november 2.
Kabata Noburu tábornok skót whiskyjébe kortyolt, és álmélkodott a saját rosszkedvén. Katonai szempontból minden oka meglett volna az örömre. Az offenzíva remekül haladt. A szovjetekkel lényegében leszámoltak az Uráltól keletre, de az Urál és a Kaukázus között is nyakig vannak a pácban. A baráti erők közt felmerülő problémák egyike sem megoldhatatlan, és a hadművelet katonai céljainak elérésében a jelek szerint senki sem gátolhatja meg őket. Örvendeznie kellene most, vagy legalábbis elégtételt éreznie. Mert bár hivatalos státusa szerint Noburu az Iszlám Unió és az iráni kormány tanácsadójaként működött, ez az ő hadművelete volt, pályájának csúcspontja, és a japán politika diadala. És mégis, ezen a reggelen éhgyomorra issza a whiskyt.
Apja nemigen helyeselné. Bizony, az apja, aki azt szorgalmazta, hogy fia inkább a golfütő mestere legyen, ne a kardé - szemben a családi hagyománnyal. Emlékezett apja mondására: Japánban nincs fontosabb dolog - még a tábornokok számára sem -, mint hogy az ember végig tudjon játszani egy jó golfpartit. És emlékezett a nyaralásra, oly sok évvel ezelőtt, amikor a kaliforniai Pebble Beachen elkísérte apját a golfpályára. Emlékezett a tökéletes gyepre a köves, hullámverte part mentén, a ciprusok közt emelkedő látványos családi házakra, és apjának csöndes megjegyzésére: ezek a léha, felelőtlen amerikaiak egy nap a mi szolgáink lesznek.
Apja imádta a skót whiskyt. Saját elhatározásából tanulta meg becsülni az úriemberek italát, és később fiát is erre nevelte. Ennyit mégiscsak örökölt tőle. Meg azt, hogy H. Huntsman & Fiainál (London, Saville Row 11.) kell mérték utáni öltönyt csináltatni. Meg azt, hogy a skóciai golfpályák a legjobbak. Meg a katonáskodás családi hagyományát, ami régebbi volt a golfnál és a londoni szabóságok iparengedélyénél. Tudta, hogy apja nagyon büszke volna az ő katonai pályafutására, mert Noburu olyan sikereket ért el életében, amelyekben az idősebb nemzedéknek nem lehetett része. Ám az öreg generális nem örülne, ha látná, hogy fia reggel, szolgálatban alkoholt fogyaszt.
Noburu azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy sohasem veszítette el a mértéket az ivásban. Csak azért nyitotta ki az üveget, hogy helyreállítsa kedélyét az újabb elkedvetlenítő tanácskozás előtt, amelyet a tervét végrehajtó külföldi tábornokokkal kell folytatnia. Semin, az Iszlám Unió csapatainak iraki születésű főparancsnoka ravasz politikus, s néha segítségére volt közvetítőként az irániakkal folytatott vitákban. De nem katona. Csak egy erős ember öccse, akinek kabátjára a családja varrta föl a váll-lapot. Semin sokkal inkább otthon volt a puccsok, mint a hadjáratok kitervelésében. Javára szól, hogy általában elfogadta Noburu terveit és gondosan fogalmazott parancsait, még ha nem értette is egészen őket. Rosszabb napjain azonban Noburu tipikus arabnak látta: logikátlan volt, őszintéden, hajlamos az indulatkitörésekre, meg arra, hogy a nem megfelelő dolgoknál ragadjon le a nem megfelelő időben. És igen nehezen ellenőrizhető.
Tandzsani, az irániak parancsnoka rosszabb volt nála. Amilyen amatőr, olyan vakbuzgó, kedvenc időtöltése pedig az volt, hogy kobra módjára fölágaskodott Noburu előtt, s mérgező vádakat köpdösött rá. Ennek az iráninak soha semmi nem volt jó, és még csak nem is kapiskálta a fizikai elveket, amik a kezébe adott japán fegyvereket működtették. Csak azt fogta föl, ami a szeme előtt folyt, és fogalma sem volt arról az elképesztően bonyolult hadviselésről, amely az elektromágneses hullámok tartományában folyik. No persze, a többiek is alig értették ezt a szakmát.
Még Birjan, a szovjet iga ellen fellázadó közép-ázsiai csapatok parancsnoka is csak homályosan sejtette, miféle láthatatlan harcmezőkön folyik a háború a fizikai ütközeteken túl. A három alárendelt parancsnok közül Birjan volt csak igazi katona, ő kapta a legjobb kiképzést. De ő volt a legkönyörtelenebb, a legelvetemültebb is, vérszomját semmi sem olthatta. Noburu gyűlölte ezeket a tanácskozásokat, utána mindig úgy érezte, bemocskolódott.
