2016
Úgy hívják: El Diabio - mondta a felderítő, még mindig zihálva a hegymászástól. A kiszáradt folyómeder, ahol a gerillák elrejtették járműveiket, jóval a falu alatt húzódott. - Az ottaniak azt mondják, feltámadt halottaiból.
- Mit mond? - kérdezte Morita százados, az egység japán tanácsadója. Spanyol nyelvismerete egy-két szóra korlátozódott, és nemigen érdekelte, hogy többet tudjon. Mindent le kellett fordítani neki angolra.
Ramon Vargas Morelos ezredes ezt nem is nagyon bánta. Módfelett büszke volt angoltudására, amit a határvárosokban szedett föl hajdan, amikor keményen dolgozott mint narkófutár, még mielőtt a forradalom hőse lett volna. És ha a japán tiszt nem tud spanyolul, annál könnyebb az orránál fogva vezetni.
Vargas szándékosan késlekedett a válasszal. A japán tudakozódása túl makacs volt, már-már tiszteletlen. Vargas végtére is ezredes volt, ráérősen tolmácsolgatott hát, és közben gőgösen pillantgatott körbe a füstös-barna cantinában. Egy csomó össze nem illő asztal és szék. Egy vén kutya, amely egy részeg ember pontatlan mozdulataival vakaródzik. Vargas jó hosszúra nyújtotta a pillanatot, mindent alaposan szemügyre vett a helyiségben, kivéve a japánt. A palackok rendezetlen sorait a söntésben, a tükröt, amelyet átlósan kettéhasított egy fagyott villám. A fakuló tucsoni és pasadenai levelezőlapokat, amik ízléstelenül tarkállottak a viharlámpa fényében.
Végül mégiscsak a szemébe nézett Moritának. - Azt mondja - kezdte Vargas -, hogy az új gringó parancsnok magával hozta a gúnynevét. Úgy hívják: „Az Ördög”. - Azzal nem fárasztotta magát, hogy lefordítsa az amerikai állítólagos feltámadásáról szóló legendát. Olyasmi ez, amit a japán tiszt úgysem értene, és Vargasnak máris épp elég odavetett megjegyzést kellett eltűrnie honfitársainak elmaradottságáról.
Morita felmordult: - Ezt nem mondanám használható értesülésnek. Vargas egy pillanatra elfordult Moritától és a felderítőtől, és ráhajolt a pultra. - Baszd meg, te kutya! - kiabált a kocsmárosra. - Adjál két tequilát, baszd meg!
A kocsmáros igen fürgén reagált. Vargas elégedetten fordította vissza felsőtestét. Most ismét szembenézett a felderítővel, hátát és könyökét a hosszú fapultra támasztotta.
- Folytasd, Luis - mondta Vargas. - Mesélj erről az ördögről, bassza meg az anyját.
A felderítő úszott a verejtékben. A sivatagi falvakban hűvös volt az éjszaka, de a férfinak meredek ösvényen kellett fölmásznia a falut rejtő széles, tányérszerű fennsíkra, és ez megcsapolta a pórusait. Jól van ez így. Vargas innen tudta, hogy az embere komolyan veszi a megbízatását. Ha túlságosan lazán és kipihenten lépett volna be a kocsmába, az ezredes lelőtte volna.
- Nagyon félnek tőle, ezredesem - folytatta a felderítő. - A gringók San Miguel de Allendéből hozták ide. Azt mondják, ott szemét fajzat volt. Azt mondják, ördögpofája van. Ezüstsarkantyút hord, és egy régi ír dalt fütyül. Azt mondják, aki meghallja a sarkantyúja pengését meg a fütyörészését, nem él sokáig.
Vargas fogta az egyik tequilás pohárkát, és intett a felderítőnek, hogy vegye el a másikat. Már rég lemondott arról, hogy itallal kínálja a japánt. Morita sohasem fogadta el.
- Mit beszél? - kérdezte Morita százados türelmetlenül.
Vargas hideg pillantást vetett a japánra, aztán kemény, színpadias gesztussal fölhajtotta a tequiláját.
- Azt mondja, hogy az amerikai egy bohóc. Sarkantyút hord, és fütyörészik.
- Ennél többet mondott - vágta rá Morita kurtán. - Mit mondott még?
- Azt mondta, hogy az amerikai egy ocsmány faszszopó.
- Milyen a háttere? Szerzett az embere valamilyen információt az új parancsnok műveleti technikájáról? Mekkora fenyegetést jelent számunkra?
