I. RÉSZ
AZ UTAZÁS
AFRIKA
Gépeddel a szavanna fölé húztál, ahol vágtázó állatok fordultak vissza és megint vissza a fémmadarak robajló árnyékában. Kegyetlenül forró volt a pilótaruha és a sisak, a szervezeted már felhasználta minden víztartalékát, de a járőrrepülések legalább valami változatosságot jelentettek a tábori élet egyhangúsága után. A szavanna világosbarna fűtengere fölé húztál, elsiklottál a görcsbe rándult bokrok szigetei fölött, s közben füledbe zümmögött a távoli irányítóközpont hangja. Aztán a föld emelkedni kezdett. Éppen csak egy kicsit. Láttad a messzeségben a meddőhányókat, és nemigen figyeltél a műszerfalra. Repülni akartál. Ez volt az egyetlen életteli dolog ezeken a bágyadt napokon. De most, ahogy szemed elé került a század afrikai otthona, megszólalt a tompábbik éned, és már szilárd talajt akartál érezni a lábad alatt.
Elegáns ívet írtál le a legmagasabb meddőhányó körül, s a bányatelep bádogtetői szemedbe vágták Dél-Zaire dühödt napfényét. Shaba tartomány, alias Katanga. Elkáromkodtad magad, félrefordítottad a fejed. Már újra láttál, eléd tárultak a katonai sátrak és az álcasátrak foltos árnyékában pihenő helikopterek nyílegyenes sorai. A dragonyosok vörös-fehér lobogója erőre kapott az egyetlen kétszintes épület tetején, s porfelhő emelkedett feléd. A sisak nélküli, repülőszemüveges katona, akinek száját és orrát olajbarna kendő védte, magasba lendítette a két karját. Gyere a papához. Afrika eltűnt a barna förgetegben.
Hazaértél. Kiszálltál a gépből, kiráztad tagjaidból a repülés merevségét a tábori díszletek között, amik ugyanolyanok voltak, mint bárhol a világon: üzemanyagszivattyúk, vezetékek, figyelmeztető jelzések, irányítólámpák, szélzsákok, „tc. középm.” sátrak, oldaluk fölhajtva, úgyhogy benn látni lehet a föltekert és kiterített hálózsákokat, a pólós katonákat, nyakukban úgy lógott a dögcédula, mint valami macsó bizsu. Feltépett fejadagzacskók. Texasi hőség. Háború sehol.
Az egység hamar belezökkent a rendes tábori életbe. A felderítők rendszeres időközönként elrepültek délre, hogy szemügyre vegyék a semmit. A csalódottság összetéveszthetetlen érzése uralkodott el az embereken, akiket harcra készítettek föl. De azért kiélhették a bosszúságukat. Szidták az éghajlatot, a sivár tájat, a rovarokat és a tekergő kígyókat, a fejadagjukat meg a tiszteket, akiknek soha semmiről nem volt fogalmuk, és soha semmit nem intéztek el rendesen. Volt, aki a nyakát tette volna rá, hogy az amerikai hadsereg már megint a rossz oldalon áll, hogy a zaireiek simlis faszszopók. Egy pár könyvet is belevágtak a hátizsákjukba vagy a válltáskájukba, kölcsönadták, újra elolvasták őket.
- Te, George - szólt oda egy másik százados, miközben az ágyak közt jött felé -, most meg mi a nyavalyát olvasol?
Taylor felemelte a puha fedelű könyvet, hogy barátja láthassa a címlapot.
- Ez valami horrorsztori?
- Nem egészen - nyúlt el lustán Taylor.
- A sötétség mélyén. - A másik százados elnevette magát. - Tisztára, mint az egyik régi csajom. Kell egy sör, George?
- Nekem már van.
A százados rámosolygott. - George Taylor századparancsnok. Az ember, akinek mindene megvan. - Azzal elbaktatott a kantin felé.
Taylor és bajtársai azzal töltötték a két felszállás közti időt, hogy négerbarnára sültek, és a dél-afrikai angol rádióállomásokat hallgatták, mert közel távol ezeknek volt a legnagyobb adóteljesítménye, és ezek adták a legjobb zenét. A lemezlovasok lányok voltak, képzeletbizgató, félig-meddig brit kiejtéssel beszéltek, és egy árva szót sem szóltak a válságról meg a pestisről, sem a saját csapataik elhelyezkedéséről, de ahogy a helyzet kezdett normalizálódni, egyre többet ajánlották a dalokat „azoknak a magányos jenki fiúknak odafenn északon”. Egy Marnié Whitewater nevű műsorvezető volt mindenki kedvence. A katonák hamarosan átkeresztelték Marnie Pinavakerre. Amikor Taylort nem küldték bevetésre, és a nap olyan forrón tűzött, hogy még a ponyva alatt sem volt maradása, legkedvesebb időtöltése az volt, hogy kifeküdt egy hevenyészett függőágyba, a sörösdoboz aljával hűtötte hasizmát, órák hosszat napozott az otthoni lányok kedvéért, és a csábos hangot hallgatta a rádión. Biztosan tudta, hogy az a nő szőke. És erkölcsileg menthetetlenül züllött.
Háború sehol. Csak a tűző nap, az unalom meg a rossz kaja. Taylor egységét nem érte el a Runciman-kór, és a parancsláncolaton lefelé szivárgó jelentések - arról, hogy a közeli Kolweziben és a távoli Kinshasában rohamosan nő a Runciman-kór áldozatainak száma - szinte nem is voltak valóságosak a buroklétben élő repülősök szemében. Ez valaki másnak a rémálma volt, sokkal kevésbé fontos, mint annak a találgatása, hogy mikor mennek már végre haza. Elvitatkozgattak arról, éltek-e valaha is elefántok Afrikának ebben a részében. Az unatkozó fiatal pilóták megszegték a repülési fegyelmet, csak hogy őrjárataik alkalmával lefotózhassák az apróbb állatokat. Taylor agyán időnként átvillant, hogy ezek a hosszú, forró napok túlságosan idillikusak - mint az édenkert a bűnbeesés előtt. Ám ezek a pillanatok gyorsan elmúltak, és az idő legnagyobb részében csak az üres, kényelmetlen robot nyomasztotta.
Egyszer elröpült egy falu fölött, ahol a holttestek a földes úton hevertek egymás hegyén-hátán, ott puffadtak a forróságban. Keze megrándult a fogantyún. De a látvány nem hatott rá erősebben, mintha valami nyugtalanító filmbevágást nézett volna meg. Nem tett mást, csak bedőlt a helikopterrel, aztán fölemelkedett a tiszta kék égbe.
Az a reggel még a többinél is derűsebben köszöntött rájuk, friss volt a levegő, amikor felszálltak. A bevetés nem is lehetett volna rutinszerűbb. Felderítés a Lualaba folyó mentén, le délnek, Zambia felé. Semmi hősködés. A századparancsnok előző nap szigorúan kiosztotta a pilótákat, mert egy hadnagy majdnem a földnek csapódott az Apache gépével, amikor megpróbált lefotózni egy állatot - megesküdött volna rá, hogy gepárd volt. Úgyhogy felkészültek az unalmas kötelékrepülésre, semmi okuk nem volt, hogy bármi újdonságra számítsanak. Az S-2-es század még a szokásos figyelmeztető jelentésekkel is felhagyott.
Taylor a padlón volt, s a szokottnál is mogorvábban beszélt alárendeltjeivel a rádión. Most kapta a hírt, hogy az egyik tiszt, akivel együtt végzett a Fort Rucker-i akadémián, meghalt Runciman-kórban a 101-es parancsoki állásban. Chuckie Moss halála maga volt az abszurditás. A lehető legveszélytelenebb szolgálatra osztották be: a tábornokokat kellett ide-oda fuvarozgatnia a hadosztály legjobban karbantartott helikopterén. Nemrég nősült meg, elég sokat bohóckodott, harminc se volt még. A halála - mikor közel-távol nem volt semmi harc - képtelenségnek, elfogadhatatlannak látszott.
Taylor gondolatai összevissza kalandoztak. Eszébe jutott egy kerge hétvége, amit Chuckie meg ő a floridai Panama Cityben töltöttek - erre aztán a fantáziája rögtön ágyba ugrott régi barátnőjével, Joyce Whittakerrel. Micsoda vad nő! Emlékezett Chuckie-ra, amint söröskorsóval a kezében kinyilatkoztatja: a derék Joy olyan csaj, akiben túlteng az energia, de a józan ész már kevésbé. És miközben a bozótos elsuhant a gép alatt, látta maga előtt Joyce verejtéktől fénylő testét, a behunyt szemét. A nap most már vakította az arcvédőn át. Taylor lerángatta magáról a mentőmellényt, hogy ne főjön meg a hamarosan rátörő hőségben.
Alig tíz perce szálltak fel a táborból, amikor Taylor radarernyője kifehérült, csak sápadt színfoltok tünedeztek föl rajta itt-ott. A pilóta feltételezte, hogy elromlott a készülék, mert az A 5-ös Apache-ek új elektronikája szinte mindennap rakoncátlanodott, főleg a tábor porát viselte nehezen.
- Egyes-négyes, itt Kilenc-kilences - szólt át Taylor a jobbra, mögötte haladó gépnek. - Kifújt a radarom. Mit látsz?
- Itt Tizennégyes - szólt bele egy hang a fejhallgatójába. - Totál fehér minden. Mi a fene megy itt?
Hirtelen közbevágott egy veterán főtörzsőrmester az egyik hátramaradt gépről: - Az istenit, zavarnak!
Taylor egy pillanat alatt rájött, hogy az öregnek igaza van, és ostobának érezte magát, amiért nem ismerte föl, ami nyilvánvaló - mintha még félálomban lett volna. Senki sem számított ellenséges tevékenységre.
- Minden póni, minden póni, nyílt parancs. Azonnal. Felkészülni esetleges érintkezésre - adta ki az utasítást Taylor. És valósággal érezte - azon nyomban -, ahogy a kötelék szétszéled az égbolton.
A radarernyőnek semmi hasznát nem vehette. De szabad szemmel sem látott ellenséget. Taylor most örült volna, ha repül előttük egy-két felderítőgép, de a felderítő repüléseket fölöslegesnek találták és beszüntették, mert semmi nyoma nem volt ellenséges fenyegetésnek.