Kortyolt egyet poharából, a vízzel hígított ital keserűen terült szét a nyelvén, savas-füstös ízt hagyva maga után. Noburu szeme szárnysegédjének behúzott vállára tévedt - Akiro a parancsnok személyes munkaállomásánál ült, és a beérkező jelentések közül válogatta azokat, amelyeket a tábornoknak is át kellene néznie. Megbízható elemző volt, mindent kitörölt a legfontosabb szövegeken kívül. Csalhatatlan szemmel választotta ki az anyagokat, amikre parancsnokának szüksége volt. Akiro remek katona volt, igen előkelő családból származott, és Noburu biztosra vette, hogy ebből a fiatalemberből egy szép napon szintén tábornok válik. De nem a családfája és nem a szakmai képességei miatt vette maga mellé. Más fiatal tisztek még Akirónál is tehetségesebbek és gyakorlottabbak voltak. Noburu azért választotta Akirót szárnysegédjéül, mert a fiatalembert tökéletes konformistának találta.
Ha Noburu olykor nem tudta, mit tartanak egy-egy adott témáról a felettesei vagy a vele egyenrangúak, csak meg kellett kérdeznie Akirót, a rendszer hibátlan termékét, aki hitt abban, hogy a szisztéma helyes és tökéletes. Noburu persze fölismerte, hogy valamikor ő is ilyen volt, s ha nem hitt is a rendszer tökéletességében, legalább abban nem kételkedett, hogy idővel tökéletessé tehető. Most, a győzelem küszöbén úgy érezte, nyomasztják a kételyek, már-már fizikailag is meggörnyedt a súlyuk alatt, mintha minden egyes kétség a vállára rakott tégla volna. Felhajtotta maradék whiskyjét, kiitta az utolsó csepp savanyúvizet, és letette poharát. Másodikat már nem iszik.
Az is lehet - gondolta -, hogy csupán erről az amerikai ügyről van szó.
Túlságosan hevesen, szinte babonásan reagált a saját döbbenetes sikerére. Nem hagyta nyugton rangidős hírszerzőtisztjének jelentése, mely szerint eddig példátlan kapcsolatfelvételt fedeztek föl Washington és Moszkva között. Tokiót ez cseppet sem aggasztotta. Az amerikaiak nem sokra jutnak itt, még akkor sem, ha a beavatkozás mellett döntenek. Az Egyesült Államok túl messze van, az amerikai csapatokat lekötik a latin-amerikai bajok - és ha Tokión áll, örökre ott lesz elfoglalva a kezük. Az Egyesült Államok becsvágya arra zsugorodott, hogy a saját féltekéjén megőrizze hegemóniáját, s a világ többi részét manapság nem érdemesíti különösebb figyelemre. És különben is, mivel tartoznak az amerikaiak a szovjeteknek? Nem csupán katonai egyenletről van szó - Tokió meg volt győződve, hogy az Egyesült Államok nem tudja előteremteni a beavatkozás anyagi fedezetét. És senki sem hitte, hogy Amerika versenyre kelhet a japán technológiával, legalábbis katonai szinten - lehetetlen feladat. Nem, az Egyesült Államok kemény leckét kapott Afrikában - ezt Noburu saját tapasztalatából tudta, hiszen ő is ott szolgált mint fiatal alezredes. Nem nagyon vágynak újabb megaláztatásra. Lehetnek primitív csatározások az isten háta mögötti brazil vidékeken; de a nagyarányú összeütközés a japán nehézfegyverzettel - nos, ez egészen más lapra tartozik. Még akkor is, ha az USA nem tartotta be szerződésben vállalt kötelezettségeit, és elrejtett valahol egy kupac nukleáris fegyvert, hordozórendszereinek egyike sem törheti át a japán védelmi pajzsot, ha pedig a hadszíntéren alkalmaznák őket harcászati céllal, annak katonai ellencsapás és politikai offenzíva lenne a következménye. A legtöbb, amit az amerikaiak tehetnek, hogy a Szovjetunióba küldenek egy légierő-köteléket - de azt Noburu erői simán letörölnék az égről.
Személyes tapasztalata volt arról, hogyan kell az amerikaiakat letörölni az égről. Tudta, milyen könnyű ez. És mégis, túl a hideg logikán, az ösztönei halk vészjelzést adtak, amikor kiderült, hogy kommunikációs vonalat fedeztek föl Washington és Moszkva között. Szerette volna, ha a hírszerző szolgálat behatol a rendszerbe, és dekódolja, miről tárgyalnak a szovjetek és az amerikaiak. Egyelőre más információ nem volt a birtokában, mint hogy az összeköttetés létezik, és ez a hírfoszlány úgy kínozta Noburut, mint valami megfejtetlen rejtvény. De az is lehet - gondolta -, hogy csak attól fél: visszatérnek a rémálmai. Épp elég baja volt az arabokkal meg az irániakkal meg azokkal a szánalmas közép-ázsiai kis népekkel. Nem volt biztos abban, hogy meg tudja őrizni józan ítélőerejét, ha visszatérnek azok az almok.
