november 3., hajnali órák
Daisy fáradtan bámulta az arcát a mosdótükörben, örült, hogy Taylor most nem látja. Mosatlan haját hátul kontyba fogta, így aztán mindenki láthatta, milyen borzalmas állapotban van az arcbőre. Ha túldolgozta magát, vagy ideges volt, mindig kiütköztek rajta a pattanások. A hideg vizes arcmosástól visszatért az ébersége, de annyi bizonyos, hogy a megjelenésének nem használt. Sietve próbálta kifesteni a szemét. Sohasem volt igazán profi benne.
A helyzetelemző-teremben mindenki ünnepelt. Az elnök, akinek választási programja éppen csak tudomást vett a hadsereg létezéséről, olyan volt most, mint egy gyerek, aki valami csodálatos új játékot fedezett föl. Szünet nélkül kérdezősködött, és a vezérkari főnökök egyesített bizottságának érdemdús tagjai egymást lökdösték félre, hogy válaszoljanak neki. Bouquette fürdött a dicsőségben. A hírszerzés jelentései nyilvánvalóan halálpontosak voltak, és a harci övezetből érkező képek azt bizonyították, hogy a hadművelet elsöprő sikerrel járt, pedig az amerikai csapat még ki sem keveredett a közép-ázsiai pusztaságból. Mindeddig egyetlen főnyi amerikai veszteségről sem jött jelentés. A vezérkari főnökök elnöke percenként visszacammogott a hírszerző-munkaállomáshoz, hogy megbizonyosodjék a hírek igaz voltáról, képtelen volt elhinni, hogy minden ilyen jól alakult. Az öreg katona többször is kezet fogott Bouquette-tel, gratulált neki az ütközet hírszerzői előkészítéséhez.
- Hát így kell dolgoznia a hírszemek - mondta a vezérkari főnökök elnöke, kivillantva parasztlegényes mosolyát.
Bouquette az imént jött meg a zuhany alól, illetve a vacsoraasztal mellől. Inge, akár egy szemléltető segédeszköz: ilyen a pamut, ha tiszta. A nagy ember félrevonta Daisyt. A lány megfeledkezett arról, milyen rossz formában van, és azt hitte, Bouquette valami későbbi, magánjellegű diadalünnepre hívja. De csak annyit mondott:
- Az ég szerelmére, Daze, egy szót se a Csecsemő-ügyről. Olyan boldogok, mint a gyerekek a cukrászdában. Teljesen kiment a fejükből, és semmi értelme, hogy fölöslegesen égessük az ügynökséget.
Akármennyire igyekeztek, az Egyesült Államok hírszerzői egy árva információfoszlányt sem tudtak beszerezni a Csecsemőről.
- Lehet, hogy még mindig fontos - mondta Daisy. - Nem tudhatjuk.
Bouquette fölemelte hangját. Csak egy kicsit. Ügyelt rá, nehogy bárki illetéktelen fölfigyeljen a beszélgetésükre.
- Egy szót se, Daze. Ezt tekintsd utasításnak. - Megcsóválta fejét. - Ne legyél már olyan vénkisasszony, az ég szerelmére. Rózsásan állnak a dolgok.
Azzal újból odafordult a Nemzetbiztonsági Tanács egyik munkatársához, egy női tengerésztiszthez, aki feszes kis uniformist viselt a feszes kis seggén. Lehet - gondolta Daisy sértődötten -, hogy megbeszélhetnének egy kis vitorlázgatást.
Az elnök úgy döntött, hogy feltétlenül beszélnie kell Taylorral a csata kellős közepén, csak hogy gratuláljon neki. Taylor hangjából kitetszett, hogy sürgősebb dolga is akadna, de az elnök észre sem vette a katona türelmetlenségét . Egy hálás nemzet köszönetét tolmácsolom...
Daisy nem bírta tovább a teremben. Végigsietett a folyosón, el az őrök mellett, be a női mosdóba. Mikor berontott az ajtón, szemét már égették a könnyek.
Akkora hülyék ezek mind - mondta magában, és nem értette, ő miért nem boldog. Leült az egyik fülkében, és zokogott.
Valami gyűlöletes fenevad, ami a szívében lappangott, egyre csak azt hajtogatta, hogy a helyzetelemző-teremben korán, megbocsáthatatlanul korán ünnepelnek.