- Sierra hatos-ötös, itt Mike kilenc-kilences, vétel - próbálta elérni Taylor a tábori irányítóközpontot.
Statikus zörej.
- Sierra hatos-ötös! Itt Mike kilenc-kilences. Vészhelyzet. Vétel. - Semmi. Mély zümmögés, mintha a motorból szivárogna.
- Sierra . . .
Látóterének peremén az egyik helikopter dühödt villanása foglalta el az egyik helikopter helyét az égen. Rossi hadnagy. A villanás után a megnyomorodott gép a föld felé zuhant. Taylor csak nézte. A forgószárny felmondta a szolgálatot, a helikopter függőlegesen hullott alá, és olyan erővel ütődött a földnek, hogy a géptörzs meg a részegységek darabjai visszapattantak, fel az égnek, miközben a sárkányt elnyelte a tűzfelhő.
Taylornak káprázott a szeme, a világ mintha mozaikká töredezett volna. Hangja még az előző gondolatot folytatta: Sierra hatos-ötös . . .
- Úristen - kiabálta valaki az egység belső hálózatán -, úristen!
Taylor tekintete tébolyultan pásztázta a láthatárt.
Semmi. Az égvilágon semmi. Tiszta, forró kékség.
- Minden póninak. Elszakadás. Ellenintézkedés belép. - A műszerfalon a fegyverkezelő tiszt ideges kapkodásának jelei látszottak - új fiú volt, Taylor alig ismerte. - Egyes-egyes - adta ki a parancsot Taylor -, szakadjon le, ellenőrizze, vannak-e túlélők a táborban. Vége. - Majd hátrarádiózott a főtörzsnek a követő helikopterre: - Egyes-hármas, mi van odalenn? Megmaradt valaki a hatoson?
- Negatív. Negatív. - A tiszthelyettes hangja elvékonyodott felindultságában. Egy éve szolgáltak együtt, de Taylor most először hallott ki a hangjából valamiféle érzelmet. - Kilenc-kilences, ez pofába jött. Nincs túlélő. Rossinak és Kochnak annyi. És ha összeütközünk velük, szükség lesz az Egyes-egyesre.
Taylort elöntötte a düh, amiért kétségbe vonták fensőbbségét. De másodperceken belül rájött, hogy az öregnek igaza van.
Nem tudta, mitévő legyen - ellenség sehol a láthatáron, se égen, se földön.
- Egyes-egyes, parancs visszavonva. Vissza a kötelékbe.
- Roger.
Az Apache-ek nem zuhannak így le - mondta magában Taylor. Nem gyulladnak ki. Nem esnek szét. Nem . . .
- Hol a fenében vannak ezek? - szólt bele a mikrofonba. - Lát valaki valamit?
- Negatív.
Negatív, negatív.
- Egyes-négyes, lát valamit?
- Egy kibaszott porszemet se.
- Valakinek itt lézere van. Egy kurvanagy lézere - vágott közbe a főtörzs, hangjában a hirtelen felismerés döbbenetével. - Lézerrel találtak el, a rohadt életbe. White Sandsben láttam egyszer ilyen szart.
Képtelenség. A dél-afrikaiaknak nincsenek lézerfegyvereik. Senkinek sincs harcászati lézerje, kivéve azt a pár speciális elvakító berendezést. Ártalmatlan vackok mind. A gyilkos lézerek az űrvédelmet szolgálták. Stratégiai szemetek. Az áramforrást még senkinek sem sikerült úgy miniatürizálnia, hogy ütközetben hasznát vehessék.
Taylor elveszettnek érezte magát a végtelen, üres égben. Más nem jutott eszébe: tovább kell repülni. Még akkor is, ha retteg, és a pilótaruhája alatt úszik a verejtékben, és a bőre holtfehér meg gyulladt vörös. Meg akart fordulni, hogy eltűzzön a tábor biztonságába. De a dragonyos nem így viselkedik.
Újra megpróbálta hívni az irányítóközpontot: - Sierra hatos-ötös, itt Mike kilenc-kilences. Lehetséges harci helyzet. Ismétlem: lehetséges harci helyzet.
Egy másik helikopter minden előjel nélkül fehér-arany villanásban tűnt el, aztán tébolyultan pörögve lezuhant az égről. Ez az Apache már a levegőben darabjaira hullott.
- Lejjebb szállni - parancsolta megmaradt helikoptereinek. - A fűben húzzanak, a rohadt életbe. - Remélte, hogy elrejtheti egységeit a láthatatlan ellenség szeme elől, ha csak egy hajszálnyival a föld fölött lopakodik. - Levisszük az öreglányt - mondta fegyverkezelő tisztjének. - Kapaszkodjon.
Vissza akart lőni. Tüzelni akart valamire. Még az is jó lett volna, ha belelő az üres égbe. Bármi megtette volna, csak ne kelljen tétlenül elfogadnia a két gép pusztulását.
- Ott vannak- vakkant bele a hálózatba a főtörzs. - Pontosan két óránál.
Amikor Taylor felnézett a tetőn át, épp csak ki tudta venni azt a távoli két pöttyöt a láthatáron. A szeme fájt, könnyezett, képtelen volt fókuszálni a tekintetét.
Lőtávolságon kívül vannak. És már kilőtték két madarát.
Érezte, hogy az egész legénység az ő döntésére vár, a parancsra, mely eldönti sorsukat.
Két választása volt. Menekülni... hátha sikerül eliszkolniuk előlük... vagy támadni, csökkenteni a távolságot. Talán el tud ereszteni egy-két lövést lőtávolon belül.
- Sierra hatos-ötös, itt Mike kilenc-kilences. Harci helyzet megerősítve. Két baráti póni a földön. Támadunk.
Nem volt kétsége, hogy a gépei alacsonyabb súlycsoportba tartoznak. Mindig megbízott az Apache-ben, a használható többcélú rakétáival meg a jó öreg Gatling géppuskáival, amikhez rég nem kapott már urántöltényeket. Most azonban ráébredt, hogy valaki megváltoztatta a játékszabályokat, hogy aligha van több esélye, mint ha lóhátról hadonászna karddal meg revolverrel.
- Főtörzs - szólt a rádióba Taylor, megfeledkezve a kódokról -, elmegy meredeken jobbra és fedez minket. Egyenesen nekik megyünk. Az elszakadási terv szart sem ér. Gyerünk, Bravo-osztag! - És figyelte, ahogy a fekete pöttyök félreérthetetlenül nőni kezdenek. - Kapjuk el a szemeteket!
De a Bravo-osztagból addigra nem sok maradt. A bal szélső gépet egy villanás belevágta a cseréppé égett földbe. A rotor a bozótot kaszálta, a törzs vadul az égnek repült, aztán nekicsapódott a földnek.
A főtörzsőrmester nem törődött Taylor parancsával, sebesen emelkedett az ellenség felé, és még reménytelen távolságból kilőtt egy rakétát, mintha gyorsaságának fitogtatásával akarná elijeszteni.
Mielőtt Taylor gépe fölemelkedhetett volna, egy óriási láthatatlan kéz megpördítette, nekicsapta a törzset a rotornak, és bár a tiszt még érezte, hogy keze a műszerfalon van, szemével csak elefántcsontszín vibrálást látott. Egy szemvillanással azelőtt, hogy a gép a bozótba zuhant, Taylor még odaordította a fegyverkezelőnek: - Lőj, az anyádat, lőj!
Nem tudta, lát-e a tüzér bármiféle célpontot, hogy lát-e valamit egyáltalán, hogy él-e még. Taylor csak azt tudta, nem akar meghalni úgy, hogy ne ütne vissza, és mielőtt a becsapódástól elvesztette az eszméletét, nem érzett mást, csak dühöt, olyan iszonyú nagyot, akár az égbolt.
Igazából senki sem számított rá, hogy a dél-afrikaiak harcolni fognak. Úgy látszott, nincs másról szó, csak kiszámított kockázatról, pózolásról, hetvenkedésről, peckes masírozgatásról. A washingtoni bölcsek szerint Dél-Afrika csak a világ béketűrését akarta próbára tenni. Nyilván biztosak abban, hogy Európában sem az akarat, sem az erő nincs meg, hogy cselekedjék, az Egyesült Államoknak meg nem lesz elég mersze katonákat küldeni. Washington nagy magabiztosan Afrikába irányította a XVIII. ejtőernyős hadtestet, hiszen eszébe sem jutott, hogy nem közönséges erőmutogatásról van szó. A hírszerzők tudták, hogy Dél-Afrika megállapodott Japánnal: ők próbálják ki a japán hadfelszerelés legújabb generációját. De feltételezték, hogy csupán afféle árubemutatóról van szó. Az amerikai műszaki hírszerzők a kezükbe kaparintottak egy harci helikoptert, találtak is rajta néhány érdekes újítást, de semmi olyasmit, ami új ismeretlent vitt volna a harctéri egyenletbe. Utólag persze kiderült, hogy Amerikát átvágták egy játékszerrel, amiből kiszerelték az összes kulcsfontosságú rendszert. De amíg a beavatkozásra sor nem került, senki nem gyanított semmit.
A dél-afrikaiak hagyták, hogy Amerika nagy kínnal-keservvel Kinshasába szállítsa alig mozdítható csapatait, onnan pedig tovább. Az Egyesült Államok hadserege pedig megtette, ami tőle tellett, az utolsó pillanatban kaparta össze a katonákat az ország minden részéből, hogy felpumpálja a zairei hadtestet, és zsonglőrhöz méltó ügyességgel kerülte el a tartalékosok behívását. A kilencvenes évekbeli költségvetés- meg létszámcsökkentések még a legmagasabb fokú készültségben levő alakulatokat is benn hagyták a vízben, mindenből hiány volt, az egészségügyisektől és nyelvészektől kezdve a lőszerig meg a pótalkatrészekig. A telepítés merő káosz volt, a csapatszállító gépek nem tudtak felszállni, ez azonban nem zavarta a légierőt abban, hogy ragaszkodjék a B-2-es bombázók telepítéséhez, bár senki nem tudta eldönteni, hogy pontosan milyen céljuk volna. A haditengerészet két repülőgép-hordozóra való gépet küldött, de sem a szuperszonikus repülők, sem a rakéták, sem a gépágyúk nem bizonyultak használhatónak az Afrika mélyén szétszóródott, lőtávolon kívüli ellenséggel szemben. Igazából persze senki sem számított harcra, de mindenki ott akart lenni a hadszíntéren. A katonai hírszerzés tehetetlenül égnek emelte a karját. Az információ- gyűjtő rendszerek úgy-ahogy működtek. Nem volt azonban elég elemző, aki értelmezni tudta volna az adatokat, mert a szárazföldi hadsereg mindent automatizált, amit csak lehetett - és az automatikus rendszereket nem programozták be olyan váratlan eshetőségekre, mint a csapattelepítés Afrikának valami eldugott zugában. De hamarosan kiderült, hogy a legnagyobb hiány a katasztrófahelyzetre kiképzett egészségügyi személyzetben van.
A döntéshozók napról napra bizonyosabbak voltak, hogy a dél-afrikaiaknak eszük ágában sincs harcolni. Washingtonban lassanként jó viccnek fogták föl az egészet, nem úgy, mint a Kinshasában rekedtek, ők ugyanis kénytelenek voltak a napi dolgokra figyelni az általános zűrzavar, a hiányosságok meg Murphy törvénye miatt. De még a hadtestparancsnokság is úgy érvelt, hogy ha a dél-afrikaiak csakugyan a verekedést keresik, akkor nincs más esélyük, mint gyorsan lecsapni, mielőtt az amerikaiak teljesen kiépítik légi hídfőjüket - nem pedig megvárni, míg befejezik a hadtest Zairébe telepítését.
A dél-afrikaiak eleinte lenn maradtak délen, Shaba tartományban, és lapítottak, miközben az Egyesült Államok azzal fenyegetőzött, hogy csapatokat küld Shabába is. Egy ideig a két hadviselő fél csak a bicepszét feszítgette - mint két felderítő sereg -, mivelhogy az amerikaiak oldalán senki sem találta ki a módját, hogyan lehet fél kontinensnyi távolságból támadást indítani olyan vidéken, ahol az út- és vasúthálózat vagy tönkrement, vagy soha nem is létezett. De mostanában mégiscsak érződött a riadalom. Mert új, iszonyú ellenség jelent meg a színen.
A zairei beavatkozás idejére az AIDS már visszaszorulóban volt. Afrikában hatalmas térségek kis híján néptelenné váltak, mert a hatásos vakcinák többe kerültek, semhogy be lehetett volna oltani velük a bennszülött lakosságot. De a nyugati világ már biztonságban érezte magát, és a betegség Afrikában is az utolsókat rúgta. A járvány csak Brazíliában öltött továbbra is kritikus méretet, Dél-Afrika többi országában viszont a lehetőségekhez képest kordában tudták tartani. Kevesen vették komolyan a jelentéseket, amelyek az Uganda és Tanzánia távoli részein dúló új járványról szóltak, és eleinte még a WHO-ban is azt hitték, nincs semmi újdonság, megint a kolera tombol arrafelé. A helyzet valódi súlyosságát már csak azért is nehezen lehetett felmérni, mert a maradék jó hírükre kényes afrikai nemzetek nem szívesen ismerték el, mekkora baj van a hátországukban. A ragály elérte Mozambikot. A WHO hivatalnokai elkezdték számon tartani, hányan haltak meg az egészségügyi dolgozók közül, és ráébredtek, hogy a halálozási arány példátlan. Nemsokára egész Kelet-Afrika haldokolt.
A világ többi részét ez mégsem rendítette meg. A járvány sújtotta országokat karanténba helyezte a nemzetközi közösség. Az epidémia megmaradt egynek a sok afrikai gond közül.
Ugandában és Kenyában parázsláznak nevezték el a betegséget, mert a szerencsés túlélők bőrén égési sebhelyhez hasonló hegek maradtak. De hamarosan civilizált nevet kapott, amikor Sir Phillip Runciman Mombasában izolálta a megdöbbentően újszerű vírust. A Runciman-kór sikeresen egyesítette a vírusos betegségek erejét és hatásait az általában baktériumfertőzésnek tulajdonított kellemetlen tünetekkel. A kezdeti jelek a kolerára emlékeztettek, a szervezet rohamosan kiszáradt a hányás meg a hasmenés miatt, de közben a vírus - eddig nem ismert módon - megtámadta az idegrendszert is. A hamarosan bekövetkező második stádiumban a bőr foltokban megráncosodott és elhalt - elszíneződött hegek maradtak rajta -, a legsúlyosabb esetekben pedig elkezdett kettéválni az agyvelő. Ez embertelen fajdalommal járt, és a legtöbb esetben halálhoz vezetett. Az áldozatokat három kategóriába sorolták: kezelés nélkül akár nyolcvanöt százalékuk is meghalhatott, aztán voltak, akik túlélték a krízist, de maradandó agysérülést szenvedtek, és nem mindig tudták ellenőrizni a testi funkcióikat; a legszerencsésebbeknek csupán a külsejük torzult el.
A Runciman-kór kérdése még a zairei csapattelepítés sietős tervezésének valamelyik fázisában vetődött föl. Egy volt csupán a sok gond közül, amely a vezérkari főnökök egyesített bizottságát foglalkoztatta. A kormányon azonban eluralkodott az érzés, hogy nincs vesztegetni való idő; féltek, hogy Kinshasában valaki ellenpuccsot követ el, és ez a jogszerűség látszatát adhatja Shaba dél-afrikai megszállásának. A Külügyminisztérium pedig megnyugtatta az elnököt és a Nemzetbiztonsági Tanácsot, hogy sem a Zaire - vagyis a Kongó - folyam középső és déli szakasza mentén, sem Dél-Zairében semmiféle jele nincs a járványnak, legalábbis a hatalmon lévő Magasztos Demokrata Párt biztosítékokat adott erre. Shaba tartományban pedig végképp semmi veszély nem fenyeget.
A kinshasai nagykövet ennek nyomatékosítására hazatáviratozott, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok tekintélye és nemzeti érdekei forognak kockán. Az igazat megvallva, akad ugyan egy-két Runciman-kóros eset az őserdő mélyén, de az amerikai katonákra és polgári személyzetre ez nem jelent veszélyt, amennyiben ésszerű óvintézkedéseket tesznek.
Az amerikai hadsereg megkezdte a csapattelepítést.
A Külügyminisztérium részletes megállapodást kötött a zairei kormánnyal „az Egyesült Államok erőinek hatékony és az ország nyugalmát meg nem zavaró hadrendbe állítására”. Az amerikai katonák nem hagyhatták el a kinshasai repülőtér közvetlen környékét, amíg át nem dobják őket a délkeleti Shaba tartományba. A külügyi szóvivő elmondta a sajtónak, miszerint a megegyezés célja az, hogy még a látszatát is elkerüljék Zaire amerikai megszállásának s annak, hogy elfogadhatatlan mértékben avatkoznak be az ország belügyeibe. De a helyszínre érkező amerikai katonák csakhamar rájöttek a korlátozó rendszabályok igazi indítékára.
Kinshasa nyomornegyedeiben dühöngött a járvány. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a zairei katonák fellázadtak, amikor azt a parancsot kapták, hogy takarítsák el a kór áldozatainak holttestét. A legsötétebb középkort idézték a külvárosi utcák.
A helyszínen működő amerikai főparancsnokság azonnal jelentette, mi a helyzet. De a katonák küldetéstudata, elkötelezettsége most sem ingott meg. A XVIII. ejtőernyős hadtest és a légierő hadszíntéri parancsnoksága - afféle „majd mi megoldjuk” szellemben - szigorú karantén-rendszabályokat léptetett életbe. Kénytelenek voltak azonban kivételeket tenni. Az amerikai parancsnokoknak és tervezőknek találkozniuk kellett a megfelelő zairei szervekkel, a szemetet el kellett szállítani a repülőtér területén kívülre, és a magasabb rangú tiszteknek eleget kellett tenniük bizonyos társadalmi kötelezettségeknek, ha nem akarták megsérteni a helybéliek érzékenységét.
Mire a hadsereg kínnal-keservvel megkezdte a csapatáthelyezést a délnyugati vitatott területre, nyilvánvalóvá lett, hogy a Runciman-kór - vagy ahogy a katonák gyorsan átkeresztelték, az RK - nemcsak az afrikai szegényeket sújthatja.
A hadművelet mégis rendjén haladt a maga útján. A 82. ejtőernyős hadosztály második dandárja hibátlan harctéri ugrást hajtott végre a Kolwezi környéki szavannán, Shaba szívében. A várost már elhagyták a dél-afrikai csapatok, de előbb mindent felgyújtottak. Az ejtőernyősök gyorsan kiépítették a légi hídfőállást. És leszálltak az első csapatszállító repülőgépek. A dél- afrikaiak nem mozdultak, nem avatkoztak bele. Még a helyzetüket sem lehetett meghatározni. Minden jel szerint visszavonultak, kiürítették a tartományt.
Folytatódott az amerikai csapatok áthelyezése, de mostanra már nem jelentett többet fáradságos logisztikai gyakorlatnál. A shabai hadszíntéren, a kinshasai hadtestparancsnokságon meg Washingtonban mindenki örömmámorban úszott. Eldöntötték, hogy a katonáknak csak addig kell a helyszínen maradniuk, amíg rendet nem csinálnak, és jelenlétük egyértelművé nem teszi minden érdekelt fél számára, hogy Amerika fenntartások nélkül támogatja a jelenlegi zairei kormányt.
Amikor Taylor eszméletre tért, felüvöltött fajdalmában. Koponyája hátsó részében valami kalapált, és ettől gyötrelmet okozott minden egyes lélegzetvétel, minden mozdulat, de a mozdulatlanság is maga volt a kín. A szemét mintha borsba mártott ököllel találták volna telibe, a fejét meg abroncsként szorította a rákapcsolt pilótasisak. Aztán rájött, hogy a hátában is kegyetlenül fáj valami, és ez a valami nem engedi, hogy megmoccanjon.
Mégis megmozdult. Vadul felugrott, amikor eszébe jutott, hogy a gépe talán lángokban áll. Letépte a biztonsági szíjazatot, és üvöltve vetette ki magát a pilótafülkéből, akár egy rémült gyerek. Nadrágszára fennakadt a gépen, hasra zuhant, a földnek csapódó súlytól megremegett az, ami megmaradt a helikopter törzséből. Tébolyultan rángatta a nadrágját, próbált elszabadulni, s amikor a szövet végre elszakadt, lábikráját felsebezte az éles fém. Azt érezte, hogy a világ nem más, mint a fajdalom kifogyhatatlan forrása, és nyüszítve összegömbölyödött - közben azt hitte, üvölt -, és várta még mindig, hogy meghaljon.
Nem égett semmi. A megtépázott géptörzs kimeredt a feldúlt szavannából, a Gatling géppuska úgy csüngött róla, mint egy leszakadt körömdarab, orra egy törpe, durva kérgű fát szimatolt. A farrész hiányzott, a rotorlapátok törött ujjak módjára lógtak. A rakéták odalettek, talán útjukra indultak az utolsó pillanatban, vagy lesodródtak, amikor a gép az aljnövényzetben bukdácsolt. Taylort annyira meglepte, hogy életben van, nem égett meg semmije, és a gépe legalább úgy-ahogy egyben maradt, hogy csak egy hosszú pillanat elteltével jutott eszébe a fegyverkezelő tiszt.
Semmi sem történt úgy, ahogy eltervezték. A harcban erősebbnek, gyorsabb röptűnek kellett volna lenniük az ellenségnél. Úgy tervezték el, hogy diadalmasan repülnek haza. És ha az ember annyira hősies és önfeláldozó, hogy a végén lezuhan, első dolga az, hogy a bajtársára gondoljon. Taylor azonban nem tudott másra gondolni, csak a fajdalmára, a saját rémületére, a mindent elborító rettenetre, hogy megéghet elevenen.
A fegyverkezelő tiszt úgy hevert az ülésében, mint egy rongycsomó. Meg se rezdült. Mozdulatlan volt, mint a megnyomorodott géptörzs.
Fiatal ember volt, frissen jött a repülőiskoláról. Ha megkérdezték Taylort, miért választotta lövészének a század legzöldfülűbb tagját, mindig azt felelte, ő a felelős azért, hogy a fiú megfelelő kiképzést kapjon. Meg aztán olyan embert keresett, aki még alakítható, és megteszi, amit mondanak neki. Nem valami rigolyás öreg csirkefogó, aki egy tucat parancsnokot is átvészelt már.
Taylor alig ismerte a lövészét. Mint szakaszparancsnok, mindig két lépés távolságot tartott a többiektől, és e vezetési technikájához hozzájárult alapvetően zárkózott természete. Most, amikor - kóválygó fejjel, háborgó gyomorral - fektéből fölnézett a gépben rekedt, meg se moccanó emberi testre, döbbenten látta meg benne összes kudarcának summázatát.
Nem így tervezték el. Semmit sem csinált jól, mindent elrontott. A százada szanaszét hever a pusztaságban, és az az ember, akiért Taylor közvetlenül is felelősséget vállalt, most holtan, eszméletlenül vagy mozgásképtelenül fekszik, feljebbvalója, a hetvenkedő dragonyos kapitány pedig megmentette a saját életét úgy, hogy közben egyetlen más élőlényre sem gondolt. Nem így képzelték el.
Ugyanakkor Taylor képtelen volt elfojtani valósággal fizikai örömét, amely megmagyarázhatatlan módon nagyon hasonlított a nemi élvezethez - boldoggá tette a tudás, hogy csakugyan életben maradt, hogy túlélte.
Föltápászkodott, félig nyomorék mozdulattal, félig valami kurta lábú állat módjára, és rángatni, döngetni kezdte a pilótafülkét. A fémkeret meggörbült, nem lehetett kinyitni. Végül egy kővel kellett bezúznia az ajtót. A lövész közben nem mozdult, csak a sisakja meg a felsőteste remegett meg kissé, válaszul az energiahullámokra, melyeket Taylor otromba mozdulatai küldtek végig a gép testén.
- Ben?
Semmi.
- Ben! Jól vagy?
A lövész nem felelt. De Taylor annyira már tudta fókuszálni a tekintetét, hogy lássa, az embere lélegzik, ha erőtlenül is.
Sötét foltok éktelenkedtek a lövész pilótaruhájának mellrészén, és egy jókora légy szállt le rá a névkitűző mellé.
- Ben! - Taylor meglazította a fiú túlméretezett sisakját, s levette, vigyázva, nehogy sérülést okozzon.
Amikor a lövész két halántéka kibukkant a sisak kagyló formájú oldalrésze alól, feje furcsán félrebillent.
A nyaka el volt törve. Ilyen súlyos sérülésbe bele kellett volna halnia. És most mégis felnyögött. Végre.
- Úristen - mondta Taylor, és fogalma sem volt, mit kell ilyenkor mondani vagy tenni. - Úristen, bocsáss meg. Nem akartam, hogy bajod legyen. Úristen.
A fiú szeme nem nyílt ki. De újból felnyögött, Taylor nem tudta, fájdalmában-e csupán, vagy ezzel válaszolt a hozzá szóló embernek.
- Ben! Hallasz engem? Érted, amit mondok? - Taylor sírva fakadt szégyenében, kudarcában, keserűségében. - Nem tudlak kihúzni innét. Nem érted? Itt kell maradnod, bekötve. Nem mozdíthatlak meg. Érted...
Még egy légy szállt a lövész arcára, és kényelmesen sétált az orr alatti megalvadt vérfolt felé. Taylor elhessintette, vigyázva, nehogy a fiú fejéhez érjen, ne tegyen még nagyobb kárt benne. Nézte a kéreggé alvadt vért, és rájött, hogy órákon át ülhettek itt, mielőtt ő magához tért volna.
Hol van ilyenkor a mentőhelikopter? Az egész világ némán hallgatott.
A lövész olyasféle hangot adott ki, mely inkább egy megsebzett állat, mint egy ember torkából jöhetett volna. Aztán váratlanul, teljesen tisztán kiejtett egyetlen szót:
- Vizet.
Olyan reménytelen volt az egész, hogy Taylornak újra eleredt a könnye. Nyomát se találta magában a szuperpilótának, a rettenthetetlen dragonyosnak.
- Ben... az ég áldjon meg... most nem ihatsz. Nem adhatok neked semmit. Nem szabad megmozdítanod a fejed.
A lövész nyöszörgött. E hangból még nem derült ki, hogy igazán eszméletén lett volna. Az az egyetlen szó talán csak kitörés volt a kómából, az álomból.
- Kérek... vizet.
Ahogy a délutánból este lett, a lövész időről időre vizet kért, vagy ezt motyogta: „inni”. Szeme egy pillanatra sem nyílt ki. Taylor a gépről leszakadt lemezekből valami napvédőfelét fabrikált a sebesült fölé, de igazából sehogy sem lehetett enyhíteni a szűk pilótafülkében uralkodó hőséget. Taylor megpróbálta legyezni összetört társát. Fáradsága nevetségesen hiábavaló volt. Hamarosan behúzódott a roncs sovány árnyékába, és kibiztosította nyomjelző pisztolyát, hogy azonnal jelt adhasson, ha a meghallja a felderítő helikopterek hangját. Megpróbált fukarul bánni a vésztartalékba kapott vízzel, de nemigen ment. Egyre szörnyűbb szomjúság gyötörte. És mégis, valahányszor engedélyezett magának egy csöppnyit a savanyú nedvességből, a lövész újra meg újra vízért könyörgött, mintha nézné, amint Taylor iszik, és azzal vádolná, hogy megissza az ő fejadagját is. Taylor időnként felállt, és elhessegette a legyeket a sebesült arcáról és kezéről. Hamarosan visszaszálltak rá. A lövész ajka már megduzzadt és nedvedzett.
Az éjszaka közepén a fiatalember hangja ébresztette föl Taylort. Iszonyú, reszelős suttogás volt. De most nem innivalóért könyörgött. Valakihez beszélt, aki nem volt ott:
- Nem küldhetsz el. Nem akarom. Nem. Én nem... nem akarok elmenni onnan... - Azzal nyöszörögve visszahullott álmába.
Taylor ismét megpróbált életet verni a rádióba. Sikertelenül. És a tartalék adóvevője odalett, amikor lezuhantak. Félt tüzet gyújtani, hátha olyasvalaki látja meg, akinek nem kellene, hátha inkább odavonzza a vadállatokat, mintsem elriasztaná. Képtelen volt újra elaludni, miután fölébredt a lövész delirálására. Egész teste csupa fajdalom volt. S ami még rosszabb, most már egészen tisztának érezte a tudatát. Ráeszmélt: hiába akarja, hogy a lövész életben maradjon, hiába akarja kegyetlenül, ha választás elé kerülne, habozás nélkül a saját életét mentené meg, nem a másik emberét. Mindig önzetlennek, önfeláldozásra késznek hitte magát. Most azonban tisztán látta, hogy mindenekelőtt élni akar, hogy a saját élete fontosabb számára, mint bármely más emberé. Az az esztendő, amelyet Kolumbiában töltött tanácsadóként a kábítószer-háborúban, nem tette igazán próbára. Bár az őserdőkből meg a dombokról lövöldöztek rájuk egy keveset, legnagyobb ellenségük az unalom volt, és Taylor azt képzelte magáról, hogy rettenthetetlen, százszázalékos katona. De a századosi sávok a vállán, az összes szó, amit elmondott a tucatnyi ünnepségen, dédelgetett énképe... röhej az egész. Amikor felelősséget kellett volna tanúsítania, kudarcot vallott, és hiába próbálta észérvekkel mentegetni magát. Még most is, ha választhatna fél tucat barátnője valamelyikének meleg, biztonságos ágya meg a sebesült fegyverkezelő tiszt mímelt ápolgatása között, habozás nélkül hozná meg döntését. Ahogy ott ült, nyakig félelemben, a fájdalmasan tiszta afrikai ég alatt, rájött, hogy élete huszonkilenc évében sohasem ismerte önmagát. A férfi, akit a tükörben látott, pusztán egy öltöztetőbaba volt.
