november 2-ról 3-ra virradó éjszaka
A domboldalon, nem messze a kertes háztól, ahol George Taylor a gyermekkorát töltötte, volt egy gyümölcsös. Félúton rekedt valami halott mezőgazdász álma és egy ingatlanügynök látomása közt. Fáit senki sem gondozta, összevissza nőttek. Ha valaki elindult a lejtőn, a tévénézős-szomszédlátogatós házak gondozott kertjeitől, s áthatolt a még beépítetlen, de már letarolt telkek senkiföldjén, lába előbb betonúton taposott, aztán murván, aztán vörös földön. A civilizáció határát az utolsó csatornaakna jelölte meg - akár egy miniatűr vasbeton bunker. Madarak lebbentek föl az ember lépteire, nyáron pedig unott kígyók napoztak a porban. Az elvadult gyümölcsösben egy kisebb szakadék is húzódott, amely tökéletesen alkalmas volt kődobáló viadalokra (tilos az általánosan elfogadottnál nagyobb köveket használni, tilos derékon felül célozni).
Az aprócska vadon olyan rendezetlen látványt nyújtott, mint a nagyon fiatalok és a nagyon öregek. A fák nagyon öregek voltak, a farmeros harcosok pedig, akik rikoltozva rohangásztak közöttük, nagyon fiatalok. George Taylor volt a törzs legfiatalabb tagja, s a legféktelenebbek egyike. Az a felelem hajtotta, hogy idősebb társai rájönnek, mi mindentől fél. Felnőtt fejjel már csak fejcsóválva tudott visszagondolni arra a rémült vakmerőségre, amit bátorságnak próbált eladni - holott soha, egy pillanatig nem volt bátor.
Annak a bandának, amellyel George Taylor fölfedezte a világot, egy Charlie Winters nevű erős, nagyhangú fiú volt a legidősebb tagja. Taylor egyik legrégebbi tiszta emlékképe az volt, hogy expedícióra indul a gyümölcsösbe Charlie különleges osztagával. A botokkal fölfegyverzett kis csapat a reggeli ragyogásból átlépett a liget aranyos zöld alkonyatába. Charlie haladt az élükön, a rekettyebokrok és a kitaposott gyalogösvények között azt az útvonalat kereste, amit előző délután derített föl. A foltos, értéktelen gyümölcsöt termő görcsös ágak közt talált egy hibátlan almát. Volt azonban két baj: a vágyott zsákmány elérhetetlenül magas ágon függött, s ami még rosszabb, föl se lehetett mászni érte, mert az ág közelében egy darázsfészek szürkéllett.
A fiúk olyan otthonokból jöttek, ahol válogatottan szép almák hevertek napszámra a díszes kosarakban, és senkinek sem kellettek. A törzs legkedvesebb tápláléka a cukorka és a zselé volt. Ám a gyümölcsösben pirosló alma valóságos kincsnek számított a szemükben, főként azért, mert Charlie annak nyilvánította. Imigyen szólott a főnök, s az árva gyümölcsöt az elveszett világok titokzatossága vette körül a vad ligetben, ahol fiúszívet bizsergető veszélyek sokasága leselkedett rájuk.
Charlie kidolgozta a haditervet. Ha kiadja a parancsot, valamennyien egyszerre elhajítják a kövüket, így verik le az almát a fáról. Jó haditerv volt, sallangmentes és célratörő, egy hátulütője volt csak: hogy valakinek közvetlenül az ág alatt kell fölvennie állását, hogy elkapja a gyümölcsöt és odébb szaladhasson vele, mielőtt a meglepett darazsak támadásba lendülnek.
A vezér körülnézett, önkénteseket keresett.
A bátor csapat egyik tagja sem lépett előre.
- Ne hülyéskedjetek - mondta Charlie. - Nem nehéz. Sikerülni fog.
Mind a faágra és kincsére emelték pillantásukat. Szörnyű pompával gömbölyödött mellette a darázsfészek, s őreinek ráérős nyüzsgölődése sokkal fenyegetőbb volt, mintsem azt a fiúk eladdig feltételezték.
- Georgie - mondta Charlie. - Te vagy a legkisebb. A darazsak nehezebben vesznek észre. És gyorsan futsz.
Az utóbbi állítás nem volt igaz. Mindig utolsónak végzett az ötletszerű versenyeken a nagyobb, hosszabb lábú fiúk mögött.
Taylor nem válaszolt. Csak fölnézett a riasztó szürke zsákra. Félt.
- Csak nem félsz? - tudakolta Charlie.
- Nem - vágta rá Taylor. El akart szaladni. Haza akart menni, és belevetni magát valami más játékba. De rettegett attól, hogy dedósnak hívják. Vagy nyuszinak.
- Hát akkor bizonyítsd be. Szerintem egy gyáva kukac vagy.
- Ez az - csatlakozott egy harmadik hang. - Georgie Taylor gyáva kukac! - Egy szürke, jelentéktelen fiú részéről érte Taylort az újabb támadás. Azóta a nevét is elfelejtette.
- Nem vagyok gyáva - mondta Taylor. - Ti gyávábbak vagytok, mint én. - És már törte is az utat a tövisek meg a szomjas bokrok között.
Közvetlenül az alma alatt állt meg, és tájékozódás végett felbámult a gyümölcsre. Alig tudta nyitva tartani a szemét. A nap vakítóan tűzött a levelek között, az ágak feketének látszottak. Taylor meg is szédült egy kicsit.
- Kész? - szólt oda Charlie.
- Assziszem - mondta Taylor. De nem állt készen. Képtelen volt rá. Leírhatatlan félelem fogta el.
- Felkészülni - adta ki a parancsot Charlie. - Háromra mindenki dob.
A fiúk markukba szorították a köveiket. Taylor idegesen toporgott, próbálta kivenni az alma színét a ragyogás meg a feketeség zűrzavarában.
- Egy... kettő... három!
Felfoghatatlan gyorsasággal zajlott le az egész. Kiáltások, lövedékek süvítése. Ködös zavargás a feje fölötti világban. Riadt kiáltások, mert túl sok minden zuhant le: egy erejét vesztett kő felhorzsolta a vállát, az alma karnyújtásnál messzebb ért földet. Mellette puffanva landolt a kartonhulladékszerű darázsfészek.
Taylor az almáért nyúlt. De hasztalan. A darazsak már megrohamozták. Ő pedig szaladt. Káosszá robbant szét a világ. Hadonászva, üvöltve próbált szabadulni a bőrén tomboló eleven tűztől. Egy darázs a szájába repült.
Mindenki más eltűnt. Egyedül rohant a vadonban, botladozva a könyörtelen, véget nem érő rémület és fájdalom birodalmában. Tüskebokrok, szömörcék közt rohant el, csapkodta kis tenyerével a darazsakat, a levegőt. Üvöltött, sikoltott, négykézláb mászott föl a szakadék oldalán, kirontott a mérges félhomályból, remélve, hogy a darazsak békén hagyják, mert végre megszökött a földjükről, és visszajutott a tiszta égbolt, a napvilág szabadságába.
De a szenvedés nem ért véget. A kis szörnyetegek körbezúgták, nekicsapódtak, záporoztak a bőrére. Valahol messze, már majdnem a betonos utcák és a tökéletes épületek hátországában, meglátta visszavonuló bajtársait.
