november 5. reggel
Nem fog sikerülni - mondta Krebs Meredithnek. Az S-2-es Taylor régi ülésében ült a pilótafülkében, s nézte, hogyan süvít el alattuk a fagyott táj. A délnek tartó M-100 a lehető legszorosabban követte a terepformákat. Örményország terepe pedig vad és változatos.
- Meg tudod csinálni, Füles - mondta Meredith. - Már nincs messze. - És így is volt. A török határ a következő hegyvonulat mögött húzódott.
- Őrnagy - mondta az öreg tiszthelyettes -, felőlem megcsókolhatja a seggemet és leszophatja a farkamat, ha ez magának élvezetet okoz. De akkor sem fog sikerülni. Mindent megtettem. De ezek a mocskok annyi lyukat durrantottak belénk, hogy a gép egyik oldalán be lehetne vezetni a Mississippi folyót, a másikon meg kifolyna. Darabokra fogunk szétesni. És elfogyott az üzemanyagunk. Vagy most leteszem ezt a cicababát, vagy megvárhatjuk, amíg lezuhanunk.
Nagyon közel voltak már a határhoz. A rajtaütést végző osztag többi gépe már órákkal ezelőtt leadta a kódszót, jelezve, hogy átszelték a határt, és most semleges légtérben, biztonságban vannak. De a parancsnoki hajó túl sokáig várt a felszállásra a főhadiszállás tetején. Páncélozott oldala több helyen behorpadt és kilyukadt. Még félórája sem hagyták el Bakut, amikor Krebs már szükségesnek találta, hogy leszálljanak a dombok közt, és megpróbálják végrehajtani az azonnali, lehetséges javításokat. Meredith ügyetlen igyekezettel próbált segíteni, a többek meg játék puskákkal őrködtek a sötétben, míg Krebsék rohanvást foldozták meg a gépet mindenfele mechanikai ragtapasszal, hogy ismét felszállhassanak, mielőtt a reggeli világosságban óhatatlanul felfedezi őket az ellenség. Amikor az első hajnali fény végigsöpört a kopár dombokon, Krebsnek valami csoda folytán sikerült ismét a levegőbe emelnie az M-100-ast. Olyan hangokat adott ki, mint egy öreg, beteg, használt autó. De repülni repült. És a hóhatár fölött már az örmény felföld várta őket.
Meredith makacsul előrenézett, végig a szürke és fehér tájon, mintha akaratával át tudná segíteni ezt a gyengélkedő gépet az utolsó néhány kritikus mérföldön. A durván szabdalt vidék ismeretlen föld volt alattuk. Az örmény helyzet zűrzavaros volt, annyi frakció és megszálló erő gyilkolta egymást, hogy a leszállásuk tökéletesen kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Ha az Iszlám Unió megszálló csapatai találnak rájuk, azonnal lepuffantják őket. Ha a rosszabbik fajta partizánok fogságába esnek, még ennél is sötétebb sors vár rájuk.
- Őrnagy - kiáltotta elkeseredetten Krebs -, nézze azokat a rohadt műszereket! Baszhatjuk. Le kell vinnem a cicababát. Most azonnal.
Meredith nem volt hajlandó a műszerfalra nézni. A fehér hegyeket bámulta, amik a szabadságot jelentik. És az életet. El kell jutniuk odáig. Taylorért. Hogy az egész ne úgy végződjék, mint egy rossz vicc.
- Milyen messze van? - kérdezte Meredith.
Válaszul a hajtóművek elkezdtek fulladozni.
- Ennyit a döntéshozatal módozatairól - mondta Krebs.
- Segítség, segítség! - kiabálta Meredith egyszerre a rádióba és a házi hangszóróba. - Szabályozatlan földet érésre felkészülni!
A hajtóműveknek befellegzett. Krebs a kézi irányítással kínlódott, teli torokból szidta az önforgó rendszert, hogy csináljon végre valamit. De a fenyegetésekkel nem jutott sokra. Túlságosan alacsonyan voltak ahhoz, hogy az önforgás teljesen működésbe lépjen, és mielőtt Meredith bármiféle figyelmeztetést vagy utasítást el tudott volna juttatni a hátsó kabinban tartózkodó embereknek, az M-100 már egy sekély völgy örökzöld fái közt kaszált utat magának.
A gép berontott az erdőbe, magas fenyőket tört szilánkokra. Páncélozott oldalai és hasa sikítva rázkódtak az ágak között. A kopter veszettül ugrált, majd oldalára borult. Meredith hallotta, ahogy fém- és műanyagdarabok szakadnak le a törzsről, mielőtt az nekicsapódott volna a földnek, és akkor eszébe jutott Taylor. A felesége, a szülei - most mind cserbenhagyták. Csak Taylor maradt meg. A roncs arcával és a kísértetlátó szemével. Taylor azt akarta, hogy ő, Merry éljen.
Ami megmaradt a hajóból, az végigszántott egy hómezőt, és megpihent, oldalra dőlve.
Meredith elképedten tapasztalta, hogy még él. Nyakán a vágott seb felszakadt a megerőltetéstől, gerince és ízületei pedig úgy fájtak, mint egy nagyon rosszul sikerült ejtőernyős ugrás után. De a biztonsági szíjak megtartották az ülésben. Döbbenetesen, hihetetlenül és csodálatosan eleven volt.
- A kurva anyját - mondta különleges nyomatékkal Krebs. - Ez van. Nekem annyi. Kikérem a nyugdíjamat.
- Nincs semmi baja, főtörzs? - kérdezte Meredith. Hallotta, hogy remeg a saját hangja.
- A kurva anyját - ismételte a főtörzsőrmester. Az ő hangja is remegni kezdett.
Meredith meg akarta próbáim, működik-e a belső hálózat. De a mikrofon leszakadt a sisakrádiójáról. Különben is, a jelek szerint az összes elektronikus rendszer megbénult.
Próbálgatta kezét-lábát, aztán óvatosan kicsatolta a biztonsági szíjakat, és leereszkedett, amíg lába el nem érte a másodpilóta ülését. Az M-100 majdnem pontosan kilencven fokban nyugodott meg, jobb szárnya és rotorja leszakadt. Meredith nehézkes, merev mozgással végigmászott az operációs kabinba vezető átjárón, az oldalra dőlt világban, a vészlámpák szürreális fényében.
Parker és Ryder véres volt és eszméletlen. Az operációs és hírszerző tiszthelyettes magánál volt, de kábán nézett a semmibe, arcának alsó felét vér borította. Amikor meglátta Mereditht, szemében a felismerés fénye villant, de hamarosan visszasüppedt magába.
Parker járt a legrosszabbul. Az operációs kabin üléseit felszerelték ugyan biztonsági övekkel, de korántsem tervezték meg őket olyan ergonómiai tökéllyel, mint a pilótaüléseket. Parker széke kiszakadt a talapzatából, a tiszt előrezuhant. Karja csúnyán kicsavarodott, és az egyenruháján vér szivárgott át, ahol egy természetellenes formájú dudor jelezte a többszörös nyílt törést. Arcát összevissza verte, s úgy látszott: az állkapcsa meg az arccsontja is eltörött. Parker vért fújt ki szörcsögve az orrán és a száján.
Ryder magához tért. A fiatal tiszthelyettes zúzódásokat szenvedett és elmerevedett, de sokkal szerencsésebben megúszta társainál. Alig egy perccel az után, hogy felébredt, már tapogatózva mászott ide-oda a kabinban, próbált segíteni Meredith-nek.
- Mi történt? - kérdezte Ryder.
- Lezuhantunk.
Ryder egy pillanatra elgondolkozott. A feje még nem tisztult ki egészen. - Törökországban vagyunk?
- Nem. Valahol Örményországban. Veszélyes környék.
- Aha. - Ryder eltöprengett. - És akkor mit fogunk csinálni?
Parker felnyögött. Meredith úgy helyezte el, hogy kényelmesen feküdjön. Viszont nem sikerült még sínnek való anyagot kiszerelnie a roncsból. Az is lehet, hogy Parker sokkot kapott.
Parker ismét nyöszörgött. Ilyen hangot ad az ember, ha iszonyú berúgás után ébred föl.
- Először is - mondta Meredith - minden elektronikát kikapcsolunk. Aztán összeszedünk mindent, ami mozgatható, és amit használni tudunk. Aztán berakjuk a gránátokat ide meg a pilótafülkébe. Aztán jöhet a séta.
Krebs csusszant ki a kabinba az oldalra dőlt átjáróból. Halálosan komoly volt az arca.
- Őrnagy - mondta -, társaságot kaptunk.
Eszeveszett tempóban törölték ki a kódokat az összes elektronikus készülékből, ami nem tört ripityára a becsapódáskor. Krebs épp olyan könnyed ügyességgel eszkábálta össze a sínt Parker karjának, ahogyan a hajtómű körül vagy a műszerfalnál dolgozott. Parker egyre élesebben érzékelte a fájdalmát, ahogy oda-vissza ingázott az eszmélet határán. Meredith, Krebs, Ryder és a tiszthelyettes, aki jórészt visszanyerte szellemi képességeit, óvatosan leengedte Parkert a hóba.
Parker épp annyi időre bukott fel álmaiból, hogy ezt mondja: - Itt hagyhattok, fiúk. Nem akarlak feltartani. Hagyjatok itt.
És visszaájult a fajdalmába.
Esetleges látogatóik nem láthatták őket az M-100 farrészénél. Csak a gép orra és pilótafülkéje emelkedett a fák fölé, a sűrű örökzöldek pedig, átláthatatlan hótakarójukkal, jól elrejtették a kopter többi részét. Mégis mindenki arra várt, hogy mozgás neszeit hallja a mély hóból. Vagy puskaropogást.
Krebs vette észre az első betolakodókat a szélvédőn át: szedett-vedett téli kacabajkát viselő, de állig fölfegyverzett férfiakat. Mielőtt az öreg tiszt- helyettes hátramászott volna, hogy értesítse Mereditht, még látta, hogy a kis völgy pereme mindenütt megtelik fegyveresekkel.
Nagyon hideg volt az M-100 menedékén kívül.
- Volt valamilyen árulkodó gesztusuk? - kérdezte Meredith. - Látszott rajtuk, hogy keresik a bajt?
Krebs keserű kacajjal felelt. - Nem vagyok biztos abban, hogy jelenlegi helyzetünkben túl sok bajt okozhatnánk nekik - mondta. - Szóval, csak úgy álltak ott. Nyilván azt próbálták kisütni, kik ezek a seggfejek, akiknek éppen itt, az Isten háta mögött jut eszébe lezuhanni.
Meredith bólintott. - Felrobbantom a pilótafülkét és az operációs kabint.
Krebs bánatosan csóválta a fejét.
- Nem veszik esetleg ellenséges lépésnek, vagy ilyesminek? - kérdezte Ryder.
Meredith a lehető legőszintébben felelte: - Dehogynem. Valószínűleg. De akkor sincs más választásunk. Ez a kis dög tele van rakva titkos cuccokkal. - Megremegett a hegyvidék csípős hidegében. - Ezen a ponton csak egyvalamit tehetek: odavágok egy-két gránátot. Még mielőtt ezek a fazonok, akárkicsodák, elkezdenek bekeríteni. Lehet, hogy sok hasznunk nem lesz belőle: de mindent meg kell tennünk, hogy megkeserítsük az ellenség technikai hírszerzőinek életét.
Krebs fölkapta a fejét.
- Hallasz valamit, Füles?
- Nem tudom - suttogta Krebs.
Parker nyöszörgött.
- A fenébe - mondta Meredith. És visszahúzódzkodott az M-100 gyomrába. - Húzzátok ide a seggeteket, mielőtt beesteledik - adta ki az utasítást. És a csizmája eltűnt a gépben.
Egy több millió dollárt érő monitorra kellett fölállnia, hogy elérje a rekeszt, ahol a lőszertartalékot őrizték. Noha pillanatnyilag azt tervezte, hogy felrobbantja a kabint minden berendezésével együtt, még mindig idétlennek érezte a helyzetet, hogy csizmájával a legkorszerűbb felszerelésre kell taposnia.
Lőszeresládák és -dobozok zuhantak ki a rekeszből, megkezdve Merry helyett a munkát. Félre kellett ugrania.
A halomból fölvett egy csomag nagy robbanóerejű gránátot, és felszakította a tojásdobozra emlékeztető alkalmatosságok tetejét. Megtöltötte zubbonyának bő alsó zsebeit.
Nem vesztegette az időt. Amikor az átjáróból kidugta fejét a pilótafülkébe, épp csak ki tudta venni a völgy peremén álló embereket. Több százan lehettek már. Egyetlen sötét, mozdulatlan sort alkottak.
Meredith kibiztosított két gránátot, nekilökte őket a műszerfalnak, és visszamászott az operációs kabinba, mit se törődve vele, hogy beveri könyökét-térdét. Épp csak sikerült becsapnia az ajtót, amikor az ikerrobbanás megint felnyitotta. Azt ajtó azonban a detonáció erejének jó részét felfogta, és irdatlanul csengő fülétől eltekintve Meredithnek semmi baja nem esett.
Füst.
Meredith kimászott az ajtónyíláson. Amint csizmája a hóba ért, kibiztosított három gránátot, és behajította őket az operációs kabinba. Aztán hasra vetette magát az M-100 páncélozott oldalánál.
A gép hasa rázkódott és nyögött a robbanásoktól. De a páncélzat és a szigetelés felfogta a detonáció erejét. Olyannyira jól tervezték meg a gépet, hogy nem következett be másodlagos robbanás a lőszerraktárban. A gép sokkal megbízhatóbb volt, mint emberi gazdái. És, mint Meredith rájött, ez a dolog veleje.
Odasietett a legénység talpon maradt tagjaihoz. Krebs és az operációshírszerző tiszthelyettes éppen hordágyat szerkesztettek össze Parker számára - lecsupaszítottak két ágat, amit az M-100 vágott le becsapódásakor. Ryder egy halom örökzöld ág mögött térdelt - ő volt őrségen.
Krebs fölnézett. - Asszem, azok a fiúk nem vették a fáradságot, hogy elmenjenek.
Meredith nemet intett a fejével.
- Miért nem jönnek értünk? - kérdezte idegesen Ryder. Miért nem tesznek egy lépést se?
Meredith nem tudta. Olyan világba tévedtek, ahol még a legjobb elemzők is kénytelenek rájönni, hogy hézagos a tudásuk. A magatartásmódok és a szövetségek nem illettek bele azokba az ésszerű, megjósolható sémákba, melyek lehetővé teszik a bürokratáknak, hogy helyes előrejelzéseket adjanak.
Mit tenne Taylor ebben a helyzetben? - tűnődött Meredith. - Vitézül kiállt volna még egyszer, utoljára? Ez elég hihetően hangzott, de Meredith másra gondolt. Taylor mindig megtalálta a kiutat az ilyen kutyaszorítóból - ez igazából nem is komoly balhé az öreg mércéjével mérve. Emlékezett rá, hogyan cselezte ki magát Mexikóban olyan helyzetekből, amikor minden tökéletesen ellene szólt.
- Kimegyek hozzájuk - mondta Meredith hirtelen. - Megpróbálok szót érteni velük. Jó esély van rá, hogy tudnak oroszul. - Krebs szomorúan nézett rá, a szokásos veterán-medvés kötözködés nélkül. A fiatal tiszthelyettes tovább ügyködött a hordágy körül. Parker szeme pedig tétován, meggyötörten kóválygott egyik embertől a másikig.
Váratlanul megszólalt Ryder: - Önnel megyek, uram. Nem szabad egyedül mennie.
- Fölösleges - mondta Meredith.
- Menni akarok - makacskodott Ryder. De azért látszott rajta a félsz.
Meredith vállat vont. Olyan idő ez, amikor mindenkinek magának kell döntenie. Különben is lehet, hogy jobb, ha van egy fehér arc is az övé mellett. Sosem lehet tudni, hogyan reagálnak ezek a partizánok vagy micsodák.
Parker hirtelen ívbe feszült a fenyőágakból hevenyészett ágyon, amelyre bajtársai fektették, míg el nem készülnek a hordággyal. Verejték gyöngyözött a homlokán, és szemei átnéztek Meredithen.
- Az ezredest, az ezredest - kiabálta. - Vissza kell menni az ezredesért.
Krebs gyengéden visszanyomta zöld ágyára a századost. - Nincs semmi baj - mondta az öreg főtörzs -, az ezredes nagyon jól van, csak semmi izgalom. - Az öreg katona hangjában olyan gyengédség érződött, amilyet Meredith nem is tételezett fel róla. - Csak semmi izgalom - ismételte meg -, az ezredes tud gondoskodni magáról. - Meredith látta, hogy Krebs szeme nedvesen csillog. - Csak feküdjön szépen és ne mozogjon. Az ezredes azt üzeni, hogy nem szabad mozognia.
- Soha ilyen időket - mondta Meredith. Ledobta pisztolyövét a hóba, és kirakta zsebéből a gránátokat. Kézifegyverét ott hagyta egy farönknél, amelyhez Krebs támasztotta.
Taposni kezdte a havat a fák között.
Ryder a nyomában kocogott, magasra emelve lábát a hóban, mint valami régimódi futóbajnok.
Meredith nagyon szépnek találta a kis erdősávot. Az ágak súlyosak és fehérek voltak, és ahogy eltávolodott az M-100 roncsától, a világ tiszta, rendezett helynek látszott. Ha már arról van szó, rosszabb helyen is kiköthettek volna. És magasan ver egy csomó helyet, ahol életében megfordult.
És az az elégtétele is megvolt, hogy tudta, jó munkát végzett. A stratégiai kommunikációs készülék valami okból bedöglött, de a hagyományos eszközökön sikerült továbbítania tudósítását a rajtaütés eredményeiről, köztük a japán szigetek védelmi pajzsának megszüntetéséről - káprázatos meglepetés... Ha meg kell halnia, olyan világban hal meg, amelyet ő tett jobbá. Országa és népe nagyot léphet előre.
És eszébe jutott - hirtelen fényűzésképpen - a felesége. Annyi beváltatlan ígéretet tett neki. Nehéz sors a katonafeleségé. Maureen. Majd túllesz rajta. Vonzó, nagyon vonzó nő, még fiatal, és annyira tele van élettel, hogy az élet úgyse tud majd ellenállni neki. Meredith sajnálta, hogy nem fogja többé átölelni, sajnálta, hogy nem felelt meg jobban Maureennak.
- Uram - szólt utána Ryder, aki még zihált, annyira megerőltette a hóban kaptatás. - Talán kiabálni kéne valamit. Hogy tudják: jövünk. Hátha olyan ideges fajták.
Ez az. A srácnak igaza van.
Meredith fütyörészni kezdett. Aztán elmosolyodott, de ez zavarta a fütyörészésben, így hát kiegyenesítette ajkát. Taylornak tetszene - gondolta. Büszkén. És menetelt tovább a végzete felé, a „Garry Owen”-t fütyülte, és a zsebében lapuló zászlóra gondolt.
Az erdő váratlanul véget ért. Az egyenletes, alacsony lejtőn - gazdagabb kultúrákban ilyeneken tanítják sízni a gyermekeiket - fegyveres férfiak sorakoztak harciasan a téli ég előtt. A völgy nagyon kicsi volt, alig néhány vonalka a térképen. Olyasféle hely, amiről a katonák könnyen megfeledkeznek a tervező megbeszéléseken, vagy esetleg észreveszik, aztán gyorsan elfelejtik őket. Egyetlen megkülönböztető jellegzetessége is átmeneti volt - a százegynéhány fegyveres harcos, mind kissé felhúzott vállal álltak a szélben, sokan közülük szakállt viselnek, valamennyien kemény férfiak, látszik rajtuk, hogy hosszú-hosszú ideje harcolnak.
Meredith abbahagyta a fütyörészést. Tovább bandukolt fölfelé, amíg kényelmes hallótávolságon belül nem ért. A gerillák az érzelem legcsekélyebb jele nélkül figyelték.
Amikor Meredith megfelelőnek találta a távolságot, megállt. Ryder léptei ropogva maradtak abba mellette. Hideg szél zúdult le a lejtőn.
Pontosan olyan jó helyszín és idő, mint minden más.
- Jó napot! - kiáltotta nekik oroszul. - Mi a különleges megbízatással...
Tucatnyi férfi emelte föl egyszerre a puskáját.
- Don’t shoot - kiabálta Ryder angolul -, don’t shoot! Ne lőjetek.
Egy fekete kucsmás férfi valami parancsot vakkantott, mire a férfiak félig leeresztették fegyverüket. Nyilván ő volt a vezérük - büszke tartással előlépett, és tett néhány lépést a lejtőn Meredith és Ryder felé. Nyomában egy másik férfi jött. Meredith testőrnek gondolta.
A két gerilla megállt körülbelül tíz lépésre Meredithtől és Rydertől. A testőr mutatóujjának hegye csupaszon kilátszott a gyapjúkesztyűből, s az öreg Kalasnyikov-rohamkarabély ravaszát csiklandozta.
- Who are you guys? Kik vagytok, fiúk? - kérdezte a vezér egy amerikai taxisofőr angolságával.
Meredith annyira meglepődött, hogy Rydernek kellett helyette válaszolnia.
- Amerikaiak vagyunk. Az Egyesült Államok Hadseregének katonái - mondta a főtörzsőrmester. - És ti kik vagytok?
A gerillavezér peckesen kihúzta magát:
- Mi az Örmény Keresztény Felszabadítási Front tagjai vagyunk - nyilatkoztatta ki. Aztán szélesen elmosolyodott, fekete szakállából kivillantak erős, fehér fogai. - Hé, nem ismeritek véletlenül az én Abel bácsikámat Chicagóból?
EPILÓGUS