Ismét átgondolta a küszöbönálló tanácskozást, és megkérdezte magában, vajon észre tudja-e valaha is téríteni ezeket az embereket.
Világszemléletének középpontjában az egzisztenciális - és fizikai - fájdalommal keveredő kötelességtudat állt. Ám ezeknek a vadaknak a háborúzási szokásaival sehogy sem tudott megbékülni. Csöndes, személyes büszkeséget érzett, amiért nem volt szükség a Csecsemő bevetésére hadműveleti feladata teljesítéséhez. Ez a fegyver olyannyira embertelen, hogy az még a legharcedzettebb veteránok tűrőképességét is meghaladja, és Noburu egyáltalán nem örült, hogy hazája ennyi energiát fordított az új eszköz kifejlesztésére. Noburu régimódi, a becsületet mindennél fontosabbnak tartó katonának tartotta magát. De az olyan fegyvereknek, mint a Csecsemő, semmi közük nem volt a becsülethez. Óvatosan titkolta is a létezését az olyan alakok elől, akik névleg a munkaadói, elméletileg a szövetségesei voltak. Ha Semin, Tandzsani és Birjan bármit megtudnának a Csecsemőről, addig nem hagynák békén Tokiót, amíg a fegyvert be nem vetnék. És akkor a hadviselés a züllésnek olyan fokára jutna, melyre Noburu még rágondolni is gyűlölt.
Talán a korral jár - gondolta. Talán mégiscsak veszít a keménységéből. Mert félt, hogy Japán szörnyű hibát követett el, amikor fegyvereivel épp erre az oldalra állt, épp ezeket az embereket támogatta. Noburu gyanította, hogy mindennek mélyén a mohóság, a fölösleges nagyravágyás rejlik. A szovjetek fenntartások nélkül készek voltak kedvező áron eladni Szibéria kincseit. De Tokiót csak az uralom érdekelte. Ebben persze a hiúság is közrejátszott. Noburu rögtön felismerte, miről van szó, mert magában is felismerte ezt a vonást: hogy nem hajlandó a mások kegyétől függni. Hogy ő akar a mások ura lenni. És most olyan emberek oldalán kell hadat viselnie, akiket legföljebb vadaknak tud tekinteni, semmi másnak.
Úgy indították el a vegyi támadásokat, hogy nem is konzultáltak vele. Katonai szempontból semmi szükség nem volt rá. A japán fegyverek félresöpörték a szovjeteket az útból. Noburu azonban nem készült fel a mélységes gyűlöletre, melyet szövetségesei éreztek a szovjetek, a „hitetlenek” iránt. Azonnal jelentette Tokiónak, hogy lakott területek és menekültoszlopok ellen intéznek támadást, s közben a kéznél levő összes kommunikációs eszközön őrjöngve, üvöltve követelte, hogy állítsák le az akciókat. Természetesen azt várta, hogy Tokió majd mellé áll, hogy a vezérkar is megtámogatja fenyegetőzését: véget vetnek az offenzíva japán támogatásának.
Meglepetésére azonban Tokió csak a vállát vonogatta. A vegyi támadás helyi ügy. A vezérkart nem érdekli, hogyan irtják ki egymást a helybéliek a saját fegyvereikkel. Noburut felszólították: ne tegyen semmit, ami megrontaná a baráti kapcsolatot Japán szövetségeseivel, és csak azzal törődjön, hogy a hadműveletek ne csapjanak túl a hadszíntér megállapodásban rögzített határain, gondoskodjék arról, hogy a Volga menti belső szovjet városokat ne élje támadás, és a hadviselés módja ne sértse a korlátozott célkitűzéseket. Noburu jártas volt a modem korlátozott háború elméletében. Ő is hozzájárult e teória kidolgozásához. Most úgy érezte, az egész gyönyörű szép elméleti építményt egy csodagyerek rakosgatta össze, aki még nem volt elég érett ahhoz, hogy ráébredjen az alapigazságra: a háborúban emberi lények élete a tét.
Noburu mindig engedelmeskedett a parancsnak. Egész élete ezzel telt. De most, először, megkörnyékezte az érzés, hogy a munka, melyet végez, túl sokat követel tőle.
