4

A dombok alacsonyabbak lettek, és hirtelen magas hórakás tűnt föl előttük. Anton nyomban észrevette az apró fekete figurákat, amelyek a halom gerincén ügyködtek. Na, kezdődik, gondolta, és odaszólt Vagyimnak:

– Állj meg.

– Miért? – vitatkozott Vagyim. – Nem látod? Ott emberek vannak!

– Azt mondtam, állj meg!

– Tessék – mondta Vagyim elégedetlenül, de engedelmeskedett.

Most mindjárt megfordul, és rosszallóan néz rám – gondolta Anton. Jaj, milyen nehéz ez…

Nehéz helyzetben volt. Annak esélye, hogy ismeretlen civilizációra bukkannak, rendkívül kicsi volt, de fennállt, és minden űrhajós ismerte a Kapcsolatfelvételi Bizottság utasítását, amely tiltotta az önálló kapcsolatfelvételt ismeretlen civilizációkkal. Most ostobaság lenne visszavonulni – gondolta. Rögtön itt kellett volna hagyni Sault, amint megláttuk a holttesteket. Kellett volna… Csakhogy ezt senki nem tette volna meg. Igen ám, de ott van az utasítás. És éppen az ilyen esetekre adták ki – amikor a legénységed egyik tagja csak úgy lángol a tettvágytól, a másikról pedig egyáltalán nem is lehet tudni, mit is akar. Téged magadat pedig az ellentmondások gyötörnek. Hiszen nagyon valószínű, hogy itt valahol a közelben emberek ezrei kerültek bajba. Hiszen ott vannak azok az emberkék, akik értelmetlenül mászkálnak a gerincen… Gyimka meg rosszallóan néz… Saul pedig nagyon nem helyénvaló kíváncsisággal bámészkodik. Történész perzselővel. Apropó, meg ne feledkezzek a perzselőről… Az utasítás pedig nagyon világos és egyszerű: „…semmiféle öntevékeny kapcsolat a bennszülöttekkel…” A dolog nagyon egyszerű: kiszálltál, körülnéztél, felfedezted az eleven civilizáció jeleit, és „…haladéktalanul el kell hagyni a bolygót a jelenlét valamennyi nyomát nagyon gondosan eltüntetve”. Nekem meg ott van az a hatalmas gödör a siklórepülő helyén, és a gödör mellett – öt holttest…

– Mi baj van? – kérdezte Vagyim. – Rád tört a melankólia?

A strukturalista nyelvészeknek és a történészeknek természetesen fogalmuk sincs arról az utasításról. Ha elmagyarázom nekik, személyes sértésnek fogják venni: „Nem vagyunk gyerekek! Magunktól is tudjuk, mi a jó és mi a rossz!”

Anton ekkor észrevette, hogy a gép lassan siklik a hóhegy felé. Döntött.

– Emelkedj fel a gerincre – mondta. – Az emberektől távolabb szállj le. És még valami, emberek. Nagyon kérlek benneteket! Ne rendezzétek itt meg a civilizációk barátkozását.

– Nem vagyunk gyerekek – jelentette ki Vagyim méltóságteljesen, és fokozta a sebességet.

A siklórepülő egyetlen lendülettel felszállt a hegy gerincére. Vagyim hátratolta a kupolát, kihajolt, és elképedve füttyentett egyet. Odalent, a gerincen túl gigászi katlan tárult fel, amely tele volt emberrel és gépekkel. De Anton nem lefele nézett.

Iszonyodva és szánakozva nézte a meggörnyedt, kékre fagyott, szakadt jutazsákot viselő embert, aki lassan, lábait nehézkesen emelve egyenesen a repülőgép felé ment. Arca a mocsoktól tarkának látszott, csupasz kezét és lábát repedések borították. Az ember közömbös pillantással súrolta a repülőgépet, és megkerülve tovább ment a gerincen. Ha megbotlott, panaszosan és fásultan felnyögött. Ez nem is ember – gondolta Anton – csak hasonlít az emberre…

– Uram isten – kiáltott fel rekedten Saul. – Mi történik ott?

Anton akkor lenézett. A katlan mélyén, a mocskos, agyontaposott havon több tucat különböző kocsi között emberek nyüzsögtek, ültek, sőt feküdtek is, járkáltak és futkostak, mezítlábas, hosszú, szürke inget viselő emberek. Körülöttük, a még érintetlen hó határán emberek álltak egyenetlen, girbegurba sorokban. Sokan voltak, több százan, talán több ezren. Csüggedten, a lábuk alá nézve álltak. A sorokban itt-ott fekvő alakokat is lehetett látni, velük senki nem törődött.

