1
Ma szép napunk lesz – mondta hangosan Vagyim. A széttolt fal előtt állt, saját meztelen vállát csapkodta, és kinézett a kertbe. Éjjel esett, a fű nedves volt, a bokrok nedvesek voltak, a szomszédos villa teteje is nedvesen csillogott. Az ég szürke volt, az ösvényen tócsák fénylettek. Vagyim mélyen, hangosan beszívta a nyirkos reggeli levegőt, elfutott az átnedvesedett nyugágyak, a nedves ládák és batyuk, a szomszéd előkertje mellett, ahol belsejét a világ elé tárva egy félig szétszerelt kolibri éktelenkedett; átügetett a nedves, vadul burjánzó bokrok, a nedves fenyők törzsei között. Meg sem állva beugrott a tóba, kievickélt a sással benőtt szemközti partra, és onnan alaposan kimelegedve, nagyon elégedetten önmagával, a tempót egyre fokozva visszafutott. Átugorta a jókora, nyugodt pocsolyákat, és az apró szürke békákat riogatva egyenesen az Anton villája előtti tisztásra nyargalt, ahol a Hajó állt.
A Hajó még egészen fiatal volt, kétévesnél is ifjabb. Matt fekete oldala teljesen száraz volt, finoman remegett, hegyes csúcsa erősen megdőlt, és a szürke égboltnak arra a pontjára meredt, ahol a felhők mögött a nap rejtőzött: a Hajó szokás szerint energiát gyűjtött. A Hajó körül dér borította a magas, megfonnyadt, megsárgult füvet. Egyébként elég jó, megbízható, turista típusú csillaghajó volt. Egy menetrend szerint közlekedő csillaghajó egyetlen éjszaka alatt tíz kilométeres körzetben az egész erdőt kifagyasztotta volna.
Vagyim, a kanyarokban meg-megcsúszva, körülfutotta a Hajót, majd hazaindult. Miközben az élvezettől nyögdécselve ledörzsölte magát egy bolyhos törölközővel, a szemközti nyaralóból kijött a szomszéd Szása bácsi egy szikével a kezében. Vagyim integetett neki a törölközővel. A szomszéd százötven éves volt, és nap mint nap bütykölte a helikopterét, de mindhiába – a kolibri nemigen akart repülni. A szomszéd elgondolkodva nézte Vagyimot.
– Nincsenek tartalék bioelemeid? – kérdezte.
– Mi baj, kiégtek?
– Nem tudom. Abnormális a karakterisztikájuk.
– Kapcsolatba lehet lépni Antonnal, Szása bácsi – javasolta Vagyim. – A városban van. Hozhat néhányat.
A szomszéd odament a helikopterhez, és orrba bökte a szikével.
– Miért nem repülsz, te kis hülye? – mondta dühösen.
Vagyim nekilátott az öltözködésnek.
– Bioelemek… – motyogta Szása bácsi beletúrva a szikével a kolibri belsejébe. – Kinek van erre szüksége? Élő mechanizmusok… Szinte élő mechanizmusok… Se szerelés, se elektronika… Csak idegek! Már elnézést, de én nem vagyok sebész. – A helikopter összerándult. – Nyugalom, te állat! Maradj nyugton! – Kihúzta a szikét, és odafordult Vagyimhoz: – Ez végül is nem humánus! – jelentette ki. – Szegény elromlott gép olyan lesz, mint egy fájós fog. Lehet, hogy túlságosan ódivatú vagyok? Sajnálom szegényt, érted?
– Én is – mormolta Vagyim belebújva az ingébe.
– Mit mondasz?
– Azt mondtam: ne segítsek?
Szása bácsi egy darabig a szikéről a gépre és a gépről a szikére nézett.
– Nem – mondta határozottan. – Nem akarok alkalmazkodni a körülményekhez. Repülni fog!
Vagyim leült reggelizni. Bekapcsolta a sztereovíziót, és maga elé tette A tahorg felkutatásának legújabb módszereit. A könyv régi volt, papírból készült, még Vagyim nagyapja forgatta sűrűn. A borítóján a természetvédelmi területté nyilvánított Pandora bolygó egy tája látszott, az előtérben két szörnyeteggel.
