Sierra ötös-ötös, itt Szablya hatos. Sierra ötös-ötös, itt Szablya hatos. Amikor Taylor meghallotta Reno hangját a parancsnoki hálózaton, azonnal tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén. A tábornok fia mindig vigyázott, hogy megőrizze begyakorlott higgadtságát az összes nyílt kommunikációs eszközön, kivéve, ha lehordta valamelyik alárendeltjét, vagy ütközetben, amikor a hangja érdemrendekért, jutalmakért, hírnévért kiáltott. Reno hangja most feszült volt a felindultságtól, s a tiszt olyasmit művelt, amit még soha eddig. A „Szablya hatos” hívókódot használta Taylor hálózatán.
Taylor tudta, hogy Reno ezzel a kóddal szórakozik százada belső hálózatain, de ügyel rá, hogy szabályos hívókódjával jelentkezzen be az ezredparancsnoki hálózaton. Részint mert Taylor már tudtára adta egypárszor, hogy helyteleníti ezt az engedély nélküli bohóckodást, részint pedig mert a „Szablya hatos” patinás titkos cím volt a dragonyosoknál, s csakis az ezredparancsnokoknak járt ki - nem pedig az alárendelt őrnagyoknak, akik századok élén állnak.
- Tango ötös-ötös, itt Sierra ötös-ötös. Vétel.
- Itt Szablya... akarom mondani, Tango ötös-ötös. Az Ezüst gyülekezési körletben senkivel nem tudom felvenni a kapcsolatot. Hívtam Egyes-hármast, ő meg mondat közben elhallgatott. Aztán Whisky ötös-ötöst hívtam, de semmi válasz. Semmi. Mi folyik odalenn? Mi folyik itt?
- Tango, itt Sierra. Váljon. Sierra. Várj. Sierra egyes-hármas - szólította Taylor Heifetzet -, itt Sierra ötös-ötös. Vétel.
Taylor várt. Érezte, hogy Meredithben és Parkerben nő a feszültség, az életben maradt tiszthelyettes pedig egyre jobban szorong. A zsúfolt kabin verejtéktől és alvadt vértől szaglott - hátsó végében ott ült a sokkot kapott fiú, mellette pedig, a sebtében átalakított priccsen az összetört csontú katona feküdt. Semmi.
Taylor tudta, hogy valami baj van. Ez nem egyszerűen a hálózat meghibásodása. Furcsa, honnan tudja az ember. Furcsa ez az ösztön, amit a halál közelségében leélt évek alakítanak ki a katonában.
- Sierra egyes-hármas - próbálkozott újra Taylor. - Nem hallom az állomásodat. Ha veszed az adásomat, jelentkezz vissza a sztratoláncon, vétel.
Tudta, hogy valami nincs rendjén. De nem akarta tudomásul venni, küzdött ellene. Igénybe vette a speciális műholdas összeköttetést, amelyet különben az ország legmagasabb méltóságai számára tartottak fenn.
Meredith már be is hívta a rendszert. Aztán mind újra vártak, mialatt a háttérben, az ezredparancsnoki hálózaton Reno könyörgött a figyelmükért és a válaszukért.
Öt percig vártak. De nem jött be semmi. Halott volt az ég.
Taylor végül visszafordult a parancsnoki hálózathoz, s egy utolsó, elszánt kísérletet tett.
- Minden Whisky állomás, minden Whisky állomás - hívta az első századot az Ezüst gyülekezési körletben -, itt Sierra ötös-ötös. Hogyan halljátok ezt az állomást, vétel?
Semmi.
Hirtelen zúgva megelevenedett a készülék. De csak Reno szólalt meg, újabb információt kért. Alighanem vacogott idegességében.
Taylor nem törődött vele. Meredithhez fordult:
- Mennyi idő múlva érjük el az Ezüstöt?
Meredith a műszerfalra pillantott. - Tizenöt perc. Nem akar letérni a tengelyről, ezredes úr, amíg ki nem derül, mi történt? Talán sikerül elérnünk a Platina körlet északkeleti peremét, mielőtt elfogy az üzemanyagunk.
Mindenki Taylorra nézett. Elnehezült a kabin levegője, s úgy kijózanította a másik három férfit, mint egy földtől mocskos koponya látványa.
- Nem - mondta Taylor. - Leszállunk. Meg fogjuk tudni, mi a fene folyik ott.
Taylor hívta a második századot a Platinán, Orenburg határában. A századparancsnok eddig is hallgatta, próbálta feldolgozni a hálózaton elhangzottakat, és betartotta a rádiós fegyelmet.
- Ha elveszíti velem a kapcsolatot - mondta Taylor -, maga veszi át a parancsnokságot. - Mindenki tudta, hogy Reno a rangidős századparancsnok, e poszton töltött idejét tekintve. De pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy vezethetné az ezredet. Ha egyáltalán valaha is abban volt.
A parancsnoki hálózat minden hallgatójának küldött nyílt üzenettel szemben Renónak nem volt ellenvetése.
A második és a harmadik század még megvan - gondolta Taylor. Ha a legrosszabbra kerülne sor.
- Lépj kapcsolatba a kísérőegységgel - mondta Taylor a helyettes S-3- asnak. - Mondd meg neki, hogy harcra készen szállunk le.