A katlanban néhány tucat jármű állt. Néhány belefúródott a talajba, másokat hó borított, de Anton rögtön felismerte, hogy ezek ugyanolyan kocsik, mint amilyenek az autópályán vonultak. Némelyik jármű minden látható rendszer és cél nélkül görcsösen rángatózott, sarat és havat fröcskölve.

Antonnak hirtelen feltűnt, hogy a katlanban érthetetlen csönd van. Emberek ezrei vannak ott lenn, de csak a gépezetek tompa bőgése és nagy ritkán egy-egy panaszos kiáltás hallatszik.

És köhögés. Időről időre valahol valaki elkezdett rekedten, erőlködve, fulladozva és levegő után kapkodva köhögni, ettől Anton torka is kaparni kezdett. A köhögést nyomban átvette több tucat torok, és néhány másodperc múlva a katlant betöltötték a reszelős, száraz, csikorgó hangok. Egy időre megszűnt az emberek mozgása, azután panaszos kiáltások hangzottak fel, élesek, mint a lövés, és a köhögés abbamaradt…

Anton huszonhat éves volt, már régóta űrhajósként dolgozott, és sok mindent megtapasztalt. Látnia kellett, hogyan válik valaki nyomorékká, hogyan veszti el a barátját, a hitét önmagában, hogyan haldoklik, ő maga is veszített el barátot, és ő maga is haldoklott szemtől szemben a közönyös csönddel, de ez itt valami egészen más volt. Itt sötét keserűség volt, bánat és tökéletes kilátástalanság, itt beletörődött kétségbeesést lehetett érezni, amikor senki nem remél semmit, amikor aki elesik, tudja, hogy nem emelik fel, amikor abszolút semmi nincs előtted, a halált kivéve – szemtől szemben a részvétlen tömeggel. Ez lehetetlen, gondolta. Egyszerűen nagyon nagy itt a baj. Egyszerűen még sosem láttam ilyet.

– Ezeknek soha nem tudunk segíteni – mormolta Vagyim. – Emberek ezrei, és semmijük nincs…

Anton magához tért. Vagy húsz teherűrhajó – gondolta. – Ruhanemű. Ötezer komplett felszerelés. Élelem, tucatnyi tábori szintetizátor. Kórházak, vagy hatvan épület. Vagy ez kevés? Lehet, hogy nincsenek itt mindannyian? Vagy talán nem is csak itt?

Szép kis alak lennék, ha az autópályánál azt parancsolom, menjünk vissza a Hajóra, gondolta elégedetten.

Szótlanul álltak, nem léptek ki a repülőből. Nem volt világos, mivel foglalkoznak az emberek a katlan mélyén. A járművek körül nyüzsögtek. Valószínűleg a járművek jelentették számukra a reményt. Talán meg akarták javítani őket, hogy kijussanak velük a hósivatagból.

Vagyim leült, és beindította a motort.

– Állj – mondta Anton. – Hová mész?

– A Földre – felelte Vagyim. – Mi itt nem boldogulunk.

– Kapcsold ki a motort. Felmondták a szolgálatot az idegeid.

– Mi köze ennek az idegeimhez? A mi hét kenyerünkkel ezeket itt nem lakatod jól.

Anton felkapta a gyógyszerekkel teli zsákot és átdobta a gép oldalán. Azután felvette az élelmiszeres zsákot.

– Fogja – mondta Saulnak. – Vagyim, készítsd elő a transzlátorodat. Tolmácsolni fogsz.

– Mire jó ez? – kérdezte Vagyim. – Minek kell túlbonyolítani a dolgot? Csak az időt vesztegetjük, itt meg nyilván percenként hullanak az emberek.

Anton kidobta a gépből az élelmiszeres zsákot.

– Megtudjuk, hányan vannak. Megtudjuk, mire van szükségük. Mindent megtudunk. Mivel akarsz visszamenni a Földre?

Vagyim egy szót sem szólva kiugrott a hóba, és vállára vette a gyógyszeres zsákot. Anton várakozóan nézett Saulra, aki kivette a pipát a szájából.

– Mindez nagyon helyes – mondta. – De ne vigyenek élelmiszert.

– Miért? A leggyengébbeket azonnal megetetjük.

– Ne csináljon ostobaságot! Meglátják az ételt. Meglátják a ruhaneműt. A zsákjaikkal együtt agyontapossák magukat.

– Ez nem elég mindannyiuknak – mondta kioktatóan Anton. – Elmagyarázzuk, hogy csak a leggyengébbeknek jut.

Saul néhány másodpercig furcsán szánakozó arckifejezéssel nézett rá. Azután megkérdezte:

– Tudja maga, mi az a tömeg?

– Fogja a zsákot – mondta Anton halkan. – Hogy mi a tömeg, majd később elmagyarázza.

Saul sóhajtva vállára vetette a zsákot, és lehajolt az ülésen heverő perzselőért.

– Nem, ezt a holmit hagyja itt – kérte Anton.

– Nem, magammal viszem – tiltakozott Saul. Szuszogva átdugta a fejét a perzselő szíján.

– Kérem, Saul. Maga fél, és esetleg lőni fog.

– Természetesen félek. Magukat féltem.

– Értem, hogy nem önmagát – mondta Anton türelmesen.

Saul vicsorogva kikászálódott a gépből.

– Saul Repnyin – mondta Anton kőkemény hangon –, adja ide a fegyvert!

Saul leült a gép oldalára.

– Maga nem tud lőni – jelentette ki.

– Tudok – mondta Anton a szemébe nézve.

És minden alkalommal ugyanez van – gondolta undorral. – A legfontosabb pillanatban mindig akad valaki, aki idegeskedik. És észhez kell téríteni ahelyett, hogy a dologgal foglalkoznál.

Saul átadta a perzselőt. Anton bedugta a fegyvert a ruhája alá, és kiugrott a hóba Vagyim mellé. Vagyim a zsákkal a vállán, lehajtott fejjel állt, halántékán igazgatva a mnemo-kristályt, és kíváncsian figyelte, mit csinál a parancsnoka.

– Akkor én fogom a harmadik zsákot – mondta Saul, mintha nem történt volna semmi.

– Igen, kérem – mondta Anton udvariasan.

Elindultak lefelé, a katlanhoz.

– Ha bármi történne – mondta Saul –, lőjön a levegőbe. Attól egyből szétszaladnak.

Anton nem felelt. Azon gondolkodott, hogyan legyen tovább.

– Vagyim – szólalt meg –, szót tudsz majd érteni velük?

– Valahogyan. De most te vagy fontos. Ha képes leszel igazi orvosként működni, én nem izgulok semmiért.

Igen – gondolta Anton, – ha igazi orvos lennék… Ezek persze humanoidok. És az anatómiájuk aligha különbözik a miénktől. De már a fiziológiájuk… Eszébe jutott, milyen szörnyű következményekkel járt a közönséges jód alkalmazása a Tagore humanoidjain…

– Jó lenne boldogulni a kocsikkal – mondta Vagyim gondterhelten. – Kivezetnénk őket innen. Lehet, hogy másra nincs is szükségük. De miért nem segít nekik senki? Micsoda képtelen bolygó! Nem lepne meg, ha egyszerre robbant volna fel az összes városuk…

Még a lejtő feléig sem jutottak, amikor Saul megszólalt:

– Várjanak egy percet.

Megálltak.

– Mi történt? – kérdezte Anton. – Elfáradt?

– Nem – mondta Saul. – Én sosem fáradok el. – Merően figyelt valamit odalent. – Látják azt az otromba járművet ott oldalt? Azt ott, a legközelebbit. A szárnyán egy szürke ruhás ember…

– Látom – mondta Anton bizonytalanul.

– Figyelje, figyelje… Magának fiatalabb a szeme.

Anton meregette a szemét.

– Ott ül egy ember – mondta, és hirtelen elhallgatott.

– Ez furcsa… – morogta.

– Ott ül egy ember szőrmés ruhában – közölte Vagyim.

– Én ezt látom. Az orra hegyéig szőrmébe van burkolva.

– Semmit nem értek – mondta Anton. – Lehet, hogy beteg?

– Lehet – mondta Saul. – És ott is van még két beteg. Már régóta nézem őket. Csak nagyon messze vannak…

A gerinc túloldalán, a fehéres égbolt hátterén élesen kirajzolódott két bozontos, fekete kis alak. Teljesen mozdulatlanul álltak, lábukat széles terpeszben szétvetve, eltartott kezükben vékony, hosszú rudat tartottak.

– Mi az ott náluk? – kérdezte Vagyim. – Antenna?