Vagyim a könyvet lapozgatva evett, elégedetten pillantott néha a csinos bemondónőre, aki a kritikusoknak az emociolizmus kapcsán folytatott csetepatéiról mondott valamit. A bemondónő új volt, és már egy egész hete tetszett Vagyimnak.
– Emociolizmus – mondta Vagyim sóhajtva, és nagyot harapott kecskesajtos szendvicséből. – Kedves kislány, hiszen ez a szó már fonetikai szempontból is undorító! Gyere inkább velünk! Ez a szó meg maradjon itt a Földön. Biztosan kihal, mire visszajövünk – ebben biztos lehetsz.
– Az emociolizmus mint irányzat nagyon ígéretes – folytatta zavartalanul a bemondónő. – Mert jelenleg csak ez ad igazán mély perspektívát a művészetben az érzelmi információk entrópiájának érdemi csökkentéséhez.
Vagyim felállt, és szendviccsel a kezében odament a széttolt falhoz.
– Szása bácsi – szólította az öreget –, mit mond magának az emociolizmus szó?
A szomszéd, kezét hátul összefűzve, a felfordított helikopter mellett állt. A kolibri reszketett, mint a fák szeles időben.
– Mi? – kérdezte Szása bácsi meg sem fordulva.
– Az emociolizmus szó – ismételte meg Vagyim. – Biztos vagyok benne, hogy temetési harangok szólnak benne, a krematórium cifra épülete látszik, hervadt virágok illata érződik.
– Te mindig is taktikázó fiú voltál, Vagyim – mondta sóhajtva az öreg. – De a szó tényleg undorító.
– Teljesen kulturálatlan – erősítette meg Vagyim, kenyerét rágcsálva. – Örülök, hogy maga is érzi. Figyeljen, hol van a szikéje?
– Beleejtettem – mondta Szása bácsi.
Vagyim egy darabig nézte a fájdalmasan vergődő helikoptert.
– Tudja, mit csinált, Szása bácsi? – kérdezte. – Rövidre zárta a digesztációs rendszert. Mindjárt beszélek Antonnal, hogy hozzon magának másik szikét.
– És ez?
Anton szomorú mosollyal legyintett.
– Nézzen ide – mondta felmutatva szendvicse maradékát. – Látja? – Bekapta, megrágta és lenyelte a falatot.
– Na és? – kérdezte érdeklődve Szása bácsi.
– Ez szemléletes bemutatása annak, milyen sors vár a maga szerszámjára.
Szása bácsi a helikopterre nézett. Az már nem reszketett.
– Kész – mondta Vagyim. – A szikéje nincs többé. Viszont most már fel van töltve a kolibrije. Vagy harmincórányi szakadatlan üzemelésre.
A szomszéd körüljárta a helikoptert, értelmetlenül meg-megérintette egyes részeit. Vagyim elnevette magát, és visszament az asztalhoz. Megette a második szendvicset is, megivott még egy pohár aludttejet. Ekkor kattant az informátor kapcsolója, és halk, nyugodt hang közölte:
– Hívás és látogatás nem volt. Anton a városba induláskor jó reggelt kíván, és azt javasolja, rögtön reggeli után kezdd meg az elszakadást mindentől, ami földi. Az intézetbe kilenc új feladat érkezett…
– Nem érdekelnek a részletek – közölte Vagyim.
– … A tizenkilences számú feladatot egyelőre nem oldották meg. Pel Mintchin bebizonyította a Szimonjan-struktúrák Q-mezején végzett polinominális műveletek létezésére vonatkozó teorémát. Cím: Richmond tizenhéttizenhét-hét. Vége.
Kattant az informátor, hallgatott egy darabig, majd kioktató hangon hozzátette:
– Az irigység ronda dolog. Az irigység ronda dolog.
– Lüke! – mondta Vagyim. – Egyáltalán nem vagyok irigy. Örülök. Remek lány ez a Pel! – A kertbe kibámulva elgondolkodott. – Nem – mondta. – A csudába most ezzel az egésszel. Most el kell szakadnom a földi dolgoktól.
A szennyes edényt bedobta a hulladékvezetékbe, és felkiáltott:
– Fel a tahorgokra! Tahorgkoponyával ékesítjük Pel Mintchin irodáját – Richmond tizenhét-tizenhét-hét!
És dalra fakadt:
Nyüszíthet már minden tahorg,
Nyakukon a bú és vész,
Ellenük megy a legnagyobb
Strukturalista nyelvész!