Meredith nem hitt a kísértetekben. Már gyermekkorában sem rettegett a sötétségtől, azok a rémmesék pedig, amiket minden egyes új nemzedék kötelességszerűen újraír és újra elmesél, szabályszerűen untatták. Az egyetlen boszorkányság, ami érdekelte, annak a nyolcadikos szőke lánynak a bűvereje volt, akivel először beszélt meg randevút. Minthogy Meredith mint biztonsági hálóra hivatkozhatott közös barátaikra, a lány beleegyezett, hogy megnéz vele egy filmet, amelyik egy tizedmásodpercre rabul ejtette Amerika fiatalságát. Barátaik lármásak voltak, szurkálódtak és ingerkedtek, aztán szemlátomást elkülönültek tőlük a félhomályban, a pattogatottkukorica illattal keveredő tisztítószerszagban. Amikor a széktámlákon elaludtak a lámpák, és a vásznon elkezdődött a világmindenség újra meghatározása, kriptaajtó csukódott a leckeírás meg az edzések hétköznapi gondjaira. A színészek nagy igyekezettel próbálták meggyőzni Mereditht a vérvörös, valószínűtlen rémségekről, ám eltúlzott gyötrelmeik apróságok voltak ahhoz a kétséghez képest, amit Meredith élt át, mielőtt osztálytársnője megfogta a kezét. A lány is gyakorlatlan volt, és sportos vadsággal markolt a fiúba, mikor az emberből lett állat végigdúlta a díszleteket. Meredith emlékezett rá, mennyire érettnek és férfiasnak érezte magát akkor, a rezzenetlen szemével, meg ujjainak egyértelmű hatalmával a másik gyermek velük összefonódó ujjai fölött. Ezek a jelmezes, idétlen félelmek túlságosan alacsony- rendűek voltak, semhogy megindították volna, s a fiú olyan világban nőtt föl, ahol a lidércek csupán ablakról visszaverődő kocsifényszórónak bizonyultak, a „természetfölötti” pedig csupán egy szó volt különféle rosszul öltözött szélhámosok pénzkifacsarási kísérleteire. Az ő démonjai máshol lappangtak, nem juthatott el hozzájuk sem vámpír, sem asztrológus, se filmtrükk-varázsló, és utoljára akkor állt fel tarkóján a szőr, amikor egy nő körmei megkínozták, mielőtt szerelemmé javult volna kapcsolatuk, és a nő a felesége lett.
Utoljára... Most azonban fél világ választja el a feleségétől, és a kísérteties fehér hómezők némasága az idegeibe markolt. Az Ezüst gyülekezési körletnek a monitorernyő színeire lefordított képe annyira néma volt, hogy Meredith megrémült: itt valami nagy baj van. Másvilági, természetellenes volt a jelenet. Meredithben most először ötlött fel, hogy a csend is látható valamiképpen, egyik érzék áttöri a másik határait, s ez felforgatja az elmeműködés szokott rendjét. A részben álcázott s a ligetes sztyeppén szétszórva elhelyezkedő M-100-asok csöndes képe valamiért olyan makacsul helyén nem való volt, hogy Meredith érezte: a teste már reagál, miközben az agya kínlódva próbálja ártatlan válaszokká feldolgozni az információt.
Az első századnak csendben kellett maradnia, nyugodtan lapulnia rejtekhelyén. A cél az volt, hogy beleolvadjanak a tájba, és az ellenséges érzékelőknek ne mutassanak semmiféle életjelt. Játsszák azt, hogy halottak. Sőt, mert ez sem elég - váljanak láthatatlanná. A baj csak az, hogy a hómezőkön oly szabályos rendben gubbasztó M-100-asok túlságosan híven hajtották végre a feladatot.
Nincs egység, amely akár egy pillanatra is tökéletesen csöndben volna. Nincs egység, amely annyira fegyelmezett, hogy ne moccantaná meg egy-két izmát - a gyakorlott szem ezt rögtön észreveszi. Az álcázás és a megtévesztő műveletek hatásfoka mindig viszonylagos.
Az első század körletét viszont soha eddig nem tapasztalt, kibírhatatlan csönd ülte meg. Azzal kezdődött, hogy a hírközlési csatornák egyikén sem válaszoltak Taylor hívására. Taylorék arra gondoltak, hogy az első századot csapás, súlyos ellenséges csapás érte. Aztán Meredith megpróbálkozott a komputerközi hívással.
Az első század valamennyi számítógépe azonnal válaszolt, amint kapcsolatba léptek vele. Villámgyorsan, precízen lőtték föl az adatokat az égbe. Folytatták elektronikus menetelésüket a számok végtelen csataterén. Csak emberi gazdáik nem feleltek.
Az első kép, amit Meredithnek sikerült behívnia, mindannyiukat megkönnyebbüléssel töltötte el. Igen. Ott vannak, nincs semmi hiba. Gondosan, szétszórtan elhelyezett M-100-sok. Semmiféle sérülésnek nem látszott nyoma rajtuk a vakító tisztaságú havazásban.
Csak a látvány atmoszférája volt rémületes.
- Rendszerellenőrzést a környezeti mutatókról - adta ki a parancsot Taylor.
- Vegyi támadásra gyanakszik, uram? - kérdezte Meredith.
