november 3. hajnali órák
Rubin mínusz tíz perc - mondta a másodpilóta. Roger - felelte Heifetz. - Ellenőrizze a harci rendszereket. - A kapcsoló pultra nézett. - Fegyversorozat? Zöld. Célbemérő-sorozat? Zöld. Aktív ellenintézkedés-sorozat? Zöld. Ellenőrizze a környezetváltozatokat.
- Roger - mondta a pilóta.
Heifetz tudta: az ezred minden csatakopterén ugyanezt hajtják most végre a harci egységek. A biztonság kedvéért. Még egyszer.
A gép megmutatta nekik a vizuális „környezetváltozatokat”. Választhattak, melyikkel akarnak repülni. Az elülső szélvédők monitorként is működtek. Az első próba során a legénység átnézhetett az átlátszó összetett panelen, ahogy az ablakon szokás kinézni. Odakint visszafelé vágtázott a havas éjszaka, hatalmas hópelyhek vágódtak szédítő sebességgel az ablaknak.
- Egyre jobb - jegyezte meg a másodpilóta. A hóvihar azt jelentette, hogy az ellenség még a régimódi, vizuális eszközökkel is csak nagy nehezen tudja észrevenni a támadókat.
- Váltson radar-digitálisra - mondta Heifetz.
A másodpilóta megérintette kapcsolótábláját, s ekkor eltűnt az éjszaka meg a száguldó hóförgeteg. A nagy szélvédőn megjelent az alattuk húzódó terep éles képe, mintha egy tökéletesen felhőtlen napon látnák, déltájban. - Rubin mínusz nyolc perc - mondta a másodpilóta.
Heifetz néhány pillanatig csak bámulta a radarkép tökélyét. Olyan végletesen valósághű volt, mint a legjobb fényképek, ám ez a fotó a géppel együtt mozgott, követte a hófehér, kopár síkságokat, meg a hirtelen szakadékokat és meddőhányókat, ahol a külszíni bányák sebezték föl a vidéket. Heifetz megszólalt:
- Váltson felerősített hőképre.
A másodpilóta teljesítette a parancsot. Az ablakokat ezúttal a radarkép hátterén megjelölt hőforrások töltötték be.
- Célválogatás - utasította a pilótát Heifetz.
Ekkor az összes olyan hőforrás, amelyet a fedélzeti számítógép mint katonai célpontot azonosított, pirosan kezdett világítani. Közeli és távoli célok százaival lett tele a képernyő, mintha rubeolás volna. Minden cél alatt egy-egy szám jelent meg a tájtól elütő, változó színben. Ezek mutatták az adott cél elleni támadás fontossági sorrendjét, amint azt a komputer meghatározta. A számok egyre változtak, ahogy az M-100 elrepült a táj fölött, hiszen a gép új lehetséges célokat mért be, mások pedig hátramaradtak.
- Jézusom - mondta a másodpilóta. - Megáll az eszem.
Heifetz megszívta az orrát. Ennyit engedélyezett magának, ha muszáj volt beismernie, hogy imponál neki valami.
- Az embernek kedve volna kikapcsolni a blokkolást. És szétlövöldözni őket.
- Majd a Rubinon.
- Rubin mínusz hét - jelentette a másodpilóta.
- Váltson összetett üzemmódra - mondta Heifetz.
Az ernyőn megjelenő új kép a „nappali” digitális képre emlékeztetett, s a célok mint megannyi fénypont világítottak rajta. Ez a számítógép létrehozta kép egyesítette az összes fedélzeti rendszer nézetét, a műbolygókról kapott információkat, meg egy programozott memóriabázis minden tudását. Ha a környezet tele volt elektronikus interferenciával, vagy a radaros ellenintézkedések megzavarták valamelyik rendszert, a számítógép következtetéssel kerülte meg az interferenciát, s más forrásból szerzett adatokkal tömte be a valós időbeli információk hézagait. Az eredmény: a harci övezet folyamatosan tiszta, nappali fényben fürdő képe. Ráadásul ha a legénység különösen érdekesnek találta valamelyik célt, elég volt rámutatni a pilótakesztyűvel, és az illető objektum kinagyított képe, a hozzá tartozó információval együtt, megjelent az ablak alá felfüggesztett monitoron.
- Rubin mínusz hat - mondta a másodpilóta. - Elsődleges célok a radarhorizonton.
- Roger - hagyta jóvá Heifetz. Aztán belépett a parancsnoki hálózatba, s hívta Tercus alezredest, az első század parancsnokát - őt kísérte a gépével.
- Whisky ötös-ötös, itt Sierra egyes-hármas. Vétel.
- Whisky ötöt-ötös, vétel - válaszolta Tercus. A századparancsnok még a hírközlő hálózat személytelenségében sem tagadta meg dinamikus, színes egyéniségét. Tercus mindig a szabályzat tűrőképességét feszegette, ha a hajának hosszúságáról volt szó, és vastag huszárbajuszt viselt, amit más tisztnek nemigen engedélyeztek volna. Tercus ama szokatlan katonaemberek egyike volt, akik meghökkentő könnyedséggel tudják érvényesíteni a saját, külön bejáratú szabályzatukat. Benne testesült meg az örök dragonyos. Mindig készen állt a harcra. A vitézsége mindeddig messze felülmúlta olykori meggondolatlanságát, de Taylor ma nem akart kockáztatni - így hát Heifetzet küldte mellé, nehogy Tercusszal elszaladjon a ló. „Pompás katona - jegyezte meg Taylor Heifetznek -, amíg vigyáznak rá, és nem engedik ki a homokozóból”.
- Itt Sierra egyes-hármas. Kiléptem a belső vonaláról. Állapotjelentést. Vétel.
- Roger - felelte Tercus. - Minden zöld, minden jól megy. Mínusz háromkor aktív ellenintézkedésre állunk. Jó ég, Dave. Látta a célsűrűséget? Hihetetlen.
- Roger. Aktív ellenintézkedés mínusz háromkor. Fegyverek kioldva mínusz egykor.
- Tud’ vett’. Hadd potyogjon az ellenség. Vétel.
- Egyes-hármas: vége - mondta Heifetz. A másodpilótához fordult: - Maradjon az összetett.
- Összetett rögzítve. Alfa osztag eltér a köteléktől.