Charlie egy pillanatra lassított, és hátrakiabálta: - Jöhetsz már, Georgie! - És nevetett.
Most, amikor Taylor ott ült hadigépének pilótafülkéjében, és felnőtt harcosait vitte a csatába, azon tűnődött, mennyi maradt meg benne a kisfiúból, aki ott áll a darázsfészek alatt, miközben a többi, távoli szereplő eldobja a köveket.
Máris kezdtek rosszul elsülni a dolgok. A terv szerint az Egyesült Államok légierejének egyik gépe stratégiai zavarást végzett volna a régi szovjet-iráni határ fölött, hogy több tízezer négyzetkilométeren lehetetlenné tegye az ellenséges hírközlést. De a FEHÉR FÉNY nevű túlfinomult és veszettül drága repülőgép odahaza, a montanai bázison vesztegelt a hangárjában. Nem tudott fölszállni a rossz időjárási viszonyok miatt. Igaz, hogy Taylornak meg a Tízes Lovasságnak az elektronikai szakemberei a hadszíntéri zavaróberendezésekkel is el tudják szigetelni a hadműveleti övezetet, de az ellenség továbbra is használni tudja majd legfejlettebb stratégiai hírközpontjait. A meglepetésszerű csapás egyik lényeges, bár nem létfontosságú akciójára tehát nem kerül sor.
Közelebbi gond, hogy a harmadik század egyik hadnagya nem engedelmeskedett a parancsnak, és fölszálláskor nem kapcsolt át az automata rendszerre. Azzal óhajtotta elkápráztatni legénységét, hogy kézi irányítással szállt föl a sötétben - és neki is vezette M-100-asát egy - szerencsére használaton kívüli - villamos távvezetéknek. Hála az M-100 biztonsági berendezéseinek, a hadnagy és a legénység megúszta a zuhanást egy-két komolyabb zúzódással, néhány hiányzó foggal meg egy törött karral. Az ezredet azonban megfosztották egy újabb értékes rendszertől, mielőtt még a csata elkezdődött volna. Taylor türtőztette magát, a fegyelmezett katona közkeletű képét nem szívesen vesztegette volna el a nyilvános dühkitörés rövid öröméért. Azt mindenesetre megígérte magának, hogy ha a hadnagy és ezredparancsnoka túléli a háborút, akkor a fiatalabb tisztnek hamarosan módja nyílik új munkát keresni.
Máris kezdtek rosszul elsülni a dolgok. De annyira azért nem, hogy Taylor ideges legyen. Hosszú katonai pályáján kevés biztos igazságra jött rá, de azt megtanulta, hogy minden hadműveletnek van egy alapvető tulajdonsága: hogy ami csak lehet, az elbaszódik. A szépen megrajzolt térképek és határozott nyilak, amik a történelmi szakkönyvekben azt közlik, hogy minden egyértelmű volt és könnyen ment, valójában durván kozmetikázzák az igazságot. A fennkölt ábrázoltak mögött leírhatatlan káosz, egy csomó félreértés, baleset meg szerencsés véletlen rejlik, és megszámlálhatatlan ember képességeinek, kudarcainak, félelmeinek és vitézségének roppant kuszasága. A hadviselés maga a káosz, és a parancsnok első számú feladata az, hogy az ellenségnél legalább egy hajszálnyival több rendet vigyen a zűrzavarba. Nemcsak azért lesz mindig is szükség a katonai fegyelemre, hogy a mundérba bújt férfiak többsége akkor harcoljon, amikor megparancsolják neki - ez csak a kisebbik tét. A fegyelemre azért van szükség, mert minden fegyveres erő mindig a szakadék szélén egyensúlyoz - s a bajok skálája az olyan szerény csapásoktól, mint az ujjakra rávágott ajtó egy békebeli teherautós egységnél, a nagy háborús katasztrófákig terjed.
Taylor nem kapja meg a segítséget, amit hazájának légiereje megígért neki, és elveszítette egyik hadigépét egy uniformisba bújt kölyök pojácáskodása miatt. Ezredének java része azonban már a levegőbe emelkedett - negyvenhat M-100 tudott fölszállni, hála annak a munkának, amit Manny Martinez meg az ezred és a század gépésztisztje végzett az utolsó percekben. A Tízes Dragonyosok elektronikai harci gépei már készenlétben álltak. És az ellenség még semmi jelét nem adta, hogy fölfedezte volna az amerikaiak jelenlétét. Nem kell hozzá tíz perc, és az első század átszeli az indulóvonalát, majd nyomban követi a második és a harmadik század. A harcban ki nem próbált gépek minden gyakorlaton jól működtek. Elektronikus berendezéseik még teljesebbé, fenyegetőbbé teszik a sötétséget, amelyben repülve lecsapnak majd az ellenségre. Az ideges washingtoniaktól nem érkezett olyan parancs, amely lefújná az akciót. És az Egyesült Államok Hetedik Lovassági Ezrede hamarosan utolsó kötőfékjétől is megszabadul. Az új ellenségek zajgása mögött valahol ott lapul a régi ellenség.
George Taylor ezredes végül is nagyon szerencsés embernek érezte magát.
- Vedd át a kormányt, Füles - mondta Taylor a másodpilótájának, Elvis Krebs főtörzsőrmesternek. Taylor Zaire óta mindig a legöregebb, legedzettebb és legkeserűbb embereket választotta ki személyes legénységébe. - Hátramegyek az operációs központba.
- Má’ nálam van - vetette oda Krebs olyan délies hangsúllyal, amely azt jelezte, hogy Taylorra itt igazából nincs is szükség. Akárcsak Taylor, Krebs is elég régóta szolgált, s emlékezett a régi szép napokra, mikor a szárazföldi hadsereg még Cobra gépekkel dolgozott. Mindketten az Apache-on nőttek föl, de azért még nem feledték, milyen volt a halált hozó Cobra szivar alakú törzse repülés közben. Hatalmas változásokat éltek meg, és tudták, hogy a következő órák vagy új fejezetet nyitnak a haditechnológiában, vagy halálos szégyent hoznak nemzetükre.
- Küldjek fel egy csésze kávét, főnök? - kérdezte Taylor, miközben kikapcsolta a hevedereket, amik fogva tartották a párnázott székben, az elektronikai kincsestár közepén.
- Nem köll - mondta Krebs. - Így is má’ eléggé föl vagyok húzva. - Taylor mindig a nevetés határán volt, amikor meghallotta ezt a mímelten laza hanghordozást. Krebsnek már rég le kellett volna szerelnie - csak azért hosszabbították meg a szolgálatát, hogy segítsen a hadsereg első M-100-as ezredének felállításában, miután éveken át közreműködött a rendszer kifejlesztésében, sőt berepülő pilótaként is dolgozott. Taylor szemében egy kivesző állatfaj utolsó példánya volt Krebs - a kérges szívű, ronda szájú, jólelkű vén őrmestereké, akik nélkül a hadsereg moccanni sem tudott volna. Közös tapasztalataik olyan hidat vertek Taylor és Krebs között, amelyre kevesen mertek volna rálépni az ezredből. Rossz időket éltek át együtt, ám ezek a hónapok, évek tanulságosabbak voltak egy egész, nyugalomban eltöltött életnél.