Újfajta, éles fajdalom ébresztette föl szendergéséből, és a reggeli fényben épp csak ki tudta venni a hangyákat, amik a testét marták, zabálták a feltépett lábikrája húsát. Felugrott, friss rémülettel csapkodta magát, vadul táncolt, öklével nyomta agyon a parányi fenevadakat, kaparta a bokavédőjét meg a csizmáját, rángatta pilótaruháján a cipzárakat, miközben a harapások terjedtek a lábán.
Miután félmeztelenre vetkőzött, megnyerte a csatát. Lihegve és vacogva indul el, hogy megnézze a fegyverkezelőt.
A fiú arcát ellepték a hangyák. Szeme nyitva, pislogott, ez volt az egyetlen jele, hogy szeretne ellenállni a rovarhadnak. Pupillája nem rezdült, egyenesen a szétroncsolt műszerfalra meredt. De semmi kétség: élő ember szeme volt ez. Érző emberé.
- Ne! - üvöltötte Taylor. Megpróbált tébolyult dühében is gyengéd maradni, úgy söpörte le a rézvörös rovarokat. De olyan iszonyú harag szállta meg, mintha az ő arcán lakomáznának. Hiába vigyázott, a lövész feje elfordult ferde tengelyén, s a fiú felnyögött. Aztán megmozdult a szinte fölismerhetetlenné dagadt arc közepén a szempár, és tökéletes világossággal nézett föl Taylorra.
- Nincs értelme, uram - suttogta a lövész hihetetlenül nyugodtan. - Az egész testemet ellepték. Érzem. - Elhallgatott egy pillanatra, mintha valami nem túlzottan fontos csalódását taglalná. - Féltem, hogy itt hagy. Azt hittem, dühös rám, mert nem lőttem.
Taylor óvatosan lehúzta a cipzárt a fiú pilótaruhájának elején. A fémfogak között a hangyák kitódultak a külső szövetre. Látni sem lehetett a fülke padlóját, a lövész csizmáját a vörös hemzsegéstől.
- Adjon inni, kérem.
Taylor érezte, hogy a bokáján megint másznak fölfelé a hangyák.
- Csak egy kortyot.
- Ben, az ég szerelmére... ha adnék...
- Tudom - mondta a lövész. Megduzzadt szemhéja mögül könny szivárgott. - Mindegy. Inni akarok.
Taylor sietve hozta a dupla kulacsot.
- Ben...
A lövész behunyta szemét. - Nem tudok beszélni... - mondta. Mintha egész lénye ökölbe szorult volna, hogy elviselje az ésszel föl nem érhető kínt.
Taylor, amilyen gyengéden csak tudta, a lövész ajkához emelte a kulacsot. De a száj már halott volt. Óvatosan csorgatta bele a vizet, közben a hangyák az ő kezén is elindultak fölfelé.
A fiú megrándult, fuldoklott. Feje előrenyeklett, torkából gurgulázás tört fel, teste nem fogadta be a vizet.
Taylor majdnem elejtette a kulacsot. De önfenntartó ösztöne erősebb volt. Visszahúzódott, alig pár csepp vizet hagyott mellécsordulni. S noha a hangyák úgy égették kezét és alkarját, akár a tűz, szorosan visszacsavarta a kupakot. Aztán előhúzta pisztolyát, és homlokon lőtte a fegyverkezelő tisztjét.
A térképnek eleinte semmi hasznát nem vette, annyira egyforma volt a táj, úgyhogy ment, amerre az iránytű mutatta az északot. Amikor a föld felett repült, nem volt nehéz szépséget találni a vad szavannában meg a bozótos vidékben, de gyalogszerrel járva monoton rémálom volt: a hőség, a férgek, a tövisek és a kígyók pokla. Egy napon át gyalogolt kínok közepette, míg a távolban fel nem tűntek a bányatelep meddőhányói. Aztán elfogyott a vize. A meddőhányók őrjítő módon ugyanakkorák maradtak, a bozót pedig beleakaszkodott, mintha mindenáron vissza akarná tartani. Pilótaruhája leszakadozott a karjáról, és húsig fölmart bőrét égette a verejték. Páni rémületben tüzelt pisztolyából a közvetlenül előtte fölágaskodó kígyóra. Vacogni kezdett, és éberen álmodni. Világos pillanataiban nem tudta, a félelem gyötri-e jobban, vagy a kiszáradás. Erőnek erejével a céljára összpontosított, és kényszerítette magát, hogy ne kalandozzon el, és nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy talán már rég kiürítették a tábort, mire ő odaér. A vízre gondolt, és a biztonságos pihenésre... olyan helyen, ahol a természet álnoksága nem lepheti meg álmában.
Amikor végre alkonyatkor a tábor közelébe ért, kétségbeesetten kereste az élet jeleit. De egyetlen helikopter sem volt az égen. Az ideiglenes utakon egyetlen kocsi sem verte föl a port. Tébolyult idegesség fogta el, meggyorsította lépteit, szinte szaladt, botladozva, sérüléstől merev háttal, mintha gerincét egy darabba forrasztották volna.
Vizet. Nyugalmat.
Szédelgő, gyors léptekkel kerülte meg azt a meddőnyúlványt, amely eltakarta szeme elől a tábort. Aztán kimeredt szemmel leült a porba.
A bázis helyén feketére égett roncstelep fogadta; megcsonkult helikopterek és járművek feküdtek torz nyugalomban a megszaggatott sátorponyvák és álcahálók között.
Nem hallották a rádión küldött figyelmeztetését. Vagy nem reagáltak idejében. Vagy elsöpörte őket ugyanaz a technológiai túlerő, mely eltüntette századát az égről.
Végül kóválygó fejjel föltápászkodott, és kóborolni kezdett a sereg után maradt romok között. Nem minden pusztult el. Megmaradt néhány kocsi, egy tábori konyha, mindenféle harci felszerelés, sőt még egy értékes víztartály is. Holttesteket azonban nem látott. Híven az amerikai hagyományhoz, az előmerészkedő túlélők magukkal vitték a halottaikat és sebesültjeiket. De mást szinte semmit. Az egyemeletes irodaépület tetején elfelejtve lógott bénán a piros-fehér dragonyos zászló.
Taylor ráébredt, hogy iszonyú dolog történhetett velük. De sem együttérzésre, sem felháborodásra nem volt képes. Egyszerűen csak rosszul volt, és mint a beteg emberek, csak magára tudott figyelni. Túl mohón itta a vizet a tartály csapjából, aztán hagyta, hogy fejére csorogjon a hűvösség. Fájdalmas volt, innen tudta, hogy csúnyán leégett. De ez annyira mellékes volt, hogy nem is vesztegetett rá több gondolatot. Pihenni akart.
Az afrikai sötétség úgy zuhant le, mintha odafont elengedték volna egy nehéz függöny zsinórját, és Taylor az irodaépület törmelékhalmain át felbotladozott a lapos tetőre, oda, ahol a dragonyosok zászlója csüngött reménytelenül. Remélte, hogy itt semmiféle állat nem háborgatja majd. Kimerültségében már gyermek módjára rettegett az apró csúszómászóktól, de még a legyektől is. Azt érezte, túl sokat kellett már szenvednie a természet rémségeitől, és szeretett volna békében maradni egy ideig.
A nap ébresztette föl. Hirtelen felült a betonon. Helikopterek. Helikopterzúgás. De miközben nagy nehezen talpra állt, hogy az eget kémlelje, már rájött, hogy csak légyzümmögést hallott.
A lába nagyon gyönge volt, vigyázva kellett lemennie a lépcsőn. Megint ivott, most már érezte a víz ízét is, savanyú volt és langyos. A konyhakamionban fejadagdobozok hevertek szétdobálva. Az étel gondolatára is émelygés fogta el. De a nap reményteljesnek ígérkezett. Végtére is él. És jó néhány működőképes jármű közül választhat magának. Még egy kamiont is magával vihetne. Vagy egy könnyű terepjárót. Most ébredt rá, hogy a végén akár meg is menekülhet.
Lassan, de módszeresen cselekedett. Egy könnyű kisteherautót megrakott élelmiszeres dobozokkal, tízgallonos benzineskannákkal, vizeskannákkal. Átkutatta a helikopterroncsokat, soha nem használt túlélőkészleteket talált. Lőszert, gyufát, elsősegélydobozokat, rakétapisztolyokat. Még a legrosszabb állapotban lévő roncsokból is ki tudott bányászni egyet-mást. De működő rádiót nem talált. A hátrahagyott legkorszerűbb készülékekből mindent kitöröltek, a programokat is. Valakinek eszébe jutottak a biztonsági rendszabályok.
Az irodaépületbe civil telefonvonalakat is bekötöttek, de most mind süket volt. Sikerült viszont tisztességes térképgyűjteményt összegyűjtenie a hátrahagyott készletből - némelyik elavult már, másokon nagy, részletezés nélküli foltokat hagytak, de még így is sokkal inkább meg lehetett bízni bennük, mint abban az egy darab helyi repülőstérképben, ami a zsebében foszladozott.
Tervet készített. Nincs értelme, hogy Kolweziba menjen a harci helyzet megfelelő ismerete nélkül. Jobb, ha északnak indul, nagyjából a Lualaba folyót követve, amennyire a vidéki utak és ösvények lehetővé teszik. A sátrak foszlányai közt átvizsgálta a katonazsákok és táskák tartalmát. Saját, túlontúl nagyméretű repülőszsákja elégett, de a közkatonák sátrai helyén talált ráillő egyenruhadarabokat. Még egy rakás pornólapot is magával vihetett volna, de megelégedett egy hálózsákkal.
Útra készen állt. Még remegett a lába, de szentül meg volt győződve, hogy sikerülni fog. Még a régi tűz egy szikráját is megérezte, az jutott eszébe: George Taylor mérkőzése Afrikával, második menet. Összehajtotta a környék térképét, és a sebváltó mellé szuszakolta. Úgy fölszerelkezett pisztolyokkal és késekkel, mint egy cowboy valami rajzfilmen. Aztán ráadta a gyújtást. De amikor a tetőn meglátta az elhagyott dragonyos zászlót, megállt a keze.
Fölkecmergett a lépcsőn. Egyik kezével belemarkolt a vászonba, a másikban tőrkést tartott, azzal vágta le a lobogót a rúdról, és napok óta először mosolyodott el, mert észrevette, hogy valami vidám fiatalember takaros nagybetűkkel ráírta a dragonyosok nem hivatalos jelszavát:
SZART SEM ÉR, AKI NEM DRAGÓ
Taylor összehajtogatta a zászlót, és belecsúsztatta egyenruhájának egyik túlméretezett zsebébe. Másodpercekkel később pedig elhagyta a vereség színhelyét, hogy elinduljon a kontinens legyőzésére.
Négy hónapig tartott az útja. Remélte, hogy kapcsolatba léphet a hadsereggel a Lubudiban felállított kisegítő hadtestparancsnokságon, de csak egy csomó raklapot és üres hordót talált, szerelősátrakat meg egy kifosztott tábori kórházat, amelyet sorsára hagytak az amerikai katonák, s ahová beköltöztek a környékbeli hajléktalanok. A táborban mindenfelé az RK-áldozatok hullái hevertek, senki nem merte megérinteni őket, nem hogy eltemetni. Taylor elhajtott, remélte, a kocsin átvágtató ellenszél elfújja a fertőzést, nem akarta megkockáztatni, hogy kérdezősködjék, mert ehhez személyes érintkezésre lett volna szükség.
Haladt a folyó mentén. A többi amerikai valahol nyugaton vagy északnyugaton állomásozhatott, de azt nem tudhatta, milyen messzire szorította vissza őket a háború. Egyetlen reményét a folyó jelentette, meg a parti városok távoli, bűzös sora. Bukama is haldokolt, de a közigazgatás maradványai meg néhány belga misszionárius felvették a harcot, elégették a holttesteket. Taylor már mérföldekkel az előtt megérezte a bűzt, hogy elérte a kisváros rendezetlen szélső utcáit, de soha életében nem tapasztalt semmit, amivel azonosíthatta volna. Az egyik kompátkelésnél egy libanoni felajánlotta, hogy mindent megvesz, amit Taylor hajlandó eladni a rakományából, de ő eltökélte, hogy nem vesztegeti el a kincseit, inkább aprólékosan adagolja magának az élelmet a Kinshasába vezető hosszú úton. Taylor pidgin-angolsággal feltett kérdéseire a libanoni dühösen válaszolt, helyi kifejezésekkel megtűzdelt francia nyelven, úgyhogy csak annyit értett meg belőle, hogy a libanoni nem tudja, hol vannak amerikaiak, és nem is érdekli, hol vannak amerikaiak. Ezenkívül Taylor csak a „halál” szót fogta fel, mert az sokszor elhangzott. Nem sokkal ezután, amikor a táj riasztóvá kezdett válni, Taylor kocsija megállt egy földút kellős közepén. Taylor semmi módon nem tudta újra elindítani. Nem volt más választása, ott kellett hagynia az összes kincset, amire a libanoninak annyira fájt a foga.
Gyalog folytatta útját, néha fölvette egy rozzant teherautó, máskor ragállyal átitatott kompokra meg folyami hajókra szállt. Időnként rájött a hasmenés, durván megkínozta, aztán enyhült, aztán megint megrohanta a fajdalom. Mindannyiszor megkörnyékezte a félelem, hogy mégis elkapta a Runciman-kórt, de gyomorgörcsnél és parazitákkal megtelt beleinek gonoszságánál nagyobb baja nem volt. Aztán megölte első ellenségét - nem ilyen katonai dicsőségről álmodott egy szemvillanással előbb lőtte le a banditát, mintsem az lőhetett volna, aztán a cinkosát, a pultost is ledurrantotta, s nézte, hogyan csúszik ki a fekete kézből a régi vadászfegyver. Megint egy csapda a haldokló ország vándorainak.
Ezer mérföldet tett meg, míg el nem jutott a nagy vízesésekig és Kisangani kísértetvárosáig - a lakosságot először megritkította az AIDS, most pedig lemészárolta a Runciman-kór. Itt nem kapott senkitől segítséget, de a megélhetésükért kétségbeesetten harcoló kurvák, akik a jórészt használatlan kereskedelmi útvonal mentén éltek, felvilágosították, hogy igen, nagyon nagy háború van.
- Kinshasa. Senki beszél.
Amerikaiak?
Aranyfogú mosoly.
Dél-afrikaiak?
Széttárt karok.
Az elaszott prostituáltak rettentően szerettek volna a kedvére tenni, de Taylor képtelen volt megértetni magát gimnáziumi franciatudásának foszlányainak segítségével. Két éven át ült figyelmetlenül az órákon, nem járt más az eszében, csak az előtte ülő sovány, szőke lány, aki folyton a nyelvtankönyve fölött ábrándozott. Most, felmérhetetlen messzeségben a kamaszkorától, nem jutottak eszébe a becses szavak. Az egyik kurva Taylor felé emelte a karját - egy parafahamuval vékonyan bevont csontot.
Semmitől nem menekülhetett. A posta nem működött, a telefon csak emlék volt. Nem maradt más, csak ami a legszükségesebb: silány ennivaló - megnevezhetetlen anyagok csúsztak át az ember belein -, a rémálomból előlépő kurvák, akik azt képzelték, hogy szakadozott uniformisának zsebe a gazdagságot rejti, meg a hihetetlenül rugalmas kereskedők, akik a menetrendet nem ismerő hajókon utazgattak föl-le a folyón. Taylor gyászoló városokon és semmiféle életjelt nem mutató falvakon haladt át. Őserdőben és bozótosban a Runciman-kór túlélői barangoltak. Volt, aki koldult, sokan megőrültek. Taylor leginkább azon lepődött meg, hogy milyen gyorsan megtanult semmit sem látni, közönyösnek maradni.
A nagy vizek mentén eljutott hozzá néhány töredékes hír a háborúról, minden időrendből kiszakítva. Az egyik folyó partján egy kereskedővel üldögélt - majomhús-saslikok és rikító pamutszövetminták között -, s a férfi elmondta, hogy az amerikaiak nagy tüzet csináltak, de részleteket nem tud a dologról. Nagy tűz, nagy tűz. Csak amikor Kabalóba ért, akkor vágta mellbe a múlt idejű eseményről szóló közlés, amit egy világvevő rádión hallott: az Egyesült Államok hetekkel azelőtt kis hatóerejű nukleáris fegyverrel csapást mért Dél-Afrika fővárosának, Pretoriának a kormányzati negyedére. Az utolsónak életben maradt egészségügyi tanácsadó megengedte Taylornak, hogy átböngéssze a vécében felhasználásra váró régi újságokat. Taylor rémült sietséggel lapozta át őket. Nem értett semmit. Lassított, hogy naptár szerinti rendbe tudja rakni a jelentéseket.
A dél-afrikai hadsereg csapdát állított fel, és összehangolt, széles körű támadást indított a Shaba tartományban állomásozó meg a Kinshasában maradt amerikai csapatok ellen. Ugyanazon a reggelen, amikor Taylor századát letörölték az égről, dél-afrikai kommandók és zairei lázadó egységek a földön felrobbantották a fölöslegesen Kinshasa mellé telepített tizenhat B- 2-es bombázót. A gépek darabonként több mint egymilliárd dollárjába kerültek az Egyesült Államoknak. A dél-afrikaiak kézigránátokkal, plasztikbombákkal és kézifegyver-lövedékekkel pusztították el őket - olyasmivel, amit egy közkatona is megvehet egyhavi zsoldjából. Shabában a dél-afrikaiak japán gyártmányú csatakopterei - fedélzeti harci lézereikkel és forradalmian új elektronikájukkal - új fejezetet nyitottak a hadviselés történetében. A kilencvenes években az Egyesült Államok - a szovjetekkel egyetértésben - nagyarányú haderőcsökkentést hajtott végre, és miközben a létszám összezsugorodott, nem vezettek be új, korszerű fegyvereket a légierő és a haditengerészet iszonyúan költséges fegyverrendszerein kívül, amelyek a gyakorlatban nem bizonyultak használhatónak. Az egyetlen program vált be - bár költségvetését fukarul mérték -: a stratégiai űrvédelem, a Sivatagi Pajzs hadművelet után pedig csak egyetlen haderő vívott nagyobb harcokat, a csontig lecsupaszított szárazföldi hadsereg, amely sorozatosan beavatkozott a dél-amerikai kábítószer-háborúba. De még ezt az akciót is hátráltatta, hogy alaposan csökkentették a légierő szállítókapacitását - ez volt az ára, hogy tovább pénzelhessenek valami látványos bombázóprogramot. Miközben a szállítógépek a világ minden pontján le-leszálltak, a lopakodó bombázók pedig a nevadai sivatag fölött őrjáratoztak, a gyalogság machetékkel vágott magának utat Latin-Amerika dzsungelein át, s elkeseredetten, de sikeresen harcolt a narkómilliárdosok jobb fegyverzetű bandáival szemben. Amikor a hadsereget Zairéba vezényelték, a harcászati felszerelése a legjobb esetben is egy generációval elmaradt a japánokétól - ez különben javarészt olyan technológián alapult, amit Amerikában fejlesztettek ki a stratégiai űrvédelem támogatására.
A XVIII. ejtőernyős hadtest keményen küzdött, de a dél-afrikaiak egy percre sem engedték ki kezükből a kezdeményezést. A japán harci elektronika áthatolhatatlan volt az amerikai rendszerek számára, és jól képzett hírszerzőelemzők hiányában a katonai hírszerzés nem tudott mit kezdeni a felszerelésével. A dél-afrikaiak azonban mintha mindig tudták volna, hol helyezkednek el az amerikai csapatok, és mik a gyenge pontjaik. A japán elektronikus ellenintézkedések és ellen-ellenintézkedések süketté és vakká tették az amerikaiakat, aztán az égre száguldottak a japán csatakopterek, nyomukban pedig újabb hagyományos repülőgépek mértek csapást - üzemanyag-levegő robbanófejekkel - a jenki katonákra.