Vargas felröhögött. Hangosan. Aztán a keze fejét végighúzta borostás állán. - Ember, miféle szarságot hord itt össze? Az anyját fenyegeti, nem minket. - Fegyverszíjába akasztotta a hüvelykujját. A szíj puha fekete bőrből készült, kerek aranycsatja volt. - Tudja, hol szereztem ezt, Morita? Egy amerikai tábornokról szedtem le. Mindenki azt mondta: „Hé, Vargas, az az ember kemény fickó. Jobb, ha vigyázol.” És tudja, mit csináltam, bassza meg? Elvágtam a torkát. A saját kurva házában. Aztán megbasztam a nejét. Aztán megetettem a férjecskéje tojásaival. - Kiköpött a deszkapadlóra.
- Kérdezze meg az emberét - reccsent rá Morita -, hogy sikerült-e bármi használható információt szereznie az új parancsnokról.
Vargas jelentős mozdulattal intett a kocsmárosnak. Még kettőt. - Maga túl sokat aggodalmaskodik, öregem - mondta a japánnak. Aztán újra a felderítőt tisztelte meg figyelmével. - Hát ez meg mi a baszás, Luis? Kísértetmesékkel jössz nekem. Nem kellenek a szar kísértetmeséid. Mondjál valami komolyat erről a pasasról.
A felderítő idegesen nézett rá. - Ezredesem, ez a fiú nem tartja be a játékszabályokat. Őrültségeket művel. Azt mondják, nagyon különbözik a többi gringótól. Jól beszél spanyolul, és úgy jár-kel, mint valami nagy charro. - A felderítő elhallgatott; Vargas tudta, hogy gondosan méricskéli a szavait. - Magával hozta az embereit. Van egy négere, aki olyan csinos, mint egy lány...
- Lehet, hogy egymást basszák - mondta Vargas. A felderítő vele nevetett. De nem olyan vastagon, mint máskor. Vargasban motoszkálni kezdett egy kérdés.
- Ráadásul, ezredesem, van egy mexikói embere is a határ északi oldaláról. Ahogy az beszél spanyolul, azzal szart sem ér, viszont nagyon előkelőn cifrázza az angolt.
- Akkor jó - szögezte le Vargas. - Odafönt északon minden mexikói elpuhul.
- És van még egy tisztje, aki furcsán ejti a szavakat. Úgy hírlik, zsidó. Izraelből.
- Még egy vesztes - mondta Vargas. - Te Luis, ez a kibaszott ördög nem is olyan ijesztő.
A felderítő megint nevetett. De feltűnően erőtlen hangon. Az ideges némberek nevetnek így. Nem a forradalom katonái.
- Tudod, Luis - mondta Vargas, és közelebb húzódott a felderítőhöz, hogy az ő leheletét lélegezze be, és teljességgel érezze jelenlétének súlyát -, szerintem van itt még valami. Lehet, hogy ezt a valamit nem akarod elárulni nekem. Én pedig nem tudom, miért nem akarsz mindent elmondani az ezredesednek.
- Ezredesem - kezdte volna a felderítő.
Vargas jókora tenyerével tarkón csapta a férfit. Úgy csinálta, hogy a japán azt hihesse, egyszerű, személyes mozdulatról van szó. Ezek a jókedvű, buta mexikóiak folyton egymást mancsolják. A felderítő azonban megértette az üzenetet.
- Nesze - mondta Vargas. - Igyál még egy tequilát. Aztán beszélj, baszd meg.
A felderítő sietősen szájába döntötte a szeszt, a szokásos kis szertartás nélkül.
- Ezredesem - mondta, félreérthetetlen idegességgel a hangjában -, azt mondják, ez intézte el Hector Padillát odaát Guanajuatóban.
Vargas egy hosszú másodpercre mozdulatlanná dermedt. Aztán olyan hangot hallatott, mint egy ingerült vadállat. - Baromság - mondta. Elvonta tenyerét a felderítő nyakáról, aztán a levegőben tartotta, félig meglepetten, félig fenyegetően. - Hector balesetben halt meg. A hegyekben. Ezt mindenki tudja.
- Ezredesem - mondta jámborul a felderítő. - Én csak azt mondom, amit az emberek beszélnek. Azt mondják, a balesetet megrendezték. Hogy El Diablo emberei beszivárogtak Padilla parancsnok táborába. Hogy...
- Luis - vágott közbe jegesen Vargas. - Mióta ismerjük egymást?
A felderítő számolni kezdte a hónapokat. A hónapokból egy év lett, aztán kettő.
- Zacatecas óta - mondta. - A szép napok óta. Mielőtt idejöttek a gringók.
- Jól mondod, testvérem. És én jól ismerlek. Tudom például, hogy mikor van valami mondandód nekem. Mint most. - Söpört egyet a levegőn a kezével. - Az az egész szarság Hector Padilláról. Amikor nem is Hectorról van szó. - Vargas belebámult a felderítő ide-odarebbenő szemébe. - Vagy mégis?