Krebs mint fiatal őrmester esett át a tűzkeresztségen - nyolcvankilenc decemberében, Panamában. Az a legenda járta, hogy gépével elszállt a Panamai Véderő egyik makacsul ellenálló kötelékének laktanyája fölött, és saját készítésű röpcédulákat dobott le: „Boldog karácsonyt, basszátok meg”. Nem sokkal ezután, az 1990-es hadművelet idején átdobták Szaúd-Arábiába. Az öreg Füles mindent kipróbált.
Taylor átoldalazott a rövid átjárón, amely a parancsnoki és irányítóközpontba vezetett. Míg a közönséges M-100-asokon itt utastér volt a könnyű gyalogsági egység számára, a parancsnoki csatakopteren a legkorszerűbb miniatürizált hírközlési eszközök és adatfeldolgozó rendszerek foglalták el a helyet. Szabályozott és stabilizált környezeti feltételek uralkodtak a zsúfolt kamrában, s kilenc, más-más méretű monitor színes fényei fogadták a belépőt: a harci övezet valós időben zajló eseményeinek képei - a műholdas hírszerző rendszerek jóvoltából - épp úgy, mint az elektromágneses hullámsávokban zajló háború színpompás grafikus megjelenítései. Taylor mindig afféle csodabarlangnak érezte ezt a központot, ahol érzékelhetővé válik a láthatatlan világ. Az ember látta a levegőben lappangó dühödt démonokat, megidézhetett távoli, varázslatos országokat. Megismerhette még az élet és halál legfontosabb titkait is az ernyőkről, amelyek szünet nélkül mutatták a megcélzott energiarendszerek, az elpusztult baráti rendszerek, a rendelkezésre álló lőszerkészletek és energiaforrások adatait. A parancsnok és kis létszámú stábja grafikussá alakított radarképek segítségével átlátott az éjszakán, a felhőkön, a ködön. Az istenek szemszögéből nézhették a harctér boszorkányszombatját. A tévét bámuló civileknél is kényelmesebben szemlélhették a szektorokat, ahol alárendeltjeik harcolnak. Elég volt egy kapcsolót megérinteniük, hogy megváltoztassák a látószöget, kinagyítsanak egy-egy képet, fölerősítsék a színkontrasztokat, vizuálisan megjelenítsék az energiahullámokat. Az Úr hangjának is itt volt a forrása. Az alternatív lézerrendszerek azonnali rejtjelzett kommunikációt tettek lehetővé a hasonlóan felszerelt állomásokkal, bármely pontján voltak is a világnak, és az M- 100 fedélzeti komputerei iszonyú mennyiségű adatot tudtak felvenni vagy leadni az ütközet kellős közepén.
Csodálatos gép volt. Az összehangolt fedélzeti és külső célbemérő rendszerekkel - a gyakorlórepülések idején - a játékos kedvű katonák több tucat kilométer távolságból tudták nyomon követni az apróvadat a prérin. A miniatürizált „agyak” olyannyira intelligensek voltak, s annyira teletömték őket katonai meg általános ismeretanyaggal, hogy parancsra az összes hozzáférhető hírszerzőrendszer adatait fel tudták használni egyetlen céltípus paramétereinek kiszámítására - például meg tudták határozni Észak-Amerika összes országútján az összes olyan 2015-ös kék Ford helyzetét, amelyben két felnőtt utazik, és amelynek a benzintankja már legalább félig kiürült. Mikroszekundumonként annyi adatot tudott feldolgozni a rendszer, hogy az ezred egyetlen szakértőjének sem sikerült olyan feladat elé állítania, mely megakasztotta volna működésében. A célbemérő rendszert akár arra is be lehetett állítani, hogy távoli sárgarózsa-kerteket szemeljen ki - vagy olyan ellenséges harci járműveket, amiknek meggörbült a jobb elülső ütközője. A rendszer olyan gyors volt, hogy kiterjedt automatikus támogatás nélkül eleven ember nem tudott volna megbirkózni a megjelölt számú célponttal. Ezért az M-100-asokat úgy tervezték, hogy automatikus üzemmódban harcoljanak, s emberi gazdáiknak csak a kulcsfontosságú döntésekkel, az általános irányítással, a fontossági sorrendek meghatározásával és kiigazításával, a műveleti paraméterek megszabásával kelljen törődniük. Szükség esetén valamennyi fedélzeti rendszert kézi irányítással is lehetett működtetni, de a gépek harcképességének ilyen mértékű korlátozására - az előzetes irányelvek szerint - csak kivételes helyzetben kerülhet sor. Ez volt minden idők leghatalmasabb erejű légi-földi hadigépe - és képes volt meghatározatlan ideig harcolni emberi legénységének pusztulása után is. Taylor egyszer fél füllel hallotta egy fiatal pilóta poénját: az M-100 minden pilótából tábornokot csinál. Vagyis: aki beül az M-100 vezérlőpultja mellé, az kezének bepiszkítása nélkül Isten szerepét játszhatja.
Taylor készséggel beismerte, hogy még ő sem tudja mindenestül elképzelni, miféle kihatása lehet ennek a szűz rendszernek a háborúra. Egy dologban viszont biztos volt: attól, hogy a modern harcos igazi technikai csodákat kap a keze alá, az a kéz még alaposan bepiszkolódhat.
Merry Meredith épp végzett a fohászával, amikor Taylor belépett az operációs központba. Sem Heifetz helyettese, az S-3-as százados, sem a két tiszt- helyettes nem vette észre, hogy a hírszerzőtiszt imádkozik, hiszen nem tette össze a kezét, nem térdelt le, nem hunyta be a szemét. Meredith imái néma pillanatok voltak, amelyekben Istent kereste, meg néhány ki nem mondott könyörgés. Hadd legyek már túl ezen. Hadd lássam újra Maureent. Hadd vegyem a karjaimba. Hadd legyek már túl ezen. Könyörgök.
Ennyi.
Meredith nem volt hívő ember. Ám ismétlődő Los Angeles-i és mexikói tapasztalatai után elfogadta magában a gyávaságnak ezt a sajátos formáját. Békeidőben eszébe sem jutott volna, hogy egy vasárnap délelőttöt templomlátogatásra pazaroljon. De az ütközetek küszöbén mindig hatalmas nagyra nőtt tudatában az Isten.
- Mi újság, Merry? - kérdezte Taylor, fél kézzel kapaszkodva a mennyezeti rúdba. Vállszíjon hordott pisztolytáskája elállt az egyenruhájából, s az irányítópultok meg a monitorok vöröses fényében mintha lángolt volna a hegektől borított arca.
- Jól állunk, uram - mondta Meredith. - A rosszfiúk csak ülnek a kövér, buta, elégedett fenekükön. - Rákoppintott egy gombra. - Nézze. Így rendeződnek el a Rubin objektumon a célok. Ha az M-100-asok csak ötvenszázalékos hatásfokkal dolgoznak...
- Még mindig nincs jele, hogy észrevett az ellenség? - kérdezte Taylor.
