szovjet frontparancsnokság
2020.
november 2. 6h 00'
Viktor Kozlovnak fájtak a fogai. Meg akarta mutatni ezeknek a szép, erős, fehér fogú amerikai tiszteknek, milyen operatívan tud cselekedni egy szovjet tiszt válsághelyzetben. De csak küszködve tudta megőrizni józanságát. Mindent, amit lefordított Ivanov tábornoknak, minden apró részletet pontosan akartak hallani a türelmetlen amerikaiak. És miközben Kozlov beszélt, érezte, ahogy ínyében mozognak a rossz fogak, és a fájdalomrohamok időről időre megfeszítették szeme körül a bőrt. Az egyesített törzs tanácskozása egész éjszakán át tartott, iszonyú feszültségben, mintha a front minden beérkező hírszerző jelentéssel közelebb jutna a teljes összeomláshoz. Kozlov agyára köd telepedett, másnapos volt az alváshiánytól. Elkövette azt a hibát, hogy jegelt lazacot és kaviárt evett a svédasztalról, amit azért állítottak föl és ékítettek minden ehető jóval, hogy imponáljanak az amerikaiknak - és beteg ínyét kimarta a hideg. Akkor azt mondta magának, hogy muszáj ennie, fűtőanyag nélkül a szervezet nem bírja a stresszt, az álmatlanságot. Mostanra már rájött, hogy inkább a mohóság, a féltékenység, sőt a rosszindulat vette rá, hogy éppen ezeket a különlegességeket válassza ki, holott reménytelenül ritkák és drágák voltak még egy szovjet alezredes számára is. Az amerikaiak oda sem figyelve falatoztak, fogalmuk sem volt arról, micsoda munkával lehetett összehozni ezt a gazdag vacsorát. Sokan a csemegék felét ott is hagyták a kistányérjukon, szemlátomást semmi sem ízlett nekik. Nehéz, nagyon nehéz szeretni az amerikaiakat. Azokkal a ragyogó vadállat-fogaikkal.
Kozlov ránézett a borzalmas hegeket viselő amerikai ezredesre, meg a fekete őrnagyra, aki olyan szívesen fitogtatta az orosztudását. Kozlov bizonyos volt abban, hogy a fekete tisztet csupán azért küldték ide, mert meg akarták sérteni a szovjeteket. Az Egyesült Államok hadseregében manapság csak a négerek méltatják figyelmükre az orosz nyelvet. És az őrnagy elképesztően folyékony beszéde csak rontott a helyzeten. Kozlov fejében megfordult, vajon ez a néger mennyit sejt meg az Ivanov tábornok beismerései meg elhallgatásai mögött rejlő valóságról. Kozlov eldöntötte, hogy sohasem lesz képes megszeretni az amerikaiakat. Már-már arra gyanakodott, hogy kiválasztották a legjobb fogazatú tiszteket, és őket küldték el erre az expedícióra. Hogy még valamivel megalázzák szovjet - azaz orosz- vendéglátóikat.
- Ivanov tábornok biztosítja önöket - tolmácsolta Kozlov a lidérces ábrázatú ezredesnek hogy ilyen jellegű problémáik nem lesznek a mi légvédelmi erőinkkel. Amikor felszállnak, hogy találkozzanak az ellenséggel, ezek az erők szigorú parancsot kapnak, hogy ne lőjenek, hacsak nem támadják őket. Önök tökéletes biztonságban lesznek.
Kozlov törékenynek érezte fogait szivacsos ínyében, és a fájdalomvillámok közötti fojtott, förtelmes kín azt juttatta eszébe, hogy a legjobb volna tömény szesszel elkábítania magát. De ilyet nem tehet, és nem is akar tenni, csak arra futja, hogy a megkönnyebbülés ábrándjával csillapítsa gyötrelmét. Azon gondolkozott, nincs-e a gazdag, keményfogú amerikaiak között valamiféle fogorvostiszt, és ha igen, hogyan kaphatna kezelést különösebb megaláztatások nélkül.
Gyorsan kiverte fejéből a gondolatot. Minden fajdalom jobb, mint alkalmatlanságának bármiféle beismerése az amerikaiak előtt. Épp elég rossz így is a helyzet. Szégyen, hogy hazája ennyire megszorult, hogy régi ellenségétől kell segítséget kérnie, hogy a világ koldusának szerepét kell eljátszania. Nem, inkább vesszen az összes foga, mint hogy még egy kudarcot beismerjen, ha még oly kicsit is.
- Ez mindennél fontosabb - felelte az amerikai tiszt, a híres Taylor ezredes. - A mi célbemérő programjaink semmi módon nem tudnak különbséget tenni az önök és a lázadók rendszerei között. Azonosak a szenzoraink számára. Ez nyilván nem gond az arabok vagy az irániak esetében. A japán eszközöket könnyű felkutatni. De ami a szovjet gyártmányú rendszereket illeti, csak földrajzilag tudjuk megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Mielőtt felszállunk, a legfrissebb információikra lesz szükségünk... és odafent majd fel tudjuk dolgozni. Egyszerűen csak nem akarjuk tévedésből eltalálni a maguk fiataljait.
Kozlov hallgatta, hogyan tolmácsolja Taylor szavait a néger őrnagy. Pontosan az ellenkezője volt a kétoldalú tolmácsolás rendes módjának, de Taylor és Ivanov tábornok megállapodtak a fordított módszerben. Kozlov figyelte a fordítást hallgató tábornok arcát, s nem tudta, vajon a kifejezése mennyit árul el az amerikaiaknak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Ivanov tábornok egyvégtében hazudott. Kozlov tisztában volt azzal, hogy az amerikaiak a csodálatos rendszereik jóvoltából sokkal többet tudnak a helyzetről, mint amennyit sejtetnek. És a tábornok mellébeszéléseinek és féligazságainak özöne akkor is zavaró volt, ha a legjobb szándék vezette. Kozlovot elfogta a vágy, hogy lefordítsa ezeket a szavakat, hogy pontosan átadja az amerikaiaknak a hazugságokat. A fogát csikorgatta volna bosszúságában. De hát erről szó sem lehetett.