Ez nemcsak lágyszívűség - ismételgette magában. Hiába az összes jogi körülményeskedés, mindenki a japánokat fogja okolni szövetségeseik gaztetteiért. A világ ismét úgy tekint majd Japánra, mint kegyetlen, könyörtelen nemzetre. Noburu büszke volt a népére, és émelygett a gondolatra, hogy honfitársait is ugyanúgy ítélhetik meg, mint ezeket a barbárokat. Tudta, hogy tiszttársai közül sokan minden katonai erénynél többre becsülik a lelki keménységet, a szenvedés iránti érzéketlenséget. Noburu számára azonban a gyengék megvédése, az igazság és a helyes cselekvés útjának keresése volt az igazi katonai hagyomány.
Elpuhultam - gondolta. Megérintette zubbonyának drága szövetét. Túl jól élek, túl gazdagon. Hogyan merem azt hinni, hogy nekem van igazam és Tokió téved? Nem tanúskodnak-e hűtlenségről a puszta gondolataim is? Hát nem fontosabb mindennél Japán nagysága?
Nagyság. Hatalom. Nem túl könnyű összezavarni ezt a két fogalmat? És mi a nagyság becsület nélkül? A barbárok nagysága.
Újra az amerikaiakra gondolt, ezúttal szinte bánatosan. Micsoda nagyság volt az övék! Zűrzavaros, életvidám, önkínzó, ráérős, öntetszelgő, csodálatos nagyság... és végül lustaságba, züllésbe, ostobaságba hanyatlott. A japán népet megalázta ellenségeinek jósága - nem tehetett mást, mint hogy ő is megalázza ellenségét.
Hirtelen belé hasított, mennyire logikátlan az álláspontja. Nem lehet mégiscsak igazuk a közép-ázsiaiaknak, az irániaknak, az araboknak? Mire jó a könyörületesség? A legbiztosabb módszer mindig a maradéktalan mészárlás, a föld felhintése sóval.
Elég ebből. Most az a kötelessége, hogy végrehajtsa a feladatot, amivel megbízták. Ha végzett, ugyanilyen kötelessége lesz, hogy tiltakozásul lemondjon. Nem nyilvánosan, hanem csöndben, csak a hatalom csúcsán lévőknek megmagyarázva indokait. Még ha jó előre tudta is, hogy ezzel semmire sem jut.
Vérszomjas nép vagyunk - mondta magának.
Az istenek persze kacagnak. Azt tartotta, nem kell szembenéznie az erkölcsi dilemmával, míg az offenzíva gőzhengerként nyomul északnak, és a Csecsemő felhasználatlan hever számos szigorúan őrzött repülőtéren. Aztán a szövetségeseik rákaptak, hogy vegyi támadásokkal egészítsék ki a japán technológiát. Noburunak el kellett ismernie, hogy a régiek nem tévedtek: az ember nem szökhet meg a sorsa elől.
Noburu felidézte első harci missziójának mámorát. Mintha réges-rég történt volna - és mintha csak tegnap lett volna. Technikai tanácsadóként repült a dél-afrikaiak mellett az új csatakoptereken. Emlékezett: B század, Natali Könnyűlovasság. Fölszálltak Lumumbashi mellől, rejtett állásaikból, fölemelkedtek a tökéletes reggeli fénybe, egy század a sok közül - szétszórva vártak Dél-Zairétól a zambiai rézbányák övezetéig mindenütt -, és hirtelen összehangolt támadással lepték meg az esztelen amerikaiakat. Az ő százada találkozott elsőnek az ellenséggel, s ő maga ült a kapcsolótáblánál, ott igazította ki az ügyetlen fiatal hadnagy hibáit. Könnyedén lesöpörték az amerikaiakat az égről. Eszébe jutottak a szánalmas kitérési kísérletek, meg az amerikaiak reménytelen légi rohama. Pompás érzés volt, minden boldogságnál áthatóbb, ahogy elnézte, hogyan tűnnek el egyetlen nagy villanásban a régi amerikai Apache helikopterek, s hogyan zuhannak a földre. Csak évekkel később ébredt rá, hogy azokon a lesből megtámadott gépeken élő, gondolkodó, érző emberek ültek. Addig csak a harci siker örömét ismerte, valami olyan elemi dolgot, amit a civilizáció sem tudott kiölni az emberből. Soha azelőtt és soha azután nem volt ilyen büszke a japánságára.