Noburu a túlméretezett központi ernyőre bámult, s igyekezett megőrizni arcvonásainak közönyösségét. Körülötte törzstisztek kiabáltak mikrofonokba, egymásnak üvöltötték a legújabb információfoszlányokat a szoba egyik végéből a másikba, vagy dühösen követelték a többiektől, hogy maradjanak már csöndben. Noburu még sohasem látott ilyen felfordulást a főhadiszállásán. De az olyan képekhez sem szokott hozzá, amilyenek a főmonitor ernyőjén fogadták.
Katasztrófa. Nézte a karagandai javítóüzem műholdas képét. Szörnyű volt a pusztítás, és másodlagos robbanások sokkolták a figyelő szemet. Áttekintette már Celinográd és Arkalik, a kokcsetavi szektor és Atbazár képeit. Mindenütt ugyanaz. És senki sem tudta pontosan, mi történt. Ellenség sehol.
A harci eseményekről szóló első jelentést bosszantó kerülővel kapták meg. Karagandában egy vállalkozó kedvű hadnagy, miután semmiféle megszokott módon nem tudta elérni a magasabb főhadiszállást, elbandukolt az első helyi telefonig, és felhívta régi irodáját Tokióban. A régimódi telefon- hívás célt ért, miközben a legújabb kommunikációs eszközök csütörtököt mondtak, és Noburu arra ébredt, hogy a vezérkartól hívják, és azt kérdezik, mi a fene folyik a hadszíntéren.
Katasztrófa történt, de hogy mekkora, azzal még senki sem volt tisztában. Főleg a szegény oroszok nem. No persze, sikerült a meglepetés. Álmukban lepték meg kínzóikat - a szó szoros értelmében. Végül mégiscsak felvették a harcot. De szegény bolondoknak fogalmuk sincs, mit idéztek a saját fejükre.
Tudta, hogy ismét hívni fogják Tokióból. És pontosan tudta, mit mond az a hang a vonal túlsó végén.
Én nem akartam ezt - mondta magában Noburu. - Esküszöm, én nem akartam.
Bárcsak előre megsejtette volna. Megelőzte volna. Behunyta a szemét. Az álombéli harcos tudta, megpróbálta figyelmeztetni. De ő túlságosan kifinomult ember lett, nem szívleli meg az ilyen előjeleket.
A szellem tudta. De Noburu nem hallgatott rá. És most már késő. Mindenkinek.
- Takahara - mordult fel. Sebzett vadnak érezte magát, feledte az udvariasságot.
- Igenis.
- Még mindig semmi?
Takahara kegyeden ember volt. És mint minden kegyetlen ember, ha megszégyenült a feljebbvalója előtt, ő is olyanná vált, mint egy riadt gyerek.
- Uram, még nem találtuk meg az ellenséget. Megpróbálunk... mindent.
- Az kevés. Találják meg, Takahara. Mindegy, mibe kerül.
Most már megengedheti magának, hogy kegyetlen legyen. Hátha valamiképpen ellensúlyozhatja, megelőzheti a megbocsáthatatlan rémséget, amelyről tudta, hogy úgyis bekövetkezik.
- Igenis. - Takaharán látszott a rémület.
- És beszélni akarok az Omszk ellen bevetett légiegység parancsnokával.
Takaharának megrándult az arca. - Uram, átmenetileg megszakadt a kapcsolatunk a három-tizennégyes egységgel.
- Mikor? Csak nem azt mondja, hogy lelőtték őket? Miért nem szólt nekem?
- Uram, nem kaptunk jelzést arra nézve, hogy az egység... elveszett volna. Egyszerűen csak megszakadt vele a kapcsolatunk. Az elektromágneses spektrumban példátlanul megnőtt az interferencia szintje...
Noburu elfordult tőle. Annyira haragos volt, hogy nem mert a másik emberre nézni. Ez már több volt, mint harag. Tébolyult düh.
Omszk. Miért nem bízott meg az ösztöneiben? Abban a pillanatban, amikor Akiro megmutatta a hőmérséklet-eltérést az elhagyott raktárakban, már tudta, hogy valami rettentő nagy baj történt. Miért várt az elpusztításukkal?
Senki sem gyanította, hogy az oroszok ilyen ellencsapásra képesek. A japán hírszerzésnek fogalma sem volt róla. És minek vártak az oroszok ilyen sokáig az új pusztító eszközök bevetésével? Miért nem használták azonnal a - ki tudja, miféle - szuperfegyvereiket? Amikor még számított volna?