- Lehet az is. Nem tudom. Úristen - mondta Taylor halkan -, láttam én már tíznapos hullát is, ami nem látszott halottnak.
- Ideggáz?
Taylor közelebb hajolt a képhez, összehúzta szemét, láthatóan megpróbálta kivenni a legapróbb részleteket is. - Erre fogadnék, ha fogadni kellene. De valahogy nem áll össze a kép. Még akkor is, ha a gáztámadás idején nyitva maradt volna egypár madár ajtaja, a többit addigra már rég bezárják. Már csak a hideg miatt is. És belépett volna az automata szigetelő... és nyomásnövelő rendszer. - Kiegyenesedett, mutató... és hüvelykujjával fáradt szeméhez csippentett. Keze fején a géz már bepiszkolódott. - Nem áll ez össze, Merry. Ha ideggáz vagy bármi más vegyianyag lett volna, valaki biztosan életben marad. Az automata érzékelők riasztottak volna, és annyi vészjelzést, segélykérést kapunk, hogy el se bír vele a rendszer. - Nagyon lassan megcsóválta a fejét, aztán bekötözött kezével a halántékához nyúlt. - Egyszerűen nem áll össze.
- Akár egy kísértetváros - mondta Hank Parker. Az otromba, túlságosan is színes hasonlat fölbosszantotta Mereditht, és majdnem odavágott valami lekezelő megjegyzést. Aztán ráébredt - és karján, lábán, hátán végigfutott a hideg -, hogy a helyettes S-3-as megjegyzése nem is naivsága miatt bosszantotta föl, hanem azért, mert tökéletesen találó volt. A képernyőn semmiféle várost nem láttak, s Meredith nem hitt a kísértetekben, de az az érzés, amit a monitor hideg levegőként árasztott, pontosan a kísértetváros atmoszférája volt - egy nagyon is kézzelfogható, technológiailag kincsekben bővelkedő, katonai kísértetvárosé.
- Füles - szólt előre Taylor -, tegyél le minket a körletben, amilyen gyorsan csak tudsz. Állj rá az S-3-as gépére, és szállj le a sarkában.
- Roger.
- Uram - szólalt meg Meredith a kötelességtudat hangján, hirtelen megfeledkezve személyes riadalmáról -, biztos abban, hogy le akar szállni? Ha olyasmi van odalenn, amiről nem tudunk... Úgy értem, az ezrednek szüksége van önre. Szólhatnánk valamelyik századnak, hogy küldjenek le egy felderítő osztagot, most azonnal...
- Nem tudok várni - mondta Taylor.
- Én sem - vallotta be Meredith. - De a nagy képen még gondolkoznunk kell. Muszáj lesz...
- Csönd legyen, Merry. Én már döntöttem. - Olyan gúnyos ingerültség volt a hangjában, amilyet Meredithnek még sohasem kellett elviselnie.
Valami szörnyű, megmagyarázhatatlan baj történhetett. A kabinban mindenki tudta, bár senki sem bírta megfogalmazni.
- Az mi? - kérdezte Taylor, és a monitorra mutatott. Ahogy az M-100 közeledett a helyszínhez, a fedélzeti érzékelők egyre nagyobb részletességgel mutatták a képét.
Meredith hunyorgott, de csak egy fekete porszemet látott. Megérintette az ernyőt a kiválasztó-ceruzával, mire működésbe lépett az elektronikus teleobjektív.
Egy test volt. Egy emberi test. Ahol addig csak a gépek álcázott körvonalait és a makacs némaságot látták.
- Mozog- mondta Parker.
Mind a monitorhoz hajoltak, mind érezték a többiek savanyú leheletét.
Igen. Nincs tévedés. Semmi kétség - ember, egyenruhás férfi. És mozog. Hanyatt feküdt, és a végtagjai véletlenszerűen föl-fölrándultak az ég felé.
- Atyaúristen, mi ez? - suttogta Taylor.
Kiszámíthatatlan időközökben követték egymást a férfi értelmetlen, hasztalan mozdulatai. De élt, biztosan élt, noha már kezdte betemetni a hó. Mozgása emlékeztette Mereditht valamire, de nem tudta pontosan, mire.
- A rohadt életbe, szállj már le! - ordította Taylor.
Meredith sejtette, hogy Taylor már rájött, mi ez, de nem akarja megosztani tudását a többiekkel.
- Igenis - szólalt meg a hangszóróban Krebs hangja, másodpercnyi késéssel. Remegett az öreg tiszthelyettes hangja, s Meredith elképedt ezen, hiszen megszokta már Krebs félig megjátszott érdességét.
Az M-100 szenzorai nagyon érzékenyek voltak, s bár még kilométerek választották el őket a rángó végtagú katonától, Meredith már pontosan ki tudta venni testének körvonalait, nagyjából látta az arcát is. A katona neve is majdnem eszébe jutott.
És Meredith egyszer csak rájött, hogy a férfi - összevissza mozdulataival - egy újszülött csecsemőre emlékeztet.
- Szedd össze magad, Merry - mondta részvevő hangon Taylor.
Meredith a fejét rázta, szemét törülgette. Képtelen volt még egyszer Heifetzre nézni. Vagy a többiekre.
- Hánynom kell - mondta.
- Nem baj - mondta Taylor, aki minden erejével megpróbált lelket verni belé. - Jól van, menj csak ki. Nem baj, ha hánysz.