– Antenna volna? – szólalt meg Saul a szemét meregetve. – Azt hiszem, tudom, miféle antennák azok…

Éles kiáltás töltötte be a katlant. Anton összerezzent. Fülsiketítően felbőgött valamilyen motor, sokhangú, fájdalmas kiáltás harsant fel, és meglátták, amint az egyik hatalmas, kétéltű tankra emlékeztető jármű csikorogva megfordult helyben, és egyre gyorsulva, a többi szerkezetet felborogatva hirtelen megindult egyenesen a felsorakozott emberek felé. Belsejéből emberi alakok ugráltak ki és bukfenceztek a letaposott hóban. A sor nem mozdult. Anton a tenyerével eltakarta a száját, hogy fel ne kiáltson. A dübörgésen és bömbölésen át is hallani lehetett egy magas, panaszos hangot, és akkor a sor hirtelen szoros tömeggé zárult össze, és megindult a tank felé. Anton nem bírta ki – lehunyta a szemét. Úgy tűnt neki, hogy a motorbőgésen át félelmetes, nedves recsegést hallani.

– Istenem… – motyogta a füle mellett alig érthetően Saul. – Jaj, uram isten…

Anton kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. A tank helyén hatalmas, mozgó kupac meredezett, amely lassan kúszott, mind jobban oldalra dőlve. Mögötte a hóban széles élénkvörös sáv terjengett. A testeknek e halma körül üres volt minden, csak négy bundás ember ment lassan, egyetlen lépéssel sem maradva el az emberekkel lepett tank mögött.

Anton gépiesen a botos emberekre nézett. Ugyanott álltak, az előbbi pózban, tökéletesen mozdulatlanul, csak az egyik tette át lassú mozdulattal a rudat a másik kezébe, és ismét mozdulatlanná dermedt. Úgy látszott, még csak le sem néznek.

A motorbőgés elhallgatott. A tankot az oldalára döntötték, az emberek lassan lemásztak róla, és félrehúzódtak. Vagyim akkor egyetlen szó nélkül előrehajította a zsákját, és hatalmas ugrásokkal utánaeredt. Anton is rohant lefelé. A fülében doboló lármán keresztül hallotta, amint a nyomában loholó Saul lihegve ordítja: „Ó, az aljasok!… A gazemberek!”

Mire Anton odaért a tankhoz, a zsákba burkolt emberek már ismét felsorakoztak, a bundás emberek pedig köztük mászkálva ordítoztak panaszos, elfúló hangon. Vagyim, a sárral és vérrel bemocskolt zsákot maga után vonszolva négykézláb mászkált a tank alá került testek között, és a jelek szerint magán kívül volt.

Sápadt arcát Antonra emelve mondta:

– Itt csak halottak vannak… Itt mind meghaltak…

Anton körülnézett. A lihegő, izzadságtól és az olvadó hótól nedves, a szakadt, szürke zsákoktól alig fedett emberek zavaros, merev tekintettel néztek rá. És a kicsit távolabb csoportba verődött bundás emberek is őt nézték. Egy másodpercig úgy tűnt neki, hogy ócska naturalista pannó van előtte: mindenki megmerevedett, és mozdulatlan szemmel mered rá.

Összeszedte magát. Akiket Vagyim keresett, a sorban álltak – egy magas, csontos öreg felhorzsolt, nyirkos, vörös arccal; egy fiatal fiú, aki melléhez szorította természetellenesen kificamodott karját; egy teljesen meztelen, szürke arcú ember szétterpesztett ujjú, aranyozott körmű kezét a hasára szorította; egy lehunyt szemű ember, aki felhúzta fél lábát, amelyből lüktetve ömlött a fekete vér… Minden élő a sorban állt.

– Nyugalom – mondta Anton hangosan. Lehajolt, kinyitotta a gyógyszeres zsákot, és elővette a kolloidos dobozt. Menet közben csavarta le a fedelét, a szétzúzott lábú emberhez indult. Vagyim egy nyaláb tamponáló tapasszal a karján a nyomában loholt.

…Ronda seb… Az izmok kifordultak, szinte már nem is vérzik. Miért nem ül le? Miért nem támogatja senki? Kolloid… Most a tapasz… Finomabban csináld, Vagyim, ne nyomd ki a kolloidot… Miért van ilyen csönd? Ez már rosszabb – felszakadt a hasa… Ez már halott. Hogyhogy áll? Kificamodott kar, ez semmiség… Tartsd erősebben, Vagyim! Erősebben! Miért nem kiabál? Miért nem kiabál senki? Ott is összeesett valaki… Emeljétek már fel, ti egészségesek!