Kozlov tudta: először is képtelenség elérni a szovjet légvédelem összes egységét. Akadozik a kommunikáció, szinte lehetetlen kapcsolatot teremteni, és az Uráltól keletre harcoló szovjet csapatok annyira szétestek, annyira töredezetten állnak fel a hatalmas, megszabdalt fronton, hogy senki sem tudta már, mekkora erőt képviselnek. A szovjetek még a saját űrfelderítésüket sem tudták használni a baráti csapatok helyzetének megállapítására, mert ezeket a rendszereket az ellenség már a konfliktus kezdetén elpusztította japán gyártmányú fegyvereivel. Nem tehettek mást, mint hogy vadul csapkodtak a sötétben, az ellenség hollétének pontos ismerete nélkül, de még a baráti erők helyzetét sem tudták az adott pillanatban. Most csak abban lehettek bizonyosak, hogy az ellenség majdnem elérte Kazahsztán és Nyugat-Szibéria határát az Atbaszár és Celinográd között végrehajtott áttörés során, és Petropavlovszktól délre csak a 17. Szovjet Hadsereg megtépázott maradéka áll az útjukban. Az utóbbi hetekben az ellenség módszeresen haladt észak felé: előrenyomult, megerősítette állásait, aztán megint előrenyomult. A helyzet azonban most teljesen elfajult. A hírszerző-jelentés a lehető legvilágosabban az amerikaiak tudtára adta, hol tart az ellenség. De Kozlov látta a fekete őrnagy arcán - férfi létére valami okból Marynek hívták a társai -, hogy az amerikaiak sokkal többet tudnak, mint amiről az a szerencsétlen orosz jelentésíró tájékoztatta őket. Kozlov azt kívánta, bárcsak körülnézhetne egy percig az amerikai ezred hírszerző-központjában. Nem kémkedni akarna - ezen már túl volt. Hanem csak kiderítené, mi a jó ég folyik valójában a közép-ázsiai sztyeppéken.
Mindenki tudta, természetesen, hogy rosszul áll a szénájuk. De a hazugságnak, a legnyilvánvalóbb kudarcok eltussolásának olyan erős volt a hagyománya, hogy Kozlov honfitársai képtelenek voltak beismerni a külföldieknek - még ha szövetségeseik voltak is e szörnyű órában -, milyen katasztrofálissá vált a helyzet. Ivanov tábornok készséggel bevallotta, hogy az ellenség áttört. De a kétségbeesett kérést, hogy az amerikaiak az elfogadott időpontnál egy héttel korábban lépjenek harcba, azzal az ürüggyel indokolták, hogy erre csupán a szovjet ellentámadás sikerének biztosítása végett van szükség. A tábornok közben jól tudta, hogy a szovjet csapatok legföljebb azzal indíthatnak ellentámadást, ha üres töltényhüvelyeket hajigáinak az ellenség irányába. Ivanov voltaképpen két tényleges lehetőséget vett fontolóra. Az egyik az volt, hogy az amerikaiak mégiscsak valami sikert érhetnének el a titkos csodamasináikkal. Ez esetben a szovjet védelmet eltolnák dél felé, ezzel szélesebb ütközőzónát hoznának létre Nyugat-Szibéria határán, és tulajdonképpen olyasmit hajtanának végre, ami a szó legtágabb értelmében mégiscsak ellentámadásnak mondható. Valószínűbb azonban, hogy az amerikaiak belépésével egyszerűen időt nyernének, hogy eligazodjanak a sztyeppéken kialakult elképesztő káoszban. Moszkva persze azt remélte, hogy az amerikai jelenlét okozta sokk esetleg közelebb hozza a tűzszünetet. Ám ez csak afféle végső remény. Ivanov tábornok rég nem beszélt már Kozlovnak, sem többi törzstisztjének a győzelemről. Mind egyik napról a másikra harcoltak, s kínlódva próbáltak tisztába jönni a dolgok állásával. Hetek óta ködben éltek és dolgoztak. Ivanov csak az amerikaiakkal beszélt úgy, mintha valóban egy háborús front parancsnoka volna, annak összes egységével, holott a harcterületen már a legteljesebb zűrzavar uralkodott.
Kozlov megpiszkálta nyelvével egyik zápfogának rothadó csonkját. Annyit el kell ismernie, hogy az amerikaiak nagyon is készek az együttműködésre. Mihelyt Ivanov tábornok hivatalosan is átnyújtotta az azonnali segítséget kérő, Moszkvában is jóváhagyott szöveget, az amerikai ezredes elnézést kért, és hívta a feljebbvalóit. A kérést természetesen az egyik kormány már átadta a másiknak, és Kozlov szorongva figyelte, amint az amerikai törzstisztek nem tesznek mást, csak kinyitnak egy elektronikus holmikkal telerakott szürke bőröndöt, és a billentyűzetet verve közvetlen kapcsolatba lépnek Washingtonnal. Antenna és külső áramforrás nélkül. Az amerikaiak arcrebbenés nélkül kezelték az eszközeiket, mintha azok nem volnának fontosabbak egy öngyújtónál. De még egy megtervezett erőfitogtatás sem lett volna fájóbb pofon a figyelő szovjeteknek, mint technológiai elmaradottságuknak e bizonyítéka. Kozlov úgy érezte, olyan országban él, ahol megállt az idő.
Az amerikai ezredes meg se próbált kifogást találni, hogy elkerülhessék a korai harcba lépést. Még csak nem is alkudozott, hogy saját pozícióját javítsa. Hanem elektronikus úton megbeszélést tartott a feljebbvalóival, rémséges arca közönyös maradt, majd tizenöt perc elteltével visszaült Ivanov tábornokkal szembe, s így szólt:
- Washington azt mondja, menjünk.
És eszeveszett tempóban megkezdődött a tervezés, újabb amerikai törzstiszteket szállítottak a parancsnokságra rejtekhelyükről, az ipartelepről. Most, a nehéz hajnali órákban a légmentesen lezárt tervezőhelyiség szovjet dohánytól és mosdatlanságtól szaglott. Kimerültnek, piszkosnak látszott mindenki, még a sima képű amerikaiak is, és lassabban beszéltek, rövidebb mondatokban. A két furcsamód aszimmetrikus felépítésű törzs megfeszített erővel dolgozott az egyesített hadművelet tervén, ceruzák, tollak, íráskiemelők, billentyűzetek segítségével finomították az elgondolásokat, igyekeztek olyan életképes tervet összehozni, amellyel harminchat órán belül a harcterületre szállíthatják az amerikai köteléket. A tolmácsok számával nem volt baj, de hamar kiderült, hogy nyelvismeretük nem elég alapos. Kozlovot időről időre megkérték, hogy segítsen tisztázni valami terminológiai vagy grafikai félreértést, de még ő is félt, hogy valami veszélyes hibát ejt. A déli államokból jött amerikaiakat különösen nehéz volt megérteni, meglepően könnyű dolguk volt azonban az izraeli operációs tiszttel, ő ugyanis kínosan ügyelt rá, hogy szabatosan beszéljen angolul.