Most már késő. Az oroszok nem értek el mást, mint hogy kiprovokálták a bosszút, és ez a megtorlás lesz az egyetlen dolog, amire a jövőbeli történészek emlékezni fognak ebből a háborúból. Az egyetlen dolog, amivel az ő nevét társítják majd a történelemkönyvekben.
Jobban jártak volna az oroszok, ha a japán hírszerzés tudomást szerez az előkészületeikről. Túlságosan jól sikerült az álcázás.
Az árnyékharcos mindvégig tudott mindent. Most pedig nevet rajta.
- Takahara!
Kár volt kiabálni. Amikor Noburu megfordult, rájött, hogy az ezredes nem lépett el mellőle.
- Igenis.
- Feltéve, hogy azokat a gépeket nem lőtték le, vagy valamilyen okból nem mondták fel a szolgálatot... mikor éri el a bombázó egység Omszkot?
Takahara a hosszanti falon elhelyezett digitális órák sorára nézett - a törzs tisztjei késlekedés nélkül megtudhatták, mennyi a pontos idő a legfontosabb időzónákban.
- Pillanatokon belül - mondta Takahara.
- Menjen és találja meg - csattant föl Taylor. - Mondja meg Tango ötös-ötösnek, hogy személyesen akarok beszélni vele. Most, azonnal. Vége.
Taylor levette sisakrádióját, és szétroncsolt arcára kiült az undor. Meredith éppen egy bonyolult összehangoló hívást bonyolított le a Tízesekkel - a zavaróiknak helyzetet kellett változtatniuk -, amikor felfigyelt a fokozódó ingerültségre Taylor hangjában. Befejezte a dialógust, és odafordult az öreghez.
- Már megint Reno?
Taylor bólintott. - Az a szemét leszállt. A jó ég tudja, miben sántikál. A híradós őrmester nem tud semmi problémáról. De én melegen ajánlom, hogy az a disznó kövesse az utasításokat.
- Ne vegye a lelkére, uram - mondta Meredith. - Nem érdemes. Pezsgőt kéne nyitni. Nagy nap ez a mai. Történelmi nap.
- Merry - nézett vissza Taylor komoly tekintettel a hírszerző tisztjére -, ennek még nincs vége. Ilyenkor szokott veszélyessé válni. Amikor mindenki a saját vállát verdesi, és megpróbálja kiszámolni, hányat alszik még, amíg hazamehet, hogy megszorongassa anyut. De elég egy kis hiba...
A ritka alkalmak egyike volt ez, mikor Meredith nem értett egyet Taylorral. Az öreg néha túl sokat aggodalmaskodott. A rendszer még a vártnál is jobban működött: lényegében megszűnt a lehetősége, hogy az ellenség folytassa a háborút a térségben, a baráti oldalon egyetlen főnyi veszteséget sem jelentettek. Az akció a befejező szakaszába lépett, és hamarosan nekivághatnak a repülés utolsó szakaszának, az új gyülekezési körletek felé vezető útnak. Taylornak diadalt, elégtételt kellene éreznie. Egész felnőtt élete a mai nap felé mutatott. Most meg ő az ünneprontó.
Meredith elhatározta, hogy befogja a száját. Remekül érzi magát, és ha Taylornak az a vágya, hogy elrontsa ezt a pillanatot, ám tegye. Miközben Meredith visszafordult, hogy tovább tanulmányozza a hírszerző-feedeket, mosolygott magában, és fogalmazgatta a történeteket, amikkel majd az unokáit fogja untatni:
„Taylorral együtt harcoltunk Közép-Ázsiában. Bizony ám. Én és George Taylor ezredes meg a Hetes Dragonyosok. Tudjátok, én voltam az ezredes úr jobbkeze. Képzeljétek, fiúk, amikor ott voltunk a csatában, Taylor olyan közel ült hozzám, mint most ti. Az arca olyan volt, mintha harci színekkel mázolta volna tele a csata előtt, akár valami törzsfőnök. De igazából jószívű ember volt. Vidámnak azért nem lehet mondani. Ő meg én ott voltunk a sűrűjében, naná. Mint két jó cimbora.”
- Mi a fene olyan mulatságos? - tudakolta Taylor. De amikor Meredith hátranézett, hogy válaszoljon, látta, hogy éppenséggel a parancsnok mulat az ő viselkedésén. Taylor szája körül halvány, bátortalan mosoly jelent meg.
- Igazából semmi - mondta Meredith. - Csak elgondolkoztam, uram.
- Maureenról?
- Nem róla - vallotta be Meredith, és órák óta először képzelte maga elé porcelánfehér bőrű, avarszín hajú feleségét. - Őt későbbre tartogatom.
Taylor ismét tárgyilagos hangra váltott. - Hívd Mannyt, és tájékoztasd a pillanatnyi helyzetről. Ahogy ismerem, biztosan fenenagy bűntudatot érez, amiért kimaradt az ütközetből.
Meredith szólt az egyik tiszthelyettesnek, hogy adják oda a logisztikai hálózat fejhallgatóját. Rápillantott a falon függő hívókód-listára, majd egyenletes, nyugodt hangon beleszólt a mikrofonba:
- Sierra hetes-hármas, itt Sierra egyes-nulla. Vétel. - Az S-2-es számjelzését használta.
Semmi válasz.
- Biztosan cigarettázik és vicceket mesél - mondta Taylor. - Mondd be az én hívókódomat. Arra talán odafigyelnek.
- Sierra hetes-hármas, itt Sierra ötös-ötös, vétel.
A két férfi mosolyogva várta, hogy megszólaljon Manny aggodalmas hangja.
Taylor a nevetés határán volt, megcsóválta fejét. - Emlékszel arra, amikor Mexikóban...
Meredith eszeveszett tempóban kezdte lökdösni a kapcsolókat. Már Taylor utolsó mondatára sem figyelt. Most ismerte föl a fejhallgatójába érkező hangokat.
- Mi a baj? - kérdezte Taylor.
Meredith nem felelt. Biztos akart lenni. Behívta a tőlük északra elterülő térség elektromágneses spektrumának grafikus képét. Nagyjából ott kell lennie Mannynek. Valahol Omszk és az új gyülekezési körlet között.
- Merry, mi az isten történt?
Meredith fölnézett a billentyűzetről. - Erős zavarás északon. Nem a mi oldalunkról. Az összes paraméter rossz. A szemetek átcsúsztattak valamit mellettünk.
Utasította a csatakopter fő számítógépét, hogy végezzen válogatást: azonosítsa az ellenségnek kedvező összes változást az északi szektorban.
A képernyőn azonnal felvillant az észak felé repülő ellenséges repülőgépek digitális képe. A számítógép tökéletesen végezte a dolgát. Arra programozták, hogy riasszon, ha ellenséges repülő akarná keresztezni a Hetes Dragonyosok harcoló századainak légi útját. A számítógép tudott az ellenséges gépek jelenlétéről, amióta csak felszálltak. De senki nem mondta meg neki, hogy akkor is tegyen róluk jelentést, ha az ezred mellett repülnek el. Minthogy a gép pontosan reagált emberi gazdáinak várakozásaira, nem tartotta olyan fontosnak az ellenséges raj behatolását, hogy figyelmeztető jelzést adjon.
- Banditák - mondta Meredith.
- Hosszabbítsd meg az útvonalukat.
Meredith parancsára a számítógép elvégezte az extrapolációt az ellenség eddigi és mostani haladásirányának ismeretében.
A támadás vonala egyenesen áthaladt Omszkon.
Zeederberg kapkodott. Több mint egy órája próbálta elérni a főhadiszállást. Hiába. Jelentést akart tenni felfedezéséről, az amerikai szállítógépről.
Századszor nézte meg a célzómonitoron látható képet. Egyetlen darab amerikai szállítógép. Mi az ördögöt jelent ez? Közben pedig félt, hogy a céltárgy fölszáll, mielőtt ő hatótávon belül érne.
Sápadni kezdett az ég. A fedélzeti komputerek tökéletesen szabályozták a repülést. A bombák a napkelte percében robbannak.
Irányított fegyverek voltak, fejükben a legnagyobb erejű tömörített hagyományos robbanóanyaggal - új nemzedéket jelentettek a rombolóerő tekintetében, a taktikai nukleáris fegyverekkel voltak egyenértékűek. Őket követik majd a legújabb fajta üzemanyag-levegő robbanóeszközök, amelyek felégetnek mindent, ami a bombák után megmarad. A Zeederberg parancsnoksága alatt repülő kilenc gépben több mint elegendő erő van a hatalmas ipartelep megsemmisítésére.
- Még mennyi? - kérdezte Zeederberg a navigátort. Olyan gyakran tette föl ezt a kérdést, hogy nem is kellett végigmondania. A navigátor pontosan tudta, mi érdekli Zeederberget.
- Fegyverkioldásig tizenegy perc.
A gép alatt szabad szemmel láthatóan is földerengtek a hólepte csarnokok.
- Még egyszer hívom a főhadiszállást - mondta másodpilótájának Zeederberg.
- Megmondtam neki - szólt Taylor. Hangjában olyan fajdalom érződött, amilyet Meredith még soha nem tapasztalt. - Megmondtam neki, hogy hagyja az egészet a fenébe.
A kabinban mindenki odagyűlt Meredith hírszerző monitorai köré. Az egyiken a békésen nyugvó szállítógép mozdulatlan képe látszott, a többiek az ellenséges gépek haladását követték nyomon.
Megpróbáltak mindent: műholdon át sugároztak Martineznek. Riasztották a szovjet légvédelmet. De a japán gyártmányú behatoló bombázók minden adást megzavartak, ami útjukba került. Hajszálra úgy, ahogy Taylor csapata tette eddig s most is.
Taylor fölkapta a parancsnoki rádió kézi mikrofonját, és újra próbálkozott. - Sierra hetes-hármas, itt Sierra ötös-ötös. Vészforgalom. Ismétlem: Vészforgalom. Vétel.
Csak a meggyötört ég zúgása.
- Sierra hetes-hármas - kezdte újra Taylor -, ha veszed az adásomat, azonnal tűnj el onnan. Evakuálj azonnal. Ellenséges gépek tartanak felétek. Csak perceid vannak. Vétel.
- Ne csináld már, Manny - szólt közbe hangosan Meredith. - Az ég áldjon meg. Gondolj a nyavalyás Corvette-edre. Gondolj a nyavalyás szenyoritáidra, jó? Tűnj el onnét!
Az ellenséges gépek megállíthatatlanul közeledtek a vörös vonal felé, amely az irányított bombák hatótávolságának határát jelezte.
- Manny, az Isten szerelmére - kiáltott az égre Meredith -, pucolj már onnan! - Könnyek tolultak a szemébe.
Taylor lesújtott öklével a kapcsolótáblára. De az omszki szállítógép képe meg se rezdült.
Taylor újra fölvette a mikrofont.
- Manny - mondta. Emberemlékezet óta először feledkezett meg a hívókódról. - Manny, kérlek, hallgass rám. Azonnal tűnj el onnan. Mindent hagyj ott. Nem számít. Szállj fel arra a ronda dögre, és húzzál el onnan.
A számítógép sípolni kezdett: Omszk az ellenséges gépek hatótávolságán belül van.
Zeederberg mélyet lélegzett. Hiába volt minden próbálkozása, hogy elérje a főhadiszállást. És a szabály egyértelmű: ha megszakad a kapcsolat, folytassa az akciót. Mindegy, mi történik.
A célzómonitoron már ki tudta venni a hajnali fényben mozgó, kinagyított emberalakokat.
- Benn vagyunk a dobozban - szólalt meg fejhallgatóján a navigátor hangja.
Zeederberg vállat vont. - Bombákat kioldani - mondta.
- Bombák kioldva - visszhangozta egy test nélküli hang.
Manny Martinez remek hangulatban volt. Néhány órával ezelőtt kapta az utolsó híreket a logisztikai hálózaton, és tudta, hogy az ütközet pompásan alakul. Még javítanivalójuk sem lesz sok. Az a fajta ütközet volt, amiről az emberek hosszú éveken át sztoriznak. Sok-sok sör mellett.
- Siessetek - kiáltotta. - Ideje, hogy elhúzzuk a seggünket. - De szinte kényeztető hangon mondta. A katonái kimerültek. Végre megjavították az utolsó M-100-ast is. Saját erejéből tud majd az új gyülekezeti körletbe repülni. Ajándék az öregnek.
És még csak el sem késik. Majd útközben behozzák az elvesztett időt.
Váratlanul tiszta volt a hajnal. A vihar elvonult délnyugat felé, s az éjszakai havazás után a megkínzott táj látványa is majdnem elviselhető volt. Mégiscsak jó repülőidőnk lesz - gondolta Manny.
Mélyet lélegzett, élvezte a hideg, tiszta levegőt, próbált kikászálódni az alváshiány okozta zsibbadtságból.
Mögötte a szerelők most gurultak ki a fedezékből a megjavított M-100-assal.
Büszke lesz rá az öreg - gondolta. Aztán elindult a szállítógép felé, hogy egy utolsó csésze kávéval ajándékozza meg magát.