De tudtán kívül magával hordozta azokat a halott amerikai pilótákat is. Ott várakoztak a lénye mélységeiben, miközben egyre halmozta a rangokat és a kitüntetéseket. Aztán váratlanul, megokolatlanul elkezdtek feltünedezni előtte a kísértetek. Almait nem a szerelmes sajnálkozás lengte át, mint az egészséges emberek álmait. De az igazi katonák sem álmodnak ilyesmiket. Csak a gyávák. Csatakopterei megint ott szálltak a reggeli égen, a hatalmas, kék afrikai égbolton. De most őrá vadásztak. Látta az amerikaiak arcát - túlságosan is közelről -, a gépeik ablaka mögött. Látta a halottak arcait. Röpdöstek körülötte, ingerelték, gúnyolták. Elnyújtották kínjait, amíg bele nem untak a játékba, és el nem döntötték, hogy végeznek vele, röhögés, bosszúszomjas üvöltözés közepette.
- Uram - szólította meg hirtelen Akiro, riasztó, katonás vakkantással. - Valami érdekeset találtam.
Noburu megrázta fejét, démonjai eltűntek. A szoba túlsó végébe ment, ahol szárnysegédje ült a parancsnoki munkaállomás mellett. Járásán nem látszott meg a skót whisky. Nem maradt más jele az italnak, csak az a szúrás a gyomrában. Öregszem - gondolta Noburu.
- Mi az?
- Nézze ezt a felvételt, uram. A szovjet ipartelep Omszk városa mellett.
Noburu szemügyre vette az éles kontúrú képet. Mint akárhány kortársa, ő is megtanulta, hogyan kell olvasni az adatgyűjtő műbolygók felvételeit. Üzemcsarnokok és raktárak sorait látta, az aktív hőforrások nagyon csekély mértékű tevékenységről árulkodtak. Minden avíttnak látszott, a hanyatlás emlékművének. Nem vett észre semmit, ami katonai szempontból fontos lett volna.
- Magyarázza meg - mondta Noburu. - Nem látok semmit.
- Úgy van - mondta Akiro. - Bizonyos értelemben épp erről van szó. - Éles szóbeli parancsára az ipari látkép elhalványult, majd újra megjelent a terminál ernyőjén. Noburunak feltűnt, hogy az új kép feliratán régebbi dátum szerepel. Ezen a korábban begyűjtött felvételen az épületek hidegek, használatlanok voltak.
- Ezt közvetlenül az offenzíva kezdete előtt vették föl - mondta Akiro. - Látja, uram? Semmi aktivitás. Az ipartelepet senki sem használta. Aztán tegnap, amikor csapataink megközelítették Nyugat-Szibéria határát, újra végigpásztáztuk a területet. - Újabb pattogós parancsot adott. Megjelent az előbbi kép. - És ezt találtuk. Egyszer csak hőforrások jelentek meg az omladozó épületekben. A termelés felújításának azonban semmi jele. Csak ezek a tompított hőforrások. Olyan gyengék, hogy alig tudtuk rögzíteni őket. Ez a kép nagyon fel van erősítve.
- Átvilágítottuk röntgennel a helyszínt? - kérdezte Noburu.
Akiro elmosolyodott. Újabb fürge parancs, és megjelent a telep röntgenképe.
Semmi sem látszott a régóta tétlen gépek, elhagyott termelési szalagok csontvázain kívül. Üresség.
Noburu felfogta, miről van szó. Valaki hallatlan munkával, fejlett álcázási eszközökkel rejti el azt, amit szétszórtak ezen a roppant területen.
Megértették egymás gondolatát Akiróval.
- Ha nem áll be ilyen kemény hideg, semmit sem vettünk volna észre - mondta Akiro. - És ami azt illeti, a képelemző is majdnem elsiklott fölötte.
- A hírszerzés szerint mekkora erő található itt?
- Természetesen nehéz megállapítani. Rendkívül jó az álcázási technikájuk - alighanem a legjobb szovjet felszerelést használják. A hírszerzés mindenesetre meg van győződve, hogy akár egy teljes páncélos hadosztályt is el lehet itt rejteni. Vagy még ennél is többet.
Noburu gondolatban áttekintette a térképet. Lehet, hogy ezt az erőt Omszk védelmére használják. De ha figyelembe veszi, mekkora erőfeszítéssel igyekeznek a szovjetek elrejteni, valószínűbb, hogy ellentámadásra készülnek, nyilván a petropavlovszki fronton.
- Nos - mondta Noburu -, még egy friss hadosztály sem számítana sokat. Ahhoz, hogy megszilárdítsák a Petropavlovszk környéki vonalaikat, legalább egy hadsereg kellene. És az ő elmaradott katonai technológiájukkal még egy teljes szovjet hadsereg sem tudná sokáig folytatni a mélységi támadást.
- Lehet, hogy elég volna lecsapni rájuk felvonulás közben - mondta Akiro.
Noburu intett a kezével. - Nem. Nincs értelme kockáztatni. Mikori az a kép?