- Nem, ezredesem.
- Akkor kiről van szó, Luis?
A felderítő komoran nézett Vargasra a cantina sárgás fényében. - Rólad, ezredesem. Azt mondják, ezt a gringót azért küldték, érted küldték.
Vargas elröhögte magát. De a nevetése nem kezdődött elég gyorsan, és a megelőző pillanatban a halandóság váratlan árnyéka vetült a két férfi közé.
Vargas a pultra csapott. Aztán kiköpött, és újra nevetett.
- Miről beszélnek? - tudakolta a japán tanácsadó. - Mit mond ez?
Vargas abbahagyta a nevetést. Intett a felderítőnek, hogy menjen ki a kocsmából, mire az gyorsan, látható megkönnyebbüléssel elporoszkált. A terpeszben álló Vargas úgy mozdította el testsúlyát, hogy szembenézhessen a kicsi sárga férfival, aki nagyképű pózban ült az asztalánál. Vargas nem bízott meg a japánban. Sosem hitte, hogy ezek az emberek merő szívjóságból támogatják a forradalmat. Az egésznek a tengelyében a hatalom van. A férfi és nő, a férfi és a másik férfi közti viszony. A kormányok és az országok közti viszony. A japánok mohón vágytak a hatalomra. Megőrültek érte. Megőrültek, mint az öregember, aki elveszti a fejét egy fiatal nő miatt.
Szégyen-gyalázat, hogy a japán fegyverek ennyire jók. És ennyire szükség van rájuk.
- Annyit mondott csak - felelte inkvizítorának Vargas -, hogy eggyel több gringót kell kinyírnom.
- Ennél többet mondott - közölte hidegen Morita. - Sokkal többet. Az én kormányom és az Igualai Népi Kormány között fennálló megállapodás értelmében minden információt át kell adnia nekem, amelyre munkám végzéséhez szükségem van.
Persze - gondolta Vargas. Az a csodálatos Igualai Népi Kormány. Ami megmaradt belőle. Patkányok módjára elbújtak az oaxacai hegyek között. Odavannak már a dicsőség napjai. Hála a kurva gringóknak. Már csak a túlélés számít. A kapaszkodás a talpalatnyi földbe, a saját pici királyságodba. Rég volt már, hogy a forradalom zászlaja alatt parádéztak Mexikóváros sugárútjain.
Vargas felhorkant. - Igualai kormány, montereyi kormány - idefenn mindenki szarik rájuk, öregem. Tudja maga, Morita, mi az a kormány? - Vargas előhúzta elefántcsont agyú automata pisztolyát, amit az amerikai tábornoktól zsákmányolt, és levágta az asztalra a japán elé. - Ez a kormány, bassza meg.
Vargas alaposan szemügyre vette a japánt. Szemlátomást igyekszik titkolni a félelmét, de már megsejtett valamit a helyzetből. Morita újonc volt Mexikóban, új volt neki az ennivaló és a víz, a halál egyszerűsége. Egy hónapokkal ezelőtt elesett tanácsadónak a helyébe lépett. A rendszer széthullóban volt. Vargas emberei olvasható használati utasítás, mindennemű kiképzés nélkül kapták meg a legújabb föld-levegő rakétákat. Vargasnak egy hosszú évszakot kellett átvészelnie úgy, hogy alig védekezhetett az amerikai helikopterek ellen. Csak kisebb szabású akciókat hajthatott végre - rajtaütéseket, bombatámadásokat, rablásokat. Aztán végre ez a türelmetlen százados idetalált a hegyek között.
Most már tudják fogadni a helikoptereket. Vargas öklével a pultra csapott. Még egy tequilát. Amikor a kocsmáros karnyújtásnyira ért, egyszer csak átrepült a söntés másik felébe.
- Lassú vagy, öregfiú.
A kocsmáros elsápadt. Fehér lett, mint egy gringó. Vargas elmosolyodott. Most már tudják fogadni a helikoptereket. És tudják fogadni ezt a sarkantyús ördögöt is.
A gringók mindig is túl puhán játszanak. Ez az ő nagy bajuk. Nem fogták föl, milyen kemény tereppé vált Mexikó. És túlságosan meg vannak illetődve a haláltól.
- A maga ügynökét - mondta a japán - felzaklatta, amikor az új amerikai parancsnokról beszélt. Mondhatnám, látszott rajta a félelem.
