2008
Howard „Merry” Meredith főhadnagy, a bársonyban született, ott állt a halottak között. Az egészségügyiek vállvonogatva odébbálltak, otthagyták a fiúval, akit az imént ölt meg. Rengeteg áldozat esett mindkét oldalon, igaz, a pontos számot Meredith még nem ismerte. Parancsok harsantak mindenfelé, ahogy a hadsereg lassan helyreállította az utcán a hétköznapi rendet. De Meredithnek a jajveszékelés meg a jól ismert parancsok nem jelentettek többet háttérzörejnél. Újabb helikopter repült mennydörögve a fejük fölé, a rászerelt hangosbeszélő figyelmeztette a helybélieket, hogy ne lépjenek ki a házukból. A rotor kavarta langyos szél belekapott a halott fiú laza ruhájába, mintha a zsebeit akarná átkutatni. Hát igen, erre is biztosan sor kerül majd.
A vér vöröse kevésbé volt rikító, mint a fiú öltözékének színei. Az utcai ellenállók csicsás egyenruhája. Meredith egy jelmezbálra se vette volna föl ezeket a műselyem göncöket meg aranyozott láncokat. Majdnem olyan idegenek voltak számára, mint a zairei nők tilitarka nyomott pamutruhái. Látni se bírta őket.
És mégis, hozzá tartoztak. Hogy miért, azt sehogy sem értette, de valami szellemileg gyanús módon, talán tanulás, beleképzelés, belemagyarázás révén. A halott fiú szeme mintha felduzzadt volna, fehérségében elütött a mélybarna és fekete arcbőrtől. Ennek a kamasznak semmiféle méltóságot nem kölcsönzött a halál, inkább olyan volt, mint valami régi, közönséges rajzfilm figurája. A tökkelütött vándorénekes, aki összeakad egy kísértettel.
Nincs összefüggés - bizonygatta magának Meredith. - Hülyeség az egész. Aztán hirtelen rájött, mennyire jók a fényviszonyok. Az évszakhoz nem illő fény volt, lágy, mégis nagyon tiszta. Már elült a tűzharc füstje, és a holtpontra jutott város felől szinte teljesen eltűnt a szmog. A nyomornegyed már-már festői látványt nyújtott, ha az ember félredobta tömérdek előítéletét. Íme: egy szegény városrész valami csinos, délies városban. Édes semmittevés, nagyon jó fényviszonyok közepett. Meredith nem is értette, miért nem igazodik el jobban ilyen príma megvilágításban.
Merry Meredith, a kiváltságos gyermek, aki magabiztosnak, jóképűnek és feltűnően intelligensnek született, alig tudta visszatenni pisztolyát a tokba. Elfordult a fiútól, akit az imént megölt, és osztogatni kezdte embereinek a parancsokat. Hangjában az olyan színész bámulatos magabiztossága csengett, aki visszahátrál a színpadra, miközben a kulisszák mögött összeomlik az élete.
Hosszú út vezetett idáig Ann Arbortól, szülővárosától, ahol először találkozott komolyabb előítélettel: szüleinek előítéletével, amikor pályát választott. Mindig szeretettel gondolt szüleire, hálás volt nekik mindenért, és csak azt sajnálta, hogy felnőttként sosem talált annyi időt, hogy leüljön és megmagyarázza nekik, életútja miért tért el szükségképpen ennyire az övéktől. De úgysem tudta volna megfogalmazni. Annyi minden múlott az érzelmein, a megérzésein.
A pestis olyan dühvel söpört végig az egyetemek professzori karán, mintha bosszút akarna állni, amiért a kollégiumokat már üresen találta. Mindegy volt, hogy liberális-e az áldozat vagy konzervatív, matematikus vagy Chaucer-kutató, a Runciman-kór különös mohósággal tarolt a tudomány emberei közt. Apja történész volt, aki egész életét annak szentelte, hogy újraértelmezze az Egyesült Államok történelmét a kisebbségek szemszögéből, szociológus anyja pedig azzal küszködött, hogy megmagyarázza az afro-amerikai népesség statisztikai problémáit, holott bőrszíne ellenére családi háttere, neveltetése és életszínvonala már teljességgel elkülönítette a feketéktől. A pestis gyorsan lecsapott rájuk - mintha szüksége volna szakértelmükre -, mielőtt fiuk hazatérhetett volna Zaire káoszából, hogy még egyszer, utoljára megölelje őket.
Ha eszébe jutottak szülei, általában aranyfényű, csodálatosan zavartalan gyermekkorának háttere előtt látta őket, vagy azoknak a jeleneteknek a fényében, amikor felháborodottan, dühösen, de mindig a legjobb szándékkal tiltakoztak az ellen, hogy a katonai akadémiára menjen a fiuk. Meredith szája majdnem mosolyra húzódott, amikor felidézte egymásnak szánt szemrehányásaikat: Hol rontották el? Hol siklott félre az egész? Hogyan adhatták tovább értékeiket annyira hatástalanul, hogy a gyermekük katonatiszt akar lenni? Ha azt jelentette volna be, hogy homoszexuális vagy narkomániás, akkor sem érezhették volna magukat rosszabb szülőnek. A végén még abba is beleegyeztek volna, hogy otthonról járjon be a Michigani Egyetemre. Még a futball karrierjét is folytathatta volna...
Nos, valóban futballozott - az első győztes csapatban, amit a West Point-i Katonai Akadémia egy évtizede a pályára küldött. És a gyerekből, aki úgy dugta el szülei elől játék katonáit, ahogy más fiúk a félig megértett pornográf füzeteket, az Egyesült Államok hadseregének tisztje lett. Szülei eljöttek az avatására, de anyja vigasztalanul zokogott, apjának arcán pedig olyan sztoikus kifejezés ült, mintha fia feleségül vette volna a falu szajháját.
Ekkor ért véget a gyermekkora. Két nappal azelőtt, hogy végzett volna Fort Huachucában a hírszerző-alaptanfolyamon, módosított paranccsal a XVIII. ejtőernyős hadtesthez vezényelték Fort Braggbe. Egyenest oda kellett utaznia, eltávozást se kapott előtte. Majdnem az egész évfolyam így járt, hiszen a zairei válság idején a hadsereg csak kínlódva tudta felpumpálni a megmaradt kevés kulcsfontosságú egységet. Fort Braggban Meredith gyorstalpaló terepkiképzést kapott, átvette a menetfelszerelését, és felrakták egy szállító repülőgépre, hogy csatlakozzék új egységéhez, amit addigra már átdobtak Kinshasába.
Csupa várakozás volt, és csak néha rándult össze a gyomra egy-egy múló félelemrohamtól. Végre harcolhat. Amit a kiképzés során megtanult, azonnal hasznosíthatja. Drámai - bár ködös - lehetőségek sora tárult fel előtte.
De a harctérre nem jutott el. Ehelyett ott kellett maradnia a mocskos, járvány sújtotta kinshasai külvárosban, ülnie a hírszerző-munkaállomások mögött, bámulnia a színes elektronikus ábrákat, és tudta, hogy amit tesz, a legcsekélyebb mértékben sem változtatja meg a hadjárat kimenetelét.
És mégis tanult valamit. Megtanulta, mennyire üres minden, amit az iskolában tanítottak neki a háborúról, és főleg megtanulta, mennyire mély tulajdon amerikaisága. Akármennyit lázadozott is, szüleinek csak sikerült elültetniük benne a magját annak a hitnek, hogy biztosan van valami bűvös többlet az örökségében. Könnyedén megfestett afrikai freskósorozatuk olyan életbölcsességet ígért, amelyhez nem kellenek iskolák, az amerikainál mélyebb, gazdagabb emberséget, és olyan természet adta, hibátlan ragyogást, amelyhez nem érhetnek föl a nyugati félteke fázós, sápadt menekültjei.