- Ma éjszaka pásztáztuk végig a területet.
Noburu egy pillanatig gondolkozott, újra áttanulmányozta az emlékezetében őrzött katonai térkép részleteit. - Még ha rögtön elindulnak is, negyvennyolc órán belül semmiféle hatást nem tudnak gyakorolni az ütközet alakulására. Túl nagy a távolság. Utasítom Jamesimát, hogy holnap bombázza le őket. A mai menetrendet már nem érdemes fölforgatni. Holnap majd elintézzük azt, amit a szovjetek rejtegetnek azokban a gyárakban. - Még egy másodpercig a képernyőt bámulta. - Nagyon figyelemre méltó munka. Szinte tisztességtelen dolognak tűnik, hogy egy se jut el közülük a csatatérre.
- The weapons are no good - mondta Ali Tandzsani tábornok Noburunak angolul, mert ez volt a parancsnokok közös nyelve. - A fegyverek nem érnek semmit. Mindig eltörnek.
Noburu ránézett a férfira, s igyekezte leplezni a megvetését. Majd az irániról Seminre, az Iszlám Unió tábornokára siklott a pillantása, róla pedig Birjan tábornokra, aki régebben a közép-ázsiai Szovjet Honi Haderőknél szolgált, most pedig a Kazahsztáni Független Iszlám Köztársaság legmagasabb rangú katonája volt. Noburu szemében úgy festettek, mint valami rablóbanda. Végül a japán tábornok belenézett a másik „szerződéses alkalmazott”, Piet Kloete ezredes szemébe. Utóbbi felelt a dél-afrikai pilótákért, akik a legfejlettebb japán középhatótávú rendszerekkel repültek. Noburu a dél-afrikai számos nézetét osztotta, például azt a viszolygást, amit névleges elöljáróik logikátlan észjárása és hozzá nem értése keltett benne. Ámde Kloete mégiscsak zsoldos maradt, s ugyanazok voltak a korlátai, mint - más szinten - az országának.
- Kedves Tandzsani tábornok úr - kezdte Noburu, óvatosan megválogatva szavait -, ha valaki olyan bátran harcol, mint az ön emberei, hajlamos rá, hogy nagyon erélyes kézzel vegye igénybe a harci eszközöket. Az önök sikereinek a jóvoltából ezek a szárazföldi rendszerek nem egészen egy hónap alatt jóval több mint kétezer kilométert haladtak előre. Ilyen körülmények között rendkívül fontos az alapos karbantartás. Igen-igen nagy segítséget nyújtana, ha katonáik az előírt eljárásokat követnék.
Tandzsani nem engedett. - Az iszlám köztársaság katonáinak nem az a feladatuk, hogy holmi lakatosok módjára robotoljanak. A japánok dolga, hogy garantálják minden fegyverünk működését.
Noburu megkérdezte magában, hogyan tud majd Tokió dűlőre jutni az ilyen emberekkel a jövőben, amikor a Tandzsani-féléknek már nem lesz égető szükségük a japán katonai támogatásra. Egyre világosabban látta, mennyire megfontolatlan volt az a gőg, ami arra indította nemzetét, hogy a szovjeteket - az oroszokat - kikergesse Ázsia szívéből. A gazdaságilag kiéhezett szovjetek mint nyersanyagszállítók sokkal szorosabban függenének Tokiótól, mint ezek a félvadak, akikkel most fel akarják váltani őket.
Noburu ma különösen Tandzsanira volt bosszús, mert belső hírszerzői jelentették, hogy lezuhant az irániak egyik legújabb típusú parancsnoki repülőgépe. Tandzsani egy szót sem szólt a történtekről, és ebből Noburu tudta, hogy a magyarázatra váró baleset csakis az irániak hibájából következhetett be. Könnyen lehet, hogy az ellenség hírszerzői húznak hasznot az eseményből - bár a számítógépes rendszer, hál’istennek, tökéletesen hozzáférhetetlen. Az a tény, hogy a szovjetek megismerhetik az új gépegységeket, éppen eléggé felháborította Noburut, de a maga kárán tanulta meg, hogy sosem ajánlatos az irániakat közvetlenül szembesíteni a kudarcaikkal. Nem tehet mást, mint hogy vár, összeszedi minden önfegyelmét, míg egyszer el nem jön a nap, amikor Tandzsani hajlandó beismerni a veszteséget. Ha ugyan eljön.
- Biztosíthatom, Tandzsani tábornok úr, hogy összes karbantartónk ereje legjavát adja, hogy a rendszerek hibátlanul működjenek. Csakhogy elengedhetetlen , hogy a kezelők betartsák az alapvető szabályokat. Különben túl sok rendszer romlik el fölöslegesen, és a karbantartó egységünk túlterheltté válik. Amint azt már megbeszéltük.