Valaki megérintette a vállát, hirtelen hátrafordult. Egy bundás ember állt előtte. Arca pirospozsgás és maszatos volt, szeme lefelé bandzsított, rövid orrának hegyén zavaros csöpp függött. Egyujjas szőrmekesztyűbe bujtatott kezét melle előtt keresztbe tette.

– Jó napot, jó napot – mondta Anton. – Majd később… Vagyim, érts vele szót!

A bundás ember megrázta a fejét, gyorsan hadarni kezdett, és mellette nyomban megszólalt Vagyim is, nagyon hasonló hanghordozással. A bundás ember elhallgatott, elképedve bámult Vagyimra, azután Antonra, és hátrahőkölt. Anton dühös mozdulattal megigazította a súlyos perzselőt a ruhája alatt, és a sebesült felé fordult. A sebesült arcát kezével eltakarva állt. Antontól jobbra és balra minden ember arcát kezével eltakarva állt, azt az egyet, a szürke arcú halottat kivéve, aki változatlanul a hasát fogta.

– Semmi baj, semmi baj – mondta Anton gyengéden. – Engedje le a kezét, ne féljen! Minden rendben lesz…

De ebben a pillanatban a magas, panaszos hang kiáltott valamit, és az összes zsákba burkolt ember egyszerre jobbra fordult. A bundás emberek ügetve végigfutottak a sor mentén. A panaszos hang megint kiáltott valamit, és az oszlop megindult.

– Álljanak meg! – kiáltotta Anton. – Ne menjen el az eszük!

Senki még csak meg sem fordult. Az oszlop elvonult, és mindenki, aki elhaladt Anton mellett, kezével eltakarta az arcát. Csak a feltépett hasú ember maradt állva, azután valaki meglökte, és akkor lágyan leroskadt a hóba. Az oszlop elvonult.

Anton zavartan megdörzsölte a szemét nyirkos tenyerével, és körülnézett. Meglátta a hatalmas felborított tankot, mellette a hosszú, fekete Sault, Vagyimot, aki vadul meredt a távolodó oszlop után, na meg néhány tucat holttestet a letaposott hóban. És nagyon nagy lett a csend, csak ritkán hangzott fel egy-egy panaszos kiáltás a távolból.

– Miért? – kérdezte Vagyim. – Mitől ijedtek meg?

– Tőlünk ijedtek meg – felelte Anton. – És mindenekelőtt a gyógyszereinktől…

– Utánuk futok, és megpróbálom megmagyarázni…

– Semmi esetre sem. Ezt nagyon tapintatosan kell intézni. Mi a véleménye, Saul?

Saul hátat fordítva a szélnek rágyújtott a pipájára.

– A véleményem… – mondta. – Nagyon nem tetszik ez itt nekem…

– Igen – kapott a szón Vagyim. – Micsoda szörnyűséges, fájdalmas szerencsétlenség…

– Miért volna ez feltétlenül szerencsétlenség? – mondta Saul. – Maguk szerint kik azok a bundás gazemberek?

– Miért volnának okvetlenül gazemberek?

– Hát akkor kifélék maga szerint?

Vagyim hallgatott.

– Életerős, jól táplált legények bundában – mondta Saul furcsa hangsúllyal. – Megparancsolják az embereknek, hogy vessék magukat a tank alá. Ők nem dolgoznak, csak nézik, hogy más dolgozik. Tüntetőleg ácsorognak a meredélyen készenlétben tartott pikáikkal. Maga szerint kik ezek a legények?

Vagyim hallgatott.

– Hát csak gondolkozzon – mondta Saul. – Van itt min gondolkodni…

Anton felnézve az égre azt mondta:

– Sötétedik. Nézzük meg ezt a kocsit, ha már itt vagyunk. Előbb vagy utóbb mindenképpen foglalkoznunk kell ezzel is…

– Menjünk – mondta Saul.

Anton gondosan becsukta a gyógyszeres zsákot, és lementek a tankhoz. Vagyim nem mozdult. Makacsul a lejtőt figyelte, amelyen lassan haladt egy szaggatott fekete vonal – a gerincen át távolodó oszlop vége.

A tank ovális páncélja fel volt nyitva. A gép törzsét vékony, redőzött fal kerítette el. Anton bekapcsolta a zseblámpáját, és vizsgálgatni kezdték a kabin bordázott falait, a hajtómű matt illesztéseit, valamiféle csuklós, bambuszra emlékeztető karokon lévő görbe tükröket és a kabin alját – csészére hasonlított, rengeteg apró nyílás borította, olyan volt, mint valami hatalmas szűrőkanál.

– I-igen – húzta a szót Saul. – Érdekes szerkezet. De hol van, amivel irányítják?