Meredith értette, honnan a csodálkozás Taylor hangjában. Még azt is nehéz elhinni, hogy idáig eljutott az ezred. Kansastól a pokol kapujáig. Csak még egy kis ideig fussa a szerencséjükből...
- Semmi jele, uram. Se növekvő kommunikációs tevékenység, se fokozott légvédelmi készültség, se zavarógépek, se földi csapatmozgások. Szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Taylor végigsimított tenyerével az állán, a száján. - Manny miatt aggódom. A japánok biztosan észrevették, amikor kijöttünk az ipartelepről. Jobb lenne, ha sürgősen elhúzná onnan a seggét.
Meredith elmosolyodott: - Manny nagy fiú már. A megadott időben elhagyja a körletet. Különben sem utal arra semmi, hogy az ellenség bármit tud rólunk. Jobban állunk, uram, mint gondoltam.
Miközben mentorát nyugtatgatta, Meredith nem tudta elűzni agyából annak a párbeszédnek az emlékét, amit néhány órával előbb folytatott. Az egyik szupertitkos többhasználatú feeden egy pillanatra alábbhagyott a kommunikációs forgalom, és egy washingtoni barátja ezt használta ki, hogy a vevőhöz hívja a hírszerzőtisztet.
- Merry, öreg haver - mondta barátja feltűnően fojtott hangon, mintha valaki nem örülne a beszélgetésüknek -, ide figyelj, nagyon lesd a cumóidat.
- Miről beszélsz? - kérdezte Meredith. Nem tudta, hogy barátja csupán arra inti-e, hogy vigyázzon magára, vagy valami fontosabbat akar közölni.
- Csak tartsd jól nyitva a szemed. Valami fura játék folyik. A kirakósból még hiányzik egy pár darab.
- Miféle darab? Hírszerzési téma?
- Nem tudom pontosan. Tudod, hogy megy ez. Az ember csak úgy szimatot kap. A nagykutyáknak ideát van egy titkuk. Új hírszerzési prioritást kaptunk. A derült égből. Egyszer csak ez lett az első a slágerlistán. Hogy azonnal tudjunk meg valamit a Csecsemőről.
Meredith elgondolkodott egy pillanatra. - Nekem ugyan semmit nem mond. Mi az a Csecsemő?
- Lehet, hogy valami kódolt holmi. Nem tudom. Ők sem tudják. Ez az ábra. Két szinttel felettem az összes hapsinak kilóg a bele, úgy hajt, hogy kiderítse, mi ez.
- Semmi más nincs? - kérdezte Merry. - Milyen a szövegösszefüggés? - Nem nagyon érdekelték a hirtelen útjába akadó rejtélyek, hiszen másodperceken belül röpködni fognak körülötte a golyók.
- Figyelj, Merry. Mennem kell. Nem szabad ezt a feedet használnom. Vigyázz magadra. Vége.
És a hang eltűnt a vonalból.
Meredith most Taylorra nézett az elektronikus varázstüzek fényében. Azon töprengett, érdemes-e az öreget háborgatnia ezzel a ködös üggyel. Valami azt súgta neki, hogy őrizze meg magának ezt az információfoszlányt. Annyira hiányos az értesülés, hogy úgysem jelent semmit az öregnek. És ezen a ponton nagyon nincs szüksége arra, hogy fölöslegesen aggódjon mindenféle rémhírek miatt. Meredith gondolatban berakta a Csecsemő-ügyet a megoldatlan hírszerzési témák dossziéjába.
De azért kényelmetlenül érezte magát. Taylor nem vette le róla a szemét, és ez a tekintet mindig azt a kínos érzést keltette Meredithben, hogy parancsnoka a veséjébe lát. Ugyanezt érezte azon a Los Angeles-i éjszakán, amikor majdnem feladott mindent. Taylor nézése most is nyugtalanította - mintha az sugallná, hogy nem alkalmas a feladatára.
Meredith megérintett egy gombot a kapcsolótábláján, s ezzel biztonságosabb terepre ért. Az egyik közeli monitor megtelt színes vonalakkal: akár egy pszichedelikus pókháló.
- Ezt nézze, uram - mondta Taylornak. - Az ellenség parancsnoki hírközlési infrastruktúrája a hadműveleti övezetben. Majd meglátja, mi lesz, ha telibe kapják őket a Tízesek zavarógépei. Még egy pizzáért se tudnak kitelefonálni.
Taylor elmosolyodott, ördögarcából kivillantak a fogai. Lehet, hogy egy idegen megrémült volna a pestismaszk láttán, de Meredith tudta, hogy az öreg jó hangulatban van. Magabiztos. Éber. Meredith senki eleven embert nem ismert, aki olyan higgadt maradt volna az összecsapás küszöbén, mint Taylor. A parancsnok most a támogatópultoknál álló két tiszthelyetteshez fordult, kötelezően nyájas mondatokkal biztatgatta őket, és szidta a rossz kávét, igyekezett elterelni gondolataikat a halálról. Majd Parker századosra nézett, aki az első századot kísérő Heifetzet képviselte. Parker százados új fiú volt az ezredben, és Taylor alig tudott róla valamit.
- Mi a helyzet a műveleti vonalon? - kérdezte Taylor.
A százados előírásos mozdulattal állt föl. - Időben és terv szerint halad minden, uram.
- Üljön le, üljön már le - mondta Taylor, mert kissé zavarta a tiszt szertartásos viselkedése. - Az első század felkészült az indulóvonal átlépésére?
Be sem fejezte a a mondatot, amikor megelevenedett az ezred parancsnoki hálózata:
- Itt Whisky ötös-ötös. Szépasszony. Ismétlem: Szépasszony. Vétel.
Ennyi. Az első század elindult.
Az Egyesült Államok belépett a háborúba.
Taylor fölvett egy mikrofonos fejhallgatót. - Itt Sierra ötös-ötös. Tudomásul vettem, Whisky. Vétel.
- Itt Whisky. Vörös-egyes, úton Smaragd felé. „Garry Owen.” Vétel.
Jöhet az istenítélet. Meredith tudta, hogy mind ugyanattól felnek: működik-e majd az álcázóberendezés. Nem kerül-e sor idő előtti csatározásra?
A legfontosabb, hogy meglepjék őket.
- Itt Sierra - mondta Taylor. - Bekapcsoljuk a zajforrást. Sok szerencsét. Vége. - Meredithhez fordult: - Mondd meg a Tízeseknek, hogy nyomassák a zajt.
Meredith egymás után lenyomott egy sor gombot, aztán kimért hangon beszélni kezdett a mikrofonjába. Közben fél szemmel most is Taylort figyelte. Meredith legyőzhetetlennek érezte magát az öreg közelségében. Taylor-nak varázsereje volt: az a névtelen valami, amit nem lehet megtanulni a vezetéselméleti tankönyvekből.
A parancsnoki hálózat ismét megelevenedett.
- Itt Bravo ötös-ötös. Szépasszony: most. Vétel.
Az öreg szája afféle „kicsináljuk a szemeteket”-mosolyra húzódott. - Itt Sierra ötös-ötös...
- Hotel kilenc, Lima hetes-négyes - hívta Meredith a Tízes Dragonyosok elektronikus ütközeti vonalának parancsnokát. - Itt Charlie hatos Sierra kettő-egyes.