Meredith nem mozdult. Az emberi végtermékek szaga vastagon megülte Heifetz M-100-asának operációs kabinját. Meredith behunyta szemét. Nem akart többet látni. De szemhéja mögött csak rémségesebben futott végig az eltelt néhány perc filmje.
- Muszáj hánynom - mondta újra. Érezte, hogy a könnyek medret keresve patakzanak az arcán, végig a mélyedéseken és a hús ívein.
Taylor keményen megfogta a karját.
- Ne engedd el magad - mondta. - Szükségem lesz rád, Merry.
- Nem megy - mondta Meredith. - Egyszerűen nem megy. - Bár nem tudta tisztán, mi az, amire képtelen.
- Semmi baj.
- Úristen.
- Tudom.
- Jaj... édes Istenem - mondta Meredith. Újabb hullámban tört rá az émelygés. De még ez sem volt elég erős ahhoz, hogy megmozduljon.
- Menjünk ki egy percre - mondta Taylor. - Én is megyek. - Mintha egy jó gyerekhez beszélt volna valami nehéz órában. Meredith nem értette az egészet. Nem értett semmit. És végképp nem értette, hogy maradhat Taylor ennyire nyugodt.
Újra körülnézett, nem akart mozdulni. Egy kicsit már jobban érezte magát. Amikor behúzták a fiatal százados hóbundás testét az M-100 menedékébe, megtalálták Mázlis Dave-t és a legénységét, a padlón hevertek, akár a részegek, tekintetük fókusz nélkül kóválygott, végtagjaik vonaglottak, mint a levágott fejű kígyók, szájukból csorgott a nyál. Egyenruhájukból szarszag áradt. Véletlenszerű hangokat hallattak, mintha valami szavakkal el nem érhető önkívületben lennének. Taylor azonnal munkára fogta Mereditht, szétbogozták az emberek tagjait, hasra fordították őket, hogy meg ne fulladjanak a saját nyáluktól.
- De mi ez? - kérdezgette csökönyösen Meredith. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy segítsen Taylornak az emberroncsok eligazgatásában. Különösen nehezére esett, hogy Heifetzhez nyúljon. - Mi ez?
- Majd elmondom - felelte Taylor türelmesen. - Most inkább segíts.
Meredith a felindultságnak és a túlzott határozottságnak ugyanazzal a keverékével érintette meg tiszttársait és a legénységbeli tiszthelyetteseket, mint annak idején a járvány áldozatait. Ezeken azonban nem hagyott látható nyomot semmiféle betegség. A testhőmérsékletük normális volt. Sebeket se talált rajtuk, csak az egyik tiszthelyettesnek tört be az orra, mikor előrezuhant. Úgy szörcsögött orrában-szájában a vér, mint egy rosszul lelőtt állatnak.
Aztán Meredithnek meg kellett állnia, mert fölerősödött benne az émelygés. Látta Heifetz szemét, és egy pillanatig azt hitte, Dave őt nézi. De csak a látószögek meg a fény játszottak vele. Heifetz arcán semmiféle emberi kifejezést nem lehetett fölfedezni. Semmit, csak az izomrándulások értelem nélküli zűrzavarát.
- Gyerünk ki - ismételte Taylor. Megszorította Meredith karját, és tapintatos óvatossággal vezette az őrnagyot a szorosan egymás mellé fektetett testek között.
A vérző orrú tiszthelyettes hangosan, ritmikusan hörögni kezdett. Meredith Visszaugrott, mintha beleharapott volna egy hulla. De Taylor nem engedte. A hátsó kijárat felé vitte a fiatalabb tisztet.
- Nézz a lábad elé, Merry - mondta.
A hideg, tiszta levegő feladta a végszót Meredith gyomrának. Lebotorkált a hóba, és okádni kezdett. Taylor marka kissé meglazult a karján, de egy pillanatra sem engedte el.
Amikor Meredith végzett, fölvett egy marék havat, és megtörölte a száját. Rágta a hideg fehérséget. Az ezredorvos azt javasolta, hogy ne hóból csináljanak ivóvizet, mert a környezetszennyeződés katasztrofális szintű ezen a vidéken. Meredith azonban ösztönösen tudta, hogy minden tisztább, mint az a szenny, ami a szájában maradt.
- Nincs semmi baj - mondta Taylor.
Meredithből kitört a keserves zokogás. Fejét rázta. Tudta, hogy valami rettenetes, iszonyú dolog történt. De az eddigi tapasztalatában semmi nem adott támpontot. Nem értette, amit a szemével látott. Csak azt tudta, hogy borzalmasabb mindennél, amit eddig átélt.
- De mi történt? - esdekelt valami segítségért.
- Halkabban - mondta Taylor. - Beszélj halkabban.
Meredith az ezredesre bámult: a hidegben lilán rücskösödtek az öreg hegei. De Taylor szétroncsolt arcának látványa semmi sem volt az M-100- asban fekvő emberek megmagyarázhatatlan állapotához képest.
- Miért?
- Jobb, ha halkan beszélsz.
- Miért? Az Isten szerelmére, mi történt Mázlis Dave-vel? Meg fog gyógyulni?
- Szedd össze magad, Merry. Sok munkánk van még.
- Mi folyik itt? - makacskodott Meredith, majdnem gyerekes hangon.
- Ne beszélj olyan hangosan. Lehet, hogy mindent hallanak. Ne akard, hogy még rosszabb legyen nekik.
Meredith döbbenten nézett az ezredesre. Eszébe sem jutott, hogy ezek az értelem nélkül viselkedő emberek felfoghatják mások beszédét. Nem fért a képbe. Nyilvánvalóan nincsenek a tudatuknál. A szemük sem áll fókuszra. Összeszarják és -hugyozzák magukat.
- Ide figyelj - mondta csöndesen Taylor. A hó lassanként széles válllapot terített a zubbonyára. - Szerintem hallanak mindent. Szerintem minden szót hallanak. Csak nem tudnak felelni.
Meredith belebámult az ezredes arcának romjaiba, de igazából nem látott semmit.
- Figyelj rám jól, Merry - kezdte Taylor. - Tíz évvel ezelőtt, amikor te oroszul tanultál valahol, engem bevettek egy pár szokatlan programba. Los Angeles meg a mexikói kiruccanás között. Őrült iramban dolgoztunk, próbáltunk alternatív technikákat kidolgozni, hogy válaszolhassunk a japán katonai kihívásra. Ebből született az M-100 is. De volt egy csomó más terv, ami nem jutott el a gyártásig. A legkülönfélébb okokból. - Megrázta Mereditht. - Jól vagy? Hallod, amit mondok?
Meredith bólintott, szájában a hányadék meg a hó savas utóízével.
- Mindent kipróbáltunk, ami eszünkbe jutott - mondta Taylor. Megcsóválta a fejét, sisakjáról lecsúszott a hó. - Egyik-másik ötlet tökéletesen hibbant volt. Eszement. Olyan, ami sohasem működik a gyakorlatban. Vagy túl hosszú fejlesztési időt követelt. De volt egyvalami...
Meredith most már figyelt. Mohón várt minden információt, ami megmagyarázhatná az érthetetlen eseményeket. Taylor azonban még megvárakoztatta egy pillanatig. Az ezredes elnézett a messzeségbe a fehér sztyeppén, el a türelmes M-100 mellett, amely idáig hozta őket, meg egy másik, hóval lepett gép mellett, valami távoli, meghatározatlan pontra, amit csakis ő látott.
- Odaát történt, Dugwayben. A világ összes engedélyét meg kellett szerezni, csak hogy az ember megtudhassa a terv kódnevét. Livermore-ból egypár csodagyerek valami teljesen új gondolattal állt elő. És mi belenéztünk a tanulmányukba. Áthoztuk őket Utah-ba, a legelszigeteltebb kísérleti területünkre, hogy meglássuk, mire képesek. Persze nem sokat törődtek a társadalmi környezettel. De amint szabadjára engedtük őket, elképesztő gyorsasággal haladtak. - Taylor elhallgatott, s még mindig a tér s az idő mélységeibe bámult. - És ki is rukkoltak egy működő fegyverrel. Uramisten, egy éven belül elintézhettük volna a japánokat! Amint a terepen is ki tudjuk próbálni az új fegyvert. Csakhogy egyszerűen nem tudtuk rávenni magunkat, Merry. Tudod, hogy gyűlölöm a japánokat. Meglehet, úgy gyűlölöm őket, hogy az már értelmeden, és erkölcsileg sincs rá mentség. De egyikünk se... azok közül, akik bele tudtak szólni, senki nem akarta bevetni azt a fegyvert. Arra jutottunk, hogy túlságosan embertelen. Hogy senki nem bocsátaná meg nekünk, ha használnánk... - Taylor lenézett a csizmája körül halmozódó hóra, és szelíden elmosolyodott. - És meg voltunk győződve, hogy igazunk van. A tudósok persze piszokul csalódottak voltak. Tudod, nem ismerek olyan rossz katonát, akinek ne volna fejlettebb az erkölcsi érzéke egy átlagos tudósénál. Mindegy, én csakugyan azt gondoltam, hogy jól tesszük, amit teszünk. Azt hiszem, egyszerűen gyenge voltam. - Megcsóválta a fejét. - Úgy látszik, a japánok megint hülyét csináltak belőlünk.
- De... de mi ez? - kérdezte Meredith. - Ez a fegyver?
Taylor fölvonta szemöldökét a kérdésre, mintha a további részletek mellékesek volnának. - Rádióhullám-fegyver volt - mondta tárgyilagos hangon. - Bonyolult a felépítése, az elgondolás mégis elég egyszerű. Az ember szétszedi a rádióhullámokat, és úgy rakja össze, hogy a kívánt hatást gyakorolják az emberi agyra. Valamit sugárzol, és az agy fogja az adást. Olyan ez egy kicsit, mint a zene. Hallgatsz egy jó ritmusú dalt, és dobogni kezd a lábad. Ha egy jó lassú számot hallasz, úszol az érzelmekben. A hanghullámok igazából már ősidők óta manipulálni tudnak minket. Ezek a livermore-i fiúk már évek óta hülyéskedtek a zavaró technikákkal. Ugyanez az elv. Kicsiben kezdték. Megtanulták, hogyan okozzanak fájdalmat. A következő lépés a fájdalom összpontosítása volt. Viszonylag könnyen meg tudtak volna ölni bárkit. Ám ez túl kezdetleges eljárás a tudomány emberei számára. Úgyhogy túlléptek a sima gyilkosságon. És akkor olyan... mondjuk, kompozíciókat fejlesztettünk ki, amik pontosan meghatározott rombolást tudnak végezni az emberi elmében. - Taylor Meredith szemébe nézett. - Emlékezz vissza a hadtudományi óráidra, Merry. És mondd csak, mi a hasznosabb: gyorsan megölni az ellenséget, vagy harcképtelenné tenni, súlyosan megsebezni?
- Megsebezni - mondta gépiesen Meredith.
- És miért?
- Mert... a halott katona... az csak egy halott katona. Egy sebesült katona viszont megterheli az ellenség infrastruktúráját. Elsősegélyt kell adni neki. Aztán evakuálni kell. Ápolni kell. A halott katona semmiféle módon nem terheli meg közvetlenül a rendszert, a sebesült viszont hátrahúzza a hadsereget. Elég nagy számú sebesült megbéníthatja...
- Pontosan. És erről van szó, Merry.
- De... meddig tart a hatása? Mikor fognak meggyógyulni?
Taylor szorosabban fogta a fiatalabb tiszt karját. - Merry, ennek nem múlik el a hatása. Édes Istenem, ha elmúlna, egy szemvillanás alatt bevetettük volna. A hatás visszafordíthatatlan. Ez egy terrorfegyver, érted?
Meredithnek újból összeugrott a gyomra. Ám ez most mélyebb, üresebb, lelket rémítő hányinger volt.
- De... azt mondta, hogy talán minden szavunkat értik...
Taylor bólintott. - A gyógyuláshoz ennek nincs köze. Sőt, ez a legrosszabb az egészben, Merry. Ha a japánok nagyjából ugyanazt a formulát alkalmazzák, mint amit mi kidolgoztunk, akkor Mázlis... Heifetz ezredes intelligenciaszintje, megismerőképessége semmit sem romlott. Ez a fegyver nem tesz mást, mint hogy megszünteti az áldozatnak azt a képességét, hogy ellenőrizze a vázizomzatát. A reflexszerű mozgásokra is kiterjedhet a hatás, de a rombolás lényegében erre korlátozódik. Tudod, ez ebben a fegyverben a gyönyörű... az áldozatok tökéletesen értelmes emberek maradnak, habár teljesen alkalmatlanok a testi funkcióik ellenőrzésére. Még a szemüket sem tudják irányítani, merre nézzen. És mégis feldolgozzák mindazt, amit a szemük véletlenségből lát. És ha valaki érett, eleven intelligenciával ajándékozza meg az ellenségét, akkor megfosztja attól a lehetőségtől, hogy lelkifurdalás-mentes euthanáziával könnyítsünk a terhein - nem egy dolgot ölnénk meg. Hanem egy gondolkozó, érző lényt, aki elveszítette a teste fölötti uralmát hazájának szolgálatában.
Meredith nem értette, hogyan beszélhet Taylor ennyire nyugodt hangon.
- Merry. Most össze kell szedned magadat. Segítenünk kell rajtuk, amennyire csak tőlünk telik. Aztán újra harcolnunk kell.
Meredith úgy meredt a rút, heges, ördögarcú emberre, mintha az megőrült volna. Miről beszél ez? Segíteni rajtuk? Hogyan? És minek már újra felvenni a harcot? Amikor ez vár rájuk a végén.
- Vedd számba a szerencsédet is - mondta Taylor. - Ha az a kísérőgép nem zuhan le... hát, ilyen a háború, Merry. Van, aki meghal, van, aki túléli. Próba-szerencse.
- Képtelen vagyok rá - mondta Meredith. Most sem volt egészen tisztában azzal, mire képtelen. De érezte, hogy úrrá lesz rajta a pánik. - Nem tudom teljesíteni a szolgálatot. Feladom.
Taylor keze villámgyorsan lendült. Olyan erővel vágta pofon Mereditht, hogy az megtántorodott és majdnem elesett. Az őrnagy feje zúgott, vér ízét érezte a szájában. Jobb íze volt, mint amit a hányás meg a hó hagyott maga után.
Taylor most mindkét kezével megragadta. Bekötött tenyerének szorítása észrevehetően gyengébb volt. Vigyázzállásban tartotta a fiatalabb férfit, karját az oldalához szorította.
- Merry. Kérlek.
Meredith megpróbált visszakapaszkodni a valóságba. Ez azonban a rémületes középkori festmények világa volt.
- Merry, nekem most szükségem van rád - mondta Taylor. - Nagyon bátor ember vagy, ezt sokszor bebizonyítottad már. Azt akarom, hogy most is bátor legyél. Mert gondold meg, milyen hatást tesz a társaidra, ha te nem tudsz megbirkózni ezzel.
- Rendben - mondta Meredith lassan, kongó hangon. A pofon felrázta, még mindig bizonytalan volt, de már másképpen.
- Merry - kérlelte Taylor -, nem adhatjuk fel. Te még ezt nem látod, de én igen. Mind fel akarják adni majd, de nem szabad hagynunk. Rajtunk áll.
Meredith nem értette, miről beszél Taylor. És mit akar feladni? Ki akar feladni és mit?
- Nem adjuk fel - mondta tompán.
- Ez a beszéd. Nem fogjuk feladni. És most figyelj rám. - Taylor azon a tiszta, hideg hangon kezdett beszélni, melyet akkor használt, ha szorult helyzetben bonyolult utasításokat kellett adnia. - Azt akarom, hogy menj vissza a gépünkre. Menj vissza, és ülj le a rádióhoz. Hívd Mannyt... - Taylor észbe kapott. A két férfi egymásra nézett, de pillantásuk nem mondott semmit. Aztán Taylor átfogalmazta a mondatát: - Hívd a helyettes S-4-est. Neki lesz a legtöbb munkája. Aztán hívd a második századot a Platinán. Ők vannak a legközelebb. Mondd meg a parancsnokuknak, hogy futólépésben küldje ide a felderítőit. Használd a maximális titkosítást. Magyarázd meg neki, hogy... áldozatok vannak. A felderítők kutassák át minden egység alkörletét, hátha valaki most is kint hever a hóban, mint az a százados.
- Sturgis százados - pontosította Meredith. Felületesen ismerte a tisztet. Nagyra nőtt gyerek volt, rákapott, hogy egy kicsit túl közel intézze a nemi életét a csapatzászlóhoz.
- Persze - mondta Taylor. - Mindegy, láss munkához. Hadd menjenek a dolgok. És kapd össze magad, Merry. Kérlek. Tudom, hogy mellettem állsz. Csak az a fő, hogy ne lazíts. Mert pillanatokon belül kitör a pánik innen Washingtonig.
- Értettem - mondta Meredith. És a hangjában most először érződött - egy sejtésnyire - a cselekedni tudás. Ráébredt, hogy meg tudja csinálni, teljesíteni fogja a kötelességét. Csak egy kis idő kellene. - Tegyek még valamit, uram?
Meredith valami védtelen hálát sejtett meg a Taylor arcát elfedő hegek és szenny mögött. Egy villanásnyit Taylor saját gyengeségéből.
- Nem kell - mondta az ezredes. - Elég, ha ennyit elvégez. Aztán maradjon a hálózat mellett, ügyeljen, nehogy valami elromoljon. Szerintem az ellenség nem találta meg a másik két századot, különben rájuk is csapást mért volna. Nem lesz semmi baj, Merry.
- Igen, uram.
Taylor végre elengedte Meredith karját, és visszaindult Heifetz M-100-asa félé.
Horace „Hank” Parker századosnak érdekes napja volt. Annak idején túl későn vezényelték Mexikóba, igazi harcot nem látott, és ma esett át a tűzkeresztségen. Megtett minden tőle telhetőt, bár gyanította, hogy valamiért nem elég jó a teljesítménye - főleg akkor érezte így, ha ott volt Taylor ezredes, akit áhítattal övezett. Nem tudta legyűrni féltékenységét, amit az S-2-es és a parancsnok közti könnyed, bajtársias hang keltett benne, s eleinte úgy fogta föl, hogy kirekesztették valamiből. Nagyon is jól tudta, hogy Taylor szívesebben látná Heifetzet a fedélzeten, mint a sokkal tapasztalatlanabb helyettesét.
Ám így is megtette, amit csak tudott. Egy kicsit mindig kételkedett magában, de valahogy sikerült a nagyobb baklövéseket elkerülnie. Néhány órán belül aztán fölengedett, mert arra jött rá, hogy a modern háború furcsamód nagyon is hasonlít a bevásárlóközpontok pénzbedobós videojátékaihoz. Csupa monitor és színes kép és szám. Aki a legtöbb pontot éri el, az nyer. Meglepő nehezen tudta elképzelni, hogy valahol ott van a hús-vér ellenség is.
Aztán a megfoghatatlan ellenség karja kinyúlt, és lecsapott a régi, Omszk melletti bázisra. Személyes ismerősei haltak meg, és a játékról kiderül, hogy mégiscsak valóság. Aztán már olyan sebességgel követték egymást az események, hogy minden egybemosódott. Ott volt a rajtaütésszerű támadás az ellenséges gépek ellen, amikor Taylor azzal lepte meg, hogy megkérdezte a keresztnevét, sőt, utána Hanknek szólította - jobban esett neki ez, mint egy érdemrend, főleg abban a magányos órában. Aztán Meredith lekezelő módon azt parancsolta neki, hogy maradjon a híradókészülék mellett, amíg ő és az egyik tiszthelyettes kimegy Taylor után, hogy megpróbálják kimenteni a lezuhant M-100 legénységét. Hűségesen engedelmeskedett, még akkor is, amikor a fegyverropogás behatolt a légkondicionált operációs kabinba. Megrémítette, hogy semmi befolyása nincs az események kimenetelére, és várt. Aztán a tiszthelyettes nem tért vissza, és a zsúfolt kabinban helyet kellett keríteni a két sebesültnek, és a halál egyre közelebb siklott hozzá. A videojáték tétje végtelen magasságokba szökött.
És most megint várnia kell. A halálszagban. Félve és bizonytalanságban, míg Taylor ezredes és Meredith földeríti a csöndet. Mi történik most odakinn?
Parker az operációs kabinban várakozott Meredith technikus tiszthelyettesével együtt, aki a szigorú költségvetésű hadseregben a műveleti helyettes szerepét is betöltötte. Mindkét ember gyűlölte ezt a vészjósló csöndet, s ebben fennhangon meg is egyeztek. De arra nem tudták rászánni magukat, hogy bármi mást mondjanak.
Ültek. Vártak. Tornáztatták a képzeletüket.
Mi folyik itt?
Egyszer csak megelevenedett a stratégiai kommunikációs vevőkészülék.
Parker sietve tette fejére a félsisakot, ujjai ügyetlenül keresgéltek az alig ismerős gombok között. Általában Meredith vagy Taylor használta ezt a gépet. De mire Parker úrrá tudott volna lenni a helyzeten, valaki megismételte a hívást.
- Tessék - mondta sietve -, itt Sierra.
- Adom az Elnököt.
Egy pillanat múlva megszólalt a fejhallgatón egy hang, amit Parker csak a tévéből ismert.
- Taylor ezredes? - kezdte a kimért, kellemes hang. - Taylor ezredes, az ön egyik alárendelt parancsnoka éppen most ért el minket egy vészjelentéssel. Reno őrnagy szerint...
- Izé, uram... - szakította félbe Parker, és máris sajnálta, hogy Taylor nincs itt, s nem tudja kimenteni kínos helyzetéből, meg azt is, hogy a legutóbbi elnökválasztáson a másik jelöltre szavazott. Valamiért azt sejdítette, hogy az elnök tud az ő rossz helyre pottyantott voksáról. - Uram, nem én vagyok Taylor ezredes. Én csak... egy helyettesfele vagyok. Taylor ezredes nincs most a gépen.
- Ó - mondta az Elnök -, elnézést.
Zavaros háttérzaj érkezett a távoli állomásról. Mintha parányi bútorszállítók kiürítenének egy babaházat. Új hang szólalt meg a hálózaton.
- Katona, itt Oates tábornok beszél. Azt akarom, hogy kerítse elő Taylor ezredest, akárhol van most. Az Egyesült Államok elnöke óhajt beszélni vele.
- Igenis - mondta Parker. Felpattant, azzal sem törődött, hogy a sisakját megkeresse, kiugrott a hátsó ajtón, és majdnem beleütközött Meredithbe.
- Hé, hé - mondta Meredith -, hová ilyen sietve?
- Őrnagy úr, hol van Taylor ezredes? Az Elnök akar beszélni vele.
Meredith rosszalló nyugalommal fogadta a hírt. Ruháját hóréteg födte, mintha sokáig állt volna a szabad ég alatt. Egy pillanatig Parker azt hitte, Meredith nem értette meg pontosan a kérdését, s már nyitotta a száját, hogy újra föltegye.
Meredith megelőzte: - Az ezredes odaát van. Az operációs gépen. - Parkert félresodorva fölkapaszkodott a várakozó M-100-asra.
Parker nekieredt a hófúvásnak. Magasra emelte lábát, lecsapta a hidegségben, az a sejtelem szivárgott az agyába, hogy egyetlen rossz mozdulatáért is súlyosabban megbűnhődik, mint ha a legvéresebb ütközetben hibázna. Azt kívánta, bárcsak jobb futó volna, és bárcsak ne lenne ekkora bolond.
Megkerülte Heifetz őrnagy gépének farát, pillanatnyi megállás nélkül felhúzódzkodott, és beugrott a nyitott ajtón. Már odakiáltotta volna Taylornak a hírt, amikor torkára forrasztotta a szót a látvány.
Heifetz személyes legénysége - csupa olyan ember, akivel Parker mindennap együtt dolgozott, és olyan jól ismert, amennyire közös szolgálatuk megengedte - szép sorban egymás mellett feküdt a keskeny operációs kabin padlóján. Azonnal látta, hogy valamennyien élnek, de az is nyilvánvaló volt, hogy valami észveszejtően nagy baj történt, bár Parker nem tudta értelmezni a jelenet részleteit. Látta a havon fekvő katonát, akinek tagjai értelem nélkül kapdosnak az ég felé, de feltételezte, hogy az összefüggéstelen mozgást a fajdalom, valami sebesülés okozza. Most az egész kabin tele volt hirtelen, kiszámíthatatlanul meg-megránduló testekkel. Parker erős bűzt érzett, és a legközelebbi férfi olyan nyávogó hangot hallatott, hogy a százados legszívesebben kiugrott volna az ajtón, hogy minél messzebb kerüljön innét.
De amit a kabin végében látott, az visszatartotta. Taylor ezredes a földön ült, Heifetz fejével az ölében. Az ezredes halkan suttogott valamit az S-3- asnak, ahogy Parker az ikerlányainak suttogott, egyszer, amikor betegek voltak. Be nem kötött kezével az ezredes végigsimított Heifetz gyérülő haján, s újra meg újra megismételte ezt a mozdulatot.
Parker nem tudta, mitévő legyen. Aztán páni rémülettel mondta magának: az Elnök.
- Taylor ezredes úr - mondta túl hangosan. - Uram, az Elnök van a vonalban. Az Elnök önnel akar beszélni.
Taylor fölpillantott rá. A rémálarc most nagyon nyugodt, szinte kifejezéstelen volt.
- Mondja meg, hogy nem érek rá.
IV. RÉSZ
AZ UTAZÁS VÉGE