– Na és most – mondta Vagyim –, hol a radiofon? – Beütötte a számot. – Anton? Mi újság?
– Sorban állok – felelte Anton.
– Mit beszélsz? És mindenki Pandorára megy?
– Sokan. Valaki azt a hírt terjeszti, hogy rövidesen betiltják a tahorgvadászatot.
– De mi még időben odaérünk?
Anton hallgatott egy sort.
– Oda – mondta.
– Lányok is vannak a sorban?
– Hogyne lennének…
– És ők is odaérnek még?
– Mindjárt megkérdezem… Azt mondják, igen.
– Add át hat láb magas, jó kiállású strukturalista nyelvész ismerősöd üdvözletét… Figyelj, Anton, mit is akartam neked mondani… Igen! Kérlek, hozz Szása bácsinak egy szikét. És néhány BE-6-ost. Meg egyből egy BE-7-est is.
– Meg egyből egy új helikoptert – mondta Anton. – Mit művelt az öreg a szikéjével?
– Mégis mit gondolsz, mit lehet művelni egy szikével?
– Nem tudom – mondta Anton elgondolkodva. – A szike évszázadokig kitart. Mint a baalbeki terasz.[14]
– Beleejtette a kolibrije hasába.
Néhány vihogó hang hallatszott a radiofonban. Nagyon jól szórakoztak.
– Na jó – mondta Anton. – Várj meg, nemsokára megyek. Légy a szuperkargóm, és kezdd meg a berakodást.
Vagyim zsebre vágta a radiofont, és felmérte a három szobán át a távolságot a kijáratig.
– A láb mindig kéznél van – rikkantotta –, használd kezed gyakrabban!
Kézenállásba lendült, és így elfutott a kijáratig. A tornácon csinált egy szaltót, és Hahó! kiáltással négykézlábra esve érkezett meg a tornác előtti fűbe. Felállva, kezét megtisztogatva rázendített:
Háború legyen, vagy párbaj,
Hiába, vele az ész,
Minden babért learat a
Strukturalista nyelvész!
Azután sietség nélkül elindult a fasorba, ahol felhalmozva várakoztak a batyuk és ládák. Elég sok poggyászuk volt. Vinniük kellett fegyvert, lőszert, élelmiszer-tartalékot, ruhaneműt – külön a vadászathoz, és külön arra, hogy felkereshessék a híres-nevezetes Vadász Kávéházat az Everina lapos tetején, ahol az asztalok közt szabadon jár a fűszeres illatú szél; a szakadék alján pedig, háromszáz méteres mélységben terpeszkedik viharfelhőhöz hasonlatosan a járhatatlan fekete bozótos, amelyben a tüskék karmolászta vadászok hahotázva ürítgetik a Tahorgvér palackjait, közben vállukat kificamítva igyekeznek megmutatni, mekkora koponyára tehettek volna szert, ha tudják, a karabélynak melyik végén van ravasz. Ahol a sötétzöld félhomályban fáradt lábú párok siklanak a Csillogó Ritmusban, a Bátrak Gerince fölött pedig a csillagtalan égen felkelnek az elmosódó, lapos holdak.
Vagyim háttal a legnehezebb láda elé guggolt, egyetlen lendülettel a vállára emelte. A ládában fegyverek voltak – három automata karabély ködös időben való használathoz szolgáló tartozékkal és hatszáz töltény lapos műanyag tárakban. Minden lépésnél rugózva a kerten át a Hajóhoz vitte a ládát. A fogadóoldal felől közelítette meg, és belerúgott az oldalába. Az ovális nyílást fedő membrán beszakadt, és Vagyim bedobta a ládát a sötétségbe, amelyből hideg áradt.
Vagyim visszament, útközben jókora hibrid bogyókat szakított a bokrokról. És minden bokor nagy szemű, hideg esőt zúdított a nyakába.
Legalább öt tahorgot kell elejteni – gondolta. Egy koponya kell Richmondi Pel Mintchinnek. Tudja csak meg, hogy derék fickó vagyok. Egy koponya kell a mamának. A mama nem fogadja el a koponyát, ő komoly ember, és akkor azt a koponyát odaajándékozom az első lánynak, aki reggel tíz után elmegy mellettem a Nyevszkij[15] és Szadovaja sarkán. A harmadik koponyával Sámsont dobom meg, hogy elbánjak a szkepszisével: a múltkor furcsán viselkedett Nellinél, mikor a legutóbbi pandorai kirándulásunkról meséltem a lánynak. A negyedik koponya Nellié, hogy nekem higgyen, ne Sámsonnak. Az ötödiket pedig felakasztom a sztereovízor fölé.