- Utolsó adás: Roger - mondta Taylor a mikrofonjába.
- ...Vízesés. Ismétlem: Vízesés - Meredith tisztán, nyugodtan mondta ki a szót, pedig üvölteni szeretett volna. - Visszajelzést, vétel.
Egy harmadik hálózat is megszólalt, az egyik tiszthelyettes válaszolt rá.
- ...Fehér egyes, Gyémánt felé...
- Roger, Sierra. Vízesés: most.
- Itt Tango ötös-ötös. Szépasszony. Szépasszony. Vétel.
- Roger, Tango. Kilép. Bravo, jelentést...
Meredith egyszerre érzett szilaj izgalmat és csodás megkönnyebbülést. A hálózatokból érkező kódolt mondatcsonkokat hallgatva, a monitorok villogása és a számlálók pergése közepett végre otthon érezte magát. Ez a zűrzavar nem más, mint a hadban álló harcászati központ tüneményes káosza.
- Ezredes úr - mondta Meredith az első kommunikációs szélcsendben. - Van egy másodperce, hogy ezt megnézze?
Taylor a képernyő felé hajolt. Számtalan piros és sárga fénypont jelent meg Szovjet-Közép-Ázsia térképén.
- A Tízes Lovasság már ott kavar - mondta Meredith. - A piros pontok azokat a hírközlési központokat jelölik, amiket a nehéz zavarógépek már megpiócáztak és fizikailag tönkretettek. Ha ezek az állomások beszélgetni óhajtanak, jobb, ha megvárják a reggelt, és füstjeleket eregetnek. - Meredith az ernyő felé intett. - A sárga pontok az erősen védett vagy a hatósáv szélén elhelyezkedő kommunikációs gócokat jelölik. Ezeket nem tudjuk végleg tönkretenni, de használhatatlanok lesznek, amíg a Tízesek a levegőben maradnak.
- Jól van - mondta jeges nyugalommal Taylor. - Jól van. Hadd tudják meg ezek a gazemberek, milyen érzés kapni a pofont.
Meredith nem tudta, hogyan, de egyszer csak Taylor szemével kezdte látni a képernyőt. És tudta, hogy az öreg túlnéz az iráni és arab és lázadó katonák sorain - bár örül, hogy ezek immár nem oszthatják meg egymással, amit tudnak -, túlnéz rajtuk, és a japánokat látja. Valahol a messzeségben.
Taylor a felső polcra szerelt monitorra pillantott. Ez azt mutatta, hogyan haladnak az egyes századok a kijelölt tengelyeken az első három objektum felé. A fegyvereik hallgatnak. Szép fegyelmezetten repülnek. A második századot követő kisebb jel mutatta a parancsnoki M-100 helyzetét - vagyis az övéket -, meg az őket kísérő két csatakopter mozgását.
Újból megszólalt a parancsnoki hálózat. - Itt Whisky ötös-ötös. Vétel.
- Sierra ötös-ötös - mondta Taylor. - Hallgatom.
- Itt Whisky. El se tudja képzelni, micsoda célsűrűség van odalenn. Ezek a barmok mind alszanak. Biztosan nem akarja, hogy kiiktassuk őket?
- Negatív - mondta Taylor. - Negatív. Ne térjen el a tervtől, Whisky. A nagyvadra tartogassa a töltényeit. Vétel.
- A szívem belészakad.
- Fegyverzárlat Rubinig - mondta Taylor. - Vége.
Meredith ezt is megértette: nehéz egyetlen lövés nélkül elszállni az ellenség fölött. Főleg most. Amikor mindenki arra vágyik, hogy elkezdhesse a játszmát. Hogy elsőnek találjon célba. Hogy megbizonyosodjék: ezek a milliárd dolláros csodák, amikben repülnek, valóban használhatóak.
Noburu váratlanul fölébredt. Veríték itatta át az ágyneműjét. Sejtette, hogy kavargó, szokatlan álmai művelték ezt vele, de amint kinyitotta szemét, tudatából elillantak a különös történetek, s egy árva részletet sem tudott már felidézni a rendes pihenését megzavaró éjszakai látomásokból. És mégis, bár álmainak tartalmára nem emlékezett, tökéletes élességgel ismerte föl, mitől fél valójában. Noha tudta, hogy álmai távoli, elveszett dolgokról szóltak, felfogta, hogy az a rákos valóságdaganat, ami tudattalanját meggyötörte, nem egyéb, mint az Omszk melletti ipartelepen folytatott ismeretlen tevékenység. Sejtelme sem volt, mi folyik ott, de katonai ösztöne nem hagyta nyugodni. Mintha az árnyékharcos megmutatta volna az utat, míg ő aludt. Noburu éppúgy hitt - fenntartások nélkül - a szellem erejében, mint a szupergyors számítógépekben. A belső hálózati telefonért nyúlt, ujjlenyomatával bekapcsolta.
- Igenis - válaszolt egy éles, szinte vakkantásszerű hang a föld alatti műveleti központból.
- Ki a legmagasabb rangú tiszt a jelenlévők közül?
- Takahara ezredes, uram.
- Beszélni akarok vele.
Egy pillanat múlva Takahara szólt bele a telefonba - a szótagok majdnem ugyanolyan élesen csattantak, mint az éjszakai ügyeleteséi.
Noburu már-már visszakozott, mintha túlságosan személyes céllal telefonálna, s nem akarná a gondját mással megosztani.
- Nyugodt az éjszaka? - kezdte.
- Uram - felelte Takahara -, a legújabb jelentések szerint az irániak és a lázadók kokcsetavi áttörése csak minimális ellenállásba ütközik. A kubáni helyzet változatlan. Kazahsztáni előretolt állomásainkat a szokottnál nehezebben tudjuk elérni - de már elküldtem a futárt, hogy ébressze föl a híradós főnököt. Várhatóan hamar kijavítják a hibát.
- Mióta van gond a kommunikációval? - kérdezte bosszúsan Noburu.
- Félórája, uram.
Félórája. Ilyesmire már volt példa. De Noburu szokatlanul feszült volt. Még nem heverte ki az álmait.
- Milyen az idő Közép-Ázsiában?
Csönd. Noburu maga elé képzelte Takaharát, amint az időjárási térképeket próbálja kisilabizálni, vagy veszett iramban faggatja a legközelebbi munkaállomást.
- Viharfront közeledik - szólalt meg újra az ügyeletes tiszt hangja. - Karaganda környékén már erős havazás van, uram.
- A híres orosz tél - dünnyögte Noburu. - Nos, lehet, hogy a kommunikációs fennakadást csupán légköri zavarok okozzák.
- Igen, uram. Vagy több tényező együttesen. Egyik-másik központ esetleg a sötétség leple alatt költözik tovább, hogy lépést tartson az áttöréssel.
Ez elég ésszerű magyarázatnak hangzott. De valami egyre csak furdalta Noburut, valami, amit még nem tudott megfogalmazni. - Takahara - mondta. - Ha a híradós főnök nem tudja megoldani a problémát, ébresszenek föl.
- Igenis.
- Más jelenteni valója nincs?
Takahara elgondolkodott egy pillanatra. - Semmi fontos, uram. Nogucsi ezredes kérte, hogy hagyja jóvá a készenléti tervét.
Nogucsi, a légierő ezredese. Ő felelős a Csecsemőért. Borzasztóan idegesítő figura, egyik készenléti próbát tartja a másik után, száraz bevetésekre indul folyton. Ég a vágytól, hogy szabadjára engedje azokat az iszonyú, iszonyú játékszereket, amiket Tokió a gondjára bízott. Noburu persze megértette őt is. Nem adhatsz fegyvert a katonaember kezébe, ha nem kelted föl benne a vágyat, hogy használja. Hogy kipróbálja.
Noburu azonban eltökélte, hogy ezt a hadjáratot Nogucsi és a szörnyű játékszerei nélkül viszi sikerre. Repülgessen csak az ezredes a baráti vonalak mögött, ameddig bírja. Noburu nem engedi meg neki, hogy történelmet csináljon.
Öreg vagyok én ehhez - gondolta Noburu. Mindig azt hallotta, hogy az ember szíve egyre kérgesebb lesz, ahogy öregszik, de ha így van, akkor ő kivétel. Fiatal korában meg sem értette az olyan fogalmakat, mint könyörület, emberség vagy akár csak az egyszerű tisztesség. Szerelmes volt a háború gondolatába, s a valóságába is. De mostanában már kísértette ifjúkori tudatlansága. Nagyon jó katonatiszt volt. Most is az. Csakhogy ma már sokkal nehezebben tud jó tiszt lenni. Tudta, hogy ő a felelős minden régesrég gyártott puskagolyóért, amely emberi húsba hatol azokon a távoli csatatereken. Az sem számított a szemében, hogy melyik oldalon harcol az áldozat. Keservesen, vonakodva, de fölismerte már: csakugyan testvér minden ember, és neki megbocsáthatatlanul félresiklott az élete.
Késő. Mást nem tehet, mint hogy megpróbálja a tisztesség rongyaival takargatni meztelen kudarcát.
Nogucsi ezredes nagyszerű katona. Pontosan az a típus, akit Tokió szívesen előléptet manapság: szívtelen szakember. A teljesítmény, a dicsőség megszállottja. Noburu rájött már, hogy az ilyen embereket meg kell menteni saját maguktól. És a világot is meg kell menteni.
Noburu eltöprengett az ellenségein. Semmi kétség, gyűlölik. Még ha semmit sem tudnak róla, akkor is gyűlölik. Ha nem tudják a nevét, ha nem ismerik az arcát, akkor is gyűlölik. És igazuk van. Nem sejtik azonban, mitől kímélte meg őket.
A sorsom meg van írva - gondolta Noburu -, és mindegy, hogy el tudom-e olvasni. A hatalom még mindig az én kezemben van. Hadd végezze Nogucsi a készenléti próbáit. Hadd álmodozzék.
- Ott van még, Takahara?
- Igenis.
- Nézze át Nogucsi ezredes repülési tervét. Nem akarom, hogy a rendszerei a hadműveleti zóna közelébe kerüljenek.
- Igenis, uram. Rendeljem el a próba elhalasztását?
- Nem kell. Hacsak a szükség meg nem követeli. Elég, ha átnézi a repülési tervet. Amíg van értelme, nyugodtan végezheti a próbákat.
- Igenis, uram.
- És Takahara, kérem, tisztázza, hogy menetrend szerint halad-e az Omszk melletti célra mért csapás előkészítése.
Csönd a vonal másik végén. Bár Takahara nagyon ügyes tiszt, nem tartozik fő gondjai közé az omszki csapás. Számára ez csak apró részlet egy hatalmas hadszíntéren. Noburu szinte látta alárendeltjét, amint sietve keresgél az automatizált célnyilvántartásban, és egyre dühösebb magára meg a karikás szemű éjszakai stábra. Takahara rendkívül érdes egyéniség, és Noburu azért szemelte ki az éjszakai szolgálatra, mert az ő vérmérsékletével mindenkit ébren tud tartani, idegessége mindenkire átragad. Az éjszaka hátralevő részében úgy bánik majd az alárendeltjeivel, mint egy vadállat, mert bosszantja ez a tökéletesen érthető figyelemkihagyás. Noburu sajnálta az alacsonyabb rangú éjszakás tiszteket. De nem tudott mit tenni.
- Uram - tért vissza Takahara hangja -, a három-negyvenegyes terv a fizikai előkészítés utolsó szakaszában van. Felszállás időpontja... hadd nézzem meg... elnézést, uram. Már a levegőben van, uram.
Takahara csodálkozó hangja elárulta, hogy zavarba esett a melléfogása miatt. Kemény órák várnak az éjszakásokra.
- Ki az osztag parancsnoka?
Takahara már várta a kérdést, s előre fölvértezte magát: - Andreas Zeederberg repülős százados, uram, a dél-afrikai véderőtől.
- Andreas Zeederberg szerződéses alkalmazott - igazította ki gépiesen Noburu. De már sajnálta is. Ez a telefonhívás úgyis épp elég sokáig fogja kísérteni Takaharát, holott Noburu nem akart rossz perceket szerezni neki. Eszébe jutott - régesrégről - apjának intelme: a parancsnoknak úgy kell forgatnia a szavakat, mint megannyi éles kést, mert a legkisebb elhamarkodott szó is mély sebet ejthet.
- Uram - szólalt meg Takahara, s az engedelmességet kifejező szó visszafogott haraggal telt meg -, a repülőgép még ma...
- Köszönöm, ennyi elég. Csak meg akartam bizonyosodni, rendben halad-e minden. Biztos akarok lenni abban, hogy a célt megsemmisítik. Még napkelte előtt.
- Igenis.
- Más nincs. Jó éjt. - És Noburu ismét megérintette a készüléket, hogy kikapcsolja.
Lehetséges, persze, hogy ez is csupán álom volt. Egypár orosz kétségbeesetten próbál melegedni a gazdaságuk romjai közt. Talán nem is jelentenek semmit azok az Omszk melletti hőforrások, csak ő lesz egyre öregebb és rigolyásabb. És mégis, Noburu busás tétben fogadta volna meg, hogy ösztönei nem csaltak. Mindegy, az új nap meghozza a választ. Visszafeküdt párnájára, megpróbált valami melegséget érezni a verítékkel átitatott vásznak közt. Megfordult a fejében, hogy behív egy tisztiszolgát, és kicserélteti az ágyneműt. Aztán úgy döntött, hogy mégse törődik vele. Énjének egyik része félt elaludni, rettegett az újabb álmoktól. A legrosszabb mindig az a zairei jelenet volt, az amerikaiakkal. Úgy érezte, most végképp nem tudná elviselni.
Manny Martinez szívesen dolgozott a két kezével. Munkája miatt egyre többet ült az íróasztal mögött, és ezt is szerette - voltaképp olyan fehérgalléros állás volt ez, amilyenről a texasi szakiskola ösztöndíjasaként álmodott. De valahányszor túl sokáig foglalatoskodott a papírmunkával, fülébe csengtek a San Antonió-i utcasarkon hallott gunyoros szavak: „Te, öreg. Szerinted ez munka? Ne etess már, öreg. Ez kurvára nem munka.” Ahogy otthon örömmel nyúzta le bütykeiről a bőrt az ősrégi Corvette felújítása közben, úgy itt is megörült a ritka alkalomnak, hogy kenőzsírral piszkolhatja be a körme alját, míg a felszerelést javítja. Igazi munkát végezhet. Még ha a körülmények olyan pocsékak is, mint most.
- Még egy kicsit tartsa, uram - mondta a gépész őrmester. - Már majdnem megvan.
Martinez fölnyomta gémberedett kezével a fémlapot, közben érezte, hogy a hideg végigmarja keze és lába ujjait, mozdulatlan lába szárát. Hanyatt feküdt, furcsán kicsavart pózban, hogy elférjen mellette az őrmester meg a segédje az M-100-es gépházának szűk szerelőaknájában.
- Nem gond, főnök - mondta Martinez az őrmesternek. - Érezd magad időmilliomosnak. - Igyekezett férfiasan és derűs hangon beszélni. De az alkarjában tompa fájdalmat érzett, és magában azt kívánta, bárcsak a „főnök” minél gyorsabban végezne. Nagyon hideg volt.
- Add a másik tömítőt - mondta az őrmester a segédjének, hátramutatva Martinez teste fölött. A segéd hátramászott, és kotorászni kezdett a szerszámosládában. Vakoskodtak a lecsavart fényű lámpák mellett. - A másikat, a fenébe már.
Újabb araszolás, újabb kotorászás a háromnegyed-homályban.
- Akaija, uram, hogy Nellis átvegye magától? - kérdezte az őrmester Martinezt.
- Csináljátok csak nyugodtan, főnök. Jól megvagyok így - hazudta Martinez.
Fájt a karja. De ez jó fajdalom volt. Olyan fáradtság, ami azt mondja: igen, és is kiveszem a részem a gürcölésből. Látjátok? Én is együtt húzok veletek.
Odakint megszólalt egy harsány hang:
- Hé, fiúk, ott van Martinez őrnagy?
- Ja, itt van - kiabált vissza az őrmester, mielőtt Martinez felelhetett volna. - Mit akarsz tőle?
- Taylor ezredes van a vonalban. Martinez őrnaggyal akar beszélni.
- Főnök - mondta Martinez -, muszáj mennem. - Egyszerre érzett megkönnyebbülést, hogy nem kell tovább támasztania a nehéz fémlapot, és szégyent, amiért ennyire megkönnyebbült.
- Na igen, sze’ntem is jobb, ha kibújik, uram. Hé, Nellis, gyere be, vedd át az őrnagy úrtól.
Csontos térd bökte oldalba Martinezt. - Bocsánat, uram - mondta egy nagyon fiatal hang, majd a beszélő fejbe vágta Martinezt a könyökével, éppen a fül alatti állkapocsízületnél.
Martinez kis híján ráüvöltött a gépészre. De tudta, hogy az ütés nem volt szándékos. Fáradt emberek dolgoznak egy hideg, szűk lyukban.
- Csúsztasd alá a kezed - mondta, és várt, amíg a fiatal katona ujjai megtalálták helyüket az ő keze mellett. - Tartod már?
- Igen, uram.
- Jól van. Akkor elengedem. Nehéz.
- Tartom, uram.
Martinez óvatosan kihúzta a kezét. A fémlap lejjebb süllyedt egy kicsit, de a fiú elkapta a súlyát, és visszanyomta.
- Atyaég - nyögte. - De nehéz!
- Fogd be a szád, és tartsad - förmedt rá az őrmester. Odaszólt a nyíláson kivonagló Martineznek: - Köszönöm a segítséget, uram -, de olyan kelletlen hangon, mintha legszívesebben utánavizelne. Martinez tudta, hogy amint hallótávolságon kívül kerül, az őrmester elkezd panaszkodni a fiatal szerelőnek az „igazi” tisztekről.
Az üzemcsarnok sötét volt, akár egy sírbolt mélye. Martinez bekapcsolta árnyékolt elemlámpáját, és követte a vöröses fénysávot a fém- és betondarabokkal borított padlón. Csizmatalpán át is égette a hideg. Förtelmes hely volt, és örült, hogy már nem sokáig látja.
Odakinn sűrű hóesés fogadta, a derengő fehérségben nyugodtan elolthatta lámpáját. Talpa alatt ropogott a hó, nedves pelyhek szálltak szemébe és arcára, kavarogtak, leülepedtek, sodródtak a pusztaság fölött. Martinez az utolsónak itt maradt szállítógép tömör sziluettje felé tartott. A többiek már felszálltak, úton voltak az új gyülekezési körlet felé, s ez az utolsó gép is elindul a hólepte romok közül, amint elvégzik rajta az utolsó javításokat. Ezenkívül még egy rendbe hozható M-100-as maradt itt, azon dolgozott maga is fél éjszaka.
A legénység egyik tagja teljesített őrszolgálatot. Amikor meglátta a közeledő Martinezt, kinyitotta az elülső ajtót. A gép kékes megvilágítású belső tere melegséget ígért, és Martinez mohón vágyott valami kis kényelemre. Rohadt messze van ide Texas - mondta magában.
Felkapaszkodott a szállítógépre, leporolta magáról a havat. Az őr nem pazarolta a másodperceket, rögtön bezárta az ajtót az ellátótiszt után, mire automatikusan kigyulladtak a vakító fények.
- Ide legyen szíves, uram - mondta a tiszthelyettes, és odanyújtott Martineznek egy mikrofonos sisakot. - Nem kér egy csésze kávét?
Kávé. Mint az ezred S-4-es tisztjének, háromféle dologból kellett fenntartania a folyamatos ellátást, különben a sereg megbénult volna: lőszerből, üzemanyagból és kávéból. Az összes többi - az ennivaló, a kötszer, a pótalkatrész - csak másodlagos fontosságú kellék volt, főleg a tiszthelyettesek szemében. Ez volt az a sebezhető pont, amit az Egyesült Államok egyetlen ellensége sem ismert még föl: vedd el a hadsereg kávéját, és semmivé lesz a harci szellem, sok csatában edzett őrmesterek vánszorognak ködös szemmel az öngyilkosság felé.
- Remek ötlet - mondta Martinez. - De most hadd beszéljek az öreggel.
- Levette sapkáját, fejére igazította a sisakot. - A fenébe, mi is a hívókódom?
- kérdezte magától fennhangon, és szeme végigfutott a kódlistán, amit a híradós őrmester akasztott föl a gép falára. Mikor ráakadt a betű- és számjelre, fejcsóválva nyugtázta, milyen könnyen kihullott az emlékezetéből.
- Sierra ötös-ötös, itt Sierra hetes-hármas. Vétel.
Körös-körül sercegtek-ropogtak a logisztikai és az összekötő-hálózatok. Már majdnem újra leadta a hívást, amikor Taylor miniatürizált hangja visszaszólt:
- Várjál még, Hetes-hármas.
Az öreg egy másik hálózaton dolgozott. Martinez elképzelte, mit csinál e pillanatban Taylor és Meredith, érezte amfetaminos izgalmukat, ahogy a parancsnoki és irányítórendszer gépei közt repülnek az ütközet felé. Aztán átélte a harc feleimét és izgalmát. Martinez irigyelte társaitól ezt az izgalmat, és szégyellte, hogy nem őrá hárul a nagyobb kockázat és felelősség. Tudta, mennyire fontos, hogy jól működjék a támogatórendszer az ütközet előtt, közben és - főleg - közvetlenül utána. Mégis úgy érezte, a többiek végzik az igazi munkát.
Hallotta a háttérből, hogy az egyik század S-4-ese a hangcsatornán jelentést tesz az alegység üzemanyag-felhasználásáról. A jelentést kényelmesebben és jobban meg lehetett volna tenni a digitális hálózaton, de Martinez tudta, hogy az a százados ugyanolyan másodrendűnek érzi magát, mint ő, hogy szeretne tenni valamit, személyesen hozzájárulni a sikerhez. Nehéz volt távol maradni a csatazajtól.
- Sierra hetes-hármas, itt Sierra ötös-ötös. Vétel.
Taylor. Martinez összerezzent a hirtelen jött hangra, épp abban a másodpercben, amikor a tiszthelyettes egy istenien forró bögre kávét nyomott a kezébe. Martinez két tenyere a tűzforró porcelán köré simult. Beleszólt a mikrofonba:
- Sierra hetes-hármas. Vétel.
- Állapotjelentést. Vétel.
- Támogató művelet menetrend szerint - mondta Martinez. - Az összes üzemanyagtöltő és mindeneskocsi úton van. Már csak egy szállítógép és egy Mike-100 maradt itt. Vétel.
Rövid csend következett, Martinez nem egészen értette, miért, aztán újra megszólalt Taylor hangja. A gyakorlottan higgadt modor mögött Martinez megérezte a felindultságot:
- Azt akarod mondani, hogy még mindig az induló körletben vagy? Vétel.
- Roger. Csak egy minimális gépészcsapat maradt velem. Még dolgozunk a hármas-nyolcason. Malloy főnök szerint nemsokára fel tudunk szállni vele.
Újabb szünet. Aztán: - Becslésed szerint mikor tudtok indulni?
- Amint a hármas-nyolcast helyrepofozzuk. Ezenkívül már mindennel készen vagyunk. Nálam van a működő kalibráló a szállítógépen. Én felügyelek az áttelepítésére. Jól állunk. Mire a három század a következő körletbe ér, mi már ott várjuk őket. Vétel.
- Manny - érkezett meg hozzá Taylor komoly hangja a biztonsági hálózaton - ne szarakodj ott sokáig. Tudom, hogy jót akarsz. De ha nem sikerül helyrehozni a hármas-nyolcast, ott helyben robbantsd fel. Nem akarom, hogy hajnalra bármi jele maradjon az amerikai jelenlétnek. Hadd törjék a fejüket a rosszfiúk. És semmi olyat nem akarok csinálni, ami leleplezi az oroszok biztosítási tervét. Azok a gyerekek nagyon jó munkát végeztek. Amellett valami nyavalyás japán műhold már észrevehetett, amikor előbújtunk onnan. Úgyhogy nyomás. Vétel.
- Roger. Már majdnem elkészültünk. - Martinez tudta: annyira tudják rendbe hozni az M-100-ast, hogy a saját hajtóművével tudja követni a szállítógépet. Mint győzelmi trófeát akarta felkínálni Taylornak az M-100- ast, megmutatni, hogy a hadtáposok is megteszik, ami tőlük telik. - Találkozunk a Platinán. Vétel.
- Ne váljatok sokáig, húzzatok el gyorsan - figyelmeztette Taylor, ezúttal már szelídebb, szinte apai hangon. - Robbantsd fel azt a gépet, ha nem tudtok felszállni vele. És sok szerencsét. Vége.
Martinez fél kézzel lerángatta magáról a sisakot, aztán kicserepesedett ajkához emelte a meleg folyadékkal teli bögrét. Furcsa. Az embert állítólag arra nevelik, hogy teljesítse kötelességét a hazája meg a hadsereg iránt. Martinez azonban most úgy érezte: ha valakihez kötelességtudat fűzi, akkor az Taylor. Nem akarta cserbenhagyni az öreget.
Kortyolta a kávéját, erőt gyűjtött, hogy visszatérjen a hideg sötétségbe, amely az éjfélt elválasztja az értelmes óráktól, és eszébe jutott az a ragyogóan szép tavaszi nap Mexikóban. Orientale tartományban teljesítettek különleges megbízatást, és minden jól alakult. Egy csepp vér sem hullott. Előkerült egy piszkos fehér zászló, és a lázadók kidobálták fegyvereiket az utcára. Miután begyűjtötték a hadizsákmányt, Taylor odafordult Meredithhez és Martinezhez: „A francba ezzel. Lovagoljunk egyet, fiúk.” És lovagoltak fölfelé a hegyoldalban, az első halványzöld folton át a sziklás övezet határáig. Martinez alig bírt megmaradni a nyeregben. Ősrégi, alig kivehető ösvényen jutottak el egy magas kanyonba, melyben egy kutat meg egy romos házikót találtak. Kikötötték a lovakat az árnyékba, aztán gyalog másztak tovább a legközelebbi csúcsig. És különös dolog történt. Egyikük sem szólalt meg. Csak ültek az éles levegőben, és végignéztek a zöld foltocskákkal ékesített barna világon, és az égbolt kéksége olyan simogató volt, mint az anyai kéz. Úgy látszott, Taylor megfeledkezik társairól. Ördögarca a távolba meredt.
Mintha megparancsolta volna a két fiatalabb tisztnek, hogy őrizzék magukban a békességet, hogy fogadják el a világot annak, ami. Aztán Martineznek kinyílt a szeme. Soha azóta semmit nem látott olyan gyönyörűnek, mint azt a sivár, szomjas tájat. Kimondhatatlanul szép lett a világ, ha az ember végre befogta a száját, és leült, és engedte, hogy szeme beigya a látványt. Az idő elveszítette állandó ritmusát, olyan szabálytalan lett, mint a hegytetőt meg-meglegyintő, majd eltűnő szél. Amikor Martinez Taylorra nézett, látta, hogy a férfi behunyja szemét, és valami szokatlan békesség lengi körül. Még a hegek sem voltak olyan feltűnőek az arcán, mintha a bőréhez puhultak volna, mert belefáradtak, hogy ennyire meggyötrik. Mintha Taylor is a csúcs része volna, akár a repedezett kövek. Fehér skorpió surrant át a sziklán, és Martinez nyugodtan nézte, tudta, hogy nem fogja őket bántani. Ezen a napon nem volt értelme a bántásnak. Minden úgy volt jól, ahogy volt. És a hideg magaslati szél elfújta az ingüket súlyosan átitató verejtéknek még a maradékát is.
Aztán elfogyott az idejük. Sötétedésig vissza kellett jutniuk a faluba. Taylor egyetlen szó nélkül fölállt, lebotorkáltak a lovaikhoz, s megkésve osztoztak az egyetlen kulacs savanyú vizen. Martinez remélte, lesznek még ilyen napjaik. Ám egy héttel később belekeveredtek egy mocskos kis vérfürdőbe, és azután már másféle dolgokon kellett gondolkozniuk.