- Roger. Maradjon velük. - Az Alfa osztagot bízták meg, hogy csapást mérjen a karagandai japán javítóüzemre és elosztóállomásra, míg a század többi gépe a III. Iráni Hadtest főhadiszállását és gyülekezési körletét támadja. Heifetz úgy döntött, hogy az Alfa osztaggal együtt manőverezik tovább, mert a századparancsnok a csapat főerejével marad. Ő majd segít az akció irányításában - és tűzerejével hozzájárulhat az Alfa osztag nagy feladatának végrehajtásához.
- Rubin mínusz három.
- Zavarókat bekapcsolni. - Akármilyen fegyelmezett katona volt is, Heifetz nem állta meg, hogy föl ne emelje a hangját. Érezte, hogy úrrá lesz rajta az a régi, jó, ismerős izgalom.
- Zavarók: felfűtve - mondta a másodpilóta. - Aktív ellenintézkedések: teljes sorozat, automata irányítás.
Az M-100 szélvédőjét betöltő éles kép nem változott. De Heifetz valósággal érezte, hogyan söpör végig az elektronikus áradat a tájon. A lopakodó repülésre alkalmas gépsárkányok és a passzív utánzatkivetítők jóvoltából a rendszerek mindeddig rejtve közelíthették meg az objektumot. Most pedig a támadó elektronika minden ismert radar- és célbemérő rendszert le fog küzdeni. Az ellenség technikusai csak villódzó káoszt látnak majd a monitorjaikon, vagy ezernyi vizuális utánzatot, amelyek közt észrevétlenül repülhet tovább az ő madaruk. A zavarógépek még arra is képesek voltak, hogy túlterheljék és fizikailag megsemmisítsék az ellenség kollektorait. A legújabb zavarótechnika meg tudta „lovagolni” az ellenséges hírközlést, és annak a hátán érte el - s égette ki - a vevőkészülékeket. A láthatatlan lövések, mikroszekundumnyi ütközetek háborúja volt ez.
- Rubin mínusz kettő - mondta a másodpilóta. - Az ott elöl, a láthatáron Karaganda.
- Sierra ötös-ötös, itt Sierra egyes-hármas, vétel - hívta Heifetz Taylort.
Az öreg néhány percig nem foglalkozott a rádióval, de most azonnal válaszolt.
- Itt ötös-ötös. Előre, egyes-hármas. Vétel.
- Objektum területe szabad szemmel látható. Minden rendszer zöld. Zavarók működnek. Útközben baráti veszteség nem volt.
- Derék munka, egyes-hármas. Ne kímélje őket.
Heifetz majdnem véget vetett a dialógusnak. Taylor hangjából mintha a véglegesség érzete és sietség csendült volna ki: nem maradt több ideje a szavakra. Ezer mérföldnyi távot tesz meg az ezred, ütközetbe indul, elköltözteti támogatóbázisát, behatol az ismeretlenbe. Taylornak van miért sietnie.
De még nem fejezte be Heifetzcel folytatott párbeszédét. Mielőtt az operációs tiszt tudomásul vette volna a parancsnok szavait, s kilépett volna, visszatért az ezredes hangja:
- Sok szerencsét, Dave.
Vékonyan szólt a hang a fejhallgatóban, de olyan nyílt, leplezetlen érzelmesség fűtötte át, amilyen Heifetztől nem tellett volna. A három szó emberi kapcsolatot teremtett köztük, megérintette az izraelit, s azt tudatta vele, hogy igenis számít, hogy jövője is van, nemcsak múltja. Hogy van legalább egyvalaki a világon, aki törődik vele. Hogy valakinek ő is fontos - mint ember.
- Francba veled - mondta magában Heifetz, s az ellenkezőjét gondolta, miközben elfojtotta feltörő érzelmeit.
- Önnek is sok szerencsét - mondta Heifetz. Kényszeredettnek és gyengének érezte a saját hangját. E pillanatban azt kívánta, bárcsak leült volna Taylorral, hogy mindent megmagyarázzon, Mirát, a kisfiát, a szépség vesztét, s azt, hogy a családjával és az országával együtt énjének legjobbik része is odalett. Beszélgetniük kellett volna minderről, ha csak egyszer is. Taylor megértette volna. Akkor hát ő, David Heifetz miért nem engedett a büszkeségéből? Miért nem tudják az emberek kinyújtani a kezüket egymás felé?
- Rubin mínusz egy perc - mondta a másodpilóta.
- Fegyversorozatot kioldani.
- Lövegek teljes zöldre állítva.
Alig érintette meg a másodpilóta a vezérlőpult szenzorait, Heifetz máris finom lüktetést kezdett érezni a teste alatt. A nagy sebességű löveg megtalálta a legfontosabb célpontokat. Mintha vér pulzálna egy hatalmas térben. Az M-100-asnak bámulatosan jó stabilizáló rendszere volt, de nem tudta mindenestül elnyelni a szuperlöveg erejét. Lassanként, több száz lövés után, a löveg veszít pontosságából, és újra kell kalibrálni.
De ez csak a jövő. Most a löveg automatikusan támadott meg távoli, szabad szemmel nem látható célokat.
Itt-ott megrezdült az ernyő a már eltalált célok helyén. Heifetz csatakopterének legénysége egymagában is több tucat sikeres találatot ért el.
- Rubin: most, Rubin: most - kiabálta a másodpilóta. - Ide süssetek! Ez a vacak működik, a kurva anyját!
Heifetz lepillantott a parancsnoki találatszámlálóra, amely a század sikeres lövéseit mutatta. Alig egy percen belül majdnem kétszáz célt találtak el, s ez a szám egyre nőtt. A saját rendszere tizennégy, nem, tizenöt, tizenhat ellenséges rendszert kapott le.
Tercus őrnagy hangja reccsent bele a hálózatba, s a kiáltás régmúlt századokat idézett:
- Rohamra, csibészek, rohamra!
Egyik alárendeltje a déliek csatakiáltásával válaszolt.
Semmi kétség: úsztak a mámorban. Alig tudták fékezni magukat. Még Heifetz is fel akart ugrani az üléséből.
Eszébe jutott, mit mondott neki sok esztendeje egy izraeli tábornok. Amikor ő még fiatal volt, és legyőzhetetlen.
- A győzelem mámorát csak az a katona ismerheti igazán - vallotta meg Lan tábornok -, aki a vereségből küzdötte vissza magát.
A számláló azt mutatta, hogy a csodálatos szerkezet, amelyben Heifetz száguldott az égen át, máris harminchét elsőrendű ellenséges harci rendszert semmisített meg.
No, legyen harmincnyolc.
David Heifetz - évek óta először - úgy vigyorgott, mint egy gyerek.
Ali Turani vezető technikus őrmester hatalmasat csalódott a japánoktól kapott gépben. Becsapták, és ez haraggal töltötte el a szívét. A japánok hol hamisan udvariasak, hol megbocsáthatatlanul fölényesek voltak a kiképzőiskolán, Teherán külvárosában, de azt mondták, hogy olyan fegyvereket kapnak tőlük az igazhitűek, amelyek nem tudnak hibázni, és az északi meg a nyugati ördögök játékszereinél sokkal többet érnek. Ali elhitte mindezt, és kínlódva magolt, mert a japánok embertelenül sokat vártak el tőlük.
Büszke volt arra, hogy elsajátította a radarrendszer csínját-bínját, s hitt mind önmaga, mind a gép lehetőségeiben. Megtanulta, hogyan kell leolvasni a töméntelen adatot, megérteni a képernyő minden jóslatát. Roppant szaktudásra tett szert. Még azt a karbantartó munkát is megpróbálta elvégezni, amit a japánok megköveteltek, bár a vezető technikus őrmesterhez nem illik efféle alantas robot. Általában akkor végezte a karbantartást, amikor nem látta senki. A módszer bevált. Miközben a többi gép elromlott, az övé tovább működött. Nagy dolgokat vitt véghez radarjával ebben a háborúban.
A végén azonban kiderült, hogy a japán ördögök hazudtak nekik, mint annyi más sátán ő előttük. S ő ezt nem vette észre, hanem a legnyomorultabb munkás módjára robotolt, hogy gondoskodjék a gépéről.
Ali kétségbeesetten és fokozódó dühvel bámulta az ernyőt. Csöndes volt az éjszaka. Fenn az égen nem szállt egyetlen orosz repülőgép vagy helikopter sem. Az utóbbi néhány hét során egyre kevesebb bukkant föl közülük, s az égbolt most már teljességgel az igazhitűeké volt.
Ám a műszerpultjába épített ernyőn a radarkép helyén most fénylő üresség jelent meg. A japán kiképzők szerint ilyen hiba nem lehetséges. Az áruló készüléken most ezernyi kép tűnt föl és enyészett el, ellenséges gépnek látszott valamennyi. Nincs ilyen. Nincs ég, ami ennyire zsúfolt. Az oroszoknak különben is kevés gépük maradt meg. Ez a készülék hazudik.
Ali dühöngve állt föl a hasznavehetetlen, ördögi masina mellől. Átment a szomszédos helyiségbe, ahol barátai, Hasszán és Nafik is éjszakai váltásban dolgoztak.
- Nagy az Isten - üdvözölte barátait Ali. - Ma éjjel nem működik a gépem.
- Bizony, nagy az Isten - felelte Hasszán. - Láthatod, hogy a mi japán masináink sem dolgoznak rendesen. A fejhallgatóban csak bántó zajt hallani.
- Ördögök a japánok - dünnyögte Nafik.
Murava százados hosszú, keserves napot dolgozott végig, s most mélyen aludt, mintha fejbe vágták volna. Egész életében soha nem volt oka, hogy kétségbe vonja feljebbvalóinak bölcsességét. Japánnak lenni azt jelentette, hogy az ember a világ uralkodó politikai és gazdasági hatalmának az alkatrésze, mint japán katonatiszt pedig annak a hadseregnek a része volt, amely a képességeivel - ha puszta méretével nem is -, a technológiai hatalmával megszégyenítette a múlt század nagyhatalmait. Előbb az Egyesült Államokat, az elpuhult, önelégült óriást leckéztette meg Afrikában - a japán technológia kegyetlenül szétzúzta a féleszű amerikaiakat. Most az oroszokon a sor, ők pedig még semmiféle komoly ellenállást nem tanúsítottak. Igen, remek dolog japán tisztnek, s főleg az új elitbe tartozó elektronikus mérnöktisztnek lenni. Az egész világ tiszteli az ilyen embert.
Szörnyű érzés volt Muravának, hogy váratlanul fölfedezte magában kétségeit.
Gyűlölte az irániakat. Gyűlölte a pökhendiségüket, a mocskot, amiben éltek, képtelenségüket arra, hogy elfogadják azt a valóságot, amit Murava ismert, meg azt a hitüket, hogy nekik minden jár. Épp elég baja volt azzal, hogy nem törődtek a drága harci felszerelésükkel, hogy passzív ellenállással tagadták meg a karbantartási kötelezettségüket, hogy ezek a sivatagi emberek még a homok- és porszűrőket sem óhajtották kicserélni, nem beszélve a folyadékok szintjének ellenőrzéséről. Ennél azonban sokkal rosszabb volt a társadalmi viselkedésük. Murava elkényeztetett, vérszomjas gyerekeknek látta az irániakat. Amikor tönkrementek a drága játékszereik - kivétel nélkül mindig az ő hibájukból -, a gyerekek dührohamot kaptak, a játékgyáros csalását és hitszegését emlegették - vagy hozzá nem értését. Ezt a vádat Murava különösen sértőnek és igaztalannak találta. Az irániak kezébe adott japán felszerelés a legjobb volt a világon - a leghatásosabb és a legmegbízhatóbb. Könnyű működtetni és karbantartani, s csak szándékosan rossz bánásmóddal lehet elrontani. Alkalmasint a legtöbb harci rendszer működtetésének egyszerű voltát az is bizonyítja, hogy még az irániak is sikeresen tudják használni őket.
A javítás azonban irdatlanul nagy munka volt, jóval túlhaladta a megtervezett költségeket. Kulcsfontosságú automatikák és elektronikai eszközök mentek tönkre, mert sajnálták tőlük az olajozást vagy akár az egyszerű tisztítást. Iszonyúan drága alkatrészeket kellett kicserélni, holott csak a javításuk szerepelt a tervben. Az irániak meg csak odavágták: „Rossz kacatokat adtatok el nekünk. Megszegtétek az ígéreteteket. Hitszegők vagytok.” Muravának összeszorult a gyomra, ha ezt hallotta, és félt, hogy egyszer majd nem tudja fékezni a dühét. Katonai és szerződéses civil javítócsapatai mostanra kimerültek. Látták: küszködésük eredménye nem egyéb, mint hogy az irániak egyre kevésbé törődnek felszerelésükkel, és a nagyszerű japán gépek közül egyre több érkezik működésképtelen állapotban a karagandai műhelyekbe - némelyik másodszor vagy harmadszor -, s ez igencsak lelohasztotta az emberek lelkesedését. Ahelyett, hogy elégtételt találtak volna munkájukban, bolondnak érezték magukat.
Egy barbár iráni egység ma megjelent egy kinetikus energiát felhasználó tankkal, aminek a legfontosabb rendszerei reménytelenül beszennyeződtek. Egy lerobbant jármű lett volna a sok közül - de a vadembereknek támadt egy játékos ötletük. Félig-meddig visszafojtották röhögésüket, úgy lézengtek a fogadótérségben meg a diagnosztikai műhelyben. Senki nem figyelt rájuk, gondolták: megint egy rakás tipikus, fegyelmezetlen iráni katona, akinek nem akaródzik visszamenni a szolgálatba. De amikor egy japán technikus bemászott a tankjukba, abbahagyták a nevetgélést, és átszellemülten figyeltek. Csak amikor a technikus torokkaristoló sikollyal kiugrott a járműből, akkor kacagtak föl ismét az irániak, boldog gyerekek módjára.
Egy mérges kígyót engedtek el a legénységi kabinban. S most Murava csapatának egyik nélkülözhetetlen embere önkívületben fekszik a betegszobán. Az is lehet, hogy meg fog halni. Az irániak, amikor elmentek, mindössze ezt a megjegyzést tették:
- Nagy az isten.
Murava a legszívesebben utánuk ordította volna: „Ha olyan nagy az istenetek, javítsa meg ő a rohadt tankotokat.” Ám ez elfogadhatatlan, japánhoz nem illő viselkedés lett volna.
Az incidens láttán egyszer csak megrohanták addig elfojtott kétségei. Nem volt biztos abban, hogy a Japánt vezető bölcs, magas állású emberek megértik mindezt. Nem volt biztos abban, hogy az irániak bárkinek is hű szövetségesei lehetnek. Hát nem ezt tanulták meg az amerikaiak a maguk kárán, jó fél évszázada? Az irániak túlságosan is hisznek a maguk torz felsőbbrendűségében. Abban, hogy a világtól nekik minden kijár. Nem értik sem azt, mi a szerződéses viszony, sem azt, hogy mi a civilizált barátság. A becsületről alkotott homályos fogalmuk nem sokkal több vérszomjas hiúságnál. Még kis dolgokban sem képesek igazat mondani, mintha biológiailag alkalmatlanok volnának az őszinte beszédre. Mi vitte rá Tokiót, hogy támogassa őket? Mi történik, ha Irán meg az egész iszlám világ ismét fordít egyet a köpönyegén? Murava nem tudta elhinni, hogy mindenki más vak az igazságra.
Hazavágyott Kiotóba. Csak egy éjszakára. Murava szerencsésnek érezte magát, amiért ebben a legkedvesebb, legjapánabb városban született, mely olyannyira különbözik a nyugati züllésnek engedményeket tévő Tokiótól. Nincs semmi szebb a világon Kiotó őszi kertjeinél. Hacsak nem a kiotói lányok, akikből egyszerre árad a finomság és a fiatalos erő. Nagyon is különböznek ezektől a rémisztő, makogó hangú, piszkos, túlvilágias jelmezekbe bújt közép-ázsiai nőktől. A pestis hegeit viselők - szemlátomást nem kezelték őket a primitív környezetben - csupán egy fokozattal voltak taszítóbbak a többieknél. Murava nem talált romantikát Közép-Ázsiában. Csak külszíni fejtések sebhelyeivel borított rút sivatagokat, ahol a semmiből nőttek ki őrült rendetlenségben a városok, félig halott iparukkal, amelynek fő terméke a rossz levegő. Mintha kellemetlen utazásra indult volna az elmúlt századokon át, s minden egyes kornak a legrosszabb vonásaival találkozott volna útközben. Közép-Ázsia lelki beteggé tette Muravát, s hálás volt minden napért, amikor a teste nem volt beteg.
A jelek szerint nemcsak az irániakkal volt baj. A főhadiszálláson tartott eligazításokon Murava találkozni szokott tiszttársaival, akik az Iszlám Unió arab erőit szolgálták. Elbeszéléseikből kiderült, hogy nemigen volt különbség Murava kínja s az ő megpróbáltatásaik között.
A példátlan sikerek ellenére a front mozgása lelassult. Katonailag már semmi sem indokolta a további előrenyomulást. Az oroszok egyértelmű vereséget szenvedtek. A helyi áttöréseket mind nehezebben lehetett logisztikailag támogatni, az eredményeket megtartani. Az irániak és az arabok annyi harci rendszert elhasználtak, hogy a végső csapásra nem sok maradt nekik. Vezéreik azt csaholták, hogy Japán köteles pótolni a veszteségeket. De még Murava is tudta százados létére, hogy már nincsenek tartalék rendszerek. A japán ipar erejét fölemésztette a már bevetett hatalmas létszámú csapatok ellátása. S még ha volnának is tartalék rendszerek, egyik napról a másikra akkor sem lehetne elszállítani őket Japánból Közép-Ázsia mélyére. A háború előtti felfegyverkezés évekbe tellett.
Az irániak ezt nem akarták megérteni. Murava addig hajszolta embereit, amíg már a szó szoros értelmében nem bírták alvás nélkül. Tébolyult igyekezettel próbálta teljesíteni a kötelességét, elég harci rendszert visszajuttatni a harcoló erőknek, hogy az észak felé törő csontvázegységekre némi hús kerüljön. S nem kapott érte mást, csak fenyegetéssé fajuló panaszokat.
Most nem akart mást, csak aludni. Nehéz nap volt, rossz nap volt. Az alvás volt az egyetlen menedéke és jutalma.
Robbanások ébresztették föl.
Murava vörös avarról és öreg templomi gongokról álmodott. Ám a gongok egyszer csak olyan vadsággal kezdtek szólni, hogy kiverték az álmából. Egy hosszú pillanatig csak ült, fülére szorított kézzel, azt se tudva, hol van.
A gongszó hangos volt, akár a mennydörgés. Még hangosabb is. A falak és a padló hullámoztak, mintha a föld részeg volna. Földrengés - gondolta Murava. Ekkor egy közeli robbanás összezúzta az ablak maradék üvegét, és a spártai szállást narancsrózsaszínű fény világította meg.
Úristen - döbbent rá Murava -, megtámadtak.
Kapkodva rángatta föl a nadrágját. Ahhoz szokott, hogy a harc mechanikai következményeit lássa. De a saját bőrén még sohasem érezte, mi a háború. Egyszer látta, amint egy találatot kapott orosz vadászgép lezuhan. De ilyet még soha nem élt át.
A szörnyű gongok egyre csak szóltak. Fájt a fölének, kalapált tőle a szíve. A robbanásokról tudta, micsodák. De a gongszóról nem.
Az emberek kiáltozását alig lehetett hallani, vékony nyüszítések voltak a kondulások őrült koncertje közepette.
Csupasz lábára húzta fel csizmáját, s kirohant a szobájából, majdnem elesett a sötét folyosón, futott a laktanyaépület kijárata felé. Az őrszolgálaton lévő iráni katonai rendész az előtér sarkában kuporgott, és fennhangon kántált valamit.
- Mi folyik itt? - förmedt rá Murava japánul. De igazából nem a reszkető iránit kérdezte. Futólépésben kerülte meg a földön heverő ajtót, lába vakolat- és üvegtörmeléken taposott.
Odakinn nehéz hópelyhek szállingóztak lefelé a sötét mennyboltról. A földet borító fehér szőnyeg sehogy sem illett a láthatáron tomboló tűzijátékhoz.
A járműpark. Az én javítóüzemem.
Murava elképedve figyelte, amint egy nehéz tank ezüst-fehér-arany villanásba öltözik, mintha villám sújtotta volna, aztán hátra ugrik, mint egy kutya, ha belerúgnak. A közelében egy másik jármű a földön lapított, akár egy megvert állat - aztán felugrott, és máris lángokban állt.
A gongok. A tankjai. A pótolhatatlan járművek. A kincsei.
Mi az atyaúristen folyik itt? Miféle fegyvert használnak az oroszok? Honnan kerültek elő?
Újabb hatalmas kondulás rázta meg az agyvelejét, és egy pillanatra eszébe jutott, hátha ellene fordultak az irániak. Ez azonban lehetetlen. Még nem fajult idáig a helyzet: és az irániak sohasem tudnának ilyen támadást végrehajtani.
A híradóközpont felé indult, lába rogyadozott a hóban. Súrolt egy iráni katonát, akinek szemében veszett felelem ült, s ekkor megkésve rájött, hogy fegyvertelen. Ettől még gyámoltalanabbnak érezte magát, bár egy árva pisztollyal aligha állhatna ki ezzel az Istent játszó valakivel szemben.
Szokott útvonalán - a legrövidebb úton - rohant, eszébe sem jutott, hogy fedezéket keressen. Körülötte sistergett a levegő. Látóterének peremén sötét emberalakok mozogtak a homályban, vagy egy-egy kis pokol ellenfényében. Túlságosan felindult ahhoz, semhogy komolyabban elemezni tudta volna a helyzetet. Közvetlen célja mindössze az volt, hogy kérje a híradóközpontot. Ott biztosan talál valakit, aki tudja a választ. És kommunikációs eszközöket is talál. Japán tiszteket és tiszthelyetteseket. A híradóközpont volt számára a szolgálat helye és a menedék.
Majdnem el is jutott odáig. Vesszőfutásának utolsó szakasza volt ez - nekivágott az elpusztult járműparkok és az irodák közti szabad térségnek: Ekkor egy forró óceán fölemelte a földről, megpördítette és hasra vágta. Ellenállhatatlan gyorsasággal történt mindez, s mégis, elegendő ideje volt, hogy érzékelje, tökéletesen elvesztette tájékozódó képességét, mint egy gyerek, akit váratlanul elkap a tengeri hullám. Egy másodpercre megszűnt a gravitáció, és a pillanat eléggé hosszúra nyúlt ahhoz, hogy döbbenetet, majd elemi rettegést érezzen, mielőtt az ég visszalökte volna a földre. Az utolsó rossz időszilánkban védekezőn maga elé emelte kezét. Törzse előbb ütődött a földnek, rossz szögben, és karja úgy roppant ketté, mint a száraz kétszersült.
Feküdt a földön, szopta a levegőt. Nedvességet érzett a lapockája alatt. Fölemelte fejét, mint egy megnyomorodott ló, amelyik megpróbál lábra állni. Hihetetlenül súlyos volt a teste.
Próbált fölegyenesedni, de nem sikerült. Majdnem sikerült fél térdre emelkednie, de a jobb karja nem akart működni. Amikor ráébredt, hogy karja végén az a lecsüngő tárgy a saját keze, hányinger fogta el. Véres volt az egyenruhája, véres volt a teste. Nem tudta, honnan ez a vér. A világban valami iszonyú hevességű, de érthetetlen erő dolgozott.
Törött végtagja lehanyatlott, nem akarta látni. A hóból eső lett.
Lerogyott, elterült hanyatt. Hideg eső verte az arcát, látta, hogy fenn az égben most is havazik. Kavargó, fehér hóvihar. Csillagok záporoztak az égről. A hideg nedvesség átszivárgott a ruháján, jegelte a gerincét, a lábát, miközben testének ég felé mutató felével már érezte a terjedő tüzek melegségét. Ébrenlét és álom határán feküdt, csodálta a magasban örvénylő vihart, és pislogott, mert a hópelyhek megolvadtak a levegőben, s a szeme tájára hullottak.
Várta a fájdalmat, nem értette, miért nem jön már.
- Jól vagyok - mondta magának. - Semmi bajom.
Abbamaradt a gongszó. Némaság ülte meg a világot. De a villanások folytatódtak. A tűzfény égbe törő rózsaszín fala már-már boltozatként ívelt át Murava feje fölött.
Mi történt? Miért nem tud felállni? Miért ilyen néma minden?
Meggyulladt az égbolt - gondolta.
Mi történik itt?
Belé hasított a felismerés: az üzemanyagtár. Eltalálták az üzemanyagtárat. Az építést annak idején rábízták az irániakra, ők meg nem számítottak semmiféle orosz fenyegetésre, még azzal sem törődtek, hogy földdel burkolják a tartályokat, vagy akár kisebb tartályok osszák szét a készletet.
Ég az egész - törődött bele Murava. De miért nem tud fölkelni? Első kísérletére majdnem fölállt. De az izmai most nem engedelmeskedtek.
Az is átfutott az agyán, hogy most végre hazaküldik. Kiotóba.
Hol késik a fájdalom?
Akaratának és erejének megfeszítésével Murava föltámaszkodott a jó könyökére.
Lángokban állt minden. Eljött a világ vége. Lehetett volna hó. Vagy sár. De csak a por jött valahonnan. Tündökletesen szép porfelhők és porciklonok. A selymes felhők megváltoztatták és meglágyították az égő világ színeit.
Murava fuldoklott.
Lelassult a világ, mintha őt várná, hogy utolérje. Látta, hogy a javítóüzem mellett egy csapatszállító gép fölemelkedik a levegőbe, és darabjaira esik. Tompora alatt érezte, hogy remeg a föld.
A fekete fémdarabok halálos lassúsággal estek a földre, visszapattantak kissé, aztán megpihentek.
Fulladozott. Köhögött. De nem hallotta a saját köhögését, és ettől megrémült.
És mégis gyönyörű volt a csönd. A lángokban álló világmindenség.
Hol van a fajdalom?
A tűz elől rohanó emberalakot látott. Futott és önkívületben táncolt az az ember, hadonászott karjával, forgott, térdre hullott. Aztán Murava szeme fókuszra állt, és látta, hogy a férfi elevenen ég, és nem táncol már.
Visszazuhant önnön vérének és mocskának sarába. Arra gondolt, bárcsak ne feledkezett volna meg a pisztolyáról. Meg akart halni, mielőtt a tűz elér hozzá.
John Reno alezredes százada már majdnem befejezte repülését a Smaragd harci övezet fölött. A Charlie osztag bevégezte Atbaszárnál a céllövősdit, az Alfa és a Bravo pedig amolyan légi csatárláncot alkotott harminc tengeri mérföld szélességben. Százada egyedül megsemmisített - a számláló mostani állása szerint - négyszázötvenhat ellenséges harci járművet és elsőrendű támogató berendezést, miközben egyetlen M-100-ast sem veszítettek. Reno elég sok hadtörténetet olvasott, és úgy találta, hogy százada minden idők egyik legelsöprőbb győzelmét aratta. Lehet, hogy apja felverekedte magát a négycsillagos tábornokságig, de a vén marha soha ekkora tollat nem tűzhetett a kalapja mellé. Dicsőséges nap volt ez.
Igazi gond csak kettő volt - Reno szerint, legalábbis. Az egyik az, hogy az ezred másik két százada ugyanekkorát teljesített. Sőt, az első századnak még nagyobb is a találatszáma, persze nem fair dolog egybevetni őket, mert az első század kényére-kedvére lőhette szét a Karaganda mellett javításra váró, egy kupacba gyűjtött tömérdek járművet. De azért megvan a módja, hogy az ember megértesse a médiával: igazából ő ért el nagyobb sikert. A második problémával viszont sokkal nehezebben tud megbirkózni.
Mármint Taylorral. Reno utálta ezt a férget. De Taylor sem igen leplezte John Anthony Reno iránti ellenszenvét.
Reno persze tudta, miért. Taylor egy nyomorék. Egy nyomorék, akinek valamiért szerencseszériája volt. Egy nyomorék, aki nyomorékokkal veszi körül magát. Ott van ez a zsidó léhűtő, ez a Heifetz. Hogy fennhordja az orrát! Az ég szerelmére, még az után is, hogy a rongyfejű arabok belerugdosták a bibsiket a tengerbe. Egészen beteges, ahogy Heifetz egyedül él abban az üres szobában. A nők sem érdeklik. Meg aztán ott van Taylor néger szépfiúja, aki folyton a vörös feleségével villog. Ilyenek ezek, na persze. Muszáj elvenniük egy fehér nőt, hogy mindenki lássa, mennyire felkapaszkodtak. Reno elvigyorodott, mert maga elé képzelte a párocska ölelkezését. Meredith felesége borzasztóan vonzó nő, és kideríthetetlen, miért dobta oda magát ennek a fekete majomnak. Mi az ördögöt talált benne? Persze Martinez a legrosszabb. Az a kihipózott mexikói niggergyerek. A diplomájával. Játssza a playboyt. Mint ellátótiszt, használhatatlan. Fogalma sincs arról, mi a fontos. Esze ágában se volna kisegíteni a tiszttársát, amikor valami kis baj van a könyveléssel. Persze mindig az ilyen melókra hajtanak. Nehogy puskaport kelljen szagolniuk. Tessék, Martinez most is mélyen alszik valami meleg, biztonságos helyen. Míg a jobbak helyette harcolnak. Nem, Taylor épp olyan undorító figura, mint amilyen önző. Ezekkel a féleszűekkel eszi körül magát. Taylor törzsét már az egész hadsereg szégyelli. Úristen, lehet, hogy már az oroszok is kiszúrták maguknak, miközben nagyon jól ki tudnak jönni az olyan emberekkel, mint John Reno. Nem mintha az oroszok megérnék, hogy sokat gondoljon rájuk.
Mit fog most Taylor csinálni? Reno biztos volt abban, hogy a nyavalyás vén csirkefogó nem azt dicséri meg, akit illet. Nem, ha csak egy mód van rá, meg fogja fenyíteni John Renót, csupán azért, mert az a szerencse érte, hogy egy tábornok fiának született, van egy szalonképes felesége egy rendes, régi philadelphiai családból, mert Reno az, ami George Taylor sohasem lehetett. Ha tudná, hogy Reno anyai ágon a gyarmati kori indiánvadászoktól származik...
És erről szól az egész. Taylor ebből semmit sem ért. Mit neki a hagyomány. Mit neki a becsület. Egy más korban, egy normálisabb hadseregben Taylor hálát adna az égnek, ha őrmesterségig vinné.
Meg a pofája... Ezt az embert senkinek nem lehet bemutatni. Meg a szóbeszéd arról a kis washingtoni lotyóról.
Reno azonban a bennfentesek közé tartozott. Tudta, hogy Taylor már túljutott a csúcson. Ja, ha továbbra is jól alakul a hadművelet, előléptethetik dandártábornoknak. És azzal kész. Taylornak nem olyan a képe, mint egy magas rangú tisztnek. És főleg nem úgy cselekszik. Nem, Taylor túl sok ellenséget szerzett az évek során.
A dolog veleje végül is az, hogy a seregnek nincs szüksége ilyen fazonokra. Reno nem győzött csodálkozni, hogy Taylor ilyen messzire jutott.
Gyakran hallotta, hogy George Taylor az a fajta tiszt, aki szívesen vállalja magára a piszkos munkát. Ez nem nagyon lepte meg Renót, mert Taylort mindig is piszkos alaknak találta.
Egy percre szabadjára engedte a képzeletét. A legjobb persze az lenne, ha Taylor az áldozatok listájára kerülne. Nem kellene feltétlenül meghalnia - akkor hősként tartanák számon. Elég, ha cselekvésképtelenné válik. Akkor pedig Renót, a rangidős századparancsnokot neveznék ki megbízott ezredparancsnoknak. Ez lenne az igazi lehetőség.
- Szablya hatos, itt Ulánus - zavarta meg gondolatait a belső híradós hálózat. Reno szeretett regényesen csengő neveket adni a hálózatában részt vevő állomásoknak, bár a szabályzat tiltotta az ilyesmit. Muszáj egy kis stílust belevinni a dologba, ha az ember föl akarja venni a versenyt az olyan magamutogató figurákkal, mint Tercus az első századból.
- Itt Szablya hatos, vétel.
- Találtunk valamit - mondta a másik állomás. - Tökéletes célpont. Körülötte semmi. A közelben nincsenek támogató erők. Csak le kell kapni. Vétel.
- Roger. Jelentést kérek: hozzávetőleges méret?
- Ahogy látom, nyolc lakókonténer egymás mellett. Körülötte elszórva néhány tucat terepjáró. Lövegek sehol.
Reno elgondolkodott egy pillanatra. Tökéletes célnak látszik. Veszélytelen. Könnyen elintézhető. Gyorsan meg tudják csinálni. Pillanatok alatt lebonyolítják. Taylor csak akkor értesülhet róla, amikor már nem tud beleszólni.
- Itt Szablya hatos - mondta Reno. - A pontos helyzetet adja le a navigációs gépeimnek. Lője ki a kísérő járműveket, csak a biztonság kedvéért, aztán a gyalogosok majd intézkednek. Én is ott leszek. Kilép. Másodszablya, itt Szablya hatos. Vegye át a századot. Segítek Ulánusnak egy ellenséges központ elfoglalásában. Vége.
Taylor egy hülye - gondolta Reno, miközben a reflektorokkal gondosan megvilágított ellenséges harctéri főhadiszállás felé lépdelt. Festői látvány. Igazából jelentéktelen, de a fotókról ez nem derül ki majd.
- Uram, ha egy kicsit balrább tudna állni. Itt túl erős a fényvisszaverődés - mondta Reno fényképésze, majd szeméhez emelte a kameráját.
- Hát akkor rakják arrébb azokat a rohadt lámpákat - mondta bosszúsan Reno. Taylor hallani sem akart földi csatározásról, hacsak nem vészhelyzetben. Holott csak arról volt szó, hogy valakinek meg kell ragadnia a kezdeményezést. Kihasználni a lehetőséget, hogy elfoglaljon egy ellenséges főhadiszállást. Senki más nem ütheti bele az orrát. És a sajtó imádni fogja a dolgot.
Reno átlépett az egyik iráni holttestén. Intett a fényképésznek:
- Nem jó. Túl véres. Váljon, amíg odébbállunk, akkor csinálhat egy-két képet a foglyokról.
A média kezét-lábát töri majd a fotókért. A Pentagon pedig megpróbálja zsebre vágni majd a „stratégiai” képeket, amik az avatatlan szemnek nem sokat mondanak. A sajtó nagyon is hálás lesz a terepen készült izgalmas felvételekért, amiket szépen lehet majd köríteni az ellenséges főhadiszállás ellen intézett merész támadás történetével.
Reno lemászott a félig szétlőtt lakókonténer hágcsóján, kilépett a sötétségbe.
- Hol a fenében vannak a foglyok?
- Itt, uram. - Fölvillanó elemlámpa mutatta az irányt.
Reno a fényképészéhez fordult. - Biztosan jó filmet tett abba a nyavalyás gépébe?
- Igen, uram. Semmi probléma, uram. Nagyszerűek lesznek a képek.
Valami nehéz, kissé puha tárgyban megakadt Reno csizmája, és az őrnagy majdnem hasra vágódott a hóban és a sárban. Beletaposott csizmatalpával a tárgyba, hogy visszanyelje az egyensúlyát.
- Mi az ördög ez? - kérdezte dühösen.
- Uram - szólalt meg egy hang a sötétségben. - Ez az egyik baráti áldozat. Amikor kiszálltunk a gépből, az irániak...
- Tüntessék el innen a fenébe - csattant föl Reno. - Hé, te - mondta a fényképésznek. - Semmi kattintgatás, amíg az elesetteket el nem takarítják. Értettem?
- Igenis.
Reno gyalogsági emberei sietve elvonszolták elesett bajtársaikat. A fotós közben az akkumulátoros reflektorait igazgatta. Néhány perc, és újrakezdhetik a fényképezkedést.
Reno büszkén állít a fénycsóvák kereszttüzében, hetyke mozdulattal célzott automata fegyverével az iráni tisztekre és közkatonákra, akiknek fölemelt kezére szállongott a hó.
Az amerikaiak nagy napja ez - gondolta Reno.
Andreas Zeederberg, a dél-afrikai véderő repülős századosa rossz hangulatban volt. Mélységi behatolásra kiképzett századát csak szórványosan vetették be az offenzíva során, és most - holott kulcsfontosságú megbízatásról volt szó - egy ócskavastelep felé kell vezetnie gépét.
- Az öreg Noburunak viszket valami - mondta feljebbvalója -, nekünk pedig meg kell vakarnunk.
Még arra se volt bizonyíték, hogy az omszki ipartelep katonai célokat rejt magában. De amit a japánok kértek, azt meg szokták kapni. Zeederberg szeretett repülni és szívesen harcolt. De már egy kicsit ráunt a japánok parancsolgatására. Most meg a Runciman-kór ütötte fel a fejét a bázisukon. A század erejét inkább arra kellene fordítani, hogy új, nem fertőzött helyre költözzenek át. Ehelyett arra pocsékolják a bevetési időt, hogy nagy darab szemeteket bombáznak szét kis darabokká.
Zeederberg akarata ellenére is elmosolyodott. Maga előtt látta azt a szegény, rozzant éjjeliőrt az omszki gyárban, amikor elkezdenek potyogni a felerősített hagyományos bombák. Ébresztő, Iván! Legyél jó kis kozák!
Igazából sajnálta az oroszokat. Még akkor is, ha az egész országukból egy rossz viccet csináltak. Zeederberg otthonosabban érezte volna magát az ő oldalukon, az iráni füstösök ellen harcolva. De hát az ember zsebre vágja a garasait, és teljesíti a parancsot.
Az öreg japcsik egy picit idegesek. Miközben minden olyan jól halad. Le akarták bombázni az omszki telepet. A föld színéig.
Minek ez a sietség? Ahogy Zeederberg elnézte a feje fölé rögzített fotókat, arra gondolt, hogy elég volna még egy kicsit várni, és az a kóceráj magától szétesik.
A gép hirtelen fölemelkedett a sötétségbe, aztán visszahullott a régi szintre. Zeederberg gyomra a torkába ugrott.
- Elnézést, uram - mondta a másodpilótája. - Rázós vidékre értünk. Ronda egy sivatag, ha akarja, följebb mehetek. Kétszáz méter bőven elég.
- Nem kell. Repüljön a fű alatt. Gyakorlórepülésnek tekintjük majd. Ennek is van valami haszna.
Zeederberg bekapcsolta „élesképű” monitorját, azon vizsgálgatta az elektronikusan megrajzolt tájat. Sivár vidék. Semmire se jó.
A másodpilótája oldalvást rápillantott. - A Kalahári ehhez képest az Édenkert - mondta.
Zeederberg fejében megfordult, hogy az emberek bármiért képesek háborúzni.
- Ha északabbra érünk, egy fátlan veld fölött fogunk repülni, uram - folytatta a másodpilóta.
A fejhallgatóján megszólalt a navigátor váratlanul ideges hangja. - Nincs kapcsolat a Nagy Nővérrel. Azt hiszem, zavarnak.
- Mit beszél? - hördült fel Zeederberg. Sietős próbát végzett a híradókészülékén.
Fehér zaj.
- Ellenség a légifolyosón?
- Semmi jelzés - válaszolta a fegyverkezelő tiszt. - Tisztának látszik a levegő.
Biztosan azok a rohadt irániak - döntötte el Zeederberg. - Mindent zavarnak, válogatás nélkül.
- Tartsátok nyitva a szemeteket - mondta a többi nyolc osztagparancsnoknak, egy energialökettel áttörve a zaj falán. - Adásokat minimálisra korlátozni. Haladjatok egyenesen a célövezet felé. Ha megszakad a kapcsolatunk, minden gép egyedül támad.
Mind a nyolcan tudomásul vették. Alig lehetett hallani, de a japánok a lehető legjobb híradós eszközökkel szerelték fel őket, és viszonylag szoros kötelékben repültek. Éppen csak célba értek az üzeneteik. A távoli főhadiszállással fenntartott kommunikációról szó sem lehetett. Akárkié volt a zavaróállomás, roppant erővel működött.
Zeederberg a hajnal előtti órában is tökéletesen ébernek érezte magát. A zavarás elég volt ahhoz, hogy összekapja magát. A fedélzeti rendszerek széles hullámsávú interferenciát állapítottak meg - nem az ő rajuknak szánták. De az ember sosem lehet eléggé óvatos.
A bevetés kissé érdekesebben alakult a vártnál.
- Teljes ellenintézkedési sorozattal repülünk tovább - mondta a másodpilótának. - El akarom különíteni a célövezetet, amint zavarási hatótávon belül érünk. Aztán újabb célleolvasást kérek. Meglátjuk, hogy a műholdas adásokat is zavarják-e.
A másodpilóta alacsony horizontú képet választott a célövezetről, a japán hírszerzőholdakról sugárzott geodetikus adatok alapján. A frekvenciák tökéletesen össze voltak hangolva, tehát az ellenséges zavarás főleg szárazföldi erők ellen irányult.
Az ipartelep első pillantásra ugyanolyan sivárnak és érdektelennek látszott, mint tegnap délután, amikor Zeederberg eltervezte a bevetést. Raktárak, bekötőutak, üzemek, elhagyott üzemanyagtartályok.
- Váljon csak - mondta Zeederberg. Egy gombnyomással megállította a folytonos változásban lévő képet, s úgy húzta ki derekát, mintha valami értékes vadmadarat pillantott volna meg. - A fenébe.
Rámeredt a harcászati szállítógép képére. Próbálta megállapítani a típusát. Biztosan nem szovjet eredetű. Tudta, hogy látta már valahol ezt a fajtát, valami folyóiratban vagy továbbképzésen. De nem tudta hová tenni.
- Látott már ilyet? - kérdezte a másodpilótájától.
- Nem, uram. Azt hiszem, még nem láttam.
- És csak egy van belőle.
- Én is csak ennyit látok.
- De akkor mi az isten ez? - Kevésen múlott, hogy észrevette a csatakoptert. Nagyon jól álcázták, azzal a fájta ritkás hálóval, amit a törzs felső részén lévő rejtett tartókból szoktak szétteríteni. Először az amerikaiak használtak ilyet.
- Magasságos Úristen - mondta halkan Zeederberg. - Ez amerikai gép. Amerikai, a rohadt életbe.
Halálos csöndben nézett egymásra a pilótafülkében ülő két ember. Aztán a navigátor felvetette a maga ötletét:
- Lehet, hogy az oroszok bevásároltak Amerikában.
Zeederberg veszett iramban számítgatta az időt és a távolságot, amely elválasztotta az amerikai géptől.
- Na hát... - kezdte lassan, még mindig számokkal a fejében -, akkor rá fognak jönni, hogy piszkosul rossz befektetés volt.