Tandzsani cinikusan vigyorgott. - Hajapán ipara csak ennyire jut azzal a hatalmas erejével, talán tévedtünk, amikor belé vetettük bizalmunkat.
Noburu legszívesebben ráförmedt volna az iránira: ezek a rendszerek gyorsabban és messzebbre vitték a te analfabéta csürhédet, mint bármely más rendszer az emberiség történetében. Szétzúztátok a világ egyik legendás hadseregét. De ha százával robbannak le a járművek, mert senki nem törődik az olajszinttel vagy a porszűrők kicserélésével, akkor ne várjátok, hogy a végtelenségig parádézhattok bennük. Már csillagászati összegekre rúg az a kár, amit a kezelők hozzá nem értése vagy trehánysága okozott.
- Nekünk - mondta fegyelmezett hangon Noburu - együtt kell dolgoznunk. Együtt kell működnünk mindenben. A háttérdepókban már nincs elég rendszer, hogy azonnal pótoljuk a fölöslegesen kiesetteket. Tudomásom szerint e pillanatban több tank várakozik Karagandában és Atbaszárban, a front mögötti javítóműhelyekben, mint ahány az arcvonalban harcol.
- A maguk karbantartási rendszere nagyon lassú - mondta Tandzsani.
- A mi karbantartási rendszerünk - felelte Noburu - túl van terhelve. Ha az önök kezelői megelőznék a könnyen elkerülhető karbantartási problémákat, alighanem úgy találnák, hogy a rendszerünk nagyon gyors és eredményes.
- Az a probléma - mondta Tandzsani -, hogy a tankok nem érnek semmit. Másodosztályú árut adtak el nekünk.
- Tandzsani tábornok úr - próbált mosolyogni, a barátságos hanghoz visszatérni Noburu -, ne feledje a sikereiket. Valahányszor a harckocsijainkat bevetették a szovjetek ellen, egyetlen fontosabb csatározást sem veszítettek el. Gondolja meg, hogy a javítás alatt álló tankok közül hány sérült meg harcban. Talán húsz közül egy.
- A mi sikereinket - mondta Tandzsani - Isten akarta. Minden Isten akaratából történik.
- Isten akaratából - helyeselt Semin tábornok, mert a robbanó erejű szavak fölrezzentették ábrándozásából. Birjan, a volt szovjet tiszt kényelmetlenül mocorgott a székén, s valami jóváhagyás-félét dünnyögött. Noburu tudta, hogy Birjan elég jó kiképzést kapott régi gazdáitól, s így pontosan értette, hogy a a silány karbantartásban nem feltétlenül az isteni akarat tükröződik. Birjan lázadó egységei legalább annyit bajlódtak a szovjetektől örökölt kivénhedt rendszerekkel, mint amennyi gondjuk a saját hozzá nem értésükből származott - bár utóbbi sem volt csekély.
Talán - gondolta kesernyésen Noburu -, Allahot rá lehetne venni, hogy végezzen egy kis megelőző karbantartást, vagy végezze el éjszakai műszakban a javításokat.
- Ez... nagyon fontos kérdés - mondta óvatosan Birjan tábornok, de így is meglepte Noburut. - Fenn kell tartani Irán nagyszerű csapatainak harci erejét. Az én katonáim egymagukban nem tudják végrehajtani az előttünk álló feladatot.
Noburu sajnálta ezt az embert, aki igazából nem is sejtette, milyen sorsot szántak a lázadó erőknek. Tudta, hogy a most megvitatott gondok ellenére az irániak sokkal inkább hozzájárulhatnak a harcok sikeréhez - akár az Iszlám Unió csapatai a délnyugati fronton. Született azonban egy titkos megállapodás, hogy a lázadókat a lehető legnagyobb számban áldozzák föl most, a győzelem küszöbén. Létfontosságú, hogy a felszabadított területek nacionalista mozgalmai mellett ne álljon komolyabb katonai erő. Ezt a nagyon költséges háborút nem azért vívták, hogy tápot adjanak a kazah vagy a türkmén nacionalisták bódult vágyainak.
- Isten gondunkat viseli - jelentette ki Semin tábornok. Hangsúlya azt jelezte, hogy esetleg most is közvetítő szerepet vállal. - De én azt hiszem, kötelességünk, hogy segítsünk japán barátainknak, amikor azt mondják, szükségük van ránk. Hiszen ők is segítettek nekünk. Nem ilyenkor kell a barátok közti nézeteltérésekre vesztegetni az időt. Bizony, barátom - fordult Tandzsanihoz -, segíteni fogunk a japánoknak. Meg kell fontolnunk mindazt, amit ebben a karbantartási ügyben kérnek tőlünk.
Tandzsani érzékelte, hogy kisebbségben maradt. Noburu azonban tudta jól, hogy ezeket nem lehet kiszámítani. Semin néha veszett dühvel állt ki Tandzsani mellett. És bár szóban engedményt tett a japánoknak, Noburu gyanította, hogy ettől még nem lesz jobb a karbantartás. Semin iszlám uniós csapatai csupán egy árnyalattal voltak jobbak az irániaknál. Elképesztő, hogy ennyi minden sikerült nekik, hogy idáig jutottak. Mindez - gondolta Noburu - hazájának technikai fejlettségét dicséri. A hadi rendszereket könnyű működtetni és könnyű karbantartani. Már-már pimasz nemtörődömség kellett hozzá, hogy tönkretegyék őket.
Most azonban kevesebb a tartalék, mint bármikor a háború folyamán. Még szerencse, hogy a szovjetek annyira szervezetlenek, annyira csüggedtek. Noburunak ismét eszébe jutott, mennyi a fölösleges tárgyi veszteség.
Ebben a pillanatban a fronton működő minden harci rendszerre öt olyan jut, amely javításra vár. Még a legügyesebben kiagyalt, fejlett technológiájú rendszerek sem lehetnek annyira egyszerűek, mint az íj és nyíl.
Noburu gondolatai visszasodródtak az ellencsapást mérő szovjet egység - lehetséges - képére, az Omszk melletti ipartelepre. Igazából elhanyagolható apróság ez a nagyobb összefüggések között. Az iráni és a lázadó csapatok kimerültek és elnyűttek, és egy szervezett, ellentámadásra képes erő hirtelen bevetése legalábbis helyi pánikot okozhat. Noburu eldöntötte, hogy nem bízza a munkát Jamesimára meg az iráni pilótáira. Most Kloete emberei repüljenek. Nem ilyenkor kell kockáztatni. És a dél-afrikaiak hadd szolgálják meg a zsoldjukat.
Egy tisztiszolga frissen forrázott teát meg egy tányér kekszet szolgált föl. Noburu szívesebben ivott volna még egy whiskyt, de illemtudón elvette a kötelező gyűszűnyi teát. Nézte, ahogy Tandzsani egyik kockacukrot a másik után dobja a narancsszínű folyadékba.
- Most pedig - acélozta meg magát Noburu a közelgő vihar előtt - egy másik témát szeretnék megbeszélni önökkel. Mint barát a baráttal. - A munkaállomás felé pillantott, ahol szárnysegédje ellenőrizte az információáradatot, átmenetileg kiiktatva mindent, ami nem a vendégek szemének való. Tudta, hogy Akiro helyteleníteni fogja témaváltását. Talán jelenti is a vezérkarnak. A személyes hűség már nem az, ami egykor volt. De Noburu elszánta magát, hogy nem hátrál. - Itt van ez az ügy, vegyi fegyverek alkalmazása tömeges célok ellen... főleg nem katonai személyek ellen... tudom, hogy már beszéltem erről. - Tandzsanira nézett. - De a harctéri helyzet egyre kedvezőbben alakul a számunkra, s bizonyos vagyok abban, hogy az efféle támadásokat már semmi nem indokolja. Egy lépésre vagyunk a győzelemtől. Nem hinném, hogy ügyünket előreviszik az olyan támadások, amik csak ellenünk fordítják a világ közvéleményét.
Noburu észrevette, hogy Akiro már nem babrál a számítógéppel. Szárnysegédje csupa fül volt, és tudta jól, hogy parancsnoka megszegi a Tokióból jött utasítást.
Noburu megkönnyebbülésére Tandzsanin nem látszott semmiféle izgalom. Egy pillanatig szinte tökéletes volt a csend, csak a fém csilingelt az üvegen. Aztán Tandzsani fáradt hangon megszólalt:
- A világ közvéleménye? Mit érdekel bennünket a világ közvéleménye? Főleg mert nagyjából most is a nyugati világ véleményéről beszélünk, vagy nincs igazam? - Lerakta teáspoharát, előkészült a hosszabb szónoklatra. - Az én országom több mint negyven éve a pofájába röhög a világ közvéleményének, és ma mi vagyunk a győztesek. Közvélemény? Mit számít az? Por a szélben. Az amerikai ördög tehetetlen. Ketrecbe zárt Sátán. - Langyos jókedvvel nevetett, mint aki egy jó viccet túl sokszor hallott már. - Az európaiakat pedig csak a saját jólétük érdekli. Lehet, hogy sírva fakadnak, de akkor is sorban állnak majd az olajunkért. - