élni. Az emberek persze szétszaladtak, ki merre látott. Az a csoda, hogy csak ötöt találtunk.
– A többiek ott vannak – mondta Saul a gödörbe nézve.
– Ez nem civilizáció, hanem lidércnyomás – mormolta Vagyim. – Micsoda aljas felelőtlenség? Ki hajt végre ilyen kísérletet egy városban? Ehhez egy utolsó alaknak kell lenni…
– Ott valami kocsik mennek – szólalt meg halkan Anton.
A tölcsérhez észak felől föntről egy út alig látható, keskeny szalagja vezetett, amelyen sűrűn és ráérősen sötét pontok kúsztak. Aha – gondolta – Vagyim, még sincs még minden elveszve. Megfordította a gépet, átkelt a tölcsér fölött, és remek autópályát pillantottak meg, amely egyenesen eltűnt a ködben, és az úton járművek végtelen sorát. Ezek a járművek az út teljes szélességét elfoglalták. Szoros rendben haladtak észak felől, csakis észak felől, lapos zöld, utasszállító atomokarokra emlékeztető, csak szélvédő nélküli kocsik, apró, kék-fehér kocsik, amelyek üres, nyitott platók hosszú sorát vontatták maguk után, tábori szintetizátorra emlékeztető narancssárga kocsik, hatalmas, fekete tornyok lánctalpakon és apró, szélesre kiterjesztett szárnyú gépek – valamennyi megállíthatatlanul haladt, egyik sor a másik után, teljes rendben gördültek az úton, látható pontossággal betartva a távolságot és a sorközöket, és egyik sor a másik után tűnt el a tölcsér szürke füstjében.
– Ezek csak automaták – mondta Vagyim.
– Igen – felelte Anton.
– Akkor tehát valaki küldi őket. Bizonyára a helyreállítási munkálatokhoz. És az embereket az út túlsó végénél találjuk meg… – Vagyim hirtelen elakadt. – Mondja, Saul, léteztek ilyen gépek a jutazsákok korában?
Saul nem válaszolt. Megbabonázva meredt lefelé, arcán lelkesedés és áhítat ült. Tágra nyílt szemét Vagyimra emelte. Bozontos szemöldöke felborzolódott.
– Micsoda technika! – mondta. – Micsoda homéroszi seregszemle! Micsoda grandiózus méretek! Se vége, se hossza!
Vagyim csodálkozott, és ő is lenézett.
– Hogy micsoda? – kérdezte. – Á! A méretek? Igen, a méretek rendkívüliek. A város helyreállításához elég lenne vagy tíz kiber.
Megint Saulra nézett. Saul sűrűn pislogott.
– Nekem tetszik – mondta. – Ez nagyon szép. Maguk talán nem látják, mennyire szép?
– Vagyim – szólt Anton –, indulj el az út mentén. Járjunk a dolog végére.
Vagyim felemelte a gépet. A lenti kocsiáradat tarka sávvá olvadt össze.
– Most tényleg szép – mondta Vagyim. – De nem felelt nekem, Saul. Összeegyeztethetőek a jutazsákok ezzel a technikával?
– Miért is ne? A lerombolt városokból az emberek üres kézzel menekültek el. De megragadta magát ez a jutazsák! A jutazsákok több évszázadig léteztek. Olcsó, kényelmes dolog. Például fát cipelni benne.
– Miféle fát?
– Tüzelőt. A fürdőt befűteni.
Vagyimnak eszébe jutott a fürdőlevél, és elhallgatott, előre bámulva. Nem látszott sem az út, sem a kocsioszlop vége. Az autópálya mindkét oldalán a végtelenségbe nyúlt el a behavazott síkság. Vagyim fokozta a sebességet. Valamiféle lehetetlen vállalkozás, tűnődött. Úgy mennek bele a füstbe, mint valami szakadékba. Próbálta felbecsülni a tölcsér lehetséges méretét és a belezuhanó kocsik mennyiségét. Képtelen eredmény jött ki. Egyébként nem vagyok mérnök. Egy átlagos tagórei – azok ott mind mérnökök – arra a következtetésre jutott volna, hogy ez az út itt egy viszonylag nagy futószalag, és egy olyan közepes méretű gép alkatrészeit szállítja, amelyet a föld alatt szerelnek össze. Egy egyszerű, bukolikus szemléletű leoni-daszinak viszont az lenne a meggyőződése, hogy ez itt egy csorda, és az állatokat a legelőről a vágóhídra hajtják.
– Anton – szólt –, képzelj egy leonidaszit a helyünkbe!
– A buta leonidaszi azt képzelné, hogy minden világos – felelte Anton. – Az okos azt mondaná, hogy kevés az információ.
Igen, kevés az információ. Minden kocsi dél felé halad, és egy sem tér vissza. Ha valóban a város újjáépítésére mennek, akkor az újjáépítést önmagukból végzik el. És tulajdonképpen miért is ne?
– Inkább arra fordítanák ezt a technikát, hogy felkutassák azokat, akik szétfutottak – mondta Vagyim.
– Ebben nincs igaza – vetette ellene Saul. – Ilyen felfordulásban nem lehet az egyes emberekkel foglalkozni.
– Hogyhogy nem lehet az emberekkel foglalkozni? Hát akkor kinek építik újjá a várost? Azoknak a fiúknak már nincs rá szükségük…
Saul megvetően legyintett.
– A robbanáskor valószínűleg vagy tízezer ilyen fiú pusztult el. Ez természetesen szomorú, de nincs idő velük foglalkozni.
Vagyim felbőszült. A repülőgép oldalra rándult.
– Magára, Saul, már megbocsásson, de kényelmes dolgozószobája és történelmi foglalatosságai különösen hatottak. Úgy okoskodik, mint nem is tudom, kicsoda. Még majd azt is kijelenti nekünk, hogy a cél szentesíti az eszközt.
– Hogyne – hagyta rá Saul hidegvérrel –, megesik, hogy szentesíti.
Vagyim visszafogta magát. Könyvtári őskövület – gondolta. De hagyd csak nadrág nélkül a hóban, és szörnyen sértett lesz, hogy miért nem siet a segítségére a bolygó egész technikája. Vagyim ekkor megpillantott egy dűlő-utat, és hirtelen lefékezett.
A dűlőút balra ágazott le az autópályából, a dombok között kanyarogva.
– Ez az első leágazás – közölte Vagyim. – Elkanyarodjunk?
– Nem érdemes – mondta Saul. – Mi érdekes lehet ott?
Anton habozott. Mit tétovázik folyton, gondolta Vagyim ingerülten. Mintha lelassították volna.
– Mi legyen most? – kérdezte. – Szerintem menjünk tovább az autóút felett.
– Szerintem is – mondta Saul. – Ide még bármikor visz-szajöhetünk. Igaz, Vagyim?
– Jól van, repülj egyenesen – mondta Anton határozatlanul. – Repülj egyenesen, bár… gondoljatok arra… Jól van, repülj egyenesen.
Vagyim megint megindította a gépet az autópálya mentén.
– Mi van ma veled, Toska? – érdeklődött. – Úgy tétovázol, mint mesehős a válaszúton: ha jobbra mész – repülődet veszted, ha balra mész – fejedet veszted[21].
– Előre, előre figyelj – felelte Anton nyugodtan. Vagyim vállat vont, és tüntetőleg előre bámult. Öt perc múlva szürke foltot pillantott meg elöl.
– Megint egy füsttel teli gödör – mondta.
Ugyanolyan tölcsér volt. A széleit hó borította, a belsejében ugyanolyan szürke füst gomolygott, és a füstből szakadatlan áradatban kúsztak elő a kocsik.
– Valami ilyesféle látványra számítottam – mondta Anton.
– De hát itt nincsenek emberek – mondta Vagyim tanácstalanul. – Megint nem tudunk meg semmit.
Különös gondolata támadt. Az iránytűre nézett, majd a szemlencse fölé hajolt. Itt nem voltak romok a gödör peremén. Ez egy másik tölcsér volt.
– Lenyűgöző – mondta Saul. – A füstből jönnek, és a füstbe mennek.
– Forduljunk meg – mondta Vagyim türelmetlenül. Antonra meredt. Anton arcán megint az az undok tanácstalanság tükröződött.
– Már elnézést – mondta Saul –, de elmenni egy ilyen csodálatos jelenség mellett!
– Ugyan már, miféle jelenség? – kiáltott fel Vagyim. – Mit lelkendezik egyfolytában? Valami tehetségtelen mérnök küldi a hipertéren keresztül a kocsikat… Jó kis helyet talált a null-transzportáláshoz! Lerombolta a várost a tehetségtelen hülyéje… Te meg mit töprengsz egyfolytában, Anton?
– Valahogy nagy lett itt a lárma – mondta Anton félrenézve.
– De hát miről van szó? Mi van, talán a helyi termelési folyamatok érdekelnek?
– Ugyan… – mondta Anton bágyadtan. – Mi közöm hozzájuk?
Vagyim székestől megfordult, kezét térdére támasztva végigmérte előbb Antont, aztán Sault. Anton úgy festett, mint aki nyomban elalszik. Még hasára is tette a kezét, összefűzve az ujjait. Saul viszont valami csodálkozó lelkesedéssel és meghatottsággal nézett Vagyimra. Száját félig eltátotta..
– Miről van szó? – kérdezte Vagyim. – Mi szállt a fejetekbe mind a kettőtöknek?
Saul a fejéhez kapott.
– Hát persze! – kiáltott fel. – Hogy nem jutott rögtön eszembe! Minden világos: van két gödör egymástól nyolcvan kilométernyi távolságra. Az egyik gödörből előjönnek a kocsik, a remek autópályán végigmennek, és minden látható hatás nélkül belemennek a másik gödörbe. A másik gödörből egy föld alatti járaton visszamennek az elsőhöz…
Vagyim nagyot sóhajtott.
– Nem mennek vissza az elsőhöz – mondta. – Ez null-transzportálás, érti? – Saul minden szó után buzgón bólogatott. – A legelemibb null-transzportálás. Valaki arra használja ezt a helyet, hogy nagy távolságra juttassa el a technikát a legrövidebb úton. Lehet, hogy több ezer kilométerre. Lehet, hogy több ezer parszekre. Talán nem érthető?
– Dehogy, miért is ne, tökéletesen érthető! – kiáltott fel Saul. Kissé bamba képet vágott. – Mit nem lehet itt érteni? Tipikus null-transzportálás.
– Hát igen – mondta Vagyim. – És nekünk semmi közünk hozzá. Nekünk embereket kell keresnünk!
– Rendben – mondta Anton. – Embereket fogunk keresni. Fordulj vissza a dűlőúthoz.
Vagyim megfordította a gépet, és visszafelé haladt az autóút mentén.
– Anton, mi van, rosszul érzed magad? – kérdezte kis hallgatás után.
– Nem vagyok túl jól – mondta Anton. – Ezt majd ne felejtsd el mondani, ha kérdezik…
– Ki kérdezi?
– Majd kérdezik – mondta Anton. – Lesznek majd… érdeklődők…
Vagyim nem faggatta – világos volt, hogy semmi értelme. Lenézett a kocsikra, majd a sebességmérőre pillantott.
– Primitív automaták – morogta. – Állandó sebesség, állandó távolság… Ezért ugyan nem érdemes meggörbíteni a teret…
Feltűnt a dűlőút.
– Hogy repüljünk? – kérdezte Vagyim. – Az út fölött, vagy vágjunk át egyenesen?
– Maradj az út fölött – felelte Anton. – És ereszkedj lejjebb.
Vagyim elégedetten lejjebb vitte a gépet csaknem a talajszintig, és pontosan az út fölött haladt – nagyon szeretett nagy sebességgel és élesen kanyarogva vezetni. Oldalt, az egyenetlenségeken ugrálva haladt a havon a gép kerekded árnyéka.
– Na tessék, már megint a madarak – mondta Saul dühösen.
Előttük, közvetlenül az út mellett toporgott néhány az imént látott gázlómadár-féle szörnyetegek közül. Karmos lábaikkal a hóbuckákban kapirgáltak, a feltúrt hóban kutattak. Amikor a repülőgép a közelükbe ért, egyszerre mind leültek a lábukra, kinyújtották a nyakukat, kitárták fekete csőrüket. Csőrükről valami cafatok lógtak le.
– Micsoda undorító dögök! – mondta Saul undorral. Az ülésen áthajolva visszanézett. – Mit szednek ott fel?
Vagyim hirtelen megértette, mit is szedegetnek fel, de ez annyira szörnyű volt, hogy el sem hitte.
– Maga nem látott tahorgot, Saul – mondta mesterkélt vidámsággal. – A tahorgokhoz képest ezek sárga csőrű kiscsibék. Le kéne lőni egyet, nem, Anton?
– Lehet – mondta Anton.
Saul kihúzta magát ültében.
– Nem tetszik nekem, hogy valamit kiásnak ott – mondta komoran.
Senki nem válaszolt. Hallgatva repültek még vagy tíz percig. A hó az úton valahogy undorítóan trágyaszínű volt. Rajta talán lánctalpak, talán kerekek nyoma látszott, és balra meg jobbra a szűz havon helyenként emberi lábnyomok lánca húzódott. A kerek dombok kétoldalt üresek voltak. A hóbuckákból itt-ott begörbített karokra emlékeztető, csenevész vesszők és fekete gyökerek meredtek ki.
– Még egy – szólalt meg Saul.
Az egyik domb tetején egy madár állt. A repülőgépet észrevéve rohanva megindult keresztben előtte. Lábait magasra kapkodva futott, apró szárnyait széttárta, eres nyakát előre nyújtotta, csőre a havat érte. Apró, villogó szemét a gépre szegezte.
– Nem ér ide – mondta Vagyim sajnálkozva. De a madár odaért.
– Durr! – krákogta Vagyim elégedetten. A gép megremegett. A levegőbe csapódott egy kimeresztett karmú láb. Anton és Saul rögtön elfordult.
– Még gurul – közölte Saul. – Ritka undorító állat… Ejha! – kiáltott fel meglepetten.
Vagyim rögtön bekapcsolta a hátsó panorámaernyőt. A felborzolt madár már talpon volt, és csapkodva a repülőgép után eredt. Nagyon vadul festett. Rövidesen elmaradt és eltűnt a következő kanyar mögött.
– Ha találkozunk emberekkel – mondta Vagyim –, azt fogom javasolni nekik, hogy irtsák ki ezt az undokságot az egész vidékről. Ha maguktól nem szánják rá magukat… Hogy gondolod, Toska?
– Majd ott meglátjuk – felelte Anton.