Mit talált ehelyett? A dögvészt. És olyan fokú korrupciót, kapzsiságot, züllöttséget, hogy abba beleremegett a középosztálybeli lelke. Semmi jelét nem találta a lélek vagy az erkölcs magasabbrendűségének - az égvilágon semmi sem utalt a fekete faj rejtett nagyságára. Minden erejével ellenállt a rátörő afrikai valóságnak, az érzékelhető bizonyítékok ellen felháborodott dühvel harcolt, s még most sem volt hajlandó beismerni, hogy szülei ekkorát tévedtek az életüknek formát adó álmokban.
A végén kénytelen volt ráébredni, hogy több minden fűzi egy alabamai tahó fehér közlegényhez, mint a zaireiekhez. A kultúra, a mindent elöntő televízió, a videó, a játékautomaták, a zene, a reklámok, a tankönyvek, a társasági szokások, a komfort, a reggeli kukoricapehely meg az a rengeteg dolog, ami az embert zavarba hozza, a jó és a rossz cselekedetek közti egyszerű különbségtétel - mindez erősebb volt mindenféle valódi vagy képzelt faji kötésnél. A romantika helyett mocskot talált. Akárhogy nézte, az afrikaiaknak nem hiányoztak az ő testvéri érzései. Csak a pénze kellett nekik.
Azt írta a szüleinek, hogy a háború meg a járvány miatt nem sok alkalma nyílt, hogy igazán szemügyre vegye az országot, de a hatalmas folyam fölött gyönyörű a napkelte, és a növényzet csupa pompázó szín.
Aztán - bár továbbra sem értette, hogyan alakulhattak ennyire balul a dolgok az ő országa, az ő hadserege számára - sokadmagával bezsúfolták egy újabb szállítógépbe, aztán mehetett karanténba, az Azori-szigetekre. A sors véletlen kegye folytán a Runciman-kór elkerülte Meredith priccsét. A táborban olyan szörnyű volt a helyzet, hogy szinte mindenki biztosra vette: meg fog halni, vagy legalábbis egy életre tönkreteszi a betegség. A várakozó férfiak és nők között rohamosan nőtt az öngyilkosok száma. Amikor az utolsó buldózer is felmondta a szolgálatot, a még egészséges emberek osztagainak kellett kézzel megásniuk a sírvermeket. Elfogytak a hullazsákok. Ekkor a parancsnokság úgy döntött, hogy el kell égetni a holttesteket. Aztán jött az újabb parancs: a régebbi áldozatokat ki kell hantolni, és őket is el kell égetni. Meredith iszonyúan félt, de mindig a legveszélyesebb munkákra jelentkezett. Azt mondta magának: ez a kötelessége. Így vezekel azért, hogy biztonságban ücsörgött Kinshasában, miközben évfolyamtársai sorra elestek az ország mélyén.
Bár orrában mindig ott érezte a máglyák vegyszerszagú füstjét, és a bűz mintha megtelepedett volna a tüdejében, sohasem lázasodott be, bélrendszere nem robbant fel és bőrét nem csúfították el az afrikai hadjárat csakis itt megszerezhető emlékérmei. Az is megfordult a fejében, hogy talán valami különleges célból kíméli meg a sors, bár ezt a gondolatot idétlennek találta, és igyekezett elhessegetni.
A szigeten az élők csak egyvalamiről beszélgettek: arról, hogy hazamennek, biztonságos, egészséges hazájukba. De a Runciman-kór előttük szállt le a gépről, és mire Meredith a doveri repülőtéren szilárd földre tette a lábát, a ragály már végigsöpört Amerikán, ahogy az egész világon - részrehajlás nélkül. Az iskolákat meg az egyetemeket hamar bezárták. Aztán bezárták az éttermeket és a színházakat is. De a halálos vészt nem lehetett megengesztelni. A betegség szertekúszott a közlekedési gócpontokból, lehengeredett az államközi sztrádák lejtős kijáratain, végigszáguldott a másodrendű útvonalakon, lekanyarodott a megyei utakra, aztán a névtelen bekötőutakon eljutott a farmokra, a legelőkre, a bányákba. A középnyugati kisvárosok összeroskadtak és meghaltak a poros járdákon, végig a vidéki utak mentén, elvaduló szántóföldek között. De a legsúlyosabb csapás a nagyvárosokat érte.
A közszolgáltatások kegyetlen gyorsasággal mentek tönkre. A szabad társadalomban még elviselhető megelőző rendszabályok mit sem értek. A sebészmaszk meg a kesztyű semmivel nem volt hatásosabb, mint a középkori doktorok füstölője pestisjárvány idején. A járvány felfalta a köztisztasági munkásokat, a rendőröket, a közlekedési dolgozókat, a karbantartókat, az orvosokat és az ápolónőket. A városlakók nekivágtak kocsijukkal a vidéknek, kerestek valami érintetlen falut, ahol szobát vehetnének ki, és így terjesztették a betegséget, amíg ki nem fogyott a benzinjük, vagy el nem pusztultak betegen az út szélén. Vagy amíg a birtok tulajdonosa le nem lőtte őket. A kisvárosok meg a falvak megpróbálták lezárni a hozzájuk vezető utakat. De hát már képtelenség volt a világ többi részétől elvágva élni, hiszen a mindennapi kenyeret is valahonnan messziről szállították. És az RK kivétel nélkül mindig megérkezett, ha a kenyérszállító autó nem bukkant is föl.
A járvány a legrosszabbat hozta ki az emberekből. A csodás és költséges gyógymódjukat hirdető kuruzslóktól a tévés prófétákig, akik apokaliptikus fordulatokkal átkozták meg kortársaikat, majd pénzt követeltek tőlük, hogy közbenjárhassanak értük Istennél, az utcai bűnözőktől, akik gátlástalanul betörtek a betegek házába, hogy elrabolják, ami a szemük elé kerül, és megöljék a haldoklókat, az orvosokig, akik nem voltak hajlandók RK- sokat kezelni. Az emberek megtanulták, mit számítanak egymásnak és önmaguknak. Vidéken a seriffek vezette fegyveres önvédelmi csapatok kordont vontak a betegek otthonai köré, aztán porig égették a házakat a bennük lakókkal, élőkkel és holtakkal együtt. A szervezettebb körzetekben kórházzá alakították a középületeket és a Nemzeti Gárda fegyvertárait - de sokat nem tehettek a betegekért azon kívül, hogy pótolták az elvesztett folyadékot, és várták, hogy a páciens meghaljon vagy megmaradjon, kinek milyen szerencséje volt. Aztán kezdett elfogyni a fiziológiás sóoldat, mert a kereslet az égig szökött, a termelő laboratóriumok bezártak, és az elosztó- rendszer összeomlott. A feketepiacon vett folyadéktömlők ugyanannyi embert elpusztítottak, mint ahányat megmentettek. Lepuffantották a mentősöket és felgyújtották a kocsijukat, mert az a rémhír terjedt el, hogy főleg ők terjesztik a ragályt. A gyógyultak közül jó néhányan ráeszméltek, hogy családjuk vagy szerelmük, lakásadójuk vagy szomszédaik nem fogadják vissza őket, s a sebhelyes túlélők hobótáborai félig állandó településekké nőttek a sztrádák és a vasútvonalak mentén, és törvényen kívüli kolóniák ütöttek tanyát a nemzeti parkokban, ahol kevésbé fenyegetett a veszély, hogy éjféltájban lemészárolja őket a megveszekedett polgárőrség.