Az amerikai elesettek száma olyan gyorsan nőtt, és annyira nyilvánvaló lett a hadsereg tehetetlensége, hogy a XVIII. ejtőernyős hadtest parancsnoka - az elnökkel folytatott hosszas tanácskozás után - tűzszünetet kért. A dél-afrikaiak rá se hederítettek, és továbbra is támadták az észak felé, képzelt biztonságba tartó amerikai menetoszlopokat. Végül a hadtestparancsnok a további emberveszteség elkerülése érdekében bejelentette, hogy a Shabában maradt összes amerikai csapat leteszi a fegyvert. Válaszul a dél-afrikaiak továbbfejlesztett napalmot vetettek be egy ötven mérföld hosszú amerikai menetoszlop ellen.
Az Egyesült Államok elnöke kiadta a parancsot, hogy a Reagan, az ország legújabb - ballisztikus rakétákkal felszerelt - nukleáris tengeralattjárója, amely az Indiai-óceánon állomásozott, mérjen csapást Pretoriára.
Egy folyóparti állomásról Taylor végre rövidhullámon elérte az Egyesült Államok kinshasai nagykövetségét, ahol annyit közöltek vele, hogy - tekintettel az országban uralkodó állapotokra - az ő esetében nem tartják szükségesnek a személyre szabott evakuációs intézkedést. Segítség nélkül kell megtennie további ezer mérföldet a Zaire folyón.
Asztmásan ziháló gőzhajókon utazott. A legénység evezőlapáttal taszította a vízbe a halottakat, és a kapitányok annak reményében vergődtek végig hajójukkal a csatornákon és az áramlásokon, hogy a következő kikötő olyan lesz, ahol a ragály már felégette önmagát. Az egyik haldokló hajón Taylor kinyitotta a latrina rozoga ajtaját, s egy hullát talált odabenn, a férfi a lyuk fölött ült, nadrágja letolva, zsebei kifordítva. Egy másik álmatlan éjszakán pisztollyal riasztotta el a betegeket, akik mindenáron részesülni akartak a csodálatos orvosságból, ami életben tartja a fehér embert. És csakugyan, mintha valami rendkívüli erőnek lett volna birtokában, olyan biztosan közlekedett a holtak és a haldoklók között. Nem szennyezte be más, legföljebb a saját mocskának a bűze. Azt kezdte gyanítani, hogy valamiféle természet adta immunitása van, s mire Kinshasába ért, egy rongyos uniformison, a dögcéduláján, félig üres pisztolyán meg az összehajtogatott, verejtékfoltos piros-fehér dragonyos zászlón kívül ez a hit volt egyetlen tulajdona.
Kinshasa - útjának célja, az álmok városa - az egész vándorlás legszörnyűbb állomásának bizonyult. Azt várta, hogy visszafogadják a fehér civilizáció biztonságot adó kebelére, aztán végre eltűnhet erről a döglődő földről. De amikor az amerikai nagykövetség épületcsoportjának bejárata felé vánszorgott, egy csomó zilált, szakállas figura - a védőruhás tengerészgyalogosokból álló őrség - ráfogta a fegyvereit. - Ne jöjjön közelebb. Ne érintse meg a kaput. - Taylor dükitörésére végül előbújt az irodából egy tengerészgyalogos-tiszt, de csak annyira merészkedett közel, hogy kiabálva megértsék egymást. Közölte, hogy ha Taylor valóban az Egyesült Államok fegyveres erőinek kötelékébe tartozik, legyen szíves elmenni a katonai repülőtérre, a fegyveres erők összekötő hivatalába. Ha ott mindent rendben találnak, majd evakuálják az Azori-szigeteken levő karanténtáborba. Mostanra szinte minden amerikai katona eltávozott, visszavonták őket a tűzszünet örve alatt - ez volt a pretoriai atomcsapás egyetlen gyakorlati haszna.
Taylor gyűlölte ezt az embert, de szomjazott a hírekre - a háborúról, a saját világáról, bajtársairól és hazájáról. A tengerészgyalogos-tisztet azonban csak az érdekelte, hogy minél előbb véget vessen a beszélgetésnek, és visszamehessen a kapu mögé.
A folyó mentén a beletörődés hangulata uralkodott el a járvány nyomán. Mindenki úgy érezte, hogy a betegség az istenek akarata, és nincs hová rejtőzni előle. Hiába volt hangos a gyászdal meg a jajveszékelés, a bozótosban meghalok csöndben maradtak. De Kinshasa szedett-vedett civilizációs kísérletei közepette a ragály csak tovább torzított és züllesztett mindent. Taylor egy árva cent nélkül gyalogolt át a városon, s most, amikor ilyen közel került a meneküléshez, újra elfogta a félelem. Csupán akaratának összpontosításával tudott továbbhaladni. Az utcákon közlekedő kevés autó egyike sem állt meg, hogy fölvegye az idegent, és szorosan föltekert, leszigetelt ablakokkal jártak a rekkenő hőségben is. Az emberek meghalni jöttek ki az utcára, nem bírták tovább a kunyhók meg a korhadó eleganciájú gyarmati villák korai sötétségét. A nemrég meghalt zaireiek bőrén bíborfeketék voltak a hegek, de a szerencsés életben maradottakon hamuszürke foltok éktelenkedtek, mint megannyi savmarás. És hiába tombolt a járvány, a városban szilaj tempóban zajlott az élet. Üvöltő gyerekek fosztották ki a holtakat és az élőket, új, gyilkos játékokat találtak ki a mellékutcákon, és a betegségtől elcsúfítottak közt divatba jött a selyemálarc használata. A folyó mentén tétován próbáltak kezdeményezni a halálukat váró nők, a fővárosban viszont derűs fátylakat viselő prostituáltak szólongatták az arra járót muzsikáló hangon, játékosan, fenyegetően. A lepusztult kocsmák és kávézók lármás forgalmat bonyolítottak le, és amikor Taylor elkerülte a belőlük kitóduló emberi tajtékot, örült, hogy ennyire szegénynek látszik, és ezért arra sem érdemesítik, hogy megöljék. Mindaz után, amit látott, nagyon is logikusnak találta, hogy ha valamikor meggyilkolják, az most lesz, hosszú útjának végén. Úgy érezte, valahányszor bántatlanul túljut egy utcasarkon, becsapja sorsát.
Ami aztán a legmakacsabbul kísértette Kinshasából, az egy nagydarab férfi meg egy piros selyemálarcos nő nyilvános közösülése volt. Egy ajtónak dőltek neki valami szemétkupacokkal teleszórt mellékutcán. A férfi nem is változtatott ritmust, csak megfordította fejét, és közönyös kutyatekintettel bámult az idegen szemébe.
- Igen, uram - mondta Taylornak a veterán főtörzsőrmester, amikor végigvezette a repülőtéri fogadórészleg fertőtlenítő zuhanyozóján -, egy kicsit meglátszik magán a kimerültség. De majd rendbe hozzuk.
A zuhany forró cseppjei mintha éppen csak eljutottak volna bőréig a felgyülemlett mocsokrétegen át. A főtörzsőrmester egy veszélyeshulladék- gyűjtőbe hajította Taylor egyenruhájának minden maradványát. Ki akarta dobni a szennytől ragacsos csapatzászlót is. De amikor megpillantotta a Taylor arcára kiülő kifejezést - talán az őserdei téboly árnyékát, talán azt a tekintetet, amelyet a folyóparti kocsmában láthatott a bandita meg a pultos, egy szemvillanással a halála előtt -, az öreg katona inkább adott Taylornak egy különleges zsákot meg egy elismervényt, amely megígérte, hogy az átvett tárgyat fertőtlenítik, és visszajuttatják tulajdonosának.
- Azt hiszem, ezt az országot piszkosul összerondították - mondta a főtörzsőrmester jó hangosan, hogy Taylor is hallja a zuhanyfülkében.
Taylornak még nehezére esett a beszéd. De a tiszthelyettes folytatta - lehet, hogy megérezte, hogy a bozótból most előbújt, félőrült tisztnek erre van szüksége, vagy talán csak afféle nagy dumájú tiszthelyettes volt -, locsogott a háborúról meg a nőkről meg az élet szüntelen, apró bosszúságairól. Csodálatosan ismerős jelenség volt Taylornak: az Otthon hőzöngő, káromkodó, örökösen fáradt szimbóluma. Taylor a saját szavaival akart válaszolni. De nagyon nehezen ment. Sokkal könnyebb volt engedni, hogy bőrén végigfolyjon a fertőtlenítőszeres vízáram.
- Én mondom, az maga a pokol - folytatta a főtörzs. - Százados úr, én voltam Kolumbiában kilencvenhéttől kilencvenkilencig, és egypárszor Bolíviába is átvezényeltek. De akkora rakás szart, mint itt, sehol se láttam. Vissza kellett volna adni az indiánoknak.
- Én... én is voltam Kolumbiában - próbálgatta hangszálait Taylor.
- Tényleg? Kivel? Én a hetedik gyalogsági hadosztályban szolgáltam. Tudja: „Túl lazák a harchoz”, meg ilyesmik. Jó ég, micsoda kibaszás.
- Én a hatvannegyedik repülődandárnál voltam. - Taylor keze megállíthatatlanul remegett, miközben a szappant igyekezett forgatni a lezúduló víz alatt.
- Ja, azoknál. Persze. Lehet, hogy valamikor fel is vett a gépére.
- Csatakopterekkel repültem.
- Akkor mázlija volt. Rágondolni is utalok, micsoda km volt fölkecmeregni azokon a hegyeken. Csupa dzsungel. Úristen, mennyit átkoztuk magukat. Ha nem sértem meg vele. Még ki se húztuk a seggünket az ajtón, azok a kopterzsokék már fel is szálltak. Ez persze semmi ahhoz képest, amit a haditengerészet művelt, amikor alánk gyújtottak a dél-afrikaiak.
- Micsoda?
- Nem hallott róla, uram? Ja, persze. Biztos az őserdőben csatangolt. Amint elkezdtek szaporodni a hullák - főleg az RK-sok -, az a derék csatahajó- és hordozóraj, amelyik a part mellett tanyázott, egy pillanat alatt elhúzta a valagát. Megvédik és megőrzik az erőiket, ez volt a duma. Miközben arról volt szó, hogy nem akarnak beteg roncsokat felvenni a drágalátos hajóikra. Hát menjenek a fenébe. A légierő pedig csak azért szállít még minket, mert az elnök megparancsolta. Hát nem szemétség? A szegény katonát mindenki hagyná, hadd dögöljön meg az árokban. Azt hiszem, úgy saccolták, ebből nem lehet sem kitüntetés, sem előléptetés.
- Ne vicceljen. Akkor hogy a pokolba várták, hogy evakuáljunk?
A főtörzs elnevette magát, kacajától visszhangozott a betonbunker. - Azok a nyálas légierősök... azt akarták, hogy kössünk le charterjáratokat. Azt mondták, kevésbé költséges. Naná. Gondolom, egy kicsit félnek a lövöldözéstől, amióta húszmilliárd dollárjuk veszett oda, mikor egy pár zsivány felrobbantotta a B-2-eseiket. Ahogy a tengerészek mondták: Muszáj az erőket megóvni és megőrizni.
Taylor legyőzte kézremegését, és elzárta a csapot. Kilépett a keskeny fülkéből, és keményen dörzsölte magát a törülközővel, mint aki mindenestül le akarja törülni magáról az elmúlt négy hónapot. A tiszthelyettes végigmérte, megcsóválta a fejét.
- Magára aztán ráférne egy rendes ebéd, százados úr.
Taylor a meg nem betegedettek egyik evakuációs csoportjával repült el az azori-szigeteki karanténtáborba. Ahogy ott feszengett újonnan kapott, kényelmetlen egyenruhájában, zsebében a frissen sterilizált dragonyos zászlóval, és a légierő gépe süvöltve fölemelkedett Afrika földjéről, az őrnagy élete legnagyobb megkönnyebbülését élte át. Belelapozott a Stars and Stripes régi számaiba, de még az egyhangúan rossz hírek sem tudták tönkretenni jókedvét.
A szállítógép gyér világítású utasterében megtudta: a Pretoriára mért nukleáris csapás elég volt, hogy kikényszerítse a dél-afrikaiak visszavonulását. Amúgy is kimerítették minden tartalékukat. De Amerika többet vesztett, mint amennyit nyert. Az egész világ elítélte az Egyesült Államok lépését. Senki nem érzett együtt vele, még a legközelebbi szövetségesei sem. Sőt, az esemény óriási lendületet adott a teljes nukleáris leszerelést követelő mozgalomnak. A japánok ürügyként használták a támadást arra, hogy példátlan méretű kereskedelmi háborút indítsanak. Japán néhány évtized alatt lassanként kiszorította az Egyesült Államokat, sőt az Európai Közösséget is a kulcsfontosságú piacokról, például az elektronika és a fejlett szerszámgépek terén - most pedig bejelentették, hogy nem kötnek üzletet olyan országgal, amely nem szakítja meg kereskedelmi kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Tokió közölte, hogy ez erkölcsi kérdés. A japánok annyi engedményt mégiscsak tettek, hogy továbbra is hajlandók voltak eladni az Egyesült Államoknak, mert a teljes embargó ártatlan embereket taszítana ínségbe.
Az amerikai kormány ráébredt tehetetlenségére. Sok olyan tárgyat, amely nélkülözhetetlen az új technológiai társadalom működéséhez, nem tudtak hazai gyártmányú cikkekkel helyettesíteni, és a japán pótalkatrészek nélkül az amerikai gazdaság egész egész ágazatai heteken belül megbénultak volna. A hadviselés hirtelen olyan dimenziókat öltött, hogy a lopakodó bombázók meg a nagy flották mit sem értek önmagukban. A katonai gépezet mozdulni sem tudott volna az Egyesült Államokban tervezett, de Japánban továbbfejlesztett és olcsóbban előállított gépek nélkül.
A média gazdasági Pearl Harborról hangoskodott, de az újságokat Jokohamában gyártott nyomdagépeken nyomták, a kommentárokat japán felszereléssel sugározták, és Panasonic, Toshiba meg Hitachi márkájú, magas felbontású tévéken vették. Nemigen remélte senki, hogy a közeljövőben sor kerülhet az újabb midwayi csatára. Stratégiai katonai válasz szóba sem jöhetett, nemcsak azért, mert az Egyesült Államok látványos kudarcot szenvedett Afrikában, és világszerte heves Amerika-ellenes érzelmek uralkodtak, hanem azért is, mert Japán Űr- és Légköri Védelmi Komplexuma sokkal fejlettebb volt a csak részben működésbe állított amerikai űrvédelemnél - bár ez utóbbi adta az ihletet és a technológiai kezdőlökést a japánok munkájának.
Az Egyesült Államokat hibáztatták mindenért, még a Runciman-kór elterjedéséért is. Az Európai Unió némi elégtétellel nyugtázta Amerika megszégyenülését, és gyorsan megfeledkezett arról, hogy kezdetben támogatta a beavatkozást. Általános volt a vélemény, hogy az amerikaiak megkapták, amit megérdemeltek. Az európaiak gratuláltak maguknak, amiért olyan hatásosan lebontották az Észak-atlanti Szövetséget még a kilencvenes években. Kinyilvánították, hogy a háború nem old meg semmit, és büszkén mutattak saját miniatürizált hadseregeikre - épp csak egy látványos díszszemlére voltak elegendőek -, mint a költségtakarékoság példáira abban a világban, ahol a Kelet és a Nyugat beteg óriásai egyaránt kudarcra vannak ítélve. Az európai diplomácia alaptörekvése az volt, hogy megállapodjék a piacok felosztásáról Japánnal és a kevésbé erős csendes-óceáni gazdaságokkal, még akkor is, ha a japánokat csak komoly engedményekkel lehet megbékíteni. Végtére is - okoskodtak az európaiak - hazai piacukra semmiféle hatással nem lesz a megegyezés. Ráadásul az Európai Közösség a szíve mélyén éppúgy nem törődött a külvilággal, mint Kína.
Csak egyvalamire nem készültek föl: a Runciman-kórra és a bénító hatásra, melyet a világgazdaságra gyakorol. Csak a japánoknak sikerült valóban hatásos karanténintézkedéseket életbe léptetniük. Az országot gondosan elszigetelték, de egy nagy okinavai átrakóállomáson át folytatták exportjukat.
Taylor átlapozta az áldozatok listáját, egyelőre nem volt hajlandó alaposabban szemügyre venni. És arra sem tudta rászánni magát, hogy elolvassa a vesztett csatározásokról szóló jelentéseket. De még ha olvasta is, nőttön nőtt benne az ellenállás. Ő életben maradt - és a hazája épp olyan biztosan kikeveredik ebből, mint ahogy ő kijutott a dzsungelból.
Végül aztán félredobta a szamárfüles újságokat, mert szemébe ötlött a szalagcím, mely így foglalta össze a beszámolókból megismert nyomasztó zűrzavart:
Kevés dologra emlékezett az Azori-szigetekről. Másra nem is, csak a sátorváros egyhangú unalmára - minden evakuáltnak kilencven napig itt kellett maradnia, egyik steril „alrészlegből” a másikba költöznie -, meg a meglepetésére, amikor arról értesült, hogy halottnak hitték, és utolsó rádióüzenetei nyomán, amelyeket egy amerikai katonai hírszerzőegység fogott, posztumusz kitüntették a Repülőskereszt első fokozatával. Emlékezett a Tucker Williams nevű hírszerzőtiszt - szintén százados volt - hosszú litániájára. Tucker megesküdött, hogy merő dacból életben fog maradni, csak azért, hogy helyrepofozza a szolgálatot. Taylor fél füllel hallgatta a történeteket arról, hogyan züllött el a katonai hírszerzés az előléptetések utáni hajszában: - Azok a melók voltak fontosak, amik békeidőben is kézzelfoghatóan kifizetődnek, péká, törzsfőnök, operatív tiszt, minden, amihez nem kell kemény hírszerzőtudás. És amikor az országnak szüksége lett ránk, annyi parancsnokkal és törzstiszttel és S-3-assal mentünk oda, hogy az ember meg se tudta számolni, de nem voltak elemzők és adatgyűjtés-irányítók és elektronikához értő tisztek, pedig nélkülük nem lehet háborúzni... és Isten az atyám, hogy én ezt rendbe hozom, még akkor is, ha puskatussal kell utat törnöm a vezérkari főnökhöz.
Taylor nem tudta biztosan, mit tartogat számára a jövő. Gyanította, hogy megmarad a hadsereg kötelékében, bár harctéri kudarca után úgy érezte, nem feltétlenül alkalmas erre a munkára. De főként bizonyítani akart, jóvátenni, amit elmulasztott. Vezekelni.
Nem félt a Runciman-kórtól, akkor sem, amikor a sátrában lakó másik két tiszt ágynak esett. Meg volt győződve, hogy valamiféle természetes ellenállóképesség megvédi a betegségtől. Ha Afrika nem tudta ledönteni a lábáról, az Azori-szigetek aztán végképp nem tud elbánni vele. Aztán egyszer csak fölriadt a saját sikolyaira és döbbenetes hasi fajdalmaira. Az első néhány másodpercben még sikerült elhitetnie magával, hogy csupán a sokféle parazita okozza a bajt, amiből a katonaorvosok még nem gyógyították ki. Aztán rászakadt az igazság, még mielőtt elvesztette volna az eszméletét.
Az első sokkon kívül semmire nem emlékezett a betegségéből. Hosszú alvás volt az egész, és amikor felébredt, a nagyra nőtt kölyök helyett egy szörnyeteg nézett vissza rá a tükörből.
Szerencséje volt, annyiban legalábbis, hogy szellemi képességei nem károsultak. Ez derült ki a tesztsorozatból, amit minden túlélővel elvégeztettek. Később a hadsereg felajánlotta, hogy elvégzik a plasztikai műtétet, mint minden katonán, aki szolgálatteljesítés közben kapta meg az RK-t. A járvány évei után a sebészek kifinomult eljárásokat dolgoztak ki a torz arcok helyreigazítására. Az eredmény sohasem volt tökéletes, de ahhoz elég, hogy az ember leüljön egy vendéglőben, s a többieknek ne menjen el az étvágyuk.
Taylor sohasem végeztette el magán a műtétet. A mellén függő érmek és szalagok sora egyre többet mondott el személyes életrajzáról történelmünk e zaklatott korszakában. De ha egyedül volt a tükörrel, akkor látta az ő igazi tiszti keresztjét: amelyik arra emlékeztette, hogyan is vallott kudarcot azon a tiszta afrikai reggelen.