Nagy élvezettel képzelte el, hogyan fest majd a csinos bemondónő a szörnyeteg vicsorgó koponyája alatt.
Átcipelt a hajóra négy nagy ládát friss hússal, nyolc láda zöldséget és gyümölcsöt, két puha batyut a ruhaneművel és még egy nagy láda ajándékot az őslakóknak, a ládán ormótlan betűkkel: Szelence Pandorának.
Valahol a felhők fölött egyre magasabbra emelkedett a nap, mind melegebb lett. Köröskörül minden felszáradt. A békák elrejtőztek a fűben. Az üres nyaralókban surrogva széttárultak a falak. Szása bácsi felakasztotta a függőágyát, és kolibrija mellett beleheveredett egy újsággal. Vagyim befejezte a berakodást, és letelepedett az egres-bokor mellett.
– Szóval elrepülnek – mondta Szása bácsi.
– Aha.
– A Pandorára mennek?
– Ühüm.
– Itt azt írják, hogy be akarják zárni a természetvédelmi területet. Néhány évre.
– Nem vész, Szása bácsi – mondta Vagyim. – Mi még elérjük.
Szása bácsi hallgatott egy sort, majd nagyon halkan azt mondta:
– Nagyon unalmas lesz itt nekem egyedül.
Vagyim abbahagyta a csemegézést.
– De hát visszajövünk, Szása bácsi! Egy hónap múlva.
– Mindegy. Erre az egy hónapra visszamegyek a városba. Mit csináljak itt egyedül öt villában? – A helikopterre nézett. – Ezzel a kis hülyével. A félholttal.
Az égből halk berregés hallatszott.
– Ott jön még egy – mondta Szása bácsi.
Vagyim felvetette a fejét. A település fölött alacsonyan szállva lassú nyolcasokat írt le egy élénkvörös pterosaurus. Cingár hasán tisztán látszott fehér száma.
– Így én is tudok – mondta Szása bácsi. – De ti, galam-bocskám, dugóhúzót csináltok zuhanórepülésben, csak aztán nehogy oldalra billenjetek, egyenesen bele a tóba, inkább mellé…
A pterosaurus elrepült. A kert mögötti betonúton egy kocsi szuszogása hallatszott.
– Megélénkül a falucskánk – mondta Szása bácsi. – Olyan itt a forgalom, mint a Nyevszkijen.
– Ez Anton! – Vagyim felpattant, és a Hajóhoz futott. Anton beállította a kocsit a garázsba. Mikor kijött, szórakozottan azt mondta:
– Minden rendben, Gyimka. Regisztráltattam a navigációs könyvet, „jó” minősítést kaptam…
– De? – kérdezte a szemfüles Vagyim.
– Mi az, hogy de?
– Mondókádból tisztán kihallottam azt, hogy „de”…
Anton kelletlenül mondta:
– Beugrottam Galkához. Nem jön.
– Miattam?
– Nem. – Kis szünet után tette hozzá: – Miattam.
– Hát igen – mondta Vagyim jelentőségteljesen.
– Na és hogy állunk a berakodással, szuperkargó? – kérdezte Anton.
– Minden rendben, Captain. Startolhatunk.
– És mi van a házban? Rendbe hoztad?
– Kinek a házában?
– Például az enyémben.
– Nem, Captain. Elnézést, Captain. Épp most végeztem a berakodással, Captain.
Alacsonyan a tetők fölött megint elhúzott a piros ptero-saurus. Anton felnézett.
– Ez meg mi a csuda? – csodálkozott. – Megint a CS-268. Szerintem gondos megfigyelés tárgya lettem. Ez a CS-268 fedélzeti számú piros pterosaurus a Palotatértől[16] a nyomomban van.
– Nem nő van a dologban? – érdeklődött Vagyim.
– Nem hiszem. Még sosem üldöztek nők.
– El is kezdhették – mondta Vagyim, de ekkor új ötlete támadt. – Nem lehet, hogy egy titkos tahorgvédő társaság tagja?