– Lehet, hogy robot – mondta Anton szórakozottan. – Egyébként nem, aligha… Túlságosan sok itt a szabad hely…

Lemászott a hajtóműhöz. Eléggé primitív, kvázi-élő mechanizmus volt nagyfrekvenciájú energiaforrással.

– Jó erős gép – mondta Saul elismerően. – De hogyan irányíthatják?

Visszamentek a fülkébe.

– Valamiféle lyukacskák – mormolta Saul. – És hol van a kormány?

Anton megpróbálta bedugni a mutatóujját az egyik lyukba. Nem fért bele. Akkor a kisujját dugta bele. Rövid, fájdalmas szúrást érzett, és a hajtóműben valami abban a pillanatban csikorogva megfordult.

– Na tessék, minden világos – mondta Anton a kisujját nézve.

– Mi világos?

– Mi nem tudjuk irányítani ezt a gépet… És ők sem tudják.

– És ki tudja?

– Nem merem biztosan állítani, de ez itt nyilván a Vándorok holmija. Látja? Ez a gép nem humanoidoknak való.

– Mit beszél? – motyogta Saul.

Egy darabig szótlanul álltak a fülke előtt, és megpróbálták elképzelni azt a lényt, aki ugyanolyan kényelmesen érzi magát ebben a szűrőkanálban, mint ők a pultok és képernyők előtti vezetőülésben.

– Valami miatt így is képzeltem – közölte Saul. – Túlságosan paradox helyzet: jutazsákok és null-transzportálás.

– Vagyim – hívta Anton.

– Mi van? – hallatszott komoran felülről. Vagyim a tankon állt.

– Hallottad?

– Hallottam. Annál rosszabb rájuk nézve… – Vagyim nehézkesen leugrott a hóba. – Ideje visszamennünk – mondta. – Sötétedik…

Vállukra dobták a zsákokat, és megindultak fölfelé a gerincre.

Micsoda história, gondolta Anton. Gépek, amelyeket nem humanoidok hagytak hátra. Humanoidok, akik elvesztették emberi külsejüket, és kétségbeesetten próbálnak eligazodni ezeken a gépeken. Hiszen nyilvánvalóan ezzel próbálkoznak. Valószínűleg egyedül ez jelentheti számukra a megmenekülést… És persze sehogyan sem sikerül nekik. És vannak még azok a furcsa bundás emberek…

– Saul, mi az a pika? – kérdezte.

– Kopja – mondta Saul nyögve.

– Kopja…

– Hosszú fanyél – mondta Saul ingerülten. – A végén hegyes fémhegy, gyakran fogazott. Arra szolgál, hogy keresztülverhesd felebarátodon. – Saul nehezen lihegve elhallgatott. – Talán azt is el kell magyaráznom, mi az a kard?

– Tudjuk, mi az a kard – mondta Vagyim hátra sem fordulva. Ő mászott elöl.

– Nos hát, minden bundás banditának kard lógott a hátán – mondta Saul. – Figyeljenek, fiatalemberek, pihenjünk egy kicsit…

Leültek a zsákokra.

– Maga sokat dohányzik – mondta Anton. – Ez nagyon káros.

– A dohányzás árt az egészségnek – visszhangozta Saul.

Már teljesen besötétedett. A katlan mélye megtelt alkonyi árnyakkal. Az égről eltűntek a felhők, feltűntek a csillagok. Baloldalt szétterült az alkony zöldes fénye. Antonnak fázott a füle, és összerázkódott, mikor azokra a szerencsétlenekre gondolt, akik most is mezítláb gázolnak a csikorgó hóban. De hová vonulnak? Lehet, hogy itt nem messze van valamilyen menedékük? De hiszen még csak tegnap a tornácon ültünk Gyimkával, meleg volt, csodás illat áradt a kertből, lármáztak a tücskök, és Szása bácsi átszólt a villájából, hogy menjünk át megkóstolni házi készítésű gyümölcsszörpjét… Miért olyan ellenséges Saul a bundás emberekkel szemben?

Saul sóhajtva felállt.

– Menjünk – mondta.

Bezuhantak a gépbe, helyére húzták a kupolát, és Vagyim azonnal teljes teljesítményre állította a fűtést. Anton kigombolta a dzsekijét, előhúzta a felmelegedett perzselőt, és a Saul melletti ülésre dobta. Saul dühösen lehelgette a markát. Bozontos szemöldökén olvadozott a dér.

– Nos, Vagyim – kérdezte –, mire jutott?

Vagyim beült a vezetőülésre.