- Hogy Luis fél? Egy ilyen kurva gringótól? - Vargas fejét csóválta, olyan mulatságosnak találta ezt az ötletet, noha felismerte, hogy a japán igazat mond, és vannak az életben dolgok, amik olyan nyilvánvalóak, hogy közös nyelv nélkül is meg lehet érteni őket. - Maga nem tudja, Morita, hogyan intézzük mi itt a dolgokat. Nem tudja, hogyan élnek a mexikóiak, hogyan gondolkodnak. Mi érzelmes népek vagyunk, öregem. Luist pedig csak kifárasztotta a hosszú út. És izgatottan várja, hogy hazatérhessen a testvéreihez. De félni nem fél. Ez képtelenség. Együtt harcolunk Zacatecas óta. A saját szememmel láttam, hogy puszta kézzel ölt meg fél tucat montereyi szemétládát. - Vargas időt hagyott a japánnak, hogy feldolgozza túlzó közlését. Az igazat megvallva, csak egyszer látta, hogy Luis puszta kézzel öl meg valakit: amikor megfojtott egy hadifoglyot.
- Talán - mondta a japán - fokozott védelmi intézkedéseket kellene tennünk. Ott van például az őrség. Észrevettem, hogy bizonyos esetekben nincs megfelelő rálátásuk a terepre. A főhadiszállás védelmét jobban meg kellene szervezni.
Vargas följebb rántotta nadrágját, s újra eligazította a drága fegyverszíjat, amit az amerikai generálistól vett el.
- Morita, maga túl sokat aggodalmaskodik. Én ismerem ezt az országot. Én már hat éve harcolok. És még mindig itt vagyok. - A háttérben, kinn az utcán, egyik embere behozott valami jó állomást a rádióján, a fúvósok derűs hangja olyan ritmusokkal keveredett, amiktől elindul az ember lába, lehetőleg egy nő felé. Valaki fölnevetett a kinti sötétségben, egy másik hang pedig rutinszerű káromkodással válaszolt. - De mindegy - mondta Vargas -, ide úgyse jön fel senki. Nem sikerülhet az senkinek, bassza meg. Ezen a kurva ösvényen csak négykerék-meghajtásúval lehet fölkecmeregni. És mindenkit meghallanánk, amikor még nem is látjuk. És mindenkit sokkal előbb látnánk, mint ők minket. Különben csak azt tehetik, hogy egyenest átvágnak a hegyek közt. És ha ott a csörgőkígyók nem intézik el az embert, majd a nap elintézi.
- Bármikor légitámadást indíthatnak - mondta Morita.
- Na persze. De itt lépnek közbe maguk. Azokkal a kurva rakétáikkal. Először is a gringóknak meg kell találniuk minket. Aztán meg kell úszniuk a rakétákat. Jól mondom? És ha még az egész amerikai hadsereget ledobnák ide, akkor is lelőnénk őket, mint a kutyát. - Vargas fölényes mosollyal nézett a másik férfira. - Maga leszállna itt egy helikopterrel?
- Nem - ismerte be a japán.
- Akkor hát mitől fél, ember? - mondta Vargas, immár jobb kedvűen, mert sikerült megnyugtatnia magát. - Különben sem maradunk itt sokáig.
Valahonnan kintről mély, lüktető hang szűrődött be a kocsmába. Tönkretette az éjszaka pompás nyugalmát.
Vargas káromkodva vágott át a helyiségen. - Megmondtam ezeknek az őrült szemétládáknak, hogy ne indítsák be többé az áramfejlesztőket. Mi nem...
Elért a kocsma bejáratához, ahol egy ferdén felakasztott öreg pokróc lógott. A zaj már sokkal hangosabb volt, és már jóval kevésbé hasonlított a generátorok ismerős lüktetéséhez.
- Uramisten - mondta Morita. Hitetlenkedve fordult vissza a japán felé.
Morita arca pontosan azt tükrözte, amilyennek Vargas sejtette a saját
arcát ebben a pillanatban.
- Helikopterek - mondta a japán félig suttogva.
Vargas előhúzta pisztolyát, és belelőtt a sötétségbe.
- Ébresztő, szemetek! - rikoltotta, s kirontott az utcára. - Jönnek a kurva gringók!
Morita már rohant is a földúton a legközelebbi légvédelmi állás felé.
A helikopterzaj már mennydörgéssé erősödött. Mintha százával tódultak volna a fennsík felé, köröznének a hegycsúcsok körül. A faluban a férfiak fantomokra lövöldöztek az automata fegyvereikkel.
Vargas a közelében csoportosuló lövészek felé futott. Az elsőt, aki útjába került, tarkón vágta.
- Mire lövöldözöl, de agyalágyult faszkalap? Nem látsz semmit!
- A gringókra - mondta a lövész.
- Vigyázz a kurva golyóidra. Várj, amíg látsz valamit. Mindenki vegye fel az állását.