A pterosaurus megint elhúzott a fejük fölött, és hirtelen elhallgatott.
– Á, ez Szása bácsihoz jött – mondta Vagyim. – Tartalék alkatrésznek jó lesz. Szegény pterosaurus. Apropó, hoztál?
– Hoztam – mondta Anton elnézve mellette. – Nem, te strukturalista szuperkargó. Ez nem Szása bácsihoz jött…
A bokrok mögül magas, csontos, bő fehér inget és fehér nadrágot viselő ember bukkant elő. Sovány arca napégetett, szemöldöke bozontos, és nagy barna füle volt. Kezében terjedelmes aktatáskát szorongatott.
– Ő az – mondta Anton.
– Ki?
– A fehér ruhás ember. Egyfolytában a sor mellett mászkált. És mindenkinek a szemébe nézett.
– Mindjárt elmagyarázom neki, mi az a tahorg – mondta Vagyim –, és majd megérti.
A fehér ruhás ember szorosan eléjük állt, és alaposan szemügyre vette a két vadászt.
– Tudja, hogy a tahorgok megtámadják az embert, és néha komolyan megnyomorítják? – kérdezte Vagyim. – Komoly sérüléseket okoznak.
– Valóban? – mondta a fehér ruhás ember. – A tahorgok? Először hallom. Egyébként ez nem tartozik rám. Kéréssel fordulok magukhoz. Jó napot. – Két ujját halántékához érintette.
– Jó napot – mondta Anton. – Hozzám jött?
Az ismeretlen ledobta a táskát a lábához, és megtörölte izzadt homlokát. A táskában valami tompán megcsörrent. Hatalmas, degeszre tömött, erősen kopott alkalmatosság volt ez a táska, rengeteg szíjjal és fémzárral. Az aktatáska japánul „kaban”, vagyis vadkan – gondolta Vagyim. Igazuk van a japánoknak.
Az ismeretlen lassan kezdett beszélni:
– Igen. Magához jöttem. – Hunyorgott, és megint erősen végighúzta a tenyerét az arcán. – Csak kérem, ne kérdezze meg, miért éppen önhöz. Teljesen véletlenül éppen magához… Fordulhattam volna valaki máshoz is…
– Hihetetlen szerencsénk van – mondta Vagyim vidáman. – Egyszerűen elképesztő, mekkora mázlink van.
Az ismeretlen mosoly nélkül pillantott rá.
– Maga a kapitány? – kérdezte.
– Én csak potenciálisan vagyok kapitány – felelte Vagyim. – Kinetikusan én a szuperkargó és vezető tahorg-szakértő vagyok… Ha úgy tetszik, amatőr zoológus…
Vagyimot elragadta a hév, már képtelen volt leállítani magát. Bármi áron is muszáj volt mosolyt csalnia az ismeretlen arcára, legalább egy udvarias mosolyt…
– Azonkívül amatőr másodpilóta is vagyok – mondta. – Arra az esetre, ha a kapitánynak hirtelen sólerakódása vagy teniszkönyöke támadna…
Az ismeretlen szó nélkül hallgatta.
– Nagyon mulatságos – mondta Anton halkan. Csönd lett.
– Ha jól értettem, a Pandorára repülnek – mondta az ismeretlen. Antont nézte.
– Igen, a Pandorára megyünk. – Anton az aktatáskára sandított. – Szeretne valamit elküldeni velünk?
– Nem – mondta az ismeretlen. – Nincs mit küldenem. Egészen másról van szó… Van egy ajánlatom maguknak. Hiszen szórakozni indulnak, igaz?
– Igen – mondta Anton.
– Ha a veszélyes vadászatot szórakozásnak tekinthetjük – tette hozzá jelentőségteljesen Vagyim.
– Ez remek pihenés – mondta Anton. – Turistaút és vadászat.
– Turistaút… – szólalt meg lassan, mintegy csodálkozva az idegen. – Turisták… Figyeljenek, fiatalemberek, maguk egyáltalán nem úgy festenek, mint a turisták. Fiatalok, egészségesek, felfedezőnek valók… Minek maguknak a már belakott bolygók, a villamosított dzsungelek, a sivatagi ásványvíz-automaták? De mit is beszélek! Miért nem inkább egy ismeretlen bolygót hódítanak meg?
A fiúk összenéztek.
– Melyik bolygóra gondol? – kérdezte Anton.
– Nem mindegy? Bármelyiket. Amelyiken még nem járt ember. – Az ismeretlen hirtelen tágra nyitotta a szemét. – Vagy már nincsenek ilyenek?
Nem tréfált. Ez teljesen nyilvánvaló volt, és a fiúk ismét összenéztek.
– Hogy ne lennének – mondta Anton. – Annyi ilyen bolygó van, amennyit csak akar. De mi egész télen arra készültünk, hogy vadászni megyünk a Pandorára.
– Én személy szerint – kapott a szón Vagyim – már elosztottam az ismerőseim között a még el sem ejtett tahorgjaim koponyáit.
– Azután meg, mihez kezdjünk azon az új bolygón? – kérdezte lágyan Anton. – Nem vagyunk mi tudományos expedíció, nem vagyunk szakemberek. Vagyim nyelvész, én űrhajós pilóta vagyok… Még a legvázlatosabb leírást sem vagyunk képesek összeállítani… Egyébként magának talán van valamilyen ötlete?
Az ismeretlen összehúzta bozontos szemöldökét. – Nincs nekem semmiféle ötletem – mondta élesen. – Egyszerűen egy ismeretlen bolygóra kell eljutnom. És az a kérdés: tudnak-e nekem segíteni, vagy nem.
Vagyim fel-le kezdte húzogatni dzsekije cipzárját. Az ismeretlen modora sértette: ez nem az a stílus volt, amihez hozzászokott. A helyzet mégsem volt könnyű. Az olyan ember, aki szórakozni indul, nehezen szállhat vitába azzal az emberrel, akinek valami miatt utaznia kell. Vagyimnak nem voltak érvei, és már-már azon volt, hogy beleköt az ismeretlen modorába, amikor furcsa dolog történt.
A fákon túl ugatni kezdett egy kutya. Szása bácsi aire-dale terrierje, Trofim volt az, vénséges vén, buta kutya arisztokrata származásának minden ismérvével és rendkívül öblös hanggal. Biztosan azért kezdett ugatni, mert egy darázs szállt az orrára, és nem tudta, mit csináljon vele, de az ismeretlen arca hirtelen iszonyatosan eltorzult. Összegörnyedt, és hatalmasat ugrott oldalra. Vagyim nem is értette, mi történt. Az ismeretlen az ugrás után fölegyenesedett, és szándékosan lassú léptekkel visszament előbbi helyére. A homlokán gyöngyözött a verejték. Vagyim Antonra nézett. Anton arca elgondolkodó, de nyugodt volt.
– Nos – mondta megfontoltan –, a második körzetben sok a sárga törpe, tűrhető Föld típusú bolygókkal. Repüljünk oda. Vegyük akár az EN 7031-et. Készültek oda repülni, de elhalasztották. Nem tűnt érdekesnek. Az önkéntesek nem kedvelik a sárga törpéket, nekik óriásokat adjanak, lehetőleg vöröseket… Megfelel magának az EN 7031?
– Igen, tökéletesen – mondta az ismeretlen. Már magához tért. – De csak ha valóban lakatlan bolygó.
– Ez nem bolygó – javította ki udvariasan Anton. – Ez egy csillag. Nap. De vannak bolygói. Minden jel szerint lakatlanok. Önt hogy hívják?
– Saul a nevem – mondta az ismeretlen, és először elmosolyodott. – Saul Repnyin. Történész vagyok. Huszadik század. De igyekszem hasznossá tenni magamat. Tudok főzni, földi járműveket vezetni, varrni, cipőt javítani, lőni… – Szünetet tartott. – Azonkívül tudom, hogyan csinálták mindezt hajdanán. És tudok néhány nyelven – lengyelül, szlovákul, németül, egy keveset franciául és angolul…
– Kár, hogy űrhajót nem tud vezetni – sóhajtott Vagyim.
– Igaz, kár – mondta Saul. – De ez nem tesz semmit, maguk tudnak űrhajót vezetni.