– Gondolkodni majd később fogunk – jelentette ki. – Most cselekedni kell. Az embereknek segítségre van szükségük, és…

– Tulajdonképpen miért véli úgy, hogy az embereknek segítségre van szükségük?

– Remélem, nem tréfál? – kérdezte Vagyim.

– Semmi kedvem tréfálkozni – mondta Saul. – Azon csodálkozom, miért nem próbálják megérteni, mi történik itt. Miért hajtogatják egyfolytában, hogy „segítségre van szükségük, segítségre van szükségük”?…

– És maga szerint? Nincs rá szükségük?

Saul felugrott, beverte a fejét a kupolába, és visszaült. Néhány pillanatig hallgatott.

– Ismét felhívom a figyelmüket arra a rendkívül fontos körülményre – mondta végül –, hogy ott a katlanban egyáltalán nem minden ember szűkölködik ruhaneműben és egyebekben. Hogy ott a katlanban láttak egészséges, jóllakott, felfegyverzett embereket. És hogy ezeknek az embereknek a szemében a helyzet egyáltalán nem tűnik olyan reménytelennek, mint ahogy maguk látják. Maguk az őröknek akarnak segíteni. Remek. Nem érzik úgy, hogy ezzel konfliktusba keverednek egy bizonyos kialakult renddel? – Elhallgatott, és merően nézett Antonra.

– Nem érezzük – felelte Vagyim. – Nem akarok rosszabbat gondolni az emberekről, mint saját magamról. Semmi alapon sincs, hogy magamat jobbnak gondoljam másoknál. Igen, ott a katlanban egyenlőtlenség van. És a szőrmebundák rondán festenek. De tökéletes meggyőződésem, hogy mindennek megvan a teljesen emberi magyarázata. És a földi segítség semmiképpen nem lehet ártalmas. – Visszafojtotta a lélegzetét. – Ami pedig a pikákat meg kardokat illeti, elvégre valakinek vigyáznia is kell a balesetet szenvedettekre, nem? Remélem, még nem felejtette el azokat a kedves madárkákat a pusztában?

Anton elgondolkodva bólogatott. Hogyan is volt a Virá-gocskán? Két hétig gubbasztottunk ott fél oxigénadagon, és nem ettünk, nem ittunk semmit. A mérnökök javították a szintetizátorokat, és mi mindenünket, amink csak volt, átadtuk nekik. És a második hét végére valószínűleg nem sokkal festettünk jobban, mint ezek az emberek itt…

Saul lehajtotta a fejét, és szomorúan ropogtatta az ujjait.

– Laposság, laposság – mormolta. – Minden egyetlen síkban, mint mindig. Mint ezer éve.

A fiúk szótlanul vártak.

– Maguk nagyszerű emberek – mondta halkan Saul. – De most nem tudom, hogy magukat nézve sírjak vagy nevessek. Maguk nem veszik észre azt, ami az én számomra teljesen nyilvánvaló. És ezért nem hibáztathatom magukat. De hallgassanak meg egy rövid példabeszédet. A beláthatatlanul távoli múltban valamilyen jövevények – lehet, hogy a maguk Vándorai – a Földön felejtettek valamilyen automata berendezést. Az két részből állt: egy automata robotból és egy a robot távirányításához szükséges készülékből. A robotot egyébként gondolati úton lehetett irányítani. Ezek a holmik néhány évezredig Arábiában kallódtak. Azután a távirányításhoz szükséges készüléket megtalálta egy Aladdin nevű arab fiú. Aladdin történetét valószínűleg ismerik. A fiú lámpának nézte a készüléket. Megdörzsölte, és akkor nem tudni, honnan, szörnyű dübörgéssel előrohant egy fekete robot, talán még lángot is okádott. Felfogta azokat az egyszerű gondolatokat, amelyek Aladdin igazán nem bonyolult kívánságait tükrözték, ezért városokat rombolt le és palotákat épített. Képzeljék el – egy nincstelen, koszos, tanulatlan arab kisfiú. Az ő világa az ifritek, varázslók világa volt, így az ő szemében a robot természetesen dzsinn, a lámpához hasonló készülék rabja. Ha valaki megpróbálta volna elmagyarázni neki, hogy a dzsinn – emberkéz műve, a fiú az utolsó leheletéig küzdött volna saját világát védelmezve, igyekezve megmaradni saját fogalmai síkján. Maguk is így járnak el. Saját világképük érintetlenségét védelmezik, igyekeznek megvédeni a józan ész méltóságát. És semmiképpen sem akarják felfogni, hogy itt nem valamilyen katasztrófával van dolgunk, valamilyen természeti vagy technikai csapással, hanem a dolgok meghatározott rendjével. Egy rendszerrel, fiatalemberek. És ez oly természetes. Mindössze két és fél évszázaddal ezelőtt az emberiség felének meggyőződése volt, hogy kutyából nem lesz szalonna, és hogy az ember, ahogyan vadállat volt, vadállat is marad. És minden alapjuk megvolt, hogy pontosan így gondolkodjanak. – A fogát csikorgatta. – Nem akarom, hogy beleavatkozzanak ebbe a dologba. Magukat itt megölik. Vissza kell menniük a Földre, és ezt az egészet el kell felejteniük. – Antonra nézett. – Én itt maradok.