Az emberek sietve szétoszlottak, Vargas pedig a japán tanácsadó mellett loholt. Nyomjelző lövedékek szálltak az égre, hogy megvilágítsák a falu és az alacsony nyugati hegygerinc közötti tág mezőt. Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságosan leszállhatnak a helikopterekkel. Egy géppuska belőtte a térséget.
A helikopterek láthatatlanok maradtak. Kívül maradtak a fénybarlangon, csak a motorok dühöngtek és fenyegetőztek. Úgy látszott, odáig elmerészkednek, de közelebb nem. Keringenek a közeli csúcsok körül. Vargas szemében olyan volt ez, mint valami tébolyult haditánc.
Akkor ért az első rakétaálláshoz, amikor a vállról indítható lövedék tűzcsóvával maga mögött felröppent az égre.
- Don ’t shoot, ne lőj! - ordította Morita angolul. Meglóbálta kéziradarját a nyomjelzők rézvörös fényében. - Megmondtam, hogy ne lőj, te hülye. Lőtávolon kívül vannak.
A három férfi nézte, ahogy a rakéta kifelé-felfelé sistereg. Aztán a fény pislogni kezdett. A rakéta megsemmisítette önmagát, amikor megtette a maximális távot, de nem talált el semmit.
- Tegye le a rakétavetőt - parancsolta Morita.
Vargas számára még a gyatra megvilágításban is nyilvánvaló volt, hogy a lövész már eldöntötte: nem törődik a japánnal. Bár amúgy sem érti Morita angol beszédét.
A falu túlsó végén újabb rakéta izzott föl az égre.
- Vargas ezredes - mondta Morita olyan hangon, amelyből hiányzott a kellő tisztelet -, azonnal mondja meg az embereinek, hogy hagyják abba a tüzelést. A helikopterek még lőtávolon kívül vannak. - A japán kiabált, hogy Vargas meghallja a mennydörgő lüktetés közepette, és nyálával telefröcskölte az ezredes arcát. - Nem pazarolhatunk el több rakétát.
Vargas még nem szívesen fogadta meg a japán szavát. Igaz, ami igaz, a rakétákat úgy kellett idecsempészni az egyre hosszabb és hosszabb útvonalon, a végén meg szamárháton felcipelni a hegyi ösvényen. És csakugyan csodálatos fegyverek, móresre lehet velük tanítani a gringókat. De Morita szemlátomást semmit sem ért a harc lélektanából. Vargasnak ahhoz lett volna kedve, hogy ellődözzön még egypárat ezekből a méregdrága rakétákból, olyan látványosan, ahogy csak lehet, mert így tudja távol tartani a gringókat. Tudta, hogy az amerikaiak agyatlanul rettegnek az emberveszteségtől, és még most is azt gondolta, esetleg el tudja ijeszteni őket. Aztán reggel a csapatával átvonulhat egy másik búvóhelyre.
A helikopterek hirtelen mintha teljes hangerővel meglódultak volna a falu felé.
- Tűz! - parancsolta Vargas a lövészének. - Tűz!
- Előbb be kell tölteni ezt a szart, ezredesem. Sötétben nehéz megcsinálni.
- Morita - bömbölte Vargas, és kitépte a fegyvert a forradalmi harcos kezéből. - Fogja ezt a vackot. Maga lőjön.
- Még lőtávolon kívül vannak - mondta bosszúsan, feszült hangon Morita. - A helikopterek éjjel mindig hangosabbak. És a kanyonokban felerősödik a visszhang. Nem tehetek semmit, amíg nem jönnek közelebb.
- Mit szarakodik itt? - förmedt rá Vargas. - Talán kővel dobáljam meg a gringókat?
A falu túlsó végéről újabb föld-levegő rakéta süvített föl az égre.
- Pazarlás! - kiabálta Morita. - Értelmetlen pazarlás.
- Maga szart sem ért ehhez - mondta Vargas a japánnak. - Honnan tudja, hogy nem szálltak máris le azok a kurva gringók, a rohadt életbe? Ezek félnek a rakétáktól, fogja fel!
Valóban úgy látszott, az amerikaik félnek a japán fegyverektől. A helikoptereik órákon át környékezték zúgva a falut, mintha csak ingerelnék Vargasékat. De mindig biztonságos távolban maradtak. Beszariak, állapította meg Vargas. Az ember végül mindig megleckézteti őket. Arra számítanak, hogy a gépeik mindent elvégeznek helyettük. De ha az ember odalép hozzájuk egy késsel, telemegy a gatyájuk.
Vargas emberei egyszer-egyszer belelőttek egy automata sorozatot a csillagos égbe. De a helikopterek esztelen körözésének és heccelődésének végül mégiscsak volt valami zsibbasztó hatása. Az ember kis híján megsüketült, a feje sajgott. Az amerikaiak közeledése először pánikot keltett, ám ezt lassanként felváltotta valami, ami majdnem az unalomra hasonlított, valami erőltetett éberség.
- Tessék - nyújtotta oda Morita messzelátó infravörös szemüvegét Vargasnak. Az ezredes egy ideig elnézte, hogyan ingáznak a fekete géprovarok oda-vissza a láthatáron. Látott már épp elég helikoptert életében.
- Beszariak - mondta a japánnak. - Fölöslegesen égetik az üzemanyagot. Félnek idejönni, leszállni. - Kiköpött. - A fenébe, tudja, mit csinálnék, ha gringó volnék? Felrobbantanám ezt az egész rohadt hegytetőt. De a gringók beszariak mind. Nem akarják bántani az ártatlan civileket. - Vargas elröhögte magát. - Morita, én mondom, nem létezik ártatlan ember.
Az égboltról eltűnt a legfeketébb árnyalat, és Vargas észrevette, hogy fázik, annyira kihűlt a levegő. Ruhája is hűvös lett a félelem verítékétől, és már szólt volna egyik emberének, hogy hozza ki a kocsmából a kabátját, amikor a helikopterek robaja hirtelen elhalkult.
Vargas nem láthatta az ellenséget Morita technikai segédeszköze nélkül. De a zajszint csökkenését nem lehetett félreérteni. A helikopterek távoznak. Dolguk végezetlenül. Még ahhoz sem volt merszük, hogy letegyék a földre eleven rakományukat.
- Elmennek - mondta Morita. Meglepetés érződött a hangjából - már normális hangerővel is hallani lehetett.
Vargas belemosolygott az enyésző sötétségbe.
- Beszariak - mondta.
Visszaballagott a cantinába, megigazította pocakja alatt a fegyverszíjat. A gringók megint nem tudták elkapni. Megújult önbizalom töltötte el - és valami ennél is nagyszerűbb érzés. Mintha a forradalom, összes túlkapásával és kudarcával együtt, az ő személyében igazolódott volna. És mostantól mindig minden a forradalmat igazolná. Mostantól azért él Vargas, hogy megbassza a lányaikat és lehugyozza a sírjukat.
A felderítő zagyválása, az a hibbant kísértethistória, egy pillanatra elbizonytalanította. De most már minden rendben.
- Túl sok rakétát pazaroltunk el - mondta a japán.
Vargas alig volt tudatában, hogy a kis ember ott lépked mellette az utcán. Borostás állához dörzsölte kezét, letörölte szájáról az éjszakát. Köpött egyet a sápadtszürke reggelbe.
- Nem számít, Morita. Maga is tanult valamit. Az a sok rakéta a győzelem ára volt. - Hangosan felröhögött. - A gringók biztosan teleszarták a gatyájukat.
Vargas belökte a függönyként szolgáló pokrócot, és megcsapta a cantina édes, sötét melegsége.
- Hahó! - kiáltotta. - Gyújtsátok meg azt a kurva lámpát.
- Ezredesem - szólalt meg egy hang a félhomályban. Ramon volt, az egyik százados. - Körbetelefonáltam az előretolt állásokat. A négyes nem válaszol...
Vargas felhorkant. Megint egy dezertőr. A csapata a szeme láttára zsugorodott, a camachói északi hadosztály egy teljes brigádjából maroknyi félig szervezett túlélő maradt, akik az ő akaratának engedelmeskedve meg a saját bűntudatuk miatt tartottak ki mellette. Egyre több ember tűnt el a hegyekben, vagy osont el valami guadalajarai nőhöz, vagy hallgatott az amnesztia ígéretére.
A gringók alattomosak. Mindent megígérnek. Vargas gyanította, hogy nincs olyan amnesztia, ami rá is kiterjedne.
Meggyulladt egy gyufaszál, egy viharlámpa életre kelt. Az ajtónyílást fedő pokróc melletti keskeny résen át Vargas látta, hogy kint már világosabb van, mint a kocsma nyirkos félhomályában. Nyomorúságos, félig-meddig rothadó hely volt.
- Hé, Morita - szólt oda Vargas. - Fel a fejjel! Ünnepelünk! - Vargas megdöngette öklével a pultot. - Hol az a kurva kocsmáros? Hé, te mocsok! Viselkedj rendesen, különben megsütöm a tojásodat reggelire!
- Nem akarok inni - mondta Morita kimerült hangon. - Aludnunk kell.
Vargas nem tágított: - Előbb iszunk. - Érezte, hogy köröskörül elalszik az agyonfáradt falu. Neki még nem volt kedve lefeküdni. Valami nem hagyta nyugton. Valami, amit nem tudott megmagyarázni. Újra megdöngette a pultot. - Hé, te szukabaszó kocsmáros! - Aztán megint azt mondta Moritának: - Előbb iszunk. Fasza gyerekek vagyunk mi ketten. A legfaszább gyerekek Mexikóban. - Ráérünk aztán aludni.
Egy robbanássorozat megcsördítette a palackokat a söntés polcán. Mielőtt az üvegcsörgés véget ért volna, eddig nem hallott, mély dübörgés verte föl a reggelt. Vargas azt hitte, a föld reng a lába alatt.
- Mi a fasz ez? - mondta Moritának.
A japán holtsápadtra vált.
Megszólalt egypár fegyver. Néhány másodperccel később heves csatározás zaja hallatszott. A dübörgés pillanatról pillanatra hangosabbá vált, közeledett a faluhoz, mint valami lármás dagály, nem lehetett azonosítani a hangot, de félelmetes volt.
Vargas először azt hitte, földrengés. Aztán egy újabb robbanássorozat ráébresztette, hogy harc folyik.
Az ajtó felé rohant, közben előhúzta pisztolyát. A tökéletesen ismeretlen mennydörgő robaj mintha az egész fennsíkot elárasztotta volna.
Lövések, kiáltások, szilaj üvöltések hallatszottak, ahogy odébb lökte a pokrócot. Lement a lépcsőn az utcára, szemét meresztve nézett a tágas mező felé, mely a falu legszélső kunyhói után kezdődött. És döbbenten megtorpant.
Lovasság. A mocskos gringók lóháton jöttek. Egy másik évszázad kísértetei vágtáztak le a nyugati hegygerincről, a völgyből felvezető ösvény irányából. Épp csak annyi ideje volt, hogy felmérje a támadás nagyságát - elképesztő látvány volt, de olyan is, akár egy ökölcsapás -, és a lovasok első osztaga már be is rontott a főutcára, elakadt bennük a tekintete. A gringók tébolyultan rikoltoztak, és a nyeregből lőttek automata fegyvereikkel.
- A géppuskákat! - üvöltötte Vargas. - Használjátok azokat a rohadt géppuskákat!
De tudta, hogy már késő. Kettőt lőtt a lovasok felé, közben az egyik mellette álló emberét leterítette egy orvlövész golyója.
A kibaszott gringók a helikopterzajjal fedezték a lovak közeledését. Feljöttek azon a rohadt ösvényen. És a lesipuskásaik felszivárogtak a faluba. A gépfegyverek sohasem juthatnak már szóhoz.
Egy kurva, kibaszott lovassági roham. Ki a fenének jut eszébe ilyen őrült ötlet?
Az utca végén az amerikai egyenruhás katonák már ugráltak le a lovakról, törve-zúzva, üvöltözve rontottak a házakba. Mások továbblovagoltak, rikoltoztak teli tüdőből, és golyózáporral árasztottak el mindent, ami útjukba került.
Vargas egyszer csak ráébredt, kinek juthatott eszébe ez az őrült ötlet. Érezte, hogy megremeg a pisztolyt elsütő keze. Erről beszélt a felderítő. Az a kurva El Diablo.
A tiszta hegyi fényben már ki tudta venni a lovasok sisakjának és golyóálló zekéjének részleteit. Látta a rázkódó kézigránátokat és a drapp vászon antantszíjakat. Látta az arcukat. És a lovak táguló orrlyukait és hatalmas szemeit.
Visszarohant fedezékbe, a cantinába, félrelökve Moritát is sietségében. Abban a szemvillanásban a japán karja a reggeli égnek emelkedett, s a férfi hanyatt zuhant a pokrócon át, egyetlen véres robbanásban.
Ezt a golyót Vargasnak szánták.
Van, amikor az embert legyőzik. Ilyenkor egyvalamit tehet csak: életben marad, hogy egyszer majd bosszút álljon.
Kinn az utcán az ellenség lovai dobogtak. Vargas átrohant a kocsmán, tébolyult kézzel lökve félre a székeket. Berontott a hátsó szobába, ahol a kocsmáros és családja lakott. A testszagú szürkületben egy nő felsikított, s Vargas térde nekiverődött valami bútor kiálló szögletének.
Káromkodva lökte ki a hitvány hátsó ajtót, és már futott volna a legközelebbi istálló felé, amikor rájött, hogy a gringók megelőzték.
Ott voltak mindenütt.
Visszaugrott a kocsmaépületbe, miközben kétmaroknyi golyó csapódott mellette a falba.
Háta mögött a kocsmáros felesége sikítozott és imádkozott, a férje meg szidta, és ráordított, hogy fogja be a pofáját.
Vargast felbosszantotta saját tehetetlensége, megfordult, és mindkettejüket lelőtte.
Mikor visszaért a kocsmahelyiségbe, gyorsan szétverte pisztolya agyával a viharlámpát. De már így is elég világos volt, hogy lássa Morita csodálkozó, meredt szemét. A holttestből továbbra is folyt a vér a hasadozó deszkapadlóra.
Odakint csitult a lövöldözés. Vargas hallotta, hogy odakinn gringó hangok tört spanyolsággal parancsokat üvöltenek. Dirigálnak a foglyoknak.
Leguggolt a pult mögé. A helyiség túloldalán volt egy betört ablak, de ösztönösen tudta, hogy azon át sem menekülhet. Latolgatta, ne adja-e meg magát, de a büntetéstől való félelme visszatartotta. Csinált egy-két olyan dolgot, amit a gringók nemigen bocsátanának meg.
Remegő ujjakkal lecsatolta a fegyverszíjat, amit az amerikai tábornoktól vett el, és begyömöszölte egy kisszekrénybe, poros sörösüvegek mögé.
Nagyon félt. És tudatában volt félelmének. Sohasem hitte volna, hogy valaha is ennyire megijedhet - éppen ő!
Most már csak egy-egy ló horkanása, patadobogása hallatszott. A világ döbbenetesen csöndes hellyé vált. Fülében nyomasztóbb volt ez a csend, mint a helikopterek robaja.
Halk sarkantyúpengést hallott.
Pisztolyt tartó keze olyan nedves volt, mintha vödörbe mártotta volna. Kibiztosította a síkos pisztolyt, ellenőrizte, hiánytalanul meg van-e töltve.
A sarkantyúk zenéje hangosodott. Csizmás lábak lépteit hallotta.
Valaki fütyülni kezdett.
Őrjítő volt. Iszonyatos. A dallam túlságosan könnyed volt és vidám. Trilláztak a hangok a reggeli levegőben, kismadár módjára röpdöstek. Már- már táncra perdült tőlük az ember lába.
A csizmák egyre közelebb koppantak a kocsmához. Aztán minden abbamaradt. Semmi fémes pengés. Semmi lépészaj. A füttyszó is elhallgatott egyik pillanatról a másikra.
Vargas még jobban összehúzódzkodott. Nem akart látni, nem akarta, hogy lássák. Érezte, hogy egész testében reszket. Képtelenség, hogy itt haljon meg, ilyen poros jelentéktelenségben. Nem erre készült.
Ráeszmélt, hogy sír. És imádkozik. Önkéntelenül kezdte, és nem tudta abbahagyni. Istennek anyja...
Halk neszezést hallott, és tudta, hogy valaki elhúzta a pokrócot az ajtókeretről. Tökéletes pillanat lett volna, hogy felpattanjon és tüzeljen. De nem volt képes rávenni magát, hogy megmozduljon.
A sarkantyúk zenéje újrakezdődött. Most azonban sokkal lassabb volt a tempó - mintha temetési zene szólna. Vargas a fülével követte a lépteket. Az egyik hang nyomatékosabb volt - a behatoló ekkor lépett át Morita holttestén. A sarkantyúk hihetetlenül, kibírhatatlanul zajossá váltak.
Valahol a szoba közepén az ellenfél megállt.
Csönd.
Vargas összeszedte magát. Sietősen keresztet vetett a pisztolyával. Képtelen volt annyi levegőt a tüdejébe szívni, amennyire szüksége volt.
- Ne mozdulj, gringó! - üvöltötte. Pedig ő nem tudott mozdulni. Ott gubbasztott tovább a rejtekhelyén, bámult fölfelé a pult mögötti kanyonból, nem látott mást, csak a pattogzó festéket a mennyezeten.
Szorosabban fogta a pisztolyát, összeszorította a végbelét. Elképzelte azt a másik embert, valahol a helyiség roppant, tágas szabadságában.
- Ismerem én a ti kibaszott szabályaitokat! - kiáltotta oda a másiknak. - Nem ölhetsz meg. Én hadifogoly vagyok.
Csönd. Mintha órákig tartott volna, s a por megült, megrohadt volna az ember fülében. Aztán valaki megszólalt lassan, tökéletes spanyolsággal.
- Dobja a fegyvereit a pultra. Aztán emelje föl a kezét. A tenyerét nyissa ki és fordítsa felém. Lassan álljon föl.
- Rendben, öreg- felelte Vargas, elvékonyodó hangon kiabálva. Már föl is egyenesedett. A pisztoly még a kezében volt, az idegen hang felé lendítette. Túl hamar húzta meg a ravaszt.
Amit Vargas utoljára látott, egy ördög arca volt.