– Ne sóhajtozz, Gyimka – mondta Anton. – Ideje, hogy te is szétnézz névtelen bolygók különös tájain. Kávéházban táncolni a Földön is lehet. Ott villogj, ahol nincsenek lányok, te sóhajtozó…
– A lelkesedéstől sóhajtozom – replikázott Vagyim. – Végül is mi az a tahorg? Egy ormótlanul nagy állat, amit mindenki ismer…
Saul előzékenyen megérdeklődte:
– Remélem, nem erőszakkal csikartam ki a beleegyezésüket? Remélem, hogy beleegyezésük a megfelelő mértékben önkéntes és szabad?
– Hát persze – mondta Vagyim. – Elvégre mi a szabadság? A felismert szükségszerűség. Minden más csak jelentéktelen részlet.
– Saul Repnyin utas – mondta Anton –, start tizenkettő nulla-nullakor. A maga kajütje a hármas, ha nem kívánja elfoglalni a négyest, ötöst, hatost vagy hetest. Jöjjön, megmutatom.
Saul lehajolt a táskájáért, az inge alól kicsúszott és súlyosan a fűbe esett egy nagy, fekete tárgy. Anton felvonta a szemöldökét. Vagyim odanézett, és ő is felhúzta a szemöldökét. Egy perzselő volt – súlyos, hosszú csövű, millióvoltos töltésekkel működő dezintegráló pisztoly. Ilyesmit Vagyim eddig csak filmen látott. Az egész bolygón legfeljebb száz ilyen szörnyű tárgy volt, csak távolsági deszant űrhajók kapitányai kaphattak ilyet.
– Milyen ügyetlen vagyok – mormolta Saul felkapva a perzselőt, és bedugva a hóna alá. Majd felvette az aktatáskáját is, és kijelentette: – Készen vagyok.
Anton egy darabig nézte, mintha kérdezni készülne valamit. Azután csak ennyit mondott:
– Menjünk, Saul. Te meg, Vagyim, hozd rendbe a házat, aztán vidd el a szerszámot az öregnek. A csomagtartóban van. Mármint a szerszám.
– Értettem, Captain – mondta Vagyim, és bement a garázsba.
Nem könnyű optimistának lenni – gondolta. – Mert ki az optimista? Ha jól emlékszem, valami öreg lexikonfélében azt olvastam, hogy az optimista ember lényegében optimizmussal van teli. Ugyanígy föntebb az olvasható, hogy az optimizmus lényegében élénk, életörömmel teli világszemlélet, amelynek köszönhetően az ember hisz a jövőben, a sikerben. Jó dolog, ha nyelvész az ember – egyből minden a helyére kerül. Nincs más hátra, mint összeegyeztetni az élénk, továbbá életörömmel teli világszemléletet azzal, hogy egy fedélzeten vagy egy súlyos fegyverrel rendelkező holdkórossal…
Kivette a csomagtartóból a szikét és a bioelemeket, és Szása bácsihoz indult. Az öreg a vörös pterosaurus alatt guggolt.
– Szása bácsi – mondta Vagyim –, itt az új szike és…
– Nem kell – mondta Szása bácsi. Kimászott a pterosaurus alól. – Köszönöm. Nekem adták ezt itt. – Megveregette a pterosaurus polírozott oldalát. – Azt mondják, nagyon szívós jószág, igaz?
– Magának adták?
– Igen, egy fiatalember, talpig fehérben.
– Szóval így – mondta Vagyim. – Szóval biztos volt benne, hogy velünk jöhet. Vagy talán harcolva akart feljutni a Hajóra?
– Mi? – kérdezte Szása bácsi.
– Szása bácsi – mondta Vagyim –, tudja maga, mi az a perzselő?
– Perzselő? Igen, természetesen tudom. A szövőautomaták mikrofokozatú alkatrésze. Igaz, ma már nincsenek ilyenek, de emlékszem, hetven évvel ezelőtt még… Miért, ez a fehér ruhás ember öreg takács lenne?
– Lehet, hogy takács is, de a perzselője, Szása bácsi, nem mikrofokozatú.
Vagyim elgondolkodva ment vissza a villájukhoz. Az ágyneműt bedobta a szemétledobóba, a háztartási auto-matikát távolléti állapotra állította át, a tornácra kilépve ceruzával felírta az ajtóra: „Szabadságra mentem. Kérem, ne foglalja el.” Majd Antonhoz indult. Rendet rakva Anton nyaralójában, folytatta a tűnődést. Végül is nincs minden veszve. A tahorgok, el kell ismerni, már eléggé unalmasak. A Pandora pedig őszintén szólva nem más, mint egy nagyon divatos üdülőhely. Tulajdonképpen csoda, hogy három szezont is ott töltöttem. Micsoda szégyen – gondolta hirtelen fellelkesülve. – Hiszen volt idő, amikor tahorgfogból fűzött nyaklánccal dicsekedtem, és elképesztő pandorai históriákat mesélgettem! Hozzávágni Sámsonhoz egy tahorgkoponyát – micsoda banális ötlet! Sámson többet érdemel – és Sámson neve meg lesz örökítve! Egy ismeretlen bolygó az egy ismeretlen bolygó. Az ismeretlen bolygón ismeretlen vadak kószálnak. Szegények még nem is tudják, mi a nevük. De én már tudom. Ott majd elejtem a történelem első „páratlan ujjú, hártyásszárnyú Sámsonját”, vagy mondjuk „szilás tövishátú Sámsonját”… Hozzávágni Sámsonhoz egy sámsonkoponyát – ilyen még nem fordult elő.
Mire kiért a tisztásra, a Hajó már startra kész volt. Csúcsa már nem követte a napot, a dér eltűnt a fűről.
Vagyim kényelmesen elhelyezkedett a fülkében, a lábát lóbálva. Anton kitárt falú villáját nézte, a fenyők zöld koronáját, az alacsonyan szálló felhőket, amelyek közt hol felbukkantak, hol ismét eltűntek az ég kék foltjai. Igen, Sámson, páratlan ujjú barátom, gondolta bosszúszomjasan. Lehet, hogy nem okoz neked gondot elbánni holmi bibliai oroszlánnal, de hogyan bírhatnál egy strukturalista nyelvésszel… De az a legmulatságosabb az egészben, hogy eszembe se jutott volna egy ismeretlen bolygóra menni nyaralni, ha nincs ez a fehér ruhás öreg. Micsoda begyepesedett népség vagyunk mi, még ha a legjobbak is a strukturalista nyelvészek között! Folyton a már belakott bolygókra járunk…
A tisztásra kiballagott Trofim, az airedale. Jóságos, köny-nyező szemével Vagyimra nézett, ásított, leült, és hátsó lábával a füle tövét kezdte vakarni. Az élet gyönyörű és sokszínű volt. Itt van Trofim gondolta Vagyim. Öreg, buta jóságos, de – nézzék csak! – még képes riadalmat okozni… De az is lehet, hogy minden holdkóros fél a kutyaugatástól. Vagyim Trofimra meredt. De tulajdonképpen miért határoztam el, hogy Saul Repnyin holdkóros vagy hogy is hívták az ilyeneket… Minek ez a mesterkélt feltételezés? Egyszerűbb azt feltételezni, hogy Saul egyáltalán nem történész, hanem egyszerűen valamilyen humanoidfaj kémje itt a mi bolygónkon. Mint Benny Durov a Tagórén… Ez remek lenne – egy egész hónap ismeretlen bolygókon és titokzatos ismeretlenekkel… És milyen jól megmagyaráz mindent! Önállóan nem tud elszabadulni a Földről, fél a kutyáktól, de egy ismeretlen bolygóra kell eljutnia, hogy oda küldjék érte a hajót – úgymond semleges területre. Hazamegy az övéihez, és elmeséli: így meg úgy úgymond, jó emberek azok, teli optimizmussal, normális humanoidhoz illő kapcsolataink alakulnak majd ki velük…
Vagyim észbe kapott, és kikiabált a folyosóra:
– Anton, a fedélzeten vagyok!
– Na végre – felelte Anton. – Már azt hittem, dezertáltál. A fák mögül esetlenül billegetve farkát, feltűnt a karcsú, vörös pterosaurus, és természetellenesen süvítve tiszteletkört kezdett leírni a Hajó körül. Szása bácsi, az ajtót félretolva valami fehérrel integetett. Vagyim visszaintegetett neki.
– Start! – figyelmeztette Anton.
A Hajó megmozdult, és lágyan felszökkenve – Vagyim ellökve magát a magasba lendült – emelkedni kezdett az ég felé.
– Gyimka! – kiáltotta Anton. – Zárd be az ajtót! Huzat van!
Vagyim még utoljára intett Szása bácsinak, és felállva bezárta a nyílást.