– Miért? – kérdezte Anton.

– Muszáj – mondta Saul lassan. – Elkövettem egy ostobaságot. És az ostobaságért fizetni kell.

Anton lázasan töprengett: mit mondhatna ennek a különös embernek?

– Maga természetesen maradhat – mondta végül. – De most már nem magáról van szó. Nem csak magáról. Mi is maradunk. És egyelőre maradjunk együtt.

– Magukat megölik – mondta Saul reményvesztve. – Maguk nem képesek emberre lőni.

Vagyim a térdére csapott, és mély átéléssel közölte:

– Megértjük magát, Saul! De magából a történész beszél, és maga is képtelen kilépni saját fogalmai síkjából. Senki nem öl meg minket. Nézzük egyszerűen a dolgokat. Semmi szükség szellemesen túlbonyolítani őket. Emberek vagyunk, hát cselekedjünk úgy, mint az emberek.

– Cselekedjünk – mondta Saul fáradtan. – És együnk valamit. Nem tudni, mi lesz ezután.

Antonnak nem volt kedve enni, de még kevesebb kedve volt vitatkozni. És Saulnak alighanem igaza volt, de igaza volt Vagyimnak is, és mint mindig, igaza volt a Kapcsolatfelvételi Bizottságnak, és egyébként is most információra volt a legnagyobb szükség.

Vagyim kelletlenül kotorászott kanalával a konzervdobozban. Saul hatalmas étvággyal evett, közben alig érthetően mondta:

– Egyenek, egyenek. Minden vállalkozás alapja a teli gyomor.

Anton a cselekvési programot gondolta át. Természeti vagy társadalmi katasztrófa – mindegy, mindenképpen katasztrófa. És a beavatkozás elkerülhetetlen. Csak egyet nem szabad: fejvesztve, hanyatt-homlok hazarohanni a Földre segítségért kiáltozva – vagy szintén körül sem nézve belemászni az események sűrűjébe egyetlen zsák élelmiszerrel… Sajnálom Sault, de őt egyelőre itt kell hagynunk. Úgyhogy mindenekelőtt információ kell…

– Most elindulunk az oszlop nyomait követve – mondta. – Gondolom, van valahol a közelben valamilyen településük.

Saul meggyőződéssel bólogatott.

– Keresünk egy értelmesebbet – folytatta Anton –, és te, Gyimka, mindent megtudsz tőle. Azután majd meglátjuk.

– „Nyelvet” fogunk – jelentette ki Saul a kanalát lenyalogatva –, helyes.

Anton néhány pillanatig próbálta felfogni, hogy jön ide a nyelv. Azután eszébe jutott, valamilyen könyvben olvasta: „Menjen, hadnagy, és nyelv nélkül vissza se jöjjön.” Megrázta a fejét.

– Nem, Saul, hogy jön ide a nyelv? Mindennek csöndesen, békésen kell történnie. Biztos, ami biztos, az lesz a legjobb, ha maga a háttérben marad. Maradjon a gépen. Maga még sosem volt veszélyes helyzetben, és egyszerűen félek, hogy elveszti a fejét.

Saul néhány másodpercig bámult rá beesett szemével.

– Igen, persze – mondta lassan. – Könyvmoly vagyok, úgymond.

Már éjszaka volt, amikor a siklórepülő felemelkedett helyéről, átugrott a katlan fölött, és a kelet felé vezető letaposott út mentén haladt. A síkság fölött felkelt egy aprócska, fényes hold, nyugaton pedig, a gerinc fölött vékony, vöröses sarló lebegett. Az út egy magas dombot megkerülve elkanyarodott, és ekkor megpillantottak néhány sor behavazott kunyhót.

– Itt – mondta Anton. – Ereszkedj lejjebb, Vagyim.