Ryder a gyéren bebútorozott irodában ült, itta a szürke kávét, és várta, hogy szovjet kollégája visszajöjjön, és átvigye a kihallgatási részlegbe. Másnaposnak érezte magát, bár előző este nem ivott. A szomszédos hotelszobában elszállásolt százados egész éjjel pumpálta - elképesztő, ámde bosszantó kitartással - az egyik orosz kurvát a bárból. Ryder órákon át álmatlanul feküdt, míg a szomszéd ágya a falat döngette. A százados partnere időnként felkiáltott - Ryder a nyelvet nem értette, de az üzenetet igen, és gondolatai visszaszálltak feleségéhez, Jenniferhez, aki utálta, ha Jennynek hívják, s aki mindig csendben maradt a hálószobában. Ryderről kinyilvánította egyik régi barátja, hogy biológiai program hajtja a nem neki való nőkhöz, és igaza volt, de Ryderben nem élt rosszindulat a felesége iránt. Ahogy ott feküdt a moszkvai éjszakában, egyszerűen hiányzott neki Jennifer, noha nem tudta, pontosan miért. Válása óta csak egy kalandja volt, az is korán jött, és felejthetőnek bizonyult, s feleségének emlékképét a legcsekélyebb mértékben sem halványította el. Ryder remélte, hogy Jennifer végre boldog az új férje oldalán, akitől talán megkapja mindazt, amit ő nem tudott megadni neki.
A végén lemondott arról, hogy elaludjék. Felkönyökölt, odahúzta magához terepszámítógépét, amit este az ágyfejre akasztott a vállszíjon. A parányi gép ernyője kivilágosodott Ryder ujjainak érintésére - másnak a kezében nem tudott megelevenedni, senki mással nem osztotta meg titkait. Mintha most megkönnyebbült volna Ryder érintésére, mintha a gépet sem hagyta volna nyugton a szomszéd szobából áthallatszó mennydörgés. Ryder behívott egy programot, amelyen Meidzsiben dolgozott - ez volt a japán katonai-ipari számítógépes nyelv -, és verte a billentyűkön a furcsa zenét, amíg rá nem akadt a problémára, mely már napok óta nyugtalanította. Aztán újra kitört a szexuális égzengés.
Ryder és a felesége nem a testi csalódásuk miatt hidegültek el egymástól. Éppenséggel a férfi volt a mohóbb és a találékonyabb, és sohasem unt rá Jenniferre. De az a fiatal lány egy szép jövőjű fiúhoz ment hozzá, aki frissen diplomázott az egyik elit egyetemen, kormányzati ösztöndíjjal - nem pedig egy katonához. Ryder japán és számítógépes szakon végzett, és a legkülönfélébb japán számítógépes szaknyelvekkel foglalkozott. Csak a legértelmesebbek vehettek részt ebben a programban, és noha diplomázás után négy évig katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, óriási távlatok álltak a végzettek előtt. Az amerikai ipar ki volt éhezve az effajta képzettségű emberekre, és Jennifer ehhez a jövőhöz ment feleségül, Ryder pedig el volt ragadtatva, hogy ilyen okos, szép, szerelmes lányra talált. Jennifer szülei meghaltak a járvány idején, és Ryder azt képzelte, szörnyű nagy űrt kell majd kitöltenie a lány életében.
A bajok akkor kezdődtek, amikor bevonult a hadseregbe. Bár tiszthelyettes létére magasabb zsoldot kapott, mint egy közönséges őrnagy, Jennifer képtelen volt hozzászokni ahhoz, amit anyagi és társadalmi státusuk hanyatlásának fogott fel. Többé már nem úgy viselkedett, mint az a sóvár testű egyetemista lány, akit Ryder elvett feleségül. Először csak négyszemközt, aztán, ha berúgott, mások előtt is elkezdte „szépfiúcskának” nevezni a férjét. Azt mondta, férfihoz kellett volna hozzámennie, olyasvalakihez, aki tudja, hogyan kell érvényesülni az életben - nem pedig egy gyerekhez.
Egy éjszaka, mikor Jennifer nem jött haza, Ryder csakugyan bele is nézett a tükrébe, vizsgálgatta az arcát, és megpróbált rájönni, milyennek kell egy férfinak lennie, és mit jelent ez az egész. Sosem érdekelte különösebben, milyen a megjelenése. Annál inkább érdekelte a lányokat odahaza, Nebraskában, meg azokat a csodás, napfürösztötte babákat a Stanford Egyetemen. Mindig voltak körülötte lányok, irigyelték is a barátai, akik képtelenek voltak felfogni, miért nem használ ki minden egyes lehetőséget, és tökéletesen értetlenül álltak ama hajlandósága előtt, hogy a lányokat, később pedig a nőket úgy kezelje, mint embereket. - Te meg vagy buggyanva - mondta neki régi jó barátja. - Elment az eszed. Túl jól bánsz velük. Ha egyszer megtanulnál úgy bánni velük, mint a szarral, térden állva és csücsöri szájjal töltenék az életüket. Esküszöm, Jeff, te biológiailag be vagy programozva, hogy ne a neked való...
Ryder tisztességes férfi akart lenni, aki felelősen viselkedik a nőkkel és a többi férfival. És minél többet panaszkodott, fenyegetőzött Jenny, annál vonzóbbnak találta Ryder a katonai szolgálatot. Ha rajta áll, esze ágában sincs bevonulni a hadseregbe. De az ösztöndíj lehetővé tette, hogy keményen tanuljon egy jó egyetemen, ahelyett, hogy átevickélne egy közepes főiskolán. Kezdetben csupán úgy tekintette a katonai szolgálatot, mint törlesztendő kötelezettséget. De ráébredt, hogy a munkájában elégtételt talál, meg a hasznosságnak azt az érzését, amelynek nyomát sem leli Jennifer vezérigazgatós-hitelkártyás álomvilágában. Így hát elárulta a feleségét, Jennifer hitét, bizalmát. Amikor közölte vele, hogy a hadseregben akar maradni, a nő elsápadt. Aztán sikítozni kezdett, és vad szidalmakkal árasztotta el Rydert - akit felkészületlenül ért ez a szilajság feleségének visszafogott ágybeli modora után. Jennifer lesöpörte a legközelebbi pult tetejét, repültek a poharak, a fatányérok, az alátétek, a száraz virágok és az újságok. Aztán elment értelmes érvek és kabát nélkül.
Másnap hazajött, de nem szólt Ryderhez. És mégis, az életük lassan mintha visszatért volna a rendes kerékvágásba. Mielőtt Ryder elment a hadgyakorlatra, Jennifer még le is feküdt vele. Nagyon igyekezett. Aztán, amikor a hadijáték kellős közepén Ryder elszabadult egypár órára, felhívta Jennifert, és kérte, hogy találkozzanak egy vendéglőben. Jennifer eljött. És épp amikor férje beleharapott a pizzájába, közölte vele, hogy otthagyja.
Na igen - mondta magában Ryder, Moszkvában nem nehéz belesüllyedni a depresszióba. A szállodai szobák sohasem egészen tiszták, az ennivalót alig lehet lenyelni, és a KGB legendás, megfakult székháza felé mindennap mosogatólé-szürke utcákon kell végighajtania, olyan utcákon, ahol soha senki sem mosolyog. Persze úgy sincs sok okuk a mosolygásra. Ryder alig ismerte az életüket, de azt tudta, hogy olyan körülmények között léteznek, amiket az amerikaiak tökéletesen elviselhetetlennek találnának. Ráadásul a hadi események is nagyon rosszul alakulnak.
Ryder sajnálta az oroszokat. Sajnált mindenkit, akinek ennyire szürke világban kell élnie, és lelkesen hozzájárult szaktudásával az amerikai-szovjet együttműködéshez, hogy egy kicsit javítson a helyzetükön. Csak hát a közös kihallgatások alkalmával eddig főként a szovjetek képességeire és lehetőségeire derült fény, az ellenségről sokkal kevesebb használható ismeretet szereztek.
Ryder megint belekortyolt a híg, keserű kávéba, hátha kitisztul a feje. Újra szemügyre vette az alanyfile-t. Már majdnem betéve tudta az adatokat. Az állomány égből hullott ajándék volt, valóságos csoda - de látszott, hogy nehéz dolguk lesz vele, talán ez lesz a legfontosabb és legbonyolultabb kihallgatás, amin valaha is részt vett életében. Az alanytól rengeteg mindent megtudhatnak, de kőkemény védelmi rétegeken kell áttörni. S az idő is szorít. A szovjet hadsereg ezekben az órákban omlik össze, és Ryder aznap hallotta a reggeli előtti amerikai törzsértekezleten, hogy a Hetes Dragonyosokat, akik az Urálon túl, a dolgok sűrűjében vannak, a megbeszéltnél korábban vetik be. A Tízes Lovasság tisztjei - egytől egyig hírszerző-specialisták - korántsem örültek a hírnek. Másnaposan morgolódtak a férfiak, akik még magukon viselték az állítólagos baráti ország baráti nőinek szagát. Az események felgyorsulása azt jelentette, hogy a gondosan kidolgozott menetrendet félre kell dobni. A gyatra menedzseröltöny-utánzatokba bújtatott tiszteknek magukhoz kell térniük, és rohanniuk, hogy valamiképpen dűlőre jussanak jószándékú, de reménytelenül bürokrata lelkű szovjet kollégáikkal.
Ryder tudta, hogy legalább egy okból szerencsésnek mondhatja magát. Nyikolaj - „Nick” - Szavickij, akivel együtt dolgozott a kihallgatásokon, tökéletesen nyitott gondolkodású, szovjet társaihoz képest rugalmas szakember volt, aki mindent meg akart tudni az amerikai módszerekről. Kíváncsisága mögött persze az is meghúzódott, hogy adatokat kellett gyűjtenie a KGB számára - de Ryder is adatokat gyűjtött a maga ügynökségének. Ilyen ez a szakma.
A mai közös kihallgatás elé azonban aggodalommal nézett. Az alany, amelyen dolgozni fognak, az ellenség egész infrastruktúráját elébük tárhatja. De finoman, óvatosan kell bánni vele. Akár az összes szovjet, akivel Ryder találkozott, Szavickij se mindig értette, miért fontos ez. Hajlamosak voltak a túlkapásokra, és ezzel nemegyszer tönkretették az alany reagálóképességét. Akármennyire felkészülten végezték is a vizsgálatot, a szovjetek kihallgatási technikájának valahogy mindig erőszakos jellege volt, s hajlottak rá, hogy durván kezeljék az alanyt, mit sem törődve a következményekkel. Ryder látta már Szavickijt olyankor, amikor elvakította a bosszúálló düh.
Kinyílt az ajtó, belépett Szavickij mosolygósan, borostásan.
- Jó reggelt, Jeff - mondta. „Cseff"-nek ejtette a nevét. Lezöttyent a székre, Ryderrel szemközt. - És hogy mennek a dolgok?
A két férfi általában angolul beszélt munka közben. Szavickij elég jól ismerte a nyelvet. A legelvontabb szakmai gondolatcserét japánul folytatták, de ezen a nyelven Szavickij kevésbé volt magabiztos.
- Harasó - vágta rá Ryder annak a fél tucat orosz szónak az egyikét, amit megtanult. Azt mondták neki, ez a szó azt jelenti: „nagyon jól van”. Igen népszerű kifejezés volt ez a Tízes Lovasság tisztjeinek körében, de ők inkább angolosan ejtették: whore-show, vagyis kurvaparádé, és leginkább a hotel báljában folyó éjszakai kicsapongásokat illették vele.
- Nagy nap lesz a mai - mondta Szavickij, és töltött magának a kávéból -, nagyon fontos nap. - Ryder megtudta, hogy ezt a kávét minden reggel külön neki készítik ki, és ez Szavickij számára igazi jótétemény volt. Egy lépést sem tett a kihallgató szoba felé, míg az utolsó kortyot ki nem itták. Ryder azt is megfigyelte, hogy Szavickij suttyomban újságpapírba szokta csomagolni a zaccot, és az aktatáskájába csúsztatja.
Ryder elnézte, ahogy az orosz jó pár kiskanál cukorral javítja föl a kávéját.
- Nick - mondta, a lehető legkönnyedebb hangon -, támadt egy ötletem, hogyan lehetne közelíteni ehhez az esethez. Azt hiszem, olyan nézőpontból tudnám...
- Csak semmi idegesség - vágott közbe Szavickij. - Ma minden orosz módra történik. Mutatok neked valamit. Olyasmit, amit még nem láttál. - Szavickij elmosolyodott; vagy a kihallgatás gondolata töltötte el örömmel, vagy a forró kávé. - Tudom, hogy tetszeni fog. - Az orosz a csorba bögrét dédelgette kivörösödött két kezében, és vidáman bólogatott. - Meg kell bíznod bennem.
A francba már - gondolta Ryder.
Nick jókedve azonban nem csappant. - Annyi sok mindent tanultam tőled, barátom. Ti amerikaiak... ti amerikaiak... mindig olyan tökéletes a technológiátok. De ma én mutatok neked valami pompás dolgot, a amilyet még biztosan nem tapasztaltál. - Az orosz halkan belenevetett a bögréjéből fölszálló gőzbe. - Az összes amerikai bajtársadat nagyon érdekeli majd.
Ryder ráhagyta. Egyelőre. Semmi olyat nem akart csinálni, amivel elronthatná az együttműködésüket. Ám el sem akarta szalasztani azt az alanyt, amelyik ilyen hihetetlen lehetőségeket tartogat számukra. Eldöntötte, hogy vár, legalábbis addig, míg ki nem csúszik kezéből az irányítás. Ha mást nem is, az alanyt feltétlenül látni akarta. Az oroszok mostanáig nagyon titkolóztak.
Nick felhörpintette maradék kávéját, arckifejezése pedig mámorosról sajnálkozóra váltott.
- Minden nagyon jó - mondta Rydernek. - Most pedig menjünk dolgozni.
Ryder követte a szovjetet az átjárók és biztonsági ajtók zsúfolt labirintusán át. Mostanra már kezdtek ismerőssé válni ezek fertőtlenítőtől és kortól szagló folyosók - kopottak és nyirkosak, mint egy külvárosi iskola tanítás után. Az egységesített zárrendszerek nem mindig működtek az első próbálkozásra. Máskor egyszerűen egy rántásra felnyíltak a páncélajtók, vagy rendész vigyázott rájuk. A bekeretezett fotók többnyire jelentéktelen embereket ábrázoltak, mert a rögtön felismerhető arcokat rég eltüntette a falakról a sok belső hatalmi harc. Rossz levegő, gyatra világítás. Egy öregasszony elképesztő lassúsággal mosta a követ.
Az utolsó biztonsági ajtó is becsapódott a két férfi mögött. Végigmentek az átjárón, amely tele volt a szétszerelés különféle fázisaiban lévő elektronikus készülékekkel, majd befordultak egy kis szobába, mely leginkább egy lemezstúdió technikai helyiségéhez hasonlított. A falakat és a pultokat mesterséges intelligenciájú terminálok, célszámítógépek, környezet-szabályozók, rögzítő- és automata fordítóberendezések lepték el - a mai vallatok szerszámai. Csak éppen mind egy kicsit horpadtak, festékhibásak voltak. Régi, égett kábelek szaga úszott a levegőben, és nem minden monitorernyő volt világos. A legtöbb felszerelés már egy nemzedékkel ezelőtt elavult, a modern gépek mind Európából vagy az Egyesült Államokból származtak. A szovjetek az elektronikus fordításra, a következtető-sémákra és a speciális programokra szakosodtak. Ryder egyik feljebbvalója olyan ragyogó taktikusokhoz hasonlította őket, akik kénytelenek külföldi fegyverzetre hagyatkozni.
Az egyik falat jórészt egy hosszú üvegablak borította. Aki a kihallgatócellában tartózkodott, tükörnek hihette, de amikor Ryder megállt a fülledt helyiségben, nagyjából meg tudta különböztetni az „alkalmazási szobában” sötétlő formákat. A tükörablak a régi időkből maradt itt, a cella pedig olyan sötét volt továbbra is, hogy Ryder nem látta az alanyt. Türelmetlenül várta, hogy Szavickij felgyújtsa a villanyt.
- Már bekötöttük az alanyt a rendszerünkbe - mondta Szavickij. - Duplán csekkoljuk, ahogy ti, amerikaiak szeretitek mondani. De úgyis meglátod. Remekül áll minden. Ma mindenki égve várja, mit tudunk elérni. - Szavickij árnyarca Ryder felé fordult. - Ma először kaptam közvetlen hívást a Kremltől. Nagy az érdeklődés.
- Remélem, nem túlságosan türelmetlenek - mondta Ryder. - Ez azért beletelik egy kis időbe.
Szavickij halkan göcögött. Barátságos, magabiztos nevetés volt. - Éppen ez a meglepetés - mondta. - Hamarosan meglátod. Nagyon nagy meglepetés a mi amerikai barátainknak.
Ryder nem tudta, mit feleljen. Ez az alany nagyon fontos. Ha bármiféle ostobasággal tönkreteszik, hatalmas lehetőséget pocsékolnak el.
Gyújtsd fel azt a rohadt villanyt - gondolta Ryder. - Hadd lássak valamit.
Mintha Ryder gondolatára válaszolna, Szavickij felkattintott egy sor kapcsolót. A nagy ablakon túl a reflektorok steril fehér fénnyel árasztották el az elektronikus műtőt. Bár a kihallgatócellában bonyolult összevisszaság uralkodott, kábelek valóságos zuhatagai kötötték össze az egyik készülékkupacot a másikkal, Ryder azonnal észrevette az alanyt.
- Úristen - mondta őszinte meglepetéssel Szavickijnak. - Én azt vártam, hogy...
Szavickij elnevette magát. - Döbbenetes, ugye?
- Először is kisebb, mint amilyennek gondoltam. Sokkal kisebb.
Szavickij a mellén összefont karral, elégedetten állt előtte. - Roppant érdekes, azt hiszem. Érted, ugye... hogy valami ennyire feltűnőtlen legyen... így mondjátok?
- Ennyire ne legyen feltűnő.
- Igen. Ennyire ne legyen feltűnő. Az ember szinte észre sem venné. Tisztára szerencse, hogy egy szakértő is volt a helyszínen.
Ryder a fejét csóválta. Csakugyan döbbenetes.
- Nos hát, barátom, most átmegyünk, és közelebbről is megtekintjük.
Ryder majdnem Szavickij sarkára lépett türelmetlenségében, nem érdekelte más, csak az alany. Az ajtón túl még egy kábeltekercsben is megbotlott.
Szavickij egyenest a középső műtőasztal felé tartott, s egy pillanatra megállt az alany fölé hajolva. Várta, hogy Ryder is odaálljon mellé. Az amerikai annyira elámult, hogy már-már azt hitte, elfogyott a levegője. Csakugyan döbbenetes. Hacsak a szovjetek nem követtek el valami hibát, és ez mégsem a főagy.
De Ryder szakmai ösztöne azt súgta, hogy ez igenis valódi holmi, hogy nem történt semmi hiba, és bizonyos dolgokban még mindig a japánoké a technológiai fölény, akármennyire igyekszik is az Egyesült Államok, hogy ledolgozza hátrányát. Az elektronikus hírszerző agy, amely a hatalmas front- szakaszok irányításához szükséges összes adatot feldolgozza és elraktározza - belefért egy autóstáskánál alig nagyobb fekete téglába.
- Úristen - szólalt meg Ryder. - Azt hittem... hogy legalább akkora lesz, mint egy bőrönd.
- Bizony - helyeselt Szavickij. - Ijesztő. Ha az ember a századforduló összes szuperszámítógépének a tudását egyesíti, meg se közelítené... azt az erőt, ami ebben a készülékben lakik.
Ryder Amerikában hozzáférhetett a legújabb, titkos kutatási eredményekhez, meg a hírszerzési jelentésekhez is. De senki sem számított arra, hogy a miniatürizáció ennyire előrehaladt. A japánok újabb meglepetéssel rukkoltak elő, és ez aggasztotta Rydert. Vajon mi van még a tarsolyukban?
- Tisztára szerencse volt - ismételte meg Szavickij, mintha maga sem hinné az egészet. - Talán ez az egy szerencsénk volt az egész háború során. Nemcsak hogy nem lőttük le az ellenséget, de a rendszereink még csak nem is észlelték. Az ellenséges parancsnoki csatakopter a legegyszerűbb mechanikai hiba áldozatául esett. Képzeld el, barátom. A japánok egyik legfejlettebb harcászati-hadműveleti repülőparancsnoki központja lezuhan az égből, mert egy csavar meglazul, vagy egy alátét megpattan. Micsoda fantasztikus szerencse. Ha valami elektronikus probléma következett volna be, az agy elpusztította volna önmagát, nehogy fogságba essen. Öngyilkos komputer...
- Lehet, hogy most is aktívak a beleépített önfelszámoló mechanizmusai - figyelmeztette Ryder.
Szavickij vállat vont. - Ez persze lehetséges. De az elektronikus bölcső, amibe az alanyt helyeztük, jó utánzat. Hogyan mondanák az amerikaiak? „Reflexiós imitáció.” A bölcsőben az alany továbbra is folyvást megbizonyosodhat arról, hogy annak a rendszernek a része, amelyikbe tervezték. Függetlenül attól, mi történik.
- És... - kezdte óvatosan Ryder - mi fog történni, Nick?
Nick elmosolyodott: - Majd meglátod.
Ryder a parányi agyat bámulta. Hogy az ördögbe birkóznak meg a szovjetek ezzel a feladattal? Egyben-másban jók. De Ryder még soha nem tapasztalta, hogy olyan kifinomult technikával tudnának dolgozni, amelyre szükség volna az ilyen rendszer kegyetlenül hatásos behatolásgátló mechanizmusainak legyőzéséhez.
- Tudod - mondta Ryder -, majdnem valamiféle áhitatot érzek. Az „alázat” talán még alkalmasabb szó volna rá. Ekkora intelligencia színe előtt állni... - Zsebre dugta kezét, mintha így akarná megelőzni, hogy önkéntelenül is megérintse a készüléket, ahogy egy remekmívű szobor felé is elindul az ember keze. - Nem is tudom. Az éjjel nem tudtam kialudni magam. De megesküdnék: ez tudja, hogy itt vagyunk. Érzékel bennünket.
Szavickij csak mosolygott rendületlenül. - Á... - mondta derűsen. - Majd tudni fogja, hogy itt vagyunk. Bizonyos értelemben.
- Nick - mondta Ryder, óvatosan megválogatva szavait -, én ezt nem akarom elszúrni. Úgy értem, nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár egyetlen hibát is elkövessünk. Van egy... központi komputerrendszer, amiről te talán nem tudsz. Az Egyesült Államokban, Colorado államban működik. Ezt itt hozzá lehetne kötni. Van rá mód, csak jóváhagyást kell kémem, és...
Szavickij arcán kissé megfagyott a mosoly, ahogy egy virág is lekonyul az első, legenyhébb fagyra. - Lehet, hogy erre is szükség lesz - mondta. - Majd. De szerintem meg fogod látni... hogy nem is vagyunk annyira ügyetlenek. - Ismét elmosolyodott. - Gyere - mondta. - Lássunk munkához.
A szovjet férfi elszánt arccal indult a kezelőhelyiség felé. Ryder alig bírt elszabadulni az agy közelségéből. Szerette volna belecsúsztatni a zsebébe, és magával vinni. Valahová, ahol biztonságban lesz. Ahol nem fenyegeti az ostobaság.
- Gyere már, Jeff - szólt hátra Szavickij. - Mutatok neked valamit.
Ryder nehézkesen mozgott. Újra kísértette az álmatlan éjszaka az izgalom percei után. Átlépte az elektronikus elosztókat és a kihúzott dugókat - ezek is a modem vallatótiszt fegyverei. Egy pillanat múlva már ott állt a szovjet mellett.
- Odanézz - mondta Szavickij.
Ryder pillantása követte Szavickij kinyújtott kezét. Semmi különös. Egy régimódi szerkentyű, valamikor ilyesmivel mérték a szívfrekvenciát vagy a földrengések erősségét. Durva raszteres képernyő, az Egyesült Államokban már sehol sem használnak ilyet. Kézivezérlés. Forgógombok.
- Ránézésre nagyon érdekes - hazudta Ryder. - Mi ez?
Szavickij kivárt, mielőtt felelt volna. Belenézett Ryder szemébe a gyér fényben, és amikor megszólalt, valami eddig nem hallott, komor józanság volt a hangjában:
- Ez egy fájdalomgép.
- Micsoda?
- Egy fájdalomgép. - Az orosz férfi hangjából másodjára eltűnt a komorság, szinte könnyedén mondta. De Ryder érezte, hogy kollégája még most is komolyan beszél. A lehető legkomolyabban. - Te vagy az első kívülálló, aki megismerkedhet ezzel a... vívmányunkkal. - Szavickij szája mosolyra húzódott, de olyan lassan, mintha arcizmai jéghidegek volnának. - Igazi megtiszteltetés ez a számodra.
Ryder semmit sem értett. - Pontosan mire való ez?
Most először sejtett meg a szovjetben egy szemernyi gonoszságot. Ez végre az ő játszmája, az aranykezű, laza jenkiktől elszenvedett tömérdek megaláztatás után. - Néhány éve ébredtünk rá... hogy érdekes lehetőségek származhatnak abból a tényből, hogy a mesterséges intelligenciájú rendszerek és a hozzájuk csatolt eszközök egyre jobban emlékeződnek... jól mondom?
- Emlékeztetnek.
- Igen. Egyre jobban emlékeztetnek az emberi lényekre. Ebből az következik, hogy a gyenge pontjai is egyre inkább hasonlítanak az emberéhez. Arra jutottunk, hogy biztosan létezik valamilyen módszer, amivel fájdalmat lehet okozni a számítógépeknek. - Szavickij egy pillanatig mérlegelte a szavait. - A fájdalom elektronikus megfelelőjét, hogy egészen pontosan fogalmazzak.
Ryder lassan összefonta ujjait, egyik hüvelykujjával a másik tövét verdeste. Várta az információkat. Az elgondolás tökéletesen idegen volt a számára. Szavickijra nézett.
- Természetesen - folytatta a szovjet -, ez nem „igazi” fizikai fájdalom, amit te is, én is átéltünk már. Ahogy a fizikai környezetet sem úgy érzékeli a számítógép, mint mi. Szimulált fájdalomról beszélek, amit egy szimulált elme szenved el. - Szavickij fürkészőn nézte amerikai kollégájának arcát: mit szól a hallottakhoz. Apró, kemény mosoly jelent meg a szája körül. - És a dolog működik.
Rydert kísérteties érzés fogta el az égett kábelektől szagló, félhomályos kezelőhelyiségben. Eddig azt gondolta, ért a témához, és nagyon jólértesültnek tartotta magát. A szovjet szavaiból egy egészen új dimenzió rajzolódott ki. Egyfelől olyan butácskán hangzott mindez, mint valami boszorkányokról meg mumusokról szóló mese, másfelől Szavickij hangját áthatotta igazságának a tudata s az ebből adódó magabiztosság. Ryder megpróbálta legalább a közvetlen kihatásokat végiggondolni, de az agyát lekötötték a dolog lehetséges voltát firtató kérdések.
- Ugye - szólalt meg Ryder - ez a... módszer el tudja pusztítani az alanyt.
Szavickij válasza tárgyilagos volt, semmi több. - A rendszer legújabb változatával nem volt ilyen problémánk. Gondolhatod, barátom, hogy a próbálkozásaink nem mindig jártak sikerrel. Rájöttünk, hogy a gép ugyanúgy nem viseli el a korlátlan mennyiségű fájdalmat, mint az ember. És hogy úgy mondjam, egyik-másik gépnek gyöngébb a szíve, mint a többinek. Akár az embereké.
- Ilyen fejlett rendszereken is kipróbáltátok?
Szavickij meglepetten nézett rá. - Hogy is próbálhattuk volna? Nekünk nincs ilyen rendszerünk.
Persze, hogy nincs. Buta kérdés volt. - Nick, én őszintén... aggódom. Nem akarom, hogy kárba vesszen ez a lehetőség.
A szovjet kezdte elveszíteni a béketűrését. - Akkor hát mi az amerikai megoldás? Mi a ti alternatívátok? Próba szerencse, heteken át? Egyik logikai réteg óvatos leválasztása a másik után, mintha egy hagymát hámoznánk a végtelenségig? Az én hazámnak nincsen erre több hete. Talán-talán már napjaink sincsenek. - Szavickij hangjából eltűnt a harag. A férfi elfordult Rydertől, a tükörablak felé bámult, talán egy csatateret látott, több ezer kilométerre innen. - Nincs időnk - mondta.
Szavickijnak igaza van - gondolta Ryder. - Nincs idő. Eszébe jutott a reggeli értekezlet. A Hetes Dragonyosokat pillanatokon belül harcba küldik. Összedőlőben a világ. Ő meg bürokrata módjára gondolkozik.
- Igazad van - mondta a szovjetnek. - Lássuk, mit tehetünk.
A két férfi fürgén dolgozott egymás mellett, előkészítették a kihallgatástámogató gépeket. A rendszer Meidzsiben működött. Egy másodperc sem kell hozzá, és a számítógépek több kérdést tudnak feltenni, mint az automatizálás előtti korszak összes kihallgatótisztje, és olyan pontossággal tudják megfogalmazni kérdéseiket, amilyenre az emberi beszéd alkalmatlan.
Szavickij átállította a lámpákat a kihallgatócellában oly módon, hogy a legélesebb reflektorfény az alanyra essék. A szobát betöltő elektronikus dzsungel mesterséges éjszakába süllyedt, csak a sok tucat parányi, színes szem világított a sötétben.
- Készen vagy? - kérdezte Szavickij.
Ryder bólintott.
A kihallgatást a legelemibb szintű logikai kérdésekkel szokták kezdeni. Megpróbálják rávenni az alanyt, értsen egyet olyan állításokkal, mint hogy kettő meg kettő az négy. Nem fontos, hogy bonyolult legyen a kérdés. A cél az, hogy megtörjék az alany elszigeteltségét, hogy beléakasszák a horgukat, hogy interakciót váltsanak ki. Általában az első szakasz a legnehezebb. Át kell vergődni a biztonsági akadályokon és a puffereken. Néha hetekbe telik, mire egy-egy katonai számítógép akár a legegyszerűbb állítással is hajlandó egyetérteni. De amint megtörnek, csak úgy zúdulnak az adatok.
- Kérdésbank bekapcsolva. Autopuffer működik.
Előttük zavartalan, egyenes zöld vonalak húzódtak a „fájdalom”-moni- toron, készen arra, hogy híven mutassák az alany reakcióit.
Amikor Ryder oldalról rápillantott Szavickijra, meghökkenve látta, hogy felső ajka fölött verejték gyöngyözik. Mégiscsak ideges ez az ember.
Szavickij eltekert egy tárcsát, amilyet Ryder utoljára gyerekkorában a nagymamája tévéjén látott, amikor beszorult a szobába, mert köröskörül járhatatlan hó lepte a nebraskai prérit.
A reakciómérőn magasba szöktek a vonalak. Ijesztő volt a hirtelen mozgás a sötétben, és Ryder úgy érezte, mintha ő maga szenvedett volna enyhe sokkot.
A szövegáramlás-mutató negatív választ regisztrált. Szavickij gyorsan visszavette a „fájdalmat”, mire a zöld vonalak megnyugodtak, remegtek még egy pillanatig, aztán teljesen kisimultak.
- Most pedig - mondta Szavickij - újra megpróbáljuk.
Nagyot tekert a tárcsán.
A zöld vonalak cikcakkos ormokká és völgyekké töredeztek, meg-meg- közelítették a monitor szélét. De a kihallgatástámogató gépek továbbra is azt jelezték, hogy nincs interakció.
Szavickij homloka izzadságtól fénylett. Visszatekerte nulla állásba a tárcsát, és így szólt: - Tudod, amikor sok-sok évvel ezelőtt elkezdtek kiképezni, a kiindulópont az emberek kihallgatásának elmélete volt. Akkor még nem szakosodtam az automatizálásra. Az csak később jött. Mindegy, szóval akkor azt mondták nekünk, hogy az alanyok gyakran teljesen váratlanul roppannak össze, hogy nem szabad lemondani a reményről. Az ember azt hinné, hogy „á, ezt az alanyt sosem fogom megtörni”. Pedig nem kell egyéb hozzá, csak kitartás. Mert a végén mindenki megtörik. - A szovjet a reflektorfényben némán fekvő elektronikus agyra bámult az ablakon át. - Kíváncsi vagyok, ugyanez érvényes-e a gépekre.
Ryder követte kollégájának pillantását. Annyi biztos, hogy az alanyon semmiféle változás nem látszik. Kicsi, nyilvánvalóan élettelen fekete tárgy, mintha palából faragták volna ki. És mégis úgy rémlett, mintha valami megváltozott volna körülötte.
Rád fér egy jó nagy alvás - mondta magának.
- Én pedig megtöröm ezt a dögöt! - csattant fel megújult energiával Szavickij. Semmi kétség: a düh öntött belé erőt.
Újból megtekerte a tárcsát, jóval az előző szint fölé lökve a fájdalom intenzitását. Ryder nem tudta, mit művel ez a gép, de remélte, hogy nem teszi tönkre az ölükbe hullott kincset - semmiért. Valami titokzatos hókuszpókusz jegyében.
A monitoron megkergültek a zöld vonalak. Mozgásnak természetesen semmi jele nem volt, az alany semmiféle fizikai reakciót nem mutatott. De Ryder egyszer csak megérzett valami riasztó elemet a légkörben, valami változást, amit nem tudott megfogalmazni, de amit határozottan kellemetlennek talált.
A szövegáramlás-mutató váratlanul felvillant, mintha kihallgatási eredményt jelentene. Ryder összerezzent.
A képernyőn mindössze ennyi állt: „Érthetetlen válasz”.
De mindig ezzel indul. Ez az interakció kezdete, az élet jele.
- Uramisten - mondta Ryder. - Elkaptál valamit, Nick.
A szovjet úgy zihált mellette, mintha az áldozat fejét ütlegelné. Úgy nézett Ryderre, mintha nem is ismerné. Aztán magához tért, és újra letekerte az intenzitást. A zöld vonalak lecsillapodtak, de többé már nem voltak egyenesek. Mintha vacogtak volna.
- Érdekelne - mondta Szavickij -, megértik-e a komputereink a sikolyt.
Keményen elcsavarta a tárcsát. Hangos nyögéssel - majdnem egy vadállat morgása volt - ütközésig tekerte, közben szeme az elfogott gépi agyra tapadt, s kifejezése nagyon hasonlított a gyűlölethez. Keze továbbra is szorította a tárcsát, mintha így még több erőt tudna kifacsarni belőle.
A zöld vonalak visszapattantak az ernyő alsó és felső határáról.
Ez nem lehet igaz. Ryder nem volt hajlandó hinni a szemének. Megártott a kevés alvás és az idegfeszültség, kár volt engedni, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. Ez őrület. Mégis képtelen volt legyűrni az érzést, hogy itt valami szenved.
Megfogadta, hogy aznap éjjel nem lesz ilyen puhány. Bevág egy-két sört. Mert lazítania kell. És aludnia.
A gépek - mondta magának - nem éreznek fájdalmat. Ez képtelenség.
Szavickij visszacsavarta a tárcsát, mintha engedélyezne egy kis pihenést a számítógépfogolynak, aztán váratlanul, gyorsan újra a maximumra tekerte.
Ryderre rátört az inger, hogy lefogja a másik ember kezét. Hogy végre fegyelmezze magát, tisztázza magában a dolgokat.
Te féleszű majom - mondta magában. - Ez csak egy gép.
És a gépek nem szenvednek.
Szavickij már rá se hederített. Megállíthatatlanul köpködte magából az orosz szavakat, amik csakis trágárságok lehettek. Olyan indulattal hajolt a kapcsolótábla fölé, hogy Ryder azt várta, megsorozza az ökleivel.
A monitoron tébolyult zöld vonalak összevisszasága.
Fájdalom van a levegőben - gondolta Ryder. Megpróbálta felrázni magát, még egyszer leszögezni, hogy a gépek nem érezhetnek fájdalmat, de ahogy a parányi, fogságba esett agyat figyelte, nem tudta leküzdeni az érzést, hogy egy grimaszoló, izzadó, gyötrődő holmit lát.
Keze elindult a szinte felismerhetetlenné torzult arcú Szavickij felé.
És hirtelen életre kelt az egész számítógépcsoport. A monitorokat és az oszcilloszkópernyőket övező fény azt jelezte, hogy a gépek veszettül dolgoznak, szinte a teljesítőképességük határán. A kezelőhelyiség pedig villódzott a minden irányból érkező színes, szaggatott fénylövellésektől.
Szavickij még most is a kapcsolótábla fölé görnyedt, ujjai saskarmokként görbültek a tárcsára.
A központi szövegáramlás-mutató villogni kezdett, bejelentette a másik világból küldött üzenetet. Aztán sorjázni kezdtek az írásjelek, a legfejlettebb japán komputerek különös nyelvén ismételték újra meg újra ugyanazt a rövid mondatot:
- Kérem, hagyja abba.
A zsákmány akkora volt, hogy gyorsan megtöltött számos szovjet adattárat, és csak dőlt egyre, mintha valami gát szakadt volna át. De a két kihallgatótiszten semmiféle öröm nem látszott. Csak ültek a kezelőhelyiségben, nem szóltak egymáshoz, még csak tudomást sem vettek egymás jelenlétéről. Mindkettő begubózott a maga személyes kimerültségébe, személyes zavarodottságába. Hamarosan össze kell majd kötni az adatbankokat, értesíteni kell a feljebbvalóikat. Meg kell mozdítani a roppant katonai bürokráciákat, hogy ki tudják használni a most feltárult lehetőségek hihetetlen skáláját. Ám minderre még egyikük sem készült fel.
Ryder végül mégis rákényszerítette magát, hogy kimásszék az elméleti mocsárból, amelyben mostanáig gázolt, és felmérje a gyakorlati alkalmazás esélyeit. Íme, az alkalom: a szó szoros értelmében ellophatják a győzelmet az ellenségtől. Tüzérségüket úgy lehet irányítani, hogy saját állásaikat lője, repülőgépeiket úgy, hogy a saját csapataikat támadják. Az ellenséges parancsnok számára tökéletesen hamis információs képet lehetne festeni, álomba ringatni, hadd aludjon, amíg már késő lesz. A változatok száma végtelen. Csak egy a bökkenő: valakinek le kell ülni egy tökéletesen működőképes japán parancsnoki billentyűzethez - minél magasabb szinten, annál jobb -, és be kell lépni a hálózatukba.
Ryder most már bízott magában. Ezentúl semmi sem lehetetlen. Érezte, hogy az ereje visszatér, megsokszorozódik. Azon gondolkozott, mi lenne a legjobb módja, hogy az információt feljebbvalóival közölje, hogy megértesse velük az összes lehetőséget, hogy a gépezetet mozgásba lendítse.
- Nick - szólalt meg. Amikor Szavickij nem válaszolt, Ryder megérintette a térdét. - Nick, ideje mennünk.
A szovjet tiszt megszívta az orrát. Olyan kimerültnek látszott, mintha napok, évek óta nem aludna. Mindent kiadott magából, amije volt, és most itt ült verejtékkel átitatott zubbonyában, kiüresedve.
Ezernyi problémájuk lesz még - eszmélt rá Ryder. De bízott benne, hogy mindet meg tudják oldani.
Szavickij pislogott, mintha valami a szemébe esett volna, aztán elnézett a semmibe. Keze-lába élettelennek látszott.
- Jól van - mondta.
Amikor Ryder holtfáradt társára nézett, hirtelen megérezte, hogy többről van itt szó, mint egyetlen emberről: olyasmiről, amit szavakkal nem lehet kifejezni, mozgásban lévő világokról és a történelem hatalmáról. Elérkezett az amerikaiak órája.