november 1. 18h 00'
Babriskin őrnagy óvatosan a gázálarcba illesztette utolsó tiszta szűrőjét. Fülében a katasztrófa hangjai. Pufogó, agyontömött civil kocsik és teherautók kínlódtak eloltott fényszórókkal észak felé, a batyus menekülők tömege gyalog vánszorgott, és nem volt hajlandó letérni az út szélére. Egy-egy szitokfutamtól eltekintve a rongyos menet ritkán pazarolta szavakra az energiáját. A mélykék éjszakában haladó fekete sokaság útját különös, másutt nem hallható hangok kísérték: véget nem érő surrogás és trappolás, a túlterhelt járművek morgása és szűkölése meg a felelem összetéveszthetetlen csöndje. Ezrek jöttek ezrek után, vastagon felöltözött férfiak, nők és gyermekek csizmás lába taposta a port, összecsapkodták kesztyűs kezüket, egyik vállukról a másikra tették csomagjukat, átfurakodtak a bosszús sofőrök vezette személygépkocsik meg az állami vállalatoktól elrekvirált teherautók között. Olykor-olykor egy sötét emberalak összerogyott az út szélén, senki se vette észre, meg se zavarta az éjszakát. Mások kiszakadtak a menetből, hogy a katonáktól ennivalót kolduljanak. De a többség ment tovább, hajtotta a látott, alig elkerült, szóbeszédből hallott halál emléke. Néha bégetett vagy nyerített egy állat, megérezve gazdájának halálfélelmét, fölrezzentve a közelben haladókat. Aztán újra rájuk hullott az éjszakai csend, a kazah sztyeppék roppant csendje, valami üresség, ami benyelte tucatnyi ütközet, száz csatározás lármáját. Csak a láthatárról ide hallatszó fegyverropogás tanúskodott arról, hogy a harc most is folyik. Akkora volt a csend, hogy apró-cseprő dolognak látszott mellette a halál.
A földbe markoló ásóvedrek éles acélhangja és a gép dohogása jelölte meg Babriskin egységének helyzetét a végtelen földút két oldalán - ez most autóútként szolgált egy hosszú, nappal is alig észrevehető szögű emelkedőn: ezzel kellett beérniük.
Nem jutott elég ennivaló. Babriskin kénytelen volt megparancsolni, hogy emberei ne adják tovább az élelmüket a menekülteknek - a Kazah Szocialista Köztársaságból kiáramló oroszoknak és más nem ázsiai nemzetiségű állampolgároknak. Az utolsó, legbecsesebb fejadagok ugyanolyan üzemanyagnak számítanak a harcban, mint a benzin, ugyanolyan fontosak, mint a gyorsan fogyó lőszerkészlet. Evés nélkül az emberek nem bírják az ütközetek álmatlan éjszakáit, a fagyott sztyeppe felásásának kegyetlen munkáját, az őszi éjszakák energiafaló hidegét. Babriskin, ha tehette volna, közelébe se megy hontalanná vált honfitársai menetének. Iszonyodott attól, hogy tovább kell lépnie, ha egy falat ételért esdekelnek - s ha elengedte fiile mellett vagy elutasította a könyörgést, csak úgy zúdultak a szitkok a katonák „zabálhatnékja” vagy, ami még fájdalmasabb, a hadsereg kudarca miatt.
Nem volt elég ennivaló. Se gyógyszer. Az orvosok igyekeztek ellátni a betegeket és a sebesülteket az út mentén, próbálták alkalmazni a modern tudást és módszereket a régi századok anyagi feltételei között. Nem volt sem elég harci rendszer, sem elég katona, s a megmaradtaknak is kevés volt a lőszerük. A kommunikációs hálózat csődöt mondott. Sosem jutott semmire elég idő. És semmire nem volt válasz.
Több mint ezer kilométeren át hátráltak, közben meg-megálltak, hogy beássák magukat és feltartóztassák az ellenséget, de rendre kudarcot vallottak. Minden ütközet újabb lidércnyomás volt, lüktető káosz, amelyben a két oldal rendszerei egymásnak csapódtak, amíg a szét nem vert szovjet erők szükségképpen újabb meghátrálásra nem kényszerültek. Kurta, éles, gyakran alig néhány percig tartó összecsapásokban csúcsosodtak ki a többnapos, többhetes idegtépő piszkálódások meg a véget nem értő csapatmozgások. A tulajdonképpeni ütközetek fő jellemzője a rövidség és a szörnyű pusztítás volt. Hat héttel ezelőtt Babriskin mint egy összfegyvernemi zászlóalj parancsnoka kezdte. Most a dandárja maradékát vezette, s kisebb erő állt a rendelkezésére, mint annak a zászlóaljnak volt, amit annak idején harcba vezetett. Törzstisztek ültek a tankokban, a szakácsok géppuskákat kezeltek. Hivatalosan senki nem adta ki a parancsot Babriskinnek, hogy álljon megcsonkult egységének élére. Egyszerűen ő volt a rangidős tiszt az életben maradtak közül.
Minden erejével azon igyekezett, hogy összetartsa katonáit, hogy valami ellenállást tanúsítson - akármilyen erőtlenül is - az ellenséggel szemben, hogy késleltesse a véget, hogy fedezze az északnak kanyargó emberfolyamokat, hogy megkapaszkodjon ebben a földben, amit sok évszázaddal ezelőtt tettek orosszá a cárok seregei.
A vegyi támadások sora volt a legrosszabb. Az ellenség időről időre nagy hatóerejű vegyi fegyverekkel csapott le a szovjetekre, rákényszerítve a katonákat, hogy fullasztó védőruhákban, zsugorodó, az arc és a nyak bőrét véresre dörzsölő maszkok mögött éljenek. Semmi kétség, hamarosan újabb vegyi támadás éri őket. Most már semmiféle figyelmeztetést nem kaptak - úgy látszik, az egész rendszer összeomlott -, és Babriskin semmilyen üzenetet nem kapott feletteseitől, kivéve azt az egy kóbor adást, amelyben felhívták minden tiszt figyelmét, hogy a veszteségek listáját a megfelelő űrlapokon vezessék.
Babriskin örült ennek a szippantásnyi friss éjszakai levegőnek, ennek a rövid enyhületnek a lövöldözés meg a váratlan vegyi pokol órái között. Még arra is szánt néhány percet, hogy lefirkantson egy levelet Váljának, bár fogalma sem volt, mikor tudja feladni, és egyáltalán, működik-e még a posta. Legutóbbi értesülése szerint az orosz föld szívében nem érte támadás a sűrűn lakott körzeteket. Akármilyen brutális volt a háború, furcsamód a közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságokra és a Kubán vidékére korlátozódott. Vagyis Válja biztonságban volt.
És mégis, túlontúl könnyen el tudta képzelni feleségét, amint itt baktat a tömegben, szép lábán, amely nem ilyen próbára való. Mostanra megbékélt azzal a képpel, amely Váljáról élt benne. Tudta, hogy Válja legalább egyszer hűtlen volt hozzá a múltban. Hogy bolondságokra képes. És önző. Ő azonban férfi, érett ember, talán érettebb is annál, mint amire most szükség volna, és felelős az asszonyáért. Szépséges, megbízhatatlan Válja. A felesége. Harcról harcra virradva megtanulta becsülni a boldogságát, és úgy rémlett neki, hogy az élete nagyon is remek lenne, ha valahogy sikerül folytatnia.
Megszabdalt, kirepedezett bőrű arcának csodálatos volt a hideg levegő - épp csak annyira volt hideg, hogy enyhítse a fájdalmat. Megengedte embereinek, hogy levessék védőruháikat, mert így gyorsabban haladtak az árokásással. Tudta, hogy ez voltaképp meggondolatlanság, mert bármely pillanatban kémiai vagy bombatámadás érheti őket. De azt is tudta, hogy a katonáknak szükségük van a megkönnyebbülésre, arra, hogy újra érezzék az életadó levegőt. Ráér még visszaparancsolni rájuk a régimódi gumírozott vegyvédelmi öltözetet. Úgyis egyre kevesebbet ér. Ezekben a nehézkes göncökben éltek és harcoltak, az anyag tucatnyi helyen átszúródott és felszakadozott, s ez megannyi behatolási pontot jelentett a mérgező anyagok számára. Tartalékjuk pedig nem volt.
Mindezzel együtt - számítgatta magában - az emberei sokkal jobban jártak, mint a civilek. A menekültek áradatát semmi sem védte, némelyik vegyi támadás halálos áldozatainak aránya elérte a száz százalékot. És semmit sem tehettek ellene.
Maga előtt látta az atbaszári halottakat, a gyötrelmes pózba merevült, hólyagok lepte sokezernyi testet - sokkal szörnyűbb volt annál is, amit a Runciman-járvány idején élt át Gorkijban, amikor a folyó vize szinte alig látszott a hulláktól. Kemény évek voltak azok, kemény embereknek való évek. De a régifajta, vérzékenységet és felhólyagosodást okozó gázok elegye - amelyet lényegében már fölöslegesen követtek az ideggázok - olyan tömeghalált okozott, amelynek képei mindörökre kísértették Babriskint.
Nem tagadhatta senki: ez faji háború volt. Amire gondolni sem mertek, megvalósult. Igaz, kevés olyan szovjet állampolgár akadt Babriskin nemzedékéből - ha akadt egyáltalán -, aki komolyan vette a nemzetközi és a népek közötti szolidaritásról szóló átlátszó tirádákat, amelyekkel az iskolák még most is tömték mindenkinek a fejét. De arra sem számított senki, hogy a Szovjetunió népei egyszer csak ilyen iszonyú, engesztelhetetlen gyűlölettel ugranak egymás torkának.
Babriskin azon töprengett, hogy sok ellensége közül melyikkel kell legközelebb fölvennie a harcot. A zsugorodó dandár, amelyet szektorról szektorra vezényeltek, megütközött már az irániakkal, az Arab Iszlám Légió páncélos egységeivel, meg a lázadókkal is, akiknek felszerelése és egyenruhája szinte tükörképe volt Babriskin csapatáénak. Megfordult a fejében, a vele szemben álló tisztek közül hánnyal járhatott együtt az egyesített harckocsizó iskolára. Kazahok, üzbégek, türkmének, tadzsikok, kirgizek. Mindig hiány volt közép-ázsiai tiszthallgatókban, s ez most a lázadók ellen szólt. Hiába engedték meg a katonai reformok, hogy a peremköztársaságok sorkötelesei otthonukhoz közel, etnikailag egységes ezredekben szolgáljanak, a parancsnoki és egyéb vezető posztokat orosz, ukrán vagy más európai szovjet tisztekkel voltak kénytelenek betölteni. Legtöbbjüket már a lázadás kezdetén megölték vagy foglyul ejtették a zendülők, így aztán kötelékeik nagyon is megsínylették a képzett tisztek hiányát. Babriskin újabb és újabb lázadó csapatokat vert szét - ám dandárja még súlyosabb veszteségeket szenvedett, amikor visszatértek a sebezhetetlen japán csatakopterek, vagy amikor az iráni vagy iszlám légiós csapatok megindultak japán gyártmányú harci járműveikkel, mert azoknak a minősége elegendő volt a sikerhez, akármilyen hozzá nem értő volt is a haditerv vagy a végrehajtás. Az ellenség elektronikája megakadályozta, hogy Babriskin bármiféle rádiókapcsolatot teremtsen, és megőrjítette a célbemérő rendszereket, még a szovjet hadsereg legújabb, bemérésre lövő automata tankirányító rendszeréből is gúnyt űzött. A szovjet rakéták és lövegek jószerével sohasem értek célt. És még ha Babriskinéknak sikerült is egyet-mást eltalálniuk, szemlátomást semmiféle kárt nem tudtak okozni az ellenség fő harci rendszereiben.
Babriskin félt, hogy emberei már nem bírják sokáig, és eljön a perc, amikor zsugorodó köteléke egyszerűen semmivé lesz. De az emberei valahogy kitartottak mellette. Alighanem ugyanazok az érzések töltötték el őket is, mint Babriskint. Elkeseredés, megtépázott hazafiság, és főleg valami veszett gyűlölet, amely jeges dühvé fajult, de közben mit sem veszített lelki töltéséből. Babriskin sohasem hitte magát olyan embernek, akinek valaha is kedve támad gyilkolni, sőt, aki arra vágyik, hogy ne csak megölje ellenségeit, hanem olyan kegyetlenül, olyan szadista módon pusztítsa el őket, amennyire csak lehetséges. Nem maradt kétsége: ilyen ember lett belőle. Az öröm, ami egy-egy ellenséges harci jármű felrobbanásakor eltöltötte, bizonyosan másfajta élvezet volt, de hevességében felért azzal, amit Váljával élt át első, legszebb éjszakáikon. Ahogy telt az idő, és mind több esztelen kegyetlenséget tapasztalt, a gyilkolást mindinkább tiszta cselekedetnek látta - a régi Babriskin képtelen lett volna erre.
Dandárja a Kazahsztánban állomásozó szláv egységek közé tartozott. A „testvéri” egységek mellett teljesített szolgálatot, amelyek mindegyike más-más helyi etnikumot képviselt. S most ezek a hosszú országúti menetoszlopok is vér szerinti oroszokból állnak, menekülnek a földről, amely nemzedékek óta a hazájuk volt, amelyet kínnal-keservvel törtek föl és tettek gazdagabbá. Menekültek ama népek haragja elől, amelyeket sokáig testvéreiknek képzeltek - vagy szerettek volna hinni - a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében.
Azelőtt is voltak természetesen gondok - az ősrégi ellenségeskedés az örmények és azeriek között. Viszályok több tucat más népcsoport között, amelyeket sorsuk egy akolba terelt. De úgy látszott, a Szovjetunió túléli azokat a zavaros időket, amelyek a Gorbacsov-érát követték, a reakció, az ellenreakció meg a keserves kompromisszumok időszakait. Minden jel szerint az unalom, a sivár, de szerencsére veszélytelen középszerűség kora következett el a tundrákon és a sivatagokban, a sztyeppéken és a lápvidékeken. Az ügyeden, végső soron hasztalan elnyomás, a széthúzás, a ki nem elégített lelki és testi szükségletek álomkórja uralkodott el a toldott-foldott föderalizmus keretei közt, a lényegesen megnövelt hatáskörű köztársaságokban. Olykor fölszikráztak az etnikai ellentétek, de aztán minden visszahullott az általános letargiába.
Marxnak igaza volt. Az alapvető kérdés a gazdaság. És a gazdasági helyzet végül lángra lobbantotta a parázsló ellentéteket. Miközben a Szovjetunió azért küszködött, hogy megtalálja önmagát - először Gorbacsov alatt, aztán, amikor e korszak hirtelen, durván lezárult, a jelentéktelen, korhadt elméjű konzervatív hármasfogat uralkodási kísérletének idején - a világ többi része robbanásszerű technológiai forradalmak sorozatán ment át. A Szovjetunióban soha semmi nem működött egészen jól, és úgy látszott, semmiféle módon nem lehet csökkenteni az egyre súlyosbodó elmaradottságot. Hatalmas kínok és erőfeszítések árán a Szovjetunió tett egy lépést előre. A Nyugat tett hármat vagy négyet. Japán pedig ötöt. Majd miután Amerika ismét bezárkózott, és Európa nem tágított a semlegesség elvétől, összeállt a nagy japán-iszlám tengely. A japán technológia, az iszlám vidékek természeti kincsei meg néptömegei együttesen olyan dinamikus erőt jelentettek, amely szükségképpen magába szippantotta a közép-ázsiai köztársaságok és Azerbajdzsán elszegényedett és hagyományosan muzulmán lakosságát. Az állami egészségügyi rendszer és a központi kormányzat teljességgel képtelen volt megbirkózni a járvány éveiben felmerülő rendkívüli gondokkal, és az ebből következő helyi éhínségek meggyújtották a kanócot. Amikor Babriskin minderre visszagondolt, csak azt találta meglepőnek, hogy a bomba csak ennyi idő után robbant fel.
S most, mint annyiszor a történelemben, az orosz népnek és szláv testvéreinek egymagukban kellett szembeszállniuk az ázsiai támadással. Még a járomból régen kiszabadult kelet-európaiak is némi elégtétellel, szinte valami morbid örömmel szemlélték, ahogy a hatalmas Oroszhont móresre tanítják. Hála az égnek, Kína szunnyadt. A magába mélyedés vissza-visszatérő korszakainak egyikét élte meg, néha lustán kinyitotta egyik szemét, hogy ellenőrizze, mit művelnek a japánok, aztán újra behunyta, megnyugodván, hogy gondosan kijelölt befolyási övezetét senki sem háborgatja. A fejlődő - vagyis reménytelenül fejletlen - országok támogatták a közép-ázsiai köztársaságok törekvését a teljes függetlenségre, és kirohanásokat intéztek a tönkrement Szovjetunió ellen, amely egy emberöltő óta nem küldött nekik sem árut, sem fegyvert. Az oroszok ismét magukra maradtak, s azt érezték, hogy a történelem végzetszerűen megismétli önmagát. Mongolok, tatárok, törökök, és most ezek az acéllovasok vágtattak elő az ázsiai sötétségből. Még a gyors nukleáris válasz lehetőségétől is meglopta őket az a világ, amely túlságosan is lelkesen fogta szaván a Szovjetuniót, miután az amerikaik rakétatámadást intéztek Pretoria ellen, s az öngyilkos közel-keleti csapásváltás a nemzetek egész sorát mészárolta le három nap alatt. A szovjet medve hangosan bömbölt, örült, hogy még egyszer a világ színpadára cammoghat, és ragaszkodott a teljes nukleáris leszereléshez. És nukleáris fegyvertárait végül - ostoba módon - megsemmisítették. Babriskin maroknyi tankja és gyalogsági harci járműve volt minden, ami megmaradt.
- Parancsnok elvtárs? - Két sisakos árnyalak lépett Babriskin mellé a csillag- fényes sötétségben. Felismerte hangjáról Gurevics őrnagyot, a dandár helyettes politikai főtisztjét. Ezt a posztot megszüntették a kilencvenes években, aztán az avítt nyelvezetű, rosszízű nosztalgiákat ápoló konzervatív hatalomátvétel idején mégis visszaállították. Babriskin nem tudta pontosan, miben hisz még a politikai tiszt, de azt igen, hogy a munkája nem nehéz. Gurevicsre időnként rátört a kényszer, hogy beleszóljon az ügyekbe, de inkább fontoskodott, mintsem hasznára lett volna bárkinek. Szerencsére a lelkesedése gyorsan lelohadt. Már senki sem hallgatott rá, és amikor ezt elpanaszolta Babriskinnak, az őrnagy azzal a megjegyzéssel intézte el, hogy az emberek túl elfoglaltak, semhogy kiselőadásokat hallgassanak végig, és különben is, mit lehet még itt mondani? A katonák harcolnak. Szökevény nincs. Mit vár még Gurevics? A politikai tiszt azt válaszolta, hogy nem elég a helyes cselekvés, ha az ember helytelen okból cselekszik. Az emberekkel meg kell értetni az elmélet parancsát, cselekedeteik politikai helyességét. De aztán nem erőltette tovább a témát, és Babriskin gyanította, hogy Gurevics egyszerűen elvesztette lába alól a talajt, s most igyekszik valami indokot találni rá, hogy miért szolgál még az egységben - hogy miért van még itt. A birodalom összeomlásával lassanként Gurevics világa is szétesett.
- Parancsnok elvtárs - ismételte meg örökké hivatalos hangján az ódon megszólítást. - Magammal hoztam a híradós főnököt. Most vettük a főhadiszállás rádióüzenetét.
Babriskin erre odafordult Lazarszkijhoz. A sötétben, távol a rádióktól, nem ismerte meg a híradós tisztet.
- Mit mondanak? Mi történt? Azt hittem, zavarják a biztosított hálózatot.
- Parancsnok elvtárs - mondta Lazarszkij az üzenetet kódcsoportokban kaptuk a nem rejtjelzett hálózaton. Szerintem egy helikopterről jön az adás. Újra és újra megismétlik.
Babriskin rábámult az előtte álló sziluettre. - Az ég áldja meg magukat, mit mondtak?
- Vissza kell vonulnunk északra - szólt közbe Gurevics. - Azonnal. Általános üzenet minden egységnek és alegységnek, ami nem áll összeköttetésben a vezérkarral. Minden egységnek vissza kell vonulnia a Petropavlovszktól délre húzódó vonalra.
Babriskinnek elállt a lélegzete. Ez nem lehet igaz. - Úristen, de hát az több mint száz kilométerre van innen. Legalább. - Egyik árnyalakról a másikra nézett. - Itt biztosan valami tévedés van.
- Magam ellenőriztem a kódcsoportokat - mondta Gurevics.
Lazarszkij vállat vont. - Rég nem voltunk velük összeköttetésben. Nélkülünk folyt a háború.
Babriskin nem hallott ki semmi mást a híradós tiszt hangjából, csak fáradtságot, beletörődést. Sejtette azonban, hogy Gurevics - minden politikai demagógiája ellenére - korántsem bánja, hogy megint vissza kell vonulniuk. Babriskin önkéntelenül hátrapillantott az úton hömpölygő emberfolyamra.
A parancsot lehetetlen teljesíteni. Emberek tízezreit hagynák a sorsukra mindennemű védelem nélkül. Ráadásul az országúton vonuló tömeg teljesen megakadályozza haladásukat, így a dandárnak a terepen kellene - csigatempóban - továbbjutnia. Ez túlságosan sok volna a viharvert felszerelésüknek. Sőt, az sem biztos, hogy az összes járműnek elegendő üzemanyag jut a távolság megtételére.
Babriskin képtelen volt elhinni, hogy aki valóban érti a helyzetet, ilyen parancsot adhatott ki.
- El tudjuk érni a főhadiszállást? - kérdezte. - Tudunk válaszolni az adásra?
Mielőtt a híradós tiszt kinyitotta volna a száját, Gurevics rávágta: - Csak venni tudunk, és azt is gyengén. Valahányszor megpróbálunk valakit hívni, megzavarják az adásunkat. Ha folytatjuk ezt a hiábavaló kísérletezést, azt kockáztatjuk, hogy eláruljuk helyzetünket. Ez felelőtlenség volna. És a parancs, az parancs.
- De a fenébe is - emelte föl Babriskin a hangját, s jobb kezével az út felé intett -, velük mi lesz?
- A parancs... - hebegte Gurevics.
Babriskinben gyűlt a méreg. Szilaj düh volt ez, és nemcsak arra a hülyére irányult, aki ezt a parancsot kiadta, hanem az összes elvtársára és honfitársára is, aki idáig hagyta fajulni a dolgokat.
- Honnan tudjuk, hogy nem hamisításról van szó? - kérdezte. Hangszínét megváltoztatta az izgalom, a keserűség ereje. - Ha nem hívhatjuk vissza őket, hogy ellenőrizzük a parancsot, honnan tudjuk, nem valami trükk-e az egész, valami félrevezető utánzat? Honnan a fenéből tudjuk?
- A rejtjelcsoportok... - mondta a politikai tiszt. - Az egész kódolva volt.
- De az ég áldja meg, azóta nem kaptunk új kódtáblázatokat... Mióta is? Amióta feladtuk Celinográdot. Azt hiszi, azok a gazemberek egyetlen kódkönyvet sem vágtak zsebre?
- Fennáll a lehetősége - mondta tárgyilagosan Lazarszkij. Az egész vita nem nagyon érdekelte. Ő a rádiók, antennák és kábelek, a mikrohullámok és relék világában élt.
Gurevics nem válaszolt egyenesen a kérdésre. Mindössze ezt mondta: - A helyzet... nyilvánvalóan rendkívüli. De mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy a felsőbbség szavát megkérdőjelezzük.
Babriskin érezte, ahogy ránehezedik a parancs súlya. Tudta, mennyire fontos világosan gondolkodni, kerülni az érzelmek befolyását. Azt azonban nem akarta elhinni, hogy a szovjet csapatokat hátradobják egyenesen Petropavlovszkig - ez az utolsó nagyobb város Kazahsztán északi peremén, Nyugat-Szibéria határa mellett, s rajta futnak át a legnagyobb kelet-nyugati közlekedési útvonalak. A puszta gondolat sem volt más, mint a vereség beismerése, és hiába élte át egyik harctéri kudarcot a másik után, Babriskin nem akarta beismerni, hogy legyőzték. A lelke mélyén hitt abban, hogy a szovjet hadsereg valahogyan csodát művel, előbb megállítja az ellenség előretörését, aztán elkezdi visszaszorítani. Tudta, hogy az ilyen képzelgésnek sokkal több köze van az érzelmekhez, mint a józan észhez vagy a logikához. De ahogy Váljáról sem volt hajlandó végiggondolni némely gondolatokat, úgy azt sem fogadta el, hogy létezhet olyan helyzet, amelyben ezeket a zúgolódó, ingerült, halálra ijedt menekülteket a sorsukra kellene hagyni.
- Makszim Antonovics - mondta a híradós főnöknek -, próbáljon meg kapcsolatot teremteni a főhadiszállással. Csak még egyszer próbálja meg. - Aztán beszédhangja finoman célpontot változtatott, igazából nem is tudatosan: most a politikai tiszthez szólt: - Nem lehet itthagyni őket. Nem hagyhatjuk őket faképnél. És itt kedvező helyzetben vagyunk. Innen felvehetjük a harcot.
Gurevics ráérzett a gyengeségre Babriskin hangjában, és támadott. - A nagyobb összefüggést kell szem előtt tartanunk. A vezérkarnak nyilván megvan a maga terve. Nem vakíthatnak el a helyi gondok. Ez mind egy nagyobb egésznek az alkotóeleme. Elvégre a háború megnyerése fontosabb, mint akárhány... akárhány...
- A fenébe, mit gondol, miről szól ez a háború? - És újból az észak felé tántorgó nyomorúságos menetre mutatott. - Róluk szól, az ég szerelmére!
De miközben beszélt, már tudta, hogy becsapja magát. Szubjektivizmusban, érzelgősségben vétkes. Tudta, hogy a háború ennél fontosabb dolgokról szól: ércekről, földgázról, kőolajról. Közép-Ázsia kincseiről. És azon túl Nyugat-Szibéria sokkalta nagyobb gazdagságáról.
- Parancsnok elvtárs - váltott át Gurevics arra az okító hangnembe, amelyben annyira otthon érezte magát a háború célja a Szovjetunió egységének megőrzése. Az emberekért is folyik, persze. De az állam mint közösség fontosabb az egyéni sorsoknál. Senki nem akar feláldozni egyetlen értékes emberéletet sem. De nem szabad felednünk a magasabb célt.
Te rohadék - gondolta Babriskin. - Menj oda, és nézd meg őket. Könyörögjenek neked egypár darab kétszersültért. Aztán hallgasd végig, ahogy szidalmaznak. De igazából nem engem átkoznak, és nem téged. Hanem azt, amit képviselünk. A kudarcot az összes ígéret, az ő összes áldozatuk után. A fenébe is, menj csak. Egypár percre állj be abba a díszmenetbe.
- Én vagyok a parancsnok - mondta Babriskin, visszanyerve uralmát a hangja felett. - Itt én döntök. És nem fogadom el azt az üzenetet hitelesnek. Meggyőződésem, hogy az ellenség cselvetése. Itt maradunk, és harcolni fogunk, amíg ellenőrizhető üzenetet nem kapunk, ami másra utasít. Vagy amíg az állásainkat nem tudjuk vagy nem érdemes tartani. Vagy amíg én nem döntök úgy, hogy továbbmegyünk. A döntés súlya az én vállamon nyugszik.
- Parancsnok elvtárs, maga fáradt. És nem gondolkozik jó kommunista módjára.
Hiába volt dühös és kimerült, Babriskin majdnem hangosan felnevetett. Tudta: Válja ugyanezt mondta volna. Csak másképp fogalmazta volna meg: Te hülye, elszalasztod a lehetőségedet, a lehetőségünket. Tanuld meg, hogy add oda nekik, amit akarnak.
Válja. Vajon mit csinálhat ebben a másodpercben? Odahaza, Moszkvában.
- Nem - mondta Babriskin, élvezettel ásva magát még mélyebbre -, őrnagy elvtárs, a baj az, hogy én gondolkozom jó kommunista módjára. Nézze, a baj az, hogy könnyű kommunista módjára beszélni, és száz éve mind úgy beszélünk, mint a jó kommunisták. A probléma... azzal van, ahogy cselekszünk. - Babriskin azon kapta magát, hogy nevetségesen hadonászik a védőmaszkjával, mint egy botcsinálta szónok a tank lökhárítójának pulpitusán. Egy szemvillanásra átlátta, mennyire abszurd ez az egész. Nem ilyenkor kell vitatkozni. Akárhogy is, a kommunizmus nem jelent semmint, egy emberöltő óta az égvilágon semmit nem jelent. Üres forma, mint a bizánci udvar szertartásai. A Gorbacsov-korszak vége felé megújították a kommunizmus szótárát, megpróbálták betölteni az ijesztő űrt. De a szavaknak nem volt eleven tartalmuk.
Babriskin gondosan a zsákjába gyömöszölte a maszkját. - Ha úgy tartja kedve, Fjodor Szemjonics, hívja a vezérkart. De én nem adok parancsot a visszavonulásra, amíg meg nem erősítik az üzenetet.
A déli láthatáron hirtelen fények villantak. Közelebb, mint számítottak rá. Nehéz volt követni a csatazajt a sztyeppén, de Babriskin rájött, hogy az ellenség majdnem elérte az ő előretolt vonalukat. Talán már harcban is állnak. Vagy a menekültek sereghajtóit támadják.
Szinte megkönnyebbült az ellenség megjelenésétől. Azután, hogy ennyi ideig várt rá. A hamis nyelvi dilemmák után. Most már csak egyvalami maradt: harcolni.
A dörejlés meg a pattogás még nem jutott el a menekültekig, de a menet haladása meggyorsult a fények láttán. A nők sikoltoztak. Egy jármű gyorsított, és Babriskin rájött, hogy a vezető megpróbál áttörni a tömegen.
Az utóbbi hetekben alaposan megismerte a tömegek hangulatát. A pánikba esett sofőr nem menekülhet el a veszély elől - de kirángatják a volán mögül és agyonverik.
- Gyerünk! - üvöltötte Babriskin. - Mindenki az állásába! - Visszarohant a parancsnoki tankhoz, egy viharvert T-94-eshez. Az összes harci járművet az út vonalára merőleges helyzetben ásták be a sztyeppe földjébe. Csak a fegyvereik látszottak ki a földhányások mögül. Babriskin majdnem elesett, amikor leugrott a járműtest síkjára, úgyhogy meg kellett kapaszkodnia a főlöveg sötét hengerében. Egy másodperccel később már - felhorzsolt térdekkel - lent ült a harckocsitest belsejében. A T-94-es több mint két évtizede bevezetett alaptípusának hagyományos megjelenésű teste volt, de a régimódi torony helyett csak egy magasított lövegházat terveztek hozzá. A tankparancsnok, a tüzér és a vezető mind a törzs elülső részében ültek, és a lövegaljzatba épített optikák és szenzorok segítségével pásztázták a terepet. Mindez megnehezítette az ellenséges célzást, főleg a törzs védhetőségét javította, de a harckocsiparancsnokok mindig hiányolták, hogy nem mérhetik fel a helyzetet szabad szemmel, márpedig ezt a régi tornyokból megtehették. Babriskin dolgát különösen megnehezítette, hogy elektronikus optikái csak kihagyásokkal működtek, ezért néha kénytelen volt rábízni magát egy özönvíz előtti periszkópra. Már rég járművet akart cserélni, de ahhoz, hogy a parancsnoki rádiókészüléket átszerelje egy újabb típusú tankra, a legkülönfélébb kábelek átkötésére lett volna szükség, és Babriskinnak mindig akadt sürgetőbb dolga. Most sajnálta csak mulasztását.
A parancsnoki tankban még a bemérésre lövő rendszer is tönkrement - ez azonosította a célpontot, és automatikusan megtámadta, ha megfelelőnek találta a paramétereket. Babriskin és a lövegkezelője arra kényszerült, hogy maga mérje be a célpontot és lőjön rá - ahogy nemzedékekkel ezelőtt is csinálták a harckocsizok. A dandárban csak kevés bemérésre lövő rendszer működött hibátlanul, és Babriskin kiadta a parancsot, hogy programozzák át őket a robotfelderítő járművekre, amelyeknek jötte mindig megelőzte a jobban felszerelt ellenséges egységek, így az irániak vagy az arab légiósok támadását. A japán gyártmányú robotfelderítők önműködően közlekedtek a terepen, szinte minden terepakadályt képesek voltak leküzdeni, és a szovjet állásokról olyan pontos képpel látták el az ellenséget, hogy az halálos pontossággal tudott tüzelni. A felderítőgépeket el kellett pusztítani, még annak árán is, hogy békén hagyják tulajdonképpeni harci járműveit. Babriskin úgy érezte, mintha törött játékszerekkel harcolna a technológia óriásai ellen.
- Minden állomásnak - szólt bele Babriskin a mikrofonba, s a legnagyobb teljesítményre csavarta fel a készülékét, hogy átvágjon a helyi interferenciák zűrzavarán -, minden állomásnak, itt Volga. Vegyi csapásra felkészülni - mondta, bár remélte, hogy téved, hogy azok most az egyszer megkímélik őket ettől a szörnyűségtől. Tudta, hogyan fest majd a menekültektől nyüzsgő út- az összeütközés után, ha bevetik a mérges gázokat is. Az eltévedt töltetek is épp elég pusztulást okoztak. - Amur - folytatta -, keresse a robotfelderítőket. Léna, a működőképes bemérésre lövő rendszerek automata állásban harcolnak. Minden más állomás támadhat, ha azonosította a célokat. Kérem Dnyepert. Ne zavarják. Dnyeper, hall engem? - hívta a az előretolt vonalba küldött felderítőosztagot. - Mi újság arrafelé?
Babriskin várt. A rádió sziszegett és sercegett. Nem sokat tudott a többi hadsereg kommunikációs felszereléséről, de nemigen hitte, hogy ilyen elavult készülékeket használnak. A hasonlóan felszerelt lázadók adásain kívül soha nem hallott nemtörődömségből beszűrődő hangokat a hálózaton. A fejhallgatójában néha megszólaló zavaros, kósza mondatok szinte mind oroszok voltak.
- Volga, itt Dnyeper - jelentkezett be Sabrin főhadnagy. Ő volt a dandár egyetlen életben maradt felderítőtisztje. - Lázadó alakulatnak nézem őket. Nincs japán felszerelésük. Nincsenek robotjaik. T-92-esek és 94-esek vegyesen. Régi BMP 5-ösök. Előőrsszerű különítmény lehet, kipuhatolják a terepet. Nem ránk céloznak. Kilövik a menekültek járműveit.
Sabrin hangja többet árult el, mint amennyit tudatni akart. Babriskin érezte, hogyan próbálja féken tartani érzelmeit a fiatal tiszt, hogy el tudja látni hírszerzői feladatát. De az a félreérthetetlen feszültség, ami a szavaiból kihallatszott, a védtelen civileket érő brutális támadás képét vetítette a hallgató elé.
Babriskin kimerültségének kérge alól feltört a harag. Ezek az emberek ugyanolyan szabású egyenruhát hordanak, ugyanazt az esküt tették le, mint ő. És most meg vannak győződve, hogy az etnikai különbség elegendő ok a fegyvertelenek lemészárlására.
Rohamra akart indulni, megtámadni a támadókat. De tudta, hogy ez őrült lépés lenne. Nem volt mit elpazarolnia merő lovagiasságból. Ha rohamoznának, az emberei figyelmét az kötné le, hogy nem akarnak kárt okozni a menekültekben - a lázadók viszont nyugodtan összpontosíthatnának Babriskinék maroknyi tankjának elpusztítására. Nem, a helyes döntés az, ha tovább várakoznak az állásokban, amiket oly keserves munkával ástak ki, ha nem vesznek tudomást a szenvedésről, ha keveseket feláldoznak a többség javáért - csak nincs igaza mégis Gurevicsnek? -, és hagyják az ellenséget, hogy megtegye az utolsó kilométereket, remélve, hogy az ő egységét nem veszik észre, közel engedik őket, míg sziluettjük fel nem tűnik a buckás sztyeppén, míg láthatóvá nem válnak a bemérésre lövő rendszerek számára. Légy türelmes - mondta magának Babriskin. - Ne gondolkozz túl sokat.
- Volga, itt Dnyeper. Megerősített zászlóaljnak látszik. Nehéz megállapítani. A menekültoszlop részben zavarja a látást, és emelkedőn jönnek. Figyeljen, én nem hiszem, hogy csak úgy vaktában lövöldöznek a tömeg felé, ahogy közelednek. Úgy látom, céltudatosan támadják a menekülteket. Nehéz kivenni, de szerintem egy-két gyalogsági jármű már ott van közöttük.
Babriskin újra megérezte az iszonyú feszültséget a felderítőtiszt fáradt hangjában. De nem pátyolgathatta most Sabrint, ahogy saját magát sem.
- Fogja rövidre az adást, Dnyeper - rádiózta vissza. - Csak tényszerű adatokat küldjön. Vége.
Belebámult az optikába. Vakító arany robbanások és fénypatakok a láthatáron. Úgy ismerte a közép-ázsiai lázadó csapatokat, mint a tenyerét. Fegyelmezetlenek, nemigen lehet kordában tartani őket. Jól van - mondta magában higgadtan -, jól van, ti szemetek. Lövöldözzétek el a muníciótokat. Lövöldözzétek el a fenébe. Én majd megvárlak benneteket.
A sötétség szoknyáját emelgető villanások azonban nem hagyták nyugton. Kénytelen volt tudomást venni arról az emberi szenvedésről, amit ez a tűzijáték jelzett, és akárhogy próbálta, nem tudta elkergetni a tudatába toluló képeket. Fontolgatta, ne indítson-e széles átkaroló támadást, hogy oldalba kapja a mit sem sejtő lázadókat.
Nem szabad - mondta magának. - Ne hagyd, hogy az érzelmeid átvegyék az irányítást. Vámod kell még.
- Dnyeper - szólt a mikrofonba -, itt voltak. Pontos helyzetmegjelölést kérek. Hol vannak most? - faggatta. - Vétel.
- Tíz kilométernél közelebb az ön állásához - válaszolta Sabrin.
- Derék legény - dünnyögte Babriskin -, derék legény vagy. Ne veszítsd el a fejedet.
- Támadórakétával belőhetők az ön helyzetéből - folytatta Sabrin. Most azonban Babriskin valami veszélyes megingást fedezett fel a főhadnagy hangjában. És elkerülhetetlenül jött az összeomlás: - Mintha egyenesen átgázolnának a menekülteken, széttapossák őket... azonnal... cselekedni!
- Dnyeper, uralkodjék magát. A fenébe. - Babriskin félt, hogy a fiú valami elhamarkodott dolgot művel, talán támadásra indul azzal a néhány felderítő járművével, és mindent tönkretesz. A legfontosabb most az, hogy türelmesek legyenek, hogy várjanak, hogy a legalkalmasabb időben csapjanak le. Még ha kisszámú megmaradt rakétájával indítja is meg a támadást, azzal is csak figyelmezteti az ellenség derékhadát, hogy valahol elöl baj van. És mindet ki akarta nyírni, elpusztítani az összes tankot, az összes lázadót az utolsó szálig. Eszébe sem jutott, hogy foglyokat ejtsen. A háború kezdete óta egyetlen ellenséges katonát sem ejtett foglyul a dandárja - ahogy, tudomása szerint, az ellenség sem törődött az eleven hadizsákmánnyal.
- Mindenkit megölnek - jelentette a sírás határán Sabrin -, ez egy vérfürdő...
- Dnyeper, itt Volga. Azonnal vonuljon vissza az állásából, és csatlakozzék a csapattesthez. Óvatosan jöjjön. Ne hagyja, hogy észrevegyék. Megértette? Vétel.
- Értettem. - De annak az egyetlen szónak veszélyesen nagy érzelmi töltése volt.
- Induljon rögtön - mondta Babriskin. - Lesz még alkalma elbánni azokkal a szemetekkel. Ha rájuk lő, csak figyelmezteti őket. Induljon már. Vége.
Babriskin tekintete lecsúszott az optika ernyőjéről. Felhorkant - micsoda keserves irónia! Az egyik tiszt azt akarja, hogy vonuljon vissza száz kilométerre, és öt perccel később elsietett támadásra buzdítaná egy másik. Ő pedig azt reméli, hogy a közelgő összeütközésben a saját egysége lő először, ők mérik az első, nagyon kemény csapást. De azért örült, hogy nincs Sabrin helyében. Nem volt biztos abban, hogy akár csak annyira meg tudná őrizni önfegyelmét, mint a főhadnagy.
- Minden állomásnak - reccsent Babriskin a mikrofonba -, váltsanak harci utasításra. Ellenséges erő, körülbelül zászlóalj méretű. - Egy pillanatig habozott. - Lázadók. Robotjárműnek nincs jele. Automata rendszereket tüzelőállásba. Senki nem nyit tüzet, amíg ki nem adom a parancsot. Azt akarom, hogy a lehető legtöbbet nyírjuk ki. - Elhallgatott, félt, hogy túl hosszú az adás, bár tudta, hogy egy modem bemérőkészülék néhány tized- másodperc alatt megtalálja az adót - ha működnek a környéken lehallgatórendszerek. - Amikor Dnyeper megérkezik, egyik jármű sem indul - folytatta. - Minden mozgó járműre lövünk. - Nyomatékkal mondta, könyörtelen hangsúlyt próbált adni a szavainak. A lázadók felszerelése nagyon hasonlít az övékhez, úgyhogy egy roham perceken belül reménytelen káosszá és testvérgyilkossággá fajulna. A lázadók felszerelése meg az övék közt az az egyetlen különbség, hogy a közép-ázsiaiaké talán még rosszabb állapotban van. A karbantartóik gyalázatosak voltak, és Babriskin arra számított, hogy a funkcionális automata rendszerek tekintetében az ő csapata van fölényben. Most az egyszer győzhetünk - gondolta. - Minden állomás jelezzen vissza - fejezte be az adást.
A szakasz nagyságú századok és a század nagyságú zászlóaljak sorra jelentkeztek. Míg a hívójelek litániáját hallgatta, Babriskin ismét kikémlelt a tankból az optikájával. A nem túl messze felragyogó fények látványát önkéntelenül is lefordította az emberi szenvedés nyelvére: az ő népét, az ő törzsét gyilkolják. Maga sem értette egészen az indulatot, ami elfogta: nemcsak hogy neki akart eredni, és megölni az egyenruhás férfiakat, de tovább akart robogni délnek, és elpusztítani a feleségeiket, a gyerekeiket is, hogy megfizessen nekik, és a Marx és Lenin gyermekei között dúló háború végre elélje szükségszerű végkifejletét.
A lázadók lassan nyomultak előre, ráérősen elszórakoztak a menekülő tömeggel. Babriskin emberei órákon át ültek készenlétben, nézték, ahogy a lövedékek vakító vonala átolvad az égő civil járművek tartósabb fényébe. Babriskin érezte, ahogy minden emberének megfeszülnek az idegszálai. Erezte tehetetlenségük kínját a tankok acélfalán, a földbástyákon át. A kimerültség és a harag közti megfoghatatlan senki földjén rekedtek, és minden vágyuk az volt, hogy végre cselekedjenek, csináljanak valamit, még ha az a mozdulat végzetes is. Nem gondolkoztak a halálon, mert nem gondolkoztak az életen sem. E két dolog éppen csak létezett. De az ellenség... az ellenség tapinthatóbb valóság volt, mint a fagyott föld vagy a hadigépek terepszínű acélja. A világmindenség középpontjába az ellenség került.
Az éjszaka közepén, azokban az órákban, amikor már nem észleljük világosan az idő múlását, valami dühödt dörömbölés kezdődött Babriskin tankjának külső felületén. Az első durranás annyira ijesztő volt, hogy Babriskin azt hitte, találat érte őket. De az ütések inkább emberi erőről tanúskodtak. Valaki egy azonosíthatatlan tárggyal verte a tankot, azt akarta, hogy kinézzenek rá.
Babriskin elővigyázatosságból megparancsolta a többieknek, hogy ne mozduljanak. Aztán gyorsan fellökte a parancsnoki nyílásfedelet, másik kezében pisztolyt tartott.
A csillagfényben egy térdelő emberalakot pillantott meg hátulról. Aztán a férfi abbahagyta a dörömbölést, és lassan, mereven Babriskin felé fordult. Sírt. A távoli csatazaj szórványos puskaropogássá halkult, s Babriskin egységének két szárnya közti útszakasz teljesen üres volt.
Az öregember zihált, légszomjjal küszködött. Amikor Babriskin végigpásztázta zseblámpája fényével, ősz hajat, kék overallt, vérrel szennyezett homlokot látott.
A jövevény megkereste Babriskin arcát a sötétségben, a szemére vadászott.
- Gyávák! - kiabálta zokogva. - Gyávák, gyávák, gyávák!
Babriskin a teljesítőképességének határára ért, elbóbiskolt. Egy óra még, és halványulni kezd a horizont - de a lázadókra még most sem tudtak lövegből tüzelni. Szemlátomást szívesen időztek a menekültek folyama körül. Kielégültek - mondta magában Babriskin. Az ember ennél több vért már nem képes ontani. Megrészegültek a vértől. Újra meggondolta, ne indítson-e meglepetésszerű támadást, és újra elfojtotta magában a késztetést. Ragaszkodjunk a tervhez, ragaszkodjunk a tervhez. Elnehezült szemhéja mögött a régmúlt évek képeit látta. Mint újdonsült tisztet az a mulatságos balszerencse érte, hogy Kuskába vezényelték, a Türkmenisztán déli csücskén lévő hírhedt bázisra. Ha valakit a kuskai helyőrségbe küldtek, az büntetésnek számított. Hadtudományi professzorai Babriskin helyett is feszengtek. A frissen végzett alhadnagy ugyanis éltanuló volt, és a káderlapján sem éktelenkedtek fekete pontok. De hát mit tehet az ember? A rendszernek egy alhadnagy kellett Kuskában, ahol nyaranta ötven fok fölé emelkedik a hőmérséklet, és úgy nyüzsögnek a mérges kígyók, mint csúcsforgalomban az utasok a moszkvai metrón. Az oktatók, miközben vigasztalni próbálták a fiatalembert, el-elnevették magukat. A kuskai szolgálat örökös vicctémának számított; csak az érintettek nem nevettek rajta.
Kuska hajszálra olyan szörnyűséges hely volt, amilyennek jósolták, s ezt csak tetézte a helybéli lakosság oroszellenes indulata - hacsak az oroszok nem kemény valutával fizettek, vagy nem adták el kincstári holmijaikat a feketepiacon. De Babriskin tanult is egyet-mást. Megtanulta, mennyi hazugság volt a doktrínákban, s ő maga mennyire naiv volt. A helybéliek inkább érezték rokonuknak csempészüzletfelüket az afgán határon túlról, Toragundiból, vagy a nem is olyan nagyon messze élő irániakat. A nyírott szőke bajuszt viselő alhadnagy már ekkor tudta, hogy elkerülhetetlen a határváltozás, a szövetségesek cseréje. Még azt is mondogatta magában: „legyen az övék az az istenverte zug”. És mégis, természetesen azt remélte, hogy a felfordulás nem akkor következik be, amikor ő éppen szolgálatban lesz, hogy addig-addig késlekedik, amíg nem kell közvetlenül belekeverednie. A vízözön várhat holnapig - gondolta maró gúnnyal csaknem egy évtizeddel később, a tankjában ülve. Az egész országban ez a szemlélet uralkodott: hogy a katasztrófák várnak addig, amíg valaki más lesz majd szolgálatban, amíg valaki másnak a vállát nyomja majd a felelősség. Babriskin most már szégyellte magát. De nem tehetett semmit.
Csak azt, hogy bevárja az ellenséget. És harcol.
Hirtelen ropogni kezdett a fejhallgatója, s ez fölrezzentette akaratlan szendergéséből.
- Volga, itt Amur. Hall engem?
- Hallgatom - mondta Babriskin.
- Előttem mozgás van. Az automata ráállt. A főlövegem rögzített tüzelőállásban. De azt jelzi, hogy inkább pásztázna. Többszörös célpont. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy nem különülnek el vizuálisan az ernyőn. Vétel.
Helyes. Így akarta. Ellövöldözték mindenüket. Összezsúfolódnak. Óvatlanok. Másnaposak a haláltól és a vértől.
- Hányan vannak? - kérdezte Babriskin. - Csak nagyjából. - Összehúzott szemmel meredt az optika sivár ernyőjére, de az ellenséget még nem látta. Eszébe jutott, bárcsak hibátlan volna a fedélzeti elektronika. Bárcsak lett volna benne elég határozottság és energia, hogy parancsnoki felszerelését egy jobb állapotban lévő tankba költöztesse.
- Itt Amur. Ahogy látom, legalább negyven nehézpáncélos. Lehet, hogy még több. Úgy imbolyognak, mint egy rakás részeg. Az egyik orra a másik seggében. Egy kupacban mind.
- Remek. Lőtáv?
- Az első járművek hétezer-ötszázra.
Közelebb jártak, mint amire Babriskin számított. - Minden állomás, minden állomás. Készüljenek föl az összeütközésre ötezer méternél. - Azt akarta, hogy közel érjenek. Elvileg most is megkezdhetné a támadást, a rakétákkal és a gyors, nagyméretű lövegekkel is. De eldöntötte, hogy megkockáztatja a további várakozást. A tankok megfelelően védettek. Ha az ellenség nem nagyon éber, semmit sem vesz észre, míg át nem lépi az öt kilométernél húzódó halálvonalat. Amint odaérnek, egyikük sem menekül. Ha az ő egysége lő elsőnek.
- Itt Amur. Már hétezernél is közelebb vannak. Gyorsan közelednek. Mintha seggbeharapta volna őket góréjuk.
- Felfejlődtek valahogyan? - kérdezte idegesen Babriskin.
- Nem. Úgy jönnek, mint egy csürhe.
Babriskin az optika keretére nyomta homlokát, hátha a saját szemével is lát valamit. De a sötétség, a távolság, és a hosszú-hosszú emelkedő megakadályozta, hogy fölfedezhesse a várva várt tankokat és gyalogsági harci járműveket.
- Itt Amur. Hatezer méter. Még oldalvédjük sincs. Elölről sincsenek biztosítva.
Túlságosan szép. Babriskin agyán még az is átvillant, hogy mindez csapda.
De nem. Ismerte a lázadókat. Együtt járt velük főiskolára, együtt szolgált velük, együtt élt velük. És tudta, hogy mostanra már elbízták magukat.
Az ellenség valószínűleg lehallgatta a direktívát, hogy vissza kell vonulniuk északra. Gurevics aligha tévedett - az üzenet valódi volt. És ez egy lázadó egység, jóllakottan nyomul előre a gyilkos éjszaka után. Rájuk parancsoltak, hogy mozduljanak, hogy pótolják az elvesztegetett időt, és kezdjék üldözni a feltehetően visszavonuló szovjet csapatokat.
Babriskin elvigyorodott. Az ellenség végre hibázott. Túlságosan megbíztak abban, hogy az oroszok szívesen teljesítenek minden parancsot, bármilyen utasítást. Megfeledkeztek arról, hogy mindig vannak kivételek.
És most ráfizetnek a rohadtak.
- Volga, itt Amur. Ötezer-ötszáz méter. Mintha galambokat csúzliznánk.
- Minden állomás, itt Volga. Váljanak a tüzeléssel. Az automata rendszerek maradjanak rögzítve. Hadd jöjjenek egészen közel. - Igen, ott vannak. Most már látott valami rezdülést a távcső-optikán. A kézi rendszerrel csak pontatlanul lehet lőni ilyen távolságról. És mégis tudta, hogy lőni fog. Pazarolja a lőszert. Ezt az egy luxust megengedi magának. A trófeákat persze azok a harckocsi-parancsnokok viszik el majd, akik jobban ügyeltek a karbantartásra, vagy szerencsésebbek.
- Ötezer-kétszáz.
Babriskin érezte, hogy emberein úrrá lesz a feszültség. Mindenki érezni akarta, ahogy a nagy lövegek elsülnek. Hogy elpusztítják azokat, akik annyira rendezetlenül, gyanútlanul gurulnak feléjük.
- Ötezer-egyszáz méter.
A Malinovszkij Harckocsizó Akadémián egy tadzsikot jelöltek ki Babriskin tanulópárjának, azzal a paranccsal, hogy a közép-ázsiainak át kell jutnia a vizsgán, mindegy, mibe kerül. A tadzsik minden jel szerint megértette a rendszer lényegét, és a lehető legkevesebb munkával akarta megúszni az egészet. Babriskin írta meg helyette a dolgozatait és a beszámolóit, a szóbeli vizsgákon pedig gátlástalan puskázással jutott át a tadzsik. Akárhogy is, az európai népek fiainak keményebben kellett megdolgozniuk az osztályzatokért. Babriskin gyűlölte ezt a szisztémát, utálta a kétszínűségét, a becstelenségét, az igazságtalanságát...
Most azonban örült annak, hogy a rendszer ilyen volt. Remélte, hogy tadzsik tanulópárja dirigál a közeledő zászlóaljnak.
- Ötezer méter.
- Tűz- szólt Babriskin a mikrofonba. - Automatákat kioldani. A többiek tetszésük szerint támadnak. - De az emberei semmit sem hallottak az első szón kívül. Tudták, mi a dolguk. A gyorstüzelő lövegek roppant dörrenései áthatoltak a tank falán, fejhallgatójának szigetelésén.
Robbanások töltötték meg az optika ernyőjét. Megpróbálta számolni az eltalált célpontokat. De túlságosan közel húzódtak egymáshoz. Az egyik apró pokol összeolvadt a másikkal. Fejhallgatójában egymást érték az örömkiáltások és a panaszok - az utóbbi hetekben nagyon is megszokhatta ezt az egyveleget. Így adnak hírt egymásról a harcoló emberek, ha külön-külön gépekbe vannak zárva, s nem nézhetik, nem érinthetik meg egymást, nem érezhetik egymás szagát, így nyugtatják meg magukat, hogy nincsenek egyedül. Babriskin azt szűrte le, hogy ha a rádióra mint kommunikációs eszközre nem volna is szükség a modem csatatereken, pszichológiailag nélkülözhetetlen, mert az emberek így tudnak csak szólni egymáshoz. Ugye, testvéreim, velem vagytok?
- Don, itt Volga - hívta most az első parancsnokhelyettest. - Mélységi megvilágítást azonnal! - Nem hallotta, hogyan dördülnek el válaszként a kombinált ágyúk, amelyeket jóval a tankok és gyalogsági harci járművek mögé telepítettek, de az ellenséges járművek felett és mögött hamarosan már hamis hajnal derengett, ahogy az ejtőernyőn ereszkedő jelzőfények meggyulladtak, és sodorni kezdte őket a szél.
A vöröses derengés elég volt, hogy Babriskin meg tudja különböztetni az egyedi célpontokat. Vagy két tucat ellenséges jármű máris lángokban állt, de meg kell adni, a lázadók megpróbáltak felfejlődni valahogyan. Egyik-másik ellenséges tank viszonozta is a tüzet, de Babriskin alegységparancsnokai közül még egy sem jelentett semmiféle veszteséget, és az ellenséges lövések valahogy kétségbeesetten céltalanok voltak. Babriskin szinte látta az ellenség soraiban eluralkodó káoszt, rémületet, meg a hősiesség fellobbanásait. Egy gyors megérzés pillanatáig a lázadók majdnem visszaváltoztak emberekké.
- Lövegkezelő - mondta Babriskin - Cél... négyezer-hétszáz. A felvezető tank a balszélen.
- Látom.
- Bemérte?
- Messze van.
- Az ég áldja meg, hát nincs irányzékban?
- Ott van.