De a civilizáció vágya nem enyészett el teljesen. Mindig akadtak önkéntesek, férfiak is, nők is, akik józan eszük és ösztöneik ellenére mentősnek álltak, vagy vonszolták a tömegesen gyártott, belül vegyszerrel bevont hullazsákokat. Emberek, akiknek íróasztalnál, komputerek mögött telt az életük, kínnal-keservvel próbálták megmozdítani az utcákon felgyülemlett szeméthegyeket, mások a rendőrséget segítették vagy kamiont vezettek. Amikor az államok kormányzói szolgálatba állították a Nemzeti Gárdát, a gárdisták engedelmeskedtek - nem mindenki, aki felesküdött, de elegen ahhoz, hogy szétszállítsák az alapvető élelmiszereket, kiássák a sírvermeket, járőrözzenek azokon az utcákon és országutakon, ahol leginkább dúl a törvénytelenség. Soha nem lehetett megjósolni, kinek száll majd inába a bátorsága, s fogja menekülőre a dolgot, s ki kockáztatja majd az életét, hogy a közjót szolgálja. Sem a vallás, sem a bőrszín, sem az életkor, sem a jövedelem nem tette felismerhetővé a bátor embereket. De mindenütt akadt belőlük – annyi sosem, amennyi kellett, mégis mindig több annál, amennyit megindokolt volna az önfenntartás logikája.
A járvány Kalifornia nagy óceánparti városait sújtotta a legkeményebben. Los Angeles véghetetlen utcarengetegében a toldott-foldott infrastruktúra pillanatok alatt széthullott, és az életben maradt tisztségviselők meg az önkéntesek képtelenek voltak újra felépíteni. A Kelet-Los Angelesben és más lumpenkörnyékeken tanyázó fegyveres bandák évről évre nagyobb erőt képviseltek, és most már ők uralkodtak területükön, még azt is ők döntötték el, kijuthat hozzá a szűkös élelemforrásokhoz. És a járvány az ő kezükre játszott. Hamarosan terjeszkedni kezdtek, először végigportyázták a gazdagabb Los Angeles-i kerületeket, aztán a különítményeik feldúlták a környékbeli kisvárosokat, falvakat, magukban álló házakat - s eljutottak egészen Utahig. Ahogy az évtizedek során tagságuk és gazdagságuk nőttön nőtt, a bandák azt is megtanulták, hogyan mutathatnak magukról vonzóbb képet a világnak. Miközben az élelmiszer-szállítók féltek belépni a bandák ellenőrizte körzetekbe, hiszen tudták, hogy rakományukat még útközben elrabolják, a sofőröket pedig összeverik vagy megölik - már ha megkíméli őket a ragály -, a bandák szóvivői megszólaltak a közszolgálati rádió- és tévéműsorokban. Azzal vádolták a kormányt, hogy szántszándékkal terjeszti a Runciman-kórt a néger és csikánó gettókban, a kisebbségek túlélő tagjait pedig megpróbálja kiéheztetni. Még a kereskedelmi média is talált időt a bandák történeteinek közreadására, mert végre valami érdekeset adhattak az örökös ismétléseken meg a hivatalos közleményeken kívül. A gengszterek színes egyéniségűek voltak, kihívóak és szórakoztatóak.
Az állam megpróbálta bevetni a kaliforniai Nemzeti Gárdát Los Angelesben. Az osztagok ereje azonban nem ért föl a feladathoz, nagyon kevés kiképzést kaptak ilyen esetekre - vagy semmit. Valahányszor végighajtottak egy utcán, vagy gyalog bemerészkedtek, hogy konzervet osszanak vagy elvigyék a szemetet, megtámadták őket, és elkerülhetetlen volt, hogy a gárdisták előbb-utóbb tüzet ne nyissanak. Ilyenkor a médiariportok a Gárda embertelenségére meg az áldozatokra összpontosítottak. A jelentések olyannyira felháborították a közönséget, hogy az ország sok más városában is kitört az erőszak, olyan helyeken is, ahol addig még kordában lehetett tartani a helyzetet.
Los Angelesben az elektromos hálózat csődöt mondott, a vízellátás akadozott. A vékonyan csorduló víz is fertőzött volt. Holttestek hevertek az utcákon. A rendőrség és a Gárda be se tudta tenni a lábát Nagy-Los Angeles hatalmas területeire. Harcoltak, hogy megvédjék azokat a negyedeket, ahol még nem gyökereztek meg a bandák, s ez még hevesebb vádakhoz vezetett. Nemcsak a védelem nélkül maradt szegények nevezték őket fajgyűlölőnek. Hanem riporterek is, akik csakis telefonon folytattak oknyomozást, mert féltek kockára tenni az életüket olyan utcákon, ahol egyszerre uralkodott a bűnözés meg a ragály. A tévéállomások mindinkább a bandák videófelvételeire hagyatkoztak.
Egy Kingman nevű sivatagi kisváros nagyrészt elpusztult, amikor polgárai megpróbálták megvédeni a jobban felfegyverzett gengszterek ellen. A mészárlás miatt már az elnök is kénytelen volt foglalkozni a dologgal. Bár kormányának tapasztaltabb politikusai le akarták beszélni róla, az államfő kihirdette az országos szükségállapotot, és Nagy-Los Angelesbe vezényelte a szárazföldi hadsereget.
Csak önkénteseket fogadtak el a szolgálatra. A jelentkezők javarészt a betegség túlélői közül kerültek ki, ezért legalábbis Los Angeles egyik pusztító ellenségétől nem volt félnivalójuk. Így hát az elsőnek megérkező egységek a legrémületesebb látványt nyújtották az Egyesült Államok hadseregének történetében. De voltak másféle önkéntesek is, olyan férfiak, akik merő kötelességtudatból készek voltak mindenüket kockára tenni. A parancsnokok nem tudták, szégyelljék-e magukat a tömérdek ember miatt, aki nem állt kötélnek, vagy büszkék legyenek a többségre, mely csöndben aláírta a felelősségvállalásról szóló papírt, és megszolgálta a zsoldját. A harci szellemet tönkrezúzta az afrikai fiaskó - de ugyanez a hadsereg megtalálta magában a régi erőt, amikor még a Zaireinél is hálátlanabb küldetés várt rá.
Meredith főhadnagy begubózhatott volna viszonylag biztonságos állásába a massachusettsi Fort Devenben. Számítógépes elemzési modelleken dolgozott, amelyek megmagyarázni próbálták az afrikai kudarcot, s közben siratta szüleinek álmait. A járvány ezen a vidéken már csitulóban volt, és Meredith lassanként túltette magát a halálnak s a megnyomorodásnak azon a lidércnyomásán, amely Kinshasától az Azori-szigetekig kísérte, s amely egyre iszonyatosabb lett, habár a rémségek ismétlődése eltompította a tudatos gondolkodást. Meredith mindig is hiú volt a külsejére. És mégis félredobta az irodai munkát, hogy belépjen a Kaliforniába küldött különleges osztagba. Valahányszor megpróbálta tisztázni magában, mit csinál, elfogta a rémület, és sem hitetlenkedő parancsnokának, sem saját magának nem tudta megmagyarázni, miért hozta meg ezt az őrült döntést. Nem volt benne se logika, se értelem. Még csak olyan hírszerzői posztot sem tudtak ajánlani neki, amire voltaképpen kiképezték. Megürült viszont jó néhány gyalogsági és dragonyos szakaszparancsnoki poszt, mert a tisztek rendre meghaltak, amint beszívták Kelet-Los Angeles levegőjét.
Meredith egyszer csak azt vette észre, hogy egy szállítmánykísérő szárazföldi dragonyos szakasznak dirigál a 710-720-as államközi sztrádától keletre. Nem kapott különleges kiképzést. Nem volt rá idő. A szakasz állományából átlagosan hatvan százalék volt harcképes, és a századparancsnok is úgy festett, mint aki most kelt fel a betegágyból: arcát és kezét iszonyú Runciman-hegek rondították el. Bár azt rebesgették róla, hogy a zairei káoszból kiemelkedő kevés valódi hős egyike, Meredithnek össze kellett szednie lélekjelenlétét, hogy elfogadja feljebbvalójának üdvözlő kéznyújtását.
Meredith a senki földjére érkezett. A helybeli fehérek rettegtek, és nem bíztak meg benne. A hispánók olyan gyalázkodásokkal rontottak neki, melyeknek durvaságát a nyelvi válaszfal ellenére is felfogta, és terepjáróját döglött rágcsálókkal meg ürülékkel hajigálták meg. De a legkomolyabb gondja a fekete gengszterekkel meg a sleppjükkel volt. Mereditht leárulózták, s szidalmaikban az aljasságnak olyan mélységeit nevezték meg, amiket addig el sem tudott képzelni. Egyszer éppen csak mellette süvített el egy benzines palack. Amikor egy alkalommal késő éjszaka visszatért az őrjáratból, egy rothadó hullát talált a volánja mögött.
Hál’istennek, kevés ideje jutott önmarcangolásra. Mindig több volt a kísérni való konvoj, mint a kirendelhető dragonyos század, több mentőt kellett biztosítani, több utcán járőrözni, mintsem a legfeszesebb időbeosztással megoldhatták volna. És voltak olyan katonák is, akikre a szakaszparancsnokoknak folyton figyelniük kellett. A legénység fegyelmezése az egész akció egyik legnehezebb feladata volt. A fiatalemberek alig tudták türtőztetni magukat, hiszen a fegyverük meg volt töltve és ki volt biztosítva. Ami rosszabb: a bandák pénzzel, nőkkel, kábítószerrel akarták korrumpálni a katonákat - és nem mindegyik baka bizonyult szentnek. Az első három hónap alatt Meredithnek minden ötödik emberétől meg kellett szabadulnia - köztük egy csontsovány hegyvidéki fiútól, aki véletlenül épp a füle hallatára dicsekedett azzal, hogy csak azért jött Kaliforniába, mert itt törvényesen lehet niggerekre vadászni.
Aztán lassanként megfordult a helyzet. A járvány a jelek szerint délebbre kívánta tölteni a telet, s az élelmiszer-elosztó pontok, a járványkórházak, a karanténok rendszere mind jobban működött. A civilek közül is egyre többen jelentkeztek önkéntesnek, általában olyanok, akik túlélték az RK-t. Nappal a hadsereg őrködött a város rendjén, és az éjszakai közbiztonság is javult. A médiát sohasem cenzúrázták, de megkövetelték, hogy a helyszínre kiküldött riporterek tudósítsanak a statáriális övezetből, és kötelezték a tévétársaságokat, hogy jelöljék meg a másodkézből kapott videófelvételek forrását. Megszűntek a kontinens túlsó végéről, telefonon készített álriportok, s azok az újságírók, akiknek volt hozzá merszük, hogy elkísérjék a katonákat a legveszélyesebb körzetekbe, már sokkal kevesebb tapintattal beszéltek a bandákról. Voltak most is összecsapások, sőt, kisebb tűzharcokra is sor került. De az már nem volt kétséges, ki fog győzni. A hadsereg dolgát az is könnyítette, hogy feladatainak egy részét Nagy-Los Angeles területén átvette a Nemzeti Gárda.
A gengszterek elvesztették a fejüket. Egyre több katonát gyilkoltak meg az orvlövészek és késelők, és a bandák azzal fenyegetőztek, hogy kivégzik a civil önkénteseket. Dühödt ütközetre került sor a kaliforniai Fort Irwinben, amikor egynéhány szövetséges banda meg akarta rohamozni a gengszterek fogva tartására létesített internálótábort. Négy órán át dúlt a véres harc, a tábor őrségének egyszerre kellett védekeznie a kívülről támadó ellenség és a belső fogolylázadás ellen. Tucatjával estek el a katonák - és százával pusztultak el vagy sebesültek meg a gengszterek. A helikopteren érkező felmentő erők elállták a bűnözők menekülésének útját, és jó néhány támadó egyszer csak a tábor kerítésén belül találta magát a foglyokkal együtt, akiket ki akart szabadítani. A szökni próbálók még rosszabbul jártak. A járőröző katonák még hónapokon át találtak holttesteket a sivatagban.
Meredithnek megjött az önbizalma. Még most is elvarázsolt életet élt, nem találta el sem golyó, sem vírus, és hírszerzőkiképzése hasznosnak bizonyult azokban a vészhelyzetekben, amelyekkel dragonyos szakasza a Los Angeles-i utcákon szembesült. Sőt, mondhatni, még kedvence is lett volt századparancsnokának, akit közben előléptettek őrnaggyá, és kineveztek megbízott ezredparancsnoknak. Elődjét, egy alezredest a kocsijával együtt felrobbantotta egy bomba. Taylor őrnagy kemény, szófukar férfi volt, aki úgy mutatta ki részrehajlását, hogy legmegbízhatóbb tisztjeinek adta ki a legveszélyesebb feladatokat. Meredithnek, aki csak nemrég varrta fel a főhadnagyi rangjelzést, a többieknél is inkább kijutott a jóból, ő pedig élvezte a kihívást, és csöndben, feltűnés nélkül egyre hiúbb lett.
Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie. Meredith nem számított rá. Semmi különöset nem érzett aznap. Csak egy élelmiszer-szállító konvojt kellett elkísérnie a tizennégyes zónába. Lassan, elővigyázatosan haladtak az utcákon. A géppuskások készenlétben álltak a mindenes kocsik oldalánál. Figyeltek.
De nem volt mire figyelni. Nem láttak mást, csak a magához térő város küszködő, erejefogyott mozdulatait. Látták a nagy újdonságot: az újra kinyitott üdítős bódét, hallgatták a szokványos locsogást a belső hálózaton. Végighajtottak utcákon, amelyek mintha aludtak volna, aztán befordultak más utcákra, ahol már megindult valami kezdetleges forgalom. A huligánok persze hozzájuk vágták szokott szitkaikat, de már unták az egészet. Aztán letértek egy felszaggatott utcára, ahol Meredith egyszer egy pocsék éjszakán volt szolgálatban. Rutinszerűen zajlott minden.
Meredith kocsija a hosszú konvoj közepén helyezkedett el, innen tudta a legjobban ellenőrizni a haladást. Nem is látta, mi késztette megállásra a gépkocsisort. Az élen haladó járművek már befordultak a sarkon.
- Egyes-egyes, azonnal beszéljen - mondta a kézi mikrofonba. - Mi történik ott elöl? Vétel.
Idegesítően sokáig várt a válaszra, aztán utasította a sofőrjét, hogy váljon ki a konvojból, és hajtson az oszlop elejére. Már érezte az égett gumiabroncsok szagát.
Amint befordultak a sarkon, megpillantotta a füstölgő szemétbarikádot. A lépcsőházakból és a mellékutcákból, a boltokból és az alagsorokból szivárgott elő a tömeg. Meredith azonnal rájött, hogy a bandák finanszírozták ezt az „eseményt”.
A sofőr beletaposott a fékbe. Egy emberi test feküdt keresztben az úton. Nem lehetett megmondani, az RK áldozata-e, vagy csak valami helyi lakos, aki berúgott a csempészett szesztől. De a mikrobusz nem mozdult.
Meredith végre megpillantotta az oszlop elejét, és most már értette, miért nem válaszolt Rosario őrmester a rádión. A tiszthelyettest csődület vette körül.
- Egyes-egyes, nem szakadtam el. Tartson ki. Kilép. - Meredith átkapcsolt az operációs hálózatra. - Delta négyes-ötös, itt Tangó nulla-nyolcas. Vétel.
Az operatív háló készenlétben volt. - Itt Delta négyes-ötös. Mondja, nulla-nyolcas.
- Roger. Esemény a nyolcvannyolcas és hatvanhármas ellenőrzőpont között. Nagynak nézem. Úgy kétszáz marha, ismeretlen számú cowboy tereli őket. Füst nem látszik, de sejteni lehet, hogy ott vannak. Vétel.
- Elcé, nulla-nyolcas. A papa úton van. Tartson ki.
Meredith gyorsan számolt. Ha a helikoptereket fontosabb cselekmény köti le, a gépkocsizók fognak közbelépni - két-három perc, amíg felfejlődnek, legalább húsz perc az út ide -, hosszú lesz ez a félóra.
A távolból Meredith látta, hogy Rosario őrmester izmos mellkasa a tömeg fölé emelkedik. A nyitott jármű utasülésére állt föl, s megpróbálta túlordítani a csőcseléket.
- Kiszállok - mondta Meredith a sofőrjének. - Füleljen a rádióra. - Azzal a géppuskáshoz és a testőréhez fordult. - Tartsák nyitva a szemüket, fiúk. És ne csináljanak semmi hülyeséget.
Kisurrant a mindenes kocsiból, és lassú futólépésben megindult az elakadt kamionsor felé. Keze a pisztolytokján, de inkább azért, hogy ne csapkodja a derekát, s nem azért, mert elő akarta húzni a fegyverét. Az önmérséklet számtalan nehéz helyzetből kihúzta már. Ha az ember elviseli a heccelést meg az apró megaláztatásokat, életben marad. A bandák nem szívesen bocsátkoztak közvetlen csatározásba a hadsereggel.
Látta, hogy Rosario őrmester kezében sincs fegyver. Jó technika: magabiztosnak látszani, de nem nyíltan fenyegetőnek. Kötélidegzet kellett hozzá. Meredith azon törte a fejét, kik a Rosario kocsijára beosztott közlegények. Remélte, hogy uralkodnak magukon. A pánik mindent tönkretehet.
Eszébe jutott: Walters a sofőr. És Waltersszal nincs gond. Nyugodtan ül a fenekén. A géppuskánál Jankowski van. Ki is az a másik? Meredith nem emlékezett. Gyorsan küldték az utánpótlást. Kevés járműosztag és lövészüteg maradt változatlan összetételű.
Kalapált a szíve. A kapualjakba húzódó, járdákon ácsorgó civilek hideg tekintettel figyelték. Ez ellenséges föld, semmi kétség, és senkinek nem olyan a képe, mint aki önkéntes munkát akar végezni a Vöröskeresztnek.
Komor arcok. Haláltól meglegyintett arcok. RK-hegek, verekedések sebhelyei. Képtelenség megmondani, hány embernél van fegyver.
Meredith lassított, már lépésben haladt. Nem akarta, hogy idegesnek lássák. Már olyan közel jutott a csődület középpontjához, hogy hallotta a hangokat.
- Te kis mexikói fasz - provokálta egy bőrsapkás fekete férfi Rosariót. Kiabált, hogy az egész tömeg hallja. - Mit keresel itt? Nincs itt semmi szükség rátok, sem a puskáitokra. Az összes kaja, ami nálatok van, az összes szar a népé.
A tömeg zajosan helyeselt. Rosario megpróbált válaszolni, olyasmit kiáltott vissza, hogy a élelem már úton van a néphez, de a hangjából kihallatszott a bizonytalanság. Jó katona volt, de Meredith érezte, hogy a széles felsőteste nem feszül már olyan keményen. Hirtelen megérezte, hogy a csődülettel, az utcával, a légkörrel valami nincs rendjén. Nem tudta megfogalmazni, mi a szokatlan ebben az egészben, de a végzet elektromossága végigfutott a bőrén.
Rosario hibát követett el. Kétségbeesett, szinte hisztérikus hangon ráüvöltött a tömegre:
- Törvényszegők vagytok!
Jó páran elröhögték magukat, s nevetésük átragadt a többiekre.
Egy magányos hang közbekiabált: - Kurva anyád! - És egy automata fegyver hangja hirtelen - mintha óriási cipzárt rántottak volna le - megváltoztatta a tér és az idő törvényeit.
Meredith még nem jutott tovább a tömeg pereménél. Tekintetének gyújtópontjában Rosario volt. Látta a döbbent kifejezést a katona arcán, amikor megérezte a testében hirtelen lejátszódó változást. Kis kaliberű automata fegyverből lőttek rá - Rosario egy pillanatig mereven, gőgösen állt, képtelen volt elhinni, ami vele történik. Újra megszólalt a fegyver. Ekkor az őrmester hanyatt vágódott, eltűnt a fejek és vállak sokasága mögött.
Az utcában, mint valami kanyonban, innen is, onnan is megszólaltak a fegyverek. Meredith ösztönösen fedezéket keresett egy mellékutca bejáratánál, egy szemétkonténer mögött, s kibiztosította pisztolyát. S ekkor felismerte a hadsereg fegyvereitől, a mikrobusz környékéről származó hangot. Ő maga nem tudta, miféle célpontra lőjön. Csak rohanó civileket látott, egyiküknél sem volt puska. Két kamasz iramodott neki a mellékutcának, majdnem elsodorták Mereditht. Nem érdekelte őket más, csak a menekülés.
Meredith elhatározta, hogy vállalja a kockázatot: kinéz a fémpajzs sarka mögül. Rosarióék kocsiján bizonyára az életükért harcolnak a katonák. Ha ugyan el nem estek máris.
A csődület, amely eddig elválasztotta Mereditht az oszlopot vezető mindenes kocsitól, mostanra jócskán leolvadt. Vagy tucatnyi ember feküdt a földön, lehet, hogy megsebesültek, vagy egyszerűen csak féltek, és karjukkal védték fejüket. Rosarióék kocsijának motorháztetején egy géppisztolyos civil állt, és a bent ülőkbe eresztette minden töltényét.
Meredith térdre hullott, és két kézzel fogta meg a pisztolyát, hogy ne remegjen. Még így is kétszer mellétalált, csak a harmadik golyó ért célba. A fegyveres hátrarogyott, fejjel zuhant az aszfaltra.
A konténerről visszaperdült egy sorozat, hangosan, mintha egy székes- egyház harangja kongana. Meredith körülnézett. Lövöldözés mindenütt. De cél sehol.
Odalapult a konténerhez, szemével az utcát pásztázta. Egy nő kiszaladt valami kamion mögül, ahová addig bekényszerítették a röpködő golyók. Vakon futott Meredith felé. Aztán megtorpant, meredten állt. És bámult.
- Földre! - ordította Meredith.
De a nő csak bámult rá. Aztán futásnak eredt. Az ellenkező irányba. Megijedt az egyenruhás férfitól. Az itteniek másfajta világban élnek. Félig átért az utcán, s akkor, mintha megbotlott volna, hasra zuhant.
De nem volt ott semmi, amiben megbotolhatott volna. És ahogy ott feküdt mozdulatlanul, vörös folt terjedt szét a blúzán.
Meredith úgy sejtette, hogy látta a gyilkost. Rálőtt egy ablakra. De az árnyék már eltűnt.
A földön hasaló civilek közül sokan megpróbáltak oltalmat keresni, lassan kúsztak, igyekeztek nem felhívni magukra a figyelmet. De a levegőben egymást érték a golyók. És Meredith mindent megértett. Még akkor is, ha a boncolás nem a hadsereg golyóit találja az ártatlanok holttestében, a tömeghalált a hadsereg nyakába fogják varrni. Ezt a bandát csak az érdekli, hogy minél több legyen a halálos áldozat - mindegy, kik az áldozatok.
Talán egy perc telt el azóta, hogy az első golyók Rosario mellébe fúródtak. S Meredith meghallotta a gépfegyverek összetéveszthetetlen hangját.
Körülnézett. Aztán talpra ugrott, futott, hadonászott.
- Ne! - üvöltötte. - Ne! Hagyjátok abba!
A járműve lassan tört magának utat, gépfegyverrel tisztította meg maga előtt az utcát. Jöttek érte, hogy megmentsék.
- Tüzet szüntess!
A géppuska számára nincs biztos cél. Még több civil fog elpusztulni.
A fegyver szüntelenül vissza-visszarúgott, miközben a jármű lefékezett a hadnagy mellett.
- Nem esett baja, uram? - kiáltotta neki a sofőr.
- Elég! - ordított rá Meredith. - Tüzet szüntess!
De miközben beszélt, a géppuskás, mintha valami nevetséges rémületbe kergette volna a főhadnagy látványa, lerepült a járműről. A következő másodpercben tágra nyílt szemmel feküdt az aszfalton, és folyt a vére.
- Húzódjon vissza a kamionok közé - adta ki a parancsot Meredith. Azzal hasra vágódott a géppuskás mellé. - Hendricks, Hendricks, hall engem? - Megtapintotta a fiú nyaki ütőerét. Nem volt pulzusa. És a tágra nyílt szem nem rezdült.
Meredith a jármű felé mászott, és dühödten tüzelt a messzeségbe. Még mindig nem látta az ellenséget.
Kiürült a tára, átvetette magát a jármű hátulján, átpréselődött a géppuskaállás és a rádiók között. A sofőr és a testőr már leszállt, és a jármű túlsó oldaláról tüzeltek, az ormótlan kamionok közé szorulva. Fantomokra lőttek.
Meredith megragadta a mikrofont. - Minden Tangó állomás, minden Tangó állomás. Ötös terv, ötös terv. Vigyázat, orvlövészek.
A terv értelmében a szakasz többi járművének két oldalról teljes hosszában védenie kellett a konvojt, és figyelőállásokat kellett kiépíteni, hogy a kísérő egység leszállhasson, és minél több járművezető menekülését biztosítsa.
A tébolyult fegyverropogást üvegtörés hangja meg a golyóverte fém panasza kísérte.
Meredith az operációs hálózatra váltott. - Egyes-négyes, egyes-négyes: akció, akció. Nagyszámú baráti áldozat a megnevezett helyen. Az összes házból lőnek ránk a mocskok.
A hálózat megelevenedett: - Harci állomások, harci állomások. - Meredith fölismerte Taylor őrnagy hangját. Megnyugtató volt hallani. A pániknak nyoma sem volt benne. Ura volt a helyzetnek, rutinos, takarékos beszéd. Most már biztosan rendbe jönnek a dolgok.
Automata fegyverek tüze záporozott a mindenes kocsi elejére. Meredith látómezejének peremén a sofőr hirtelen égnek lökte a két karját, mintha el akarná kapni az arra repülő golyókat. Aztán kizuhant a jármű védettségéből, felsőteste átbukott a szélvédőn.
Meredith átvetette magát a jármű oldalán, és a földre hasalt. Új tárat ütött a pisztolyába. A térde kegyetlenül fajt, bár fogalma sem volt, mitől. Körülnézett, merre van a testőre.
A fiatal katona egy kamion sárvédője mögött kuporgott a nagy kerekek oltalmában, és zokogott. Meredith odaosont hozzá, és elkapta a zubbonyát. - Tűnj el innét, menj vissza a többiekhez. Maradj a kocsik túlsó oldalán. Eredj.
A fiú tökéletesen értetlenül bámult Meredithre, mintha a főhadnagy valamilyen idegen nyelven szólna hozzá.
Meredith nem tudta, mitévő legyen. Erre senki sem készítette föl. Eddigi életének még a legrosszabb pillanataiban is ura maradt a helyzetnek. De most úgy látszott, mindegy, mit csinál. Erre senki sem készítette föl. Könyökén-térdén megkerülte a mikrobuszt, odamászott a sofőrjéhez. Az már halott volt. Rengeteg töltény lyuggatta át, mintha egy orvlövész rajta gyakorolta volna a céllövést. Meredith megpróbálta visszahúzni a jármű mögé a holttestet. De újabb golyózápor válaszolt a próbálkozására. Visszavetődött a mikrobusz és a kamionok közötti parányi biztonsági övezetbe.
Látta magát lelki szemeivel, és feldühödött a látványon. Csapdába esett vad. Reszket. Miközben ez a söpredék bolondot csinál belőle. Dühében föltámaszkodott, és néhány lövést eresztett meg arrafelé, ahonnan az utolsó sorozat jött. De ettől csak még ostobábbnak és tehetetlenebbnek érezte magát.
Amikor körülnézett, már nem látta a kamion árnyékában zokogó testőrt. Remélte, jó irányba ment. Épp elég emberének élete száradt már a lelkén.
Haragja hirtelen átváltozott. Már nem tombolt, hanem valami nagy hidegséget érzett. A félelme is mintha megváltozott volna, szinte pozitív erővé vált, olyan energiává, melyet irányítani tud az erős akarat.
Tudatosan nem is döntötte el, de már akcióba lépett. Előresurrant. Lassan haladt a kamionok védett oldalán, keréktől kerékig lendült.
Amikor elért az első sofőrfülkéig, felnyúlt, és megrángatta az ajtót.
Zárva.
- Az ég áldja meg, menjen innét! Indulás! - ordította.
A fülkéből egy fojtott hang nagyon érzékletesen megmondta Meredithnek , hogy mit csináljon az anyjával.
Meredith a következő kamionhoz rohant. Hallotta, ahogy háta mögött már a saját emberei lőnek, jönnek segíteni.
Valami színes ruha villant. Fegyver. Fegyver. Egy géppisztolyos kamasz. Ugyanarra tartott, amerre Meredith: a sofőrfülke felé. Egy szemvillanásnyi döbbent szünet állt be, amikor az ellenségek felmérték egymást.
Meredith vakító élességgel látta a fiút. A részleteket soha nem tudja elfelejteni. Vörös-fekete-zöld kötött barett, mutatós dzseki, szemkápráztató ékszerek. Fekete szaténnadrág. És egy kurta, szögletes fegyver, a cső vége a cél felé emelkedik. Élénk, eleven, bonyolult, értelmes tekintet.
Meredith lőtt előbb. Egy tizedmásodperccel. Most már talált, és újból és újból tüzelt, azokban a pillanatokban is, amikor a kamasz a földre rogyott. Ellenségének tüze elakadt egy pár abroncsban, feltépte, felrobbantotta őket. A fiú furcsán idétlen mozgással hanyatlott a földig, esése fájdalmasabbnak látszott, mint maguk a lövések. Meredith - bizonytalanul - leguggolt egy lökhárító mögé, és zihált, mint egy izgatott állat.
A megtört város fölött szétterjedt a helikopterek összetéveszthetetlen, roppant dübörgése. A legfontosabb hangkulissza immár az előrenyomuló katonák kiáltozása és lövöldözése lett, ahogy lassan átvették az uralmat az utcán. Meredith már ki tudta venni a parancsszavakat, amint végrehajtják az utcai harc utálkozva begyakorolt mozgássorozatát.
Maga elé nyújtotta pisztolyát, lépésben elindult a görcsben rángó fiú felé. Ellenségének automata fegyvere biztonságos távolban hevert már, de Meredith mutatóujja ráforrott a ravaszra. Mintha elfogyott volna a levegője. Forrónak érezte az orrlyukát.
Tizenöt és tizennyolc év közötti kamasz. Eltorzultak a vonásai kínjában, nem lehetett tudni a pontos korát.
Ahogy Meredith közeledett, ellenfele mintha megnyugodott volna. Szeme körül kissé elernyedt a bőr. Fölmeredt a magas, egyenruhás férfira, aki most zúzta szét a rendet a testében. Meredith először nem hitte el, hogy a szempár mindent érzékel. De lassan fókuszra állt a fiú tekintete. Az egyéni mérkőzés győztesére összpontosított.
A kamasz belebámult Meredith arcába, rózsaszín nyálhabot fújt minden lélegzetével. Aztán leszűkítette a fókuszt. Tekintete Meredithébe fúródott, nem engedte el a katona szemét, pedig küszködve szedte a levegőt, végtagjai meg-megrándultak, aztán bénán elernyedtek.
- Eszköz vagy - mondta Meredithnek, tökéletesen tiszta hangon. - Azt hiszed, nagy ember vagy... - Undorodva felhúzódott az ajka. - Te... te csak egy szar kis eszköz vagy.
Meredith leeresztette pisztolyát, szégyellte, hogy fél, nézte, ahogy a fiú láncokkal borított mellkasa a gravitációval küzd. Nem maradtak szavak. Csak az aszfalt, a beton, az acél, az üvegcserepek kemény fizikai valósága.
A hús és a vér.
A kamasz melle megtelt levegővel, mintha egy születésnapi torta gyertyáit akarná elfújni. Aztán minden levegő kiszaladt a száján, inkább állati, mintsem emberi hang kíséretében. Új levegő már nem jutott a tüdejébe.
- Orvost! - üvöltötte Meredith - Orvost!
A katonák összes vesztesége hat halott és három sebesült volt, öt civil vesztette életét, tucatnyian megsérültek, és négy gengszter pusztult el a tűzharcban. További tizennégy, bandatagsággal gyanúsítható személy került kézre az átfésülő hadművelet során, amikor minden egyes házat átkutattak - ezt a feladatot a katonák nemcsak az orvlövészveszély miatt gyűlölték, hanem mert ugyanakkora valószínűséggel bukkanhattak rothadó holttestekre, mint a törvény elől bujkálókra. A feltételezett bandatagok közül kevesen maradnak életben. Valamennyiüket elzsuppolják Fort Irwinbe, hogy ott várják a perüket. De a bíróságok naptára reménytelenül be volt táblázva, és a táboron átsöpörtek a járvány újabb és újabb hullámai, elővételezve az igazságszolgáltatás jogát.
Azon az estén Meredith elment Taylor őrnagyhoz. A megbízott parancsnokot sohasem volt nehéz megtalálni. Amikor épp nem teljesített valamilyen külső feladatot, szó szerint ott lakott az irodájában. Az íróasztala mögött, a nemzeti és a csapatzászló mellett egy régi katonai priccs állt, egyik végén szorosra föltekert hálózsákkal. Ami e szobában a legjobban megközelítette a rendetlenség fogalmát, az a priccs mellett, a padlón emelkedő elmaradhatatlan könyvrakás volt. Valahányszor Meredith fölkereste a parancsnokát, szeme gépiesen a könyvhalomra tévedt, kíváncsi volt, mit olvashat ez a különös, kemény férfi.
Most a szokottnál fürgébben kopogtatott az ajtón, és a parancsra, hogy lépjen be, feszes léptekkel vágott át a szobán, szinte élvezve, mennyire faj a kékre vert térde. Megállt három méterre Taylor íróasztalától. Vigyázzba állt, tisztelgett, ezt mondta:
- Őrnagy úr, Meredith főhadnagy engedélyt kér, hogy beszélhessen az ezredparancsnokkal.
Taylor fölnézett a számítógép mögül, meglepte a hivatalos hangsúly. Néhány másodpercig némán szemlélte az erőltetetten merev fiatalembert. Aztán - Meredith csalódására - meglepően közvetlen hangon válaszolt:
- Lazítson egy percre, Merry. Hadd gabalyodjak ki ebből a programból.
És tudomást sem véve Meredith jelenlétéről, a fiatal tiszt feszültségéről, visszafordult a monitorhoz és a billentyűkhöz.
Meredith ünnepélyes, díszszemlére illő pihenj-testhelyzetre váltott. De aztán ezt is groteszkül mesterkéltnek találta. Hamarosan kényelmes, megszokott testtartást vett föl, szeme pedig összevissza kóborolt. Bosszantotta, hogy Taylor nem érezte meg ösztönösen, mennyire komoly szándéka van jövetelének, hogy nem figyel rá úgy, ahogy megérdemelné.
Taylor íróasztala ma szokatlanul zsúfolt volt. Meredith észrevette, hogy egy csomó levél még föl sincs bontva. A Runciman-kórban kidőlt S-3-as ezredet evakuálták, és hónapokon át nem töltötte be senki a parancsnoki posztot. Meredithen átfutott a gondolat, hogy nem volna szabad tovább lopnia Taylor idejét. Semmi kétség, az őrnagy keveset alszik, és még a sebhelyei sem tudták elrejteni a nem múló fekete karikákat a szeme körül.
De a hadnagy eltökélte, hogy kivárja az alkalmas pillanatot. Órákig töprengett, és csak akkor bújt elő, amikor már eldöntötte, mit akar. És attól nem fog tágítani.
Taylor kibírhatatlanul sokáig szöszmötölt a komputerén. Meredith érezte, hogy válla lejjebb roskad, a tartása egyre hanyagabbá válik. Hirtelen ráeszmélt, milyen iszonyúan fáradt.
Kósza tekintete megállapodott a priccs melletti könyvrakáson. Mindig elképedten olvasta az egyre újabb címeket. Nem volt itt állandó darab a spanyol nyelvtanokon és szótárakon kívül. Ma este egy városfejlesztésről szóló könyv címét tudta kibetűzni, meg az európai pestisjárványról írott munkáét, ott volt a halomban a Huckleberry Finn, Joseph Conrad kisregényei, meg a Military Review legfrissebb száma. Már épp kiböngészte volna egy félig eltakart könyv címét, amikor Taylor felriasztotta.
- Na, Merry, mi újság? - Taylor visszasandított a számítógépre. - Tudja, sokkal könnyebb lehetett a dolgunk a régi hadseregben, amikor még csak írógépek voltak, más semmi. Akkor még volt valami fizikai határa annak, hogy az embertől mennyi marhaságot követelhet meg a rendszer.
Meredith mozdulatlanul állt a férfi előtt. Mintha sokkal több választotta volna el tőle, mint az a néhány év. És nagyon nehéznek találta, hogy megszólaljon, hogy kiejtse azokat a sok mindent eldöntő szavakat, amiket oly gondosan megfogalmazott.
- Komoly ügyben járhat - mondta Taylor, és a hadnagy nem tudta eldönteni, valóban kihallott-e valami gunyoros árnyalatot a hangjából.
- Uram, kérem felmentésemet és átirányításomat hagyományos megbízatásra.
Taylor fölnézett fiatal katonatársára, az arcát fürkészte. Meredith mindig nehezen tudta kiolvasni az őrnagy kifejezését a rút, foltos álarc alatt. Érezte, hogy a homlokát és a gerince tájékát kiveri a verejték. Taylor megokolhatatlanul, képtelenül sokáig várt a válasszal. Meredith azt várta, megdöbben
majd, talán méregbe gurul, esetleg nagyot csalódik, de ez a szótlan latolgatás épp olyan váratlan volt, mint amilyen kibírhatatlan.
Amikor Taylor végre válaszolt, egyetlen szóra méltatta Mereditht:
- Miért?
Meredith kereste a megfelelő fogalmazást: - Uram - azt hiszem -, nem vagyok alkalmas erre a feladatra.
Taylor aprót biccentett, de ez a gondolkodás jele volt, nem a beleegyezésé. Aztán feszültebb lett, kissé előrehajolt, mint egy nagy macska, mely észrevett valami érdekes dolgot.
- Ne beszéljen mellé, Merry. Maga azt akarja mondani, hogy elcseszte a dolgot. És most sajnálja önmagát. - Összeérintette két kezének ujjait. - Na, rendben. Mondja el, mit kellett volna ma másképpen csinálnia.
Meredithnek erre a kérdésre nem volt kész válasza. Inkább azt érezte, hogy forr benne a düh, és dacosan gyerekes tehetetlenségében. Meg akarja alázni Taylor? Csattanós, kemény válaszon gondolkozott, amivel helyretenné ezt a megbízott parancsnokot.
Nehéz volt a dolga. Mindent előírás szerint csinált. Megtette azokat a lépéseket, amelyek ilyen helyzetben kötelezőek. Nem volt semmi előjel, nem kaptak semmi figyelmeztetést, hogy ekkora botrány van készülőben. Hiába igyekszik, akkor sem jut eszébe semmiféle használható módszer, amivel meg lehetett volna változtatni az események alakulását ezen a napon. Olyan mértékű előrelátásra lett volna szükség, amit senki sem mondhat magáénak. Megtett minden tőle telhetőt, eljátszotta a rá rótt szerepet. Máskülönben csak azt tehette volna, hogy meghal Rosarióval és a többiekkel együtt, és akármennyire dühös volt, fölismerte, hogy értelmeden lett volna ez az áldozat.
És az a fiú, aki meghalt az utcán? A szeme, a szavai? Egyáltalán, miről szólt ez az egész? Lehet, hogy igaza volt a szüleinek? Talán mégse más ő, Howard Meredith, mint egy túl nagyra nőtt kisfiú, aki eleven G. I. Joe-kkal játszik nagyon-nagyon veszélyes játékot? Túlságosan felindult, semhogy racionális választ adhatott volna magának. Bűntudatot akart érezni. De muszáj volt észrevennie, hogy valami hamis ezekben a gondolatokban.
- Nem tudom, uram. De azt tudom, hogy kudarcot vallottam.
Taylor rémálarcának kifejezése egy pillanatra sem változott.
- Baromság. Örömmel tudatom majd magával, főhadnagy, ha elcseszett valamit. Viszont mindegyik tisztemre szükségem van. - Taylor mély levegőt vett, mintha viszolyogna Meredith gyermetegségétől, és még csak kísérletet sem akarna tenni, hogy megértse. - A kérelmet elutasítom.
- Őrnagy úr - kezdte Meredith félig duzzogó, félig haragos hangon. Nem tudta, mit mondjon, de úgy érezte, tökéletes lehetetlenség, hogy ezt a megbízatását tovább teljesítse. Nem fog visszamenni azokra az utcákra. Legalábbis egyenruhában nem.
- Hadnagy - vágott közbe Taylor -, csodálatos volna, ha a katonai szolgálat nem állna másból, mint könnyű döntésekből és helyes cselekvésből, abból, hogy kirugdosom a szart mindenféle elvetemült külföldi gazemberekből, akiknek szarvuk van és bojtos farkuk, aztán meg hazajövök a győzelmi parádéra. - Taylor tekintete valósággal beleégett alárendeltjének szemébe. - Sajnos, a szolgálatba az is beletartozik, hogy az ember megpróbál rájönni, mi a jó istent csináljon, amikor a parancsok nem világosak, a feladat ocsmány, és senki nem tudja, hol áll a feje. A katonának az a kötelessége - Taylor gránitkemény hangon mondta ki az utolsó szót -, hogy becsületes munkát végezzen becstelen időkben, és a lehető legjobbat tudja kihozni a kurva nagy, pocsék káoszból. Ez azt jelenti, hogy az ember szentül hiszi a szíve mélyén, hogy vannak fontosabb dolgok a saját kis sátánjainál, sőt, a személyes meggyőződéseinél is. Azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk lemondani mindenről. - Taylor hátradőlt a székén, s egy másodpercre sem engedte el a hadnagy tekintetét. - És néha azt jelenti, hogy megint egyszer be kell csatolnia a csizmáját, miközben az egész világ szarrá megy. Ért engem, hadnagy?
- Igen, uram. Értem - hazudta Meredith, pedig csak zűrzavart érzett az agyában meg a szívében.
- Akkor húzza ki a seggét, és aludjon egy kicsit.
Meredith vigyázzba rándult és tisztelgett, remélve, hogy ha ilyen külső jelét adja önuralmának, elrejtheti belső összeomlását. Pattogó hátraarcot csinált, és az ajtó felé masírozott. Már nem volt dühös Taylorra. Egyszerűen csak gyűlölte az erejéért, a fölényéért.
-Ja, főhadnagy - szólt utána Taylor, amikor épp kilépett volna a folyosó biztonságába.
- Igen, uram?
- Azt hallottam, hogy ma megölt egy embert. Gondolom, először életében.
- Igen, uram.
Taylor végigmérte a fiatalabb férfit a szoba felizzó tágasságán át. - Nem figyelte meg véletlenségből... a bőre színét?
Meredith érezte, hogy akkora harag robban a belsejében, amihez képest előbbi mérge semmiség volt.
- Egy fekete embert öltem meg, uram.
Taylor bólintott. Higgadtan elnézte Mereditht, rá se hederített felindultságára, meg a hangjából kihallatszó tisztelethiányra.
- Főhadnagy, nekem az a meggyőződésem, hogy az önsajnálat több derék férfiembert tett tönkre, mint a világtörténelem összes nőszemélye. A kurva életbe, holnapig döntse el, kicsoda maga. És ha még mindig azt akarja, hogy áthelyezzék, én kiállítom a parancsot. Na, menjen.
Meredith visszament szállására, és addig verte öklével a fémszekrényét, amíg a bütykei vérezni nem kezdtek, és már nem bírta a fájdalmat. Nem tudta, eltörött-e valamelyik ujja vagy a kezében valami csont, és nem akart odafigyelni rá. A hajnal előtti ragacsos órákban kőkemény döntést hozott: reggel az lesz az első dolga, hogy szaván fogja Taylort. Azután, bár kezén égett a felszakadt bőr, elaludt a járőröző helikopterek távoli muzsikájára.
Kopogtatásra ébredt. Latin külsejű tiszt állt az ajtóban. Még sohasem látta. Az új ember zavartnak látszott.
- Bocsánat, hogy felébresztettem.
Meredith motyogott valamit válaszul, küszködött, hogy kitisztuljon a feje.
- Manny Martinez vagyok - mondta az új tiszt, és kezet nyújtott -, az új ellátótiszt. Maga ugye Meredith hadnagy?
- Az vagyok.
- A műveleti központ küldött magáért. Barret hadnagy ágynak esett, és Taylor őrnagy azt akarja, hogy maga helyettesítse. Mondtam neki, hogy én is el tudnám látni a feladatát, de...
Miközben kezet ráztak, Meredith szemügyre vette az új embert. Komolyan veszi a dolgát. Nagyon fiatalnak látszott, bár Meredith rájött, hogy valójában nagyjából egykorúak. A jövevény olyan kiejtéssel beszélt, amely ezt közölte: „Texasból jöttem, de annyi szent, hogy kikupálódtam”, és a spanyolos éneklésnek nyoma sem volt benne.
- Rendben - mondta Meredith, mert ráeszmélt, hogy nem venné a lelkére, ha ennek a vért sosem látott fiatal tisztnek miatta, és helyette kellene folytatnia az utcai szolgálatot.
- Az őrmester szerint ez egy szokásos konvoj. Ugyanaz az útvonal, mint amin tegnap haladtak. - Az új hadnagy idegesen beszélt, végtelenül csekély önbizalommal. - Azt mondtam nekik, szívesen csinálnám.
- Ne aggódjon, öregem. Majd én elintézem - mondta Meredith. - Csak előbb kerítek egy bögre kávét.