Kozlov eddigi pályája során nagyrészt az amerikaiakkal foglalkozott mint a GRU hírszerzőtisztje. Még akkor is, amikor csapattisztek mellett gürcölt a Frunze Akadémia kiválasztottaknak indított kurzusán, mindent megtett, hogy lépést tartson az Egyesült Államok latin-amerikai katonai kalandorpolitikájának fejleményeivel. Meg akarta érteni az Egyesült Államok belső természetét, és hogy az ottani fegyveres erők miért különböznek annyira a szovjetektől. Évekkel korábban fiatal tiszttársaival együtt örvendezett az Egyesült Államok afrikai megszégyenülésén. Természetesen a többi hadnagy sem fogott fel többet az előjelekből, mint Kozlov. Nem sejtették igazából, hogy - az angol költő szavaival - kiért szól a harang. Mostanra a világ fenekestül felfordult. Kozlov azonban felismerte, hogy ha más nem is, az amerikai katona jelleme állandó maradt, s olyan, amilyennek elképzelte. Ezek a tisztek, akik most térképek és hordozható számítógépek fölé görnyednek, bár apróságokban eltérnek egymástól, mégis azonos típusba tartoznak: a meggondolatlanságig rámenősek, a hirtelen fordulatok nem hozzák zavarba őket, türelmetlenül követelik a részleteket, a felszínen nyíltak, de valójában egészen zárkózott emberek, gyengék az elméletben, de ösztönösen jó harcosok némi hentesbeütéssel, még a feljebbvalóikkal is vitatkoznak, és szemrebbenés nélkül vállalják olyan dolgokért a felelősséget, amiket a szovjet tisztek minden erejükkel igyekeznének elkerülni. Ezek az emberek annyira hozzászoktak a tárgyi gazdagsághoz - akár katonai eszközökről, akár személyes holmikról van szó -, hogy meg se látják a mások kis áldozatait és különleges erőfeszítéseit. Tökéletes példa volt erre, ami a svédasztal körül zajlott. Bár abban a pillanatban sokkal sürgetőbb feladataik is voltak, a szovjet parancsnokság elképesztően nagy fáradsággal szerezte meg a lehető legjobb ennivalót az amerikaiaknak. Még a legkeserűbb, legedzettebb szovjet tisztek is döbbenten álltak meg a tervezőhelyiség végében felállított asztalok láttán. A büfével természetesen el akarták kápráztatni az amerikaiakat. De az is őszinte szándékuk volt, hogy megéreztessék velük, mennyire mély és önfeláldozó az orosz vendégszeretet. Az amerikaiak azonban alig találták méltónak az ételt, hogy hozzányúljanak. Órákon át ügyet sem vetettek rá, miközben a szovjet tisztek hitetlenkedve bámulták a csemegéket. Csak amikor Ivanov tábornok személyesen vezette - mondhatni, rángatta - az asztalhoz az amerikai ezredest, akkor nézett föl egy-két amerikai a térképeiből meg az elektronikus masináiból, hogy csipegessen ezt-azt.
Kozlov pontosan érezte minden egyes szovjet tiszt szégyenét és kínját, amikor arra vártak, hogy elég amerikai szedjen magának az ételekből, és végre ők is kiszolgálhassák magukat az udvariatlanság látszata nélkül. A szovjet törzstisztek bűntudatos képpel osontak a finomságok felé. Kozlov sejtette, hogy a fiatalabb tisztek közül nem egynek ez volt az első - és talán az utolsó - alkalma, hogy megkóstolhassa ezeket a híres orosz specialitásokat. A vánszorgó hajnali órákban Kozlov kis híján megütött egy századost, mikor észrevette, hogy a fiatalember elvesz egy darab ennivalót, amit egy amerikai otthagyott egy tányéron, és aztán elfelejtett.
Igen - szögezte le magában Kozlov -, az amerikaiakat sok mindenért lehet csodálni. Még irigyelni is. De szeretni lehetetlen.
Taylor ezredesben az amerikai katonai vezető alaptípusát látta, bármennyi furcsaság volt is az életrajzában. Szívtelennek, közönyösnek találta ezt az embert, a kegyetlenségig tárgyilagosnak. Még a hegek borította arca is harcias volt, mint valami törzsfőnöké, ha kipingálja magát, hogy megrémítse az ellenséget. Kozlov mindig feszengett Taylor jelenlétében, folyton azt várta, hogy az amerikai hirtelen, minden ok nélkül kirobban, és lehordja őt, mert lassan vagy pontatlanul fordít, vagy szemtől szembe hazugnak nevezi. Kozlov egyébként roppantul fegyelmezett tiszt volt, sikeres ember, a lehetőségei határtalanok, s fesztelenül mozgott, viselkedett tábornokok és főtisztviselők társaságában is. De ez a Taylor képes volt egy odavetett pillantással kibillentem az egyensúlyából. Ez a gyermekkori rémálmokból előlépett, magas, sebhelyes arcú ember. Az amerikai ezredes a maga száraz módján hibátlanul udvariasan, sőt, előzékenyen viselkedett. Kozlov azonban mindig a határán volt, hogy bohócnak érezze magát mellette.
Alaposan ismerte a Taylorról szóló titkos dossziét. Született 1976 áprilisában. A katonai akadémiát 1997-ben végezte. Atlétizált, remek futó volt. Kivételesen jó lovas. Hibátlanul képzett katona. Az afrikai fiaskó veteránja, s félig-meddig legendás utat járt be Zaire távoli vidékein. Túlélte a Runciman-kórt, ez a jelek szerint nem károsította szellemi képességeit, de súlyos hegeket hagyott rajta. Nem volt hajlandó alávetni magát a sebészi kezelésnek. Kozlov itt megállt a memóriagyakorlatban, mert rátört fiatal feleségének és gyermekének emlékképe, lázas tekintetükben szemrehányás, mindketten meghaltak, mert nem kaptak tisztességes orvosi ellátást, sem gyógyszert. Aztán a kép eltűnt, de a kín, ami megmaradt utána, élesebb volt, mint a fogfájás.
Taylor agglegény. Úgy fest, a fiatal hadnagy eléggé kicsapongó életet élt, mielőtt Zairébe vezényelték. De az arcát eltorzító hegek hirtelen lezárták szerelmi kalandozásainak korszakát.
Kozlov gondolatban továbblapozta a tiszt élettörténetét. No persze, volt egy kis ribanc, aki az Egyesített Hírszerző Ügynökségnek dolgozott. Egy nő, aki mindenkivel lefeküdt Washingtonban, a szovjet nagykövetség személyzetét kivéve. Ez azonban egészen új fejlemény, és bármennyit pletykálkodtak meg heherésztek Washingtonban, Kozlov nem hitte, hogy az ügyből bármi kisülhet. Képtelen volt elképzelni, hogy akár a leglomposabb rihonya is részese lehetne Taylor életének egy-két kellemetlen óránál tovább. És akkor is csak úgy, ha eloltják a villanyt.
Nos, lehet ugyan, hogy Taylor szeretői karrierje félbeszakadt, de mint katona imponáló hírnévre tett szert. Egyre aszketikusabb személyes szokások. Nem dohányzik, alig iszik. Mániákus sportember, bár nem igazi természetbarát. Nem vadászik és nem horgászik, bár állítólag kedveli a hegymászást. Kérges külső személyisége mögött csöndesen intellektuális ember rejlik. Ahhoz képest, hogy amerikai, szakmailag nagyon művelt. Otthoni magányában szívesen olvas amerikai klasszikusokat, főleg Mark Twaint, Melville-t, Hemingwayt és Robert Stone-t. Az életrajzi dossziéban egy ceruzával írt feljegyzés megállapítja, hogy Taylor legkedvesebb könyvei amolyan kívülálló figurákról szólnak. Magiszteri fokozatot szerzett elektronikából és információelméletből - bár személyes érdeklődése másfelé vonzza. Átvészelt minden leépítési hullámot, amelyeknek eredményeképp az Egyesült Államok haderőiben ma oly nagy az emberhiány. A járvány éveiben először egy gyalogsági szakasz, majd egy század parancsnoka volt Los Angelesben, ahol egy időben öregbítette katonai hírnevét, tanult meg segítség nélkül spanyolul, és fejezte be a zairei beavatkozás elemzését - utóbbiról olyan könyörtelen bírálatot adott, hogy majdnem eltávolították a hadseregből. A végén azonban gyorsított előléptetés volt a jutalma. Az amerikai haderők személyzeti politikája teljesen kiszámíthatatlan.
Taylor ezután jelentős szerepet játszott az amerikai hadsereg átszervezésében, amikor előkeresték a régi lovassági ezredek zászlóit, és új, áramvonalasított egységeket jelöltek meg velük, amelyek a nehézkes, szinte mozdíthatatlan hadosztályok és hadtestek helyébe léptek. Bár Taylor a gépesített erők és a legújabb katonai technológia szakértője volt, Mexikóba küldték egy könnyű taktikai egység élén, amikor az Egyesült Államok megpróbált véget vetni a déli határa mentén dúló többoldalú háborúnak. Taylor a tampicói vérfürdő után érkezett, és kihasználta a frissen életbe léptetett hírzárlatot arra, hogy műveleti területére - előbb San Miguel de Allendébe, aztán újabb előléptetése után a guadalajarai körzetbe - ne engedje be a riportereket. A dossziénak ezt a részét tömérdek kérdőjel tarkította, mert a GRU elemzői sokat törték a fejüket ennek az embernek a paradox sikerén. Megszegett minden szabályt, mindig a legváratlanabb dolgot csinálta, és az terjedt el róla, hogy vad hegyi harcos. Alárendeltjei a legkülönfélébb módszereket használták, a helikopteres leszállástól a régimódi lovas őrjáratokig, egyik lázadó csapatot számolták fel a másik után, sok közülük nemigen volt egyéb közönséges banditák gyülekezeténél, de akadtak hazafias egységek is, amelyeket a japánok pénzeltek. A helybéli lakosság szinte mindenütt szívesen fogadta Taylort, holott papírforma szerint a felkelőket kellett volna támogatniuk. A dialektikus egyenleteket egy szovjet elemző sem tudta megoldani.
Ez a biztos kezű gyilkos, aki jó könyveket olvas, ez a torz arcú ember, aki tökéletes robotkatona, végül visszatért az Egyesült Államokba, s ott átvette az újjáalakított és új felszereléssel ellátott Hetedik (Nehéz) Lovassági Ezred - közkeletű nevükön a dragonyosok - parancsnokságát a Kansas állambeli Fort Rileyben. Az egységet egy új fegyversorozat bevezetése céljából hozták létre, melynek részleteivel a szovjet hírszerzés nem volt tisztában, még most sem, amikor az amerikaiak ugyanazokon a térképeken készítették a hadműveleti tervet, mint Kozlov baj társai. Taylor csak kilenc hónapja volt a „hetesek” parancsnoka - s ennek az időnek is a legnagyobb részét Washingtonban töltötte, ahol különféle bizottságok előtt tett tanúvallomásokat amikor a nemzeti megmaradását fenyegető háború miatt a Szovjetunió titokban segítséget kért az Egyesült Államoktól.
És végül is miért vannak itt ezek az emberek? Miért teljesítette a kérést az Egyesült Államok? Kozlov biztos volt abban, hogy nem a Szovjetunió népeinek önzetlen megsegítése volt a céljuk. Még csak Nyugat-Szibéria ásványkincsei sem vonzották őket különösebben, hiszen nagyrészt felszámolták a japán jelenlétet Latin-Amerikában - és az újonnan feltárt lelőhelyek fedezték az amerikai szükségleteket. Sőt azt sem gondolta Kozlov, hogy az amerikaiak indítéka a bosszúállás volt, az örökösen lázongó és vérszomjas irániak vagy akár a japánok ellen, akiknek hosszú árnyéka oly nyilvánvalóan rávetült imperialista terveik muzulmán végrehajtóira. Kozlov gyanította, hogy országa esetleg az amerikai fegyverek új generációjának próbaterepe lett, és semmi több.
Olyan kegyetlenül fajt a foga, hogy a legszívesebben kikaparta volna az ínyéből. Mikor ér ez véget? Mikor ér ez az egész véget?
Pokolba az amerikaiakkal - döntötte el magában. Mit törődik ő azzal, minek vannak ezek itt. Fő az, hogy a fegyvereik működjenek.
Manuel Xavier Martinez őrnagy Taylor mellett állt a kifosztott büféasztal sarkánál, vett magának valami maradékot, hogy kitöltse gyomrában a reggeli helyét, és átvergődjön még egy sor kölcsönös működtetési problémán. A két férfi spanyolul beszélgetett a titkosság végett, és az ellátótiszt fáradtsága ellenére is bizarrul mulatságosnak találta a helyzetet. Reflexszerűen így szólította Taylort: "Jefe", vagyis „főnök”, de ez csak a kettejük közti vicc volt. Taylor éppenséggel hibátlanabbul, tisztábban és szabatosabban beszélt spanyolul, mint Manny.
Martinez ereiben mexikói-amerikai vér folyt, de első számú nyelve a tanult és művelt emberek angolsága volt. Ezen nevelkedett és ehhez vonzódott. A spanyol nyelvből a San Antonió-i szegénynegyed dialektusát ismerte, hiszen itt töltötte ifjúságát - utcasarki rizsának jó volt ez, de a bonyolult logisztikai fogalmakat nehéz volt kifejezni vele. Martinez sokkal több angol szóval tűzdelte meg beszédét, mintsem azt a százszázalékosan angolszász parancsnok szükségesnek találta.
- Még mindig látok két területet, uram, ahol defektet kaphatunk - mondta Martinez. - És akkor még csak a logibizniszről van szó. - A füstös szoba másik vége felé pillantott, a hordozható munkaállomásra. Merry Meredith ült mellette, és kimerülten bámulta az ernyőre özönlő információkat. - Nem szívesen lennék Merry helyében.
- Meg tud birkózni vele - mondta Taylor.
- Na igen. Tudom én azt, Jefe. De nem is csak az a baj, hogy ez egy csomó hazug gazember. Hanem az, ahogyan bánnak vele. Ez a rothadó fogú alezredes. Úristen, szakasztott olyan pofa, mint egy alabamai seriff a kilencszázötvenes évekből. - Martinez megcsóválta fejét. - És én tudom, hogy Merry kikészül ettől. Annyira belezúgott ebbe az orosz kulturális szarságba.
- Megélt már rosszabbat is. Magának szerencséje, hogy grúznak vagy örménynek nézik.
- Még most se bírok egyértelmű választ kihúzni belőlük - mondta Martinez. - Rosszabb ez, mint Mexikó.
- Mexikó mindennek az alja volt - mondta Taylor.
- Egy okkal több, hogy ezek a fiúk nyílt kártyákkal játsszanak.
- Nem tehetik - mondta Taylor meglepően türelmes hangon. Martinez sosem szűnt meg csodálkozni főnökének nyugalmán. - Nem mondhatják meg az igazat az általános helyzetről, mert ők maguk sem ismerik. Figyeljen csak rájuk, Manny. Tanácstalanok. És rémültek. És igyekeznek a lehető legjobb képet vágni. Darabokra hullik a világuk. De készek nekünk adni, amijük van.
- A gond az, hogy rá kéne jönnünk, mijük van - mondta Martinez. Belekortyolt az állott ásványvízbe, hogy leöblítse a torkában ragadt kétszersült-maradványokat. - Mindegy, a legelső dolog, ami érdekel, az üzemanyag. Nekünk elég áll rendelkezésre, hogy a bevetést végre tudjuk hajtani. De az M-100-asok majdnem üresek lesznek a végére. Ahogy azt a nyilat nézem, amit Mázlis Dave éppen megrajzolt nekik, az első századnak már csak a gőz marad. Azaz rászorulunk a szovjet üzemanyagra. A teljes ellátottságra újabb öt vagy hat napot kell várni, a szovjet vasutak teherbírásától függően.
- Akkor mi a Martinez-féle megoldás? - kérdezte Taylor közönyös arccal - Kőből faragott halálmaszk volt ez inkább, s Manny csak mostanában szokott hozzá, sokévi szolgálat után.
Martinez elmosolyodott. - Ennyire kiszámítható vagyok?
Taylor bólintott. Halott ajkain a jókedv kísértete.
- Szóval - mondta Martinez -, van a szovjeteknek egy üzemanyagtípusuk, ami majdnem olyan jó, mint a JP-10. És azt mondják a fiúk, el tudnak látni vele. Persze könnyen lehet, hogy tele van szennyeződéssel. Az utolsó kiskanálnyit is meg kell vizsgálnunk. De ha rá tudjuk kényszeríteni őket, hogy idejében szállítsanak, énszerintem jobb volna az ő kakaójukat használni, és megspórolni a miénket. - Nem terhelve Taylort fölösleges részletekkel, gyorsan felsorolta e változat többi előnyét.
- Biztos abban, hogy az ő üzemanyagukkal nem fogunk lezuhanni?
- Nem fogunk - mondta Martinez, miközben még egyszer átgondolta a problémát nem, meg tudjuk oldani a minőség ellenőrzését. Ameddig a tiszta anyagot kapjuk, semmi baj nincs az összetétellel. A lényeg az, hogy a gépek miatt nem faj a fejem. Az irányzékkalibrálás más lapra tartozik.
- Rendben. Hadd halljam. Azt mondta, két problémás terület van.
- Hát igen, Jefe. Ebbe a játszmába magának és Mázlis Dave-nek kell beszállnia. Ezek a fickók veleszületett központosítok. Az én tárgyalópartnerem minden anyagot egy nagy depóban akar felhalmozni. A világ másik végén, ahol bevetés után leszállunk. Azt mondja, a tábornok akarja így, és másképp nem tudják garantálni a készletek védelmét. Ezeknél semmire sem jutunk a logikánkkal. A decentralizált változatoktól pedig a hideg rázza ki őket. - Martinez megcsóválta a fejét. - Más-más szögből közelítünk mindenhez. Őket az aggasztja, hogyan tudják őrizni a holmikat a földön. Érti. „Ki fog odamenni?”, meg ilyesmik. Minket pedig a rakéták meg a légicsapások izgatnak. Te jó ég, ha úgy lesz minden egy rakáson, ahogy ők szeretnék, elég egy szerencsés célzás, és nekünk lőttek.
Taylor arca most először árult el aggodalmat. Göcsörtökbe húzódott a heges szemöldöke. - Azt hittem pedig, tisztáztuk az álláspontunkat. Megállapodtunk, hogy minden századnak meglesz a maga külön szétbontakozási területe. Heifetz le is rajzolta.
- De ha Mázlis Dave azt mondja: alma, ezek azt hallják: körte. Mindebből számukra még nem következik automatikusan, hogy minden századnak legyen saját ellátóhelye.
Martinez észrevette Taylor tekintetében a villamos szikrát. Az öreg eddig elsiklott a lehetséges probléma fölött, ahogy mindenki más is. Manny sajnálta, hogy nem sikerült egyedül feloldania az ellentétet, mert ismerte annyira Taylort, hogy tudja, a főnök könyörtelenül lehordja önmagát, amiért nem vette észre korábban a várható kapcsolatzavart. Martinez sohasem találkozott olyan emberrel, olyan katonával, aki ennyire kegyetlen lett volna magához. Még Merry Meredith és Mázlis Dave Heifetz sem, a Hetes Dragonyosok törzsén belüli önostorozó társaság másik két tagja.
Martinez életében nem nyüzsögtek a hősök. Szerencséjére nem követte kutyaként az utcasarki cowboyokat San Antonióban - egyszerre volt fiú meg férfi, akárcsak távollevő apja, és végigküzdötte kamasz- meg fiatal felnőttkorát, hogy jobb legyen, mint a többiek, hogy mindenkinek megmutassa: a barrióból jött srác mindenkit leköröz. Jobb osztályzatokat kap, jobban beszél angolul. Katonai ösztöndíjat kapott egy texasi szakiskola elvégzésére, s nemcsak a számlákat tudta ebből kifizetni, hanem arra is jó volt a lehetőség, hogy bebizonyítsa: minden ízében ugyanolyan amerikai, mint az angol anyanyelvűek. Nem érte be kevesebbel, nem engedte senkinek, hogy bármi módon kisebbítse rendkívüli teljesítményét. Amikor hazament, hogy anyját meglátogassa, nem volt hajlandó spanyolul beszélni vele, se megenni a mexikói ételeket, amiket oly lelkesen főzött meg neki. És százados korában minden megtakarítását befizette előlegbe, hogy rendes, középosztálybeli házat vegyen anyjának San Antonio egyik északnyugati kertvárosában - a részletek még éveken át falták a zsoldját. Hatalmas előrelépés, diadal volt ez a számára. De amikor növekvő szorongással hiába próbált újra meg újra hazatelefonálni, beszélni a koraöreg asszonnyal, vissza kellett szállnia a földre.
Végül a nagynénje számán talált rá anyjára, aki zokogva esküdözött, hogy nagyon szereti azt a házat, és olyan büszke a fiára, mint senki más. Csak hát az új ház olyan nagy és üres és olyan távoli mindattól, amit eddig ismert. A szomszédok nem tudnak spanyolul. Úgyhogy visszament a barrióba, a húgához. Mert itt érzi magát otthon. Most a ház üresen áll, kivéve azt a néhány ritka alkalmat, amikor Manny szabadságra megy. Ez az épület a hősök nélkül felnőtt fiatalember személyes korlátainak, kudarcának emlékműve.
Aztán jött Taylor. Martinez nem szívesen használta a hős szót. Ám ha eldönthette volna, kire alkalmazza, akkor a legesélyesebb jelölt ez a különös ezredes lett volna, aki most elválasztja őt a büféasztal nyomorúságától.
A mexikói Taylor, aki ösztönösen többet fog fel a helyzetből és abból, amit a helyzet megkövetel, mint a gazdászati százados, aki egy vérből való a helybéliekkel. A hadseregnek dolgozó civil tudósok és szaktanács- adók kioktatták Taylort a lakosság táplálkozási szükségleteiről, és a krónikus elmaradottsággal járó infrastrukturális hiányosságokról. Mire ő kirúgta őket a szektorából, fittyet hányva a hadsereg politikájának. Értette, miért van szükség a minimális táplálékigény kielégítésére, de főleg azt értette, hogy az embereknek színház kell. A groteszk ezüstsarkantyút viselő Taylor szállt ki mindig elsőnek a helikopterből. A kanyonok peremén szokott végiglovagolni pompás fekete ménjén, és egyenes derékkal járt ott, ahol mások kúsztak-másztak. Martinez tudta, mi az a félelem, és nem hitte, hogy épeszű emberből hiányozhat ez az ösztön. De Taylor legalábbis jobban leplezte másoknál - például amikor terepjáróján egyedül behajtott olyan városokba, ahol az amerikaiak támogatta monterreyi ideiglenes kormány képviselői a villanyoszlopokról lógtak, s az első dolog, amit az ember észrevett, lényeges testrészeik hiánya volt. A legnagyobb mértékben kihasználta arcának drámai csúnyaságát, és tortillán meg babon élt, hogy feltűnést keltve odaadhassa fejadagját az özvegyeknek meg az árváknak. Taylor átlépett az angolszász viselkedés valamennyi szabályán, hogy olyan látványos gesztusokat tehessen, amiket megkövetelt magának az elgyötört Mexikó. Tiszttársai kóklernek, pojácának, dilisnek és aljas csibésznek nevezték - miközben megpróbálták utánozni sikereit. Taylor egyforma sikerrel jelent meg egy mexikói paraszt vagy egy Los Angeles-i galeritag lelki horizontján. Intelligenciáját és fogalmazótehetségét elrejtette a tömör, előírásosan profán beszédmód mögött, amit alárendeltjei elvártak egy parancsnoktól. Manuel Xavier Martinez őrnagy nem hitt a hősökben. De nem volt bizonyos abban, hogy valaha is olyan ember lehet, mint George Taylor ezredes.
- Manny - mondta ellátótisztjének Taylor -, remek, hogy maga itt van, mert különben elcseszném ezt az egészet. Meg kellett volna követelnem a nyavalyás oroszoktól, hogy pontosan tisztázzák, mit értenek szétbontakozáson. - Dühös feszültség volt a hangjában, de a támadó él önmaga ellen irányult. - Amikor a fiaink visszajönnek a bevetésről, azt akarom, hogy halálbiztosan meglegyen minden, ami nekik kell, az üzemanyagtól a golyókig és a babtól a ragtapaszig. A szabványos menet.
- Szabványos menet - helyeselt Martinez, mert kedvére akart tenni ennek az embernek, mert jól akarta szolgálni, bár közben szégyellte magát, amiért további segítséget kell kérnie. - Szerintem ezt Ivanovval kell megbeszélnie, Jefe. Ő vezeti a mozdonyt, és a tárgyalópartnerem fél attól, hogy egymagában állítgassa a váltókat. Hülyének gondol, mert ekkora területen akarom szétszórni a készletbázisainkat, és futóbolondnak, mert megkérdőjelezem azt, amit egy tábornok kimond.
Taylor bólintott. -Jól van, Manny. Szedjük össze Dave-et és Merryt, és tartsunk újabb kupaktanácsot orosz öcsikéinkkel.
Martinez elvigyorodott. - Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy az a szerencsétlen fasz Kozlov megint ránk lehel majd. - Lenézett a megkent kétszersültre, amit az imént vett föl a tányérjáról. Olyan förtelmes volt a durva szürke paszta látványa, hogy Manny továbbra is fölemelt kezében tartotta, képtelen volt a szájához vinni.
Erezte, hogy Taylor rámered. Az ezredes pillantásának ereje mintha mozdulatlanná fagyasztotta volna Martinez karját - olyan volt, akár valami hipnotizőrmutatvány. A szempár azonnal magához vonzotta Martinez tekintetét, s az őrnagy tökéletes komolyságot látott a másik férfi pupilláinak mélységében.
- Egye meg - mondta Taylor. Spanyol beszéde éppolyan száraz és rideg volt most, mint egy sivatagos fennsík. - Aztán mosolyogjon.
Howard „Merry” Meredith őrnagy szinte el is felejtette, milyen az, ha a bőrszínéről ítélik meg. Bár az oroszok nem voltak nyíltan udvariatlanok, alig leplezték undorukat, amikor vele tárgyaltak. Ő volt Taylor belső törzsének egyetlen tagja, aki beszélt oroszul, kijelölt tárgyalópartnere mégis szívesebben állt szóba Meredith fehér alárendeltjével, még ha tolmács kellett is hozzá.
Merry Meredith mindezt elviselte. Ennél sokkal, de sokkal szörnyűbb élményei is voltak életében. És mégis elfogta a szomorúság. Régóta figyelmeztették az orosz fajgyűlöletre... de meg volt győződve, hogy majd ő lesz a kivétel. Már csak a Puskin iránti tiszteletből is. A jelen lévő amerikaiak közül csak ő olvasta az orosz klasszikusokat. Ismerte Repin festményeinek címét, sőt, a keletkezési évét is, s biztos volt benne, hogy az amerikaiak közül csak ő képes felfogni a vaskemény szükségszerűséget, amely ezt a népet ilyen tragédiába sodorta. Még az összes zakuszka nevét és hozzávalóit is tudta, azt a sokféle csemegét, amit szemlátomást elképesztő faradsággal hordtak össze vendéglátóik. Az oroszok mégis csupán kelletlen pillantásokat vetettek felé, amikor a büféasztalhoz lépett, mintha bőrszíne bepiszkolná az ennivalót.
A faji megkülönböztetés nem férkőzhetett be az egyetemi kisvárosban töltött, védett gyermek- és kamaszkorába, a katonai akadémia pedig útját állta az ilyen előítéleteknek. A hadsereg úgy ki volt éhezve a tehetségre, hogy nem számított, ki milyen faji, etnikai vagy szociális háttérből jön. Csak egy kicsivel később kényszerült végre belenézni a tükörbe.
És most, évekkel az után az iszonyatos Los Angeles-i nap után, egy szovjet ezredes mellett próbál dolgozni, aki nem tartja egyébnek, mint a szokásosnál hajszálnyival fejlettebb állatnak. Kijelölt partnere olyan kisiskolás modorban magyarázta el neki az ellenséges erők sajátságait meg a harctéri helyzetet, hogy Meredithnek folyton maga elé kellett idéznie Taylor ezredes képét és példáját, mert csak így tudta megállni, hogy heves szavakkal rá ne támadjon a nagy hasú szovjet polkovnyikra - ha ugyan nem ököllel. A legrosszabb az volt mindebben, hogy a szovjet nyilvánvalóan sokkal kevesebbet tudott nála az ellenségről, de még a szovjetek helyzetéről is, ami keveset pedig tudott, az mostanra mind érvényét vesztette. A fülhallgatóján és hordozható komputerének ernyőjén beérkező legújabb hírszerző-jelentések jóvoltából Meredith tudta, hogy a harctéri helyzet kétségbeejtő, és óráról órára romlik. Baranov ezredest azonban csak az érdekelte, hogy kimutassa személyes - és faji - felsőbbrendűségét.
Meredith megkönnyebbülten látta, hogy Manny Martinez befejezi a négy- szemközti párbeszédet Taylorral, és a hírszerzési tervezősejtként szolgáló munkaasztal felé tart.
Manny arcán érthetetlen, széles mosoly ült, nemigen illett a testi és szellemi kimerültség uralkodó légköréhez.
- Elnézést, uram - mondta Manny a nagy hasú ezredesnek, aki szakasztott olyan volt, akár egy rezesbanda főnöke, úgy is lóbálta mutatópálcáját, mint egy karmesteri botot. Majd Meredithhez fordult: - Merry, az öreg azt szeretné, ha egy kicsit összedugnánk a fejünket, és te is ott lennél. El tudsz szakadni egy percre?
Meredith úgy érezte magát, mint egy kisdiák, aki váratlanul hivatalos engedélyt kapott az iskolakerülésre. Az ezredestől sietősen elnézést kért oroszul, és otthagyta neki az alárendeltjét, hadd szenvedjen ő tovább az Egyesült Államok hadseregének nevében.
Az asztalok között átoldalazó Meredith azt vette észre, hogy Manny vigyora másokra is átragadt.
- Mi a fenét bazsalyogsz, te féleszű? - kérdezte régi barátját.
Manny mosolya még szélesebbre húzódott. - A kaja. Muszáj, hogy megkóstold.
- Már megkóstoltam - mondta Meredith értetlenül. Bár az eszével felfogta, mekkora munkába került a svédasztal előkészítése, és értékelte az ennivalók viszonylag jó minőségét, azt nem hitte, hogy Mannynek csakugyan ízlik a zakuszki. Amikor a többi tisztet megpróbálta rábeszélni, hogy egyenek, kísérlete bosszantó módon eredménytelen maradt. - Ne hülyíts már.
- Én ugyan nem, testvér. Remek a kaja. Kérdezd csak meg az öreget.
Meredith arra gondolt, hogy mégiscsak valami viccről van szó, amiből kimaradt, és nem törődött vele többet. Amikor elfurakodott az utolsó munkaállomás mellett, vastag gyapjúnadrágjába beleakadt egy filmrátét széle, és egy jó pár íráskiemelő nyomban le is gurult a padlóra.
- Te aztán kemény hátvéd lehettél - mondta Manny.
Meredith és a barátja gyorsan fölkapkodták a leesett holmikat a padlót borító nyomtatott lapok közül, és bocsánatot kértek a véreres szemű századostól, akit megzavartak a munkájában. Amikor fölegyenesedtek, ott állt előttük Taylor ezredes Ivanov tábornokkal, Kozlovval meg egy másik tiszttel, akiről Meredith tudta, hogy Manny posztját tölti be a szovjet törzsben. Mázlis Dave Heifetz is odalépett hozzájuk, mellette a szovjet hadműveleti főnök.
Óvatosan, nehogy felfigyeljenek manőverezésére, Meredith odébb húzódott a védekező térfélen, ily módon kikerült Kozlov leheletének közvetlen hatószférájából. A szovjet meglehetősen jóképű férfi volt, amíg ki nem nyitotta száját, és elő nem tűntek csorba, rothadó fogai, melyeknek a puszta látványától is borsódzott a háta.
Ennek az orosz tisztnek a szájszaga volt a legerősebb támadó fegyver a szovjetek arzenáljában. Meredith sajnálta Kozlovot, mert a jelek szerint csakugyan elsőrangú katona volt, s kitette a lelkét, hogy a dolgok működjenek. De annyira azért nem sajnálta, hogy túlságosan közel álljon hozzá.
A szoba különben is bűzlött már, a levegő halott, nyomasztóan mozdulatlan . A merev, régimódi szovjet egyenruhák szövete a belészáradt verítéktől lett még durvább. Meredith nem volt biztos abban, hogy a gyomra bírni fogja Kozlov halitózisát ebben a hajnali órában, kialvatlanul, a megemésztetlen, rossz, nehéz orosz ételekkel a hasában.
Taylor a szoba falát borító térképhez vezette őket, s Meredith felé pillantott, felkészült-e a tolmácsolásra a hírszerzőtiszt.
- Ügy látszik - kezdte Taylor -, a sietségünk bizonyos apróbb zavarokat okozott szovjet barátaink soraiban...
Nem volt nehéz fordítani. Meredith pontosan tudta, milyen hangnemben akar beszélni Taylor, az ezredes pedig hajszálra a megfelelő modorban adott elő. Merry sosem győzött csodálkozni Taylornak azon a képességén, hogy nemcsak a megfelelő hangot, hanem a másik oldal előfeltevéseit legjobban kihasználó beszédárnyalatot alkalmazza - akár utcai huligánokról volt szó, akár mexikói banditákról, akár szenátorokról, akár szovjet tábornokokról.
Vajon Taylorról mit gondolnak a szovjetek? - jutott Meredith eszébe. Észrevette már, hogy kevés szovjet tiszt visel feltűnő RK-hegeket. Tudta, hogy a járvány sokkal nagyobb számban szedett áldozatokat itt, mint az ő országában, de úgy látszik, van valami íratlan szabály, ami megakadályozza, hogy a hegektől elcsúfított túlélők magas posztokat foglaljanak el. Felmerült benne, vajon nem az orosz katonatisztek ősrégi külsőségimádata dolgozik-e itt is, csak más formában.
Megpróbálta friss szemmel fölmérni Taylort, olyannak, amilyennek ezek az idegenek látják. Nemigen tudott tárgyilagos maradni, miután oly sok éven át szolgált együtt ezzel az emberei, és mély, bár nehezen kifejezhető szeretetet érzett iránta. Taylor még a 2020-as év Amerikájában is sokkal könnyebben lehetett az előítéletek tárgya, akár elemi félelmek ébresztője, mint egy jól öltözött, sima képű férfi, aki mindenestül az establishment tagja, csak éppen a bőre tejcsokoládé-színű. Meredith azon tűnődött, vajon az oroszok Taylort is csak a külsőségek szerint ítélik-e meg.
- „és minden problémánkat a nyíltság és a bizalom légkörében szándékozunk megoldani” - fordította Meredith.
Ivanov hadseregtábornok az amerikai néger könnyedén gördülő orosz mondatait hallgatta, és az járt a fejében, hol tanulhatta meg ez a fekete ilyen jól a nyelvet. Az amerikaiak mindig meglepetést okoznak. Némelyikük kellemes meglepetést - annyira készségesek, magabiztosak, fürgék. De a többi váratlan dolgot nehéz volt megemészteni. Például amit a készletek szétdobása körül műveltek. Beszélni nagyon udvariasan beszéltek, de a jólneveltség mögött kőkemények voltak. Ivanov mostanra már tisztába jött a módszerükkel. Mellékes ügyekben beadják a derekukat, de a fontosabbakban ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez.
Ivanov fizikai fáradtságot érzett, és belefásult a vitatkozásba. Jól van, csinálják, ahogy akarják. A szovjet hadsereg is azt teszi a maga erőivel, amit akar. Tessék, próbálják meg az amerikaiak. Ivanov szeretett bízni bennük, de túl sok kudarcot élt meg túlságosan régóta. Nem hitte, hogy egyetlen ezred, meg ezek a titokzatos amerikai csodafegyverek bármit eldönthetnek. De ha bármire jutnak, ő hálás lesz érte. A helyzetet Ivanov reménytelennek találta, és üldözte a rémkép, hogy ő is azon orosz hadvezetők egyike lesz, akiknek neve egyértelmű a katasztrófával.
Ám ki tudja, meddig tart még egyáltalán az orosz történelem? Íme, hová süllyedtünk. Az amerikaiaktól koldulunk segítséget...
No persze ők is csak haladékot kaptak. Ivanov meg volt győződve, hogy a fehér fajnak leáldozott, és a jövő az ázsiai tömegeké, s a legtöbb, amit remélhetünk: hogy még egy kis ideig fel tudjuk tartóztatni az áradatot.
Ivanov egyik amerikai arcról a másikra nézett. Milyen idétlenül festenek a szovjet egyenruhában. Ez a vadállatias külsejű ezredes - ez belül is biztosan ugyanolyan szörnyeteg, mint kívül, különben igénybe vette volna a kitűnő amerikai kozmetikai sebészek szolgáltatásait. Meg ez a másik, aki szakasztott olyan, mint egy grúz aranyifjú. Aztán meg az izraeli - Ivanov ismerte a típust, ez az a szorulásos fajta, aki sohasem mosolyog, egy kortyot sem iszik. A zsidókkal mindig vigyázni kell. A németeknek nem sikerült elintézniük őket, se az araboknak az összes atomfegyverükkel meg ideggázukkal. De végül a zsidók sem voltak olyan dörzsöltek, mint kellett volna -
az amerikai lóra tettek a japán helyett. Meg itt ez a néger őrnagy, aki olyan szépen beszél oroszul. Ivanov szentül hitte, hogy az amerikai törzsbe tudatosan, egyenként szemelték ki az embereket, hogy meggyőzzék az oroszokat az amerikai nép belső szolidaritásáról, olyasféleképpen, ahogy ifjúkorának beállított fotói - melyeken mosolygó észtek és ukránok álltak azeriek és tadzsikok mellett - próbálták meg elhitetni a szovjet társadalommal ugyanezt. De az amerikaiak senkit nem tesznek itt bolonddá. Majd meglátjuk, mire jut ez a törzs az ütközetben.
Mennyire más volt minden fiatal tiszt korában... Még az alhadnagyra is felnéztek az emberek. Aztán jött az a Gorbacsov a reformjaival meg az ígéreteivel. És elkezdte bontogatni a hadsereget. És akadtak becsvágyó katonák, akik segítettek neki. Még Ivanov is meg volt győződve a peresztrojka szükségességéről, elragadták a kor ábrándjai. De az ígéretekből nagyon kevés valósult meg. Az emberekből pedig kiveszett a tisztelettudás, a félelem. Úgy akartak élni, mint a nyugat-európaiak, mint az amerikaiak. Nem értették, milyen szerepet játszik a Szovjetunió - Oroszország - a világban. Csak saját magukon járt az eszük. Aztán, amikor az ország kezdett széthullani, végre értelmesebb emberek vették kezükbe az irányítást. De akkor már késő volt. Ivanov jól ismerte a dolog elméleti oldalát - annak szükség- szerűségét, hogy a a lehetőségeit kimerítő gazdasági modell hanyatlani kezd, a több évtizedes katonai túlköltekezésért fizetendő árat, a rendszer elnyomó jellegét, amely a növekedésnek még a csíráit is elfojtja...
Hazugság, hazugság, hazugság. Gorbacsov meg a cinkosai elárulták a bizalmat, eladták a győzelmet. A hadsereg kizsigerelése a végén nem mentett meg senkit. A gazdaság nem éledt meg varázsütésre. A létfeltételek azonban egyre rosszabbak lettek. A főbelövés túl könyörületes eljárás lett volna azokkal az emberekkel szemben, akik romba döntötték a világ legnagyobb országát.
Amint belebabráltak a rendszerbe, többé már semmi sem működött. Mintha az ember vissza akarná nyomni a fogkrémet a tubusba. Demokrácia? Ezen a szón még nevetni se nagyon lehet. A Szovjetuniónak erőre lett volna szüksége. Ehelyett az emberek ígéreteket, egyenlőtlenséget, árulást kaptak.
Aki megírja azon évtizedek krónikáját, amikor Ivanov fölemelkedett a ranglétrán, másról nem írhat, csak hanyatlásról, felkelésekről, lázadásokról, felintézkedésekről. Egész életében valami hosszú szürkületben tengődött.
És most idáig fajult a dolog. Polgárháború, invázió, összeomlás. És ezek az amerikaiak, akik dacból, bosszút lihegve jöttek ide.
Ivanov az utolsó részletekben is megállapodott ezekkel a pökhendi, gátlástalanul magabiztos emberekkel, akik álarcosbált játszottak az életét és álmait jelentő uniformisba bújva, és elfogta valami tragikus érzés, úgy sejtette, országának múltja többé nem az övé, mintha borzalmas házasságban élne, s eszébe jutna a lány, akit feleségül kellett volna vennie.
A tanácskozás a végére ért. Az amerikaiak elvégzik az utolsó előkészületeket. Aztán belépnek a háborúba. A csodálatos új fegyvereikkel, amikről még most sem hajlandók részletesen beszélni.
Hát, sok szerencsét. Ivanov remélte, hogy országának sok ellenségét elpusztítják. Annyi szent, hogy ha az önbizalom ölni tudna, az amerikaiak mindenkit elsöpörnének.
Talán nagyon fontos titkaik vannak, fontosabbak, mintsem a szovjet hírszerzés sejtené. De volt egy titok, amit a szobában tartózkodó szovjetek és amerikaiak közül egyedül Ivanov tábornok ismert. Iszonyatos titok volt ez, a szovjet hierarchia nem engedte, hogy bárkinek a tudomására jusson Ivanov rangján alul, nehogy a háborús erőfeszítések közepette még inkább elveszítsék lelkesedésüket. Még szegény Kozlov sem tudta. Ivanov azonban gyanította, hogy az amerikaiak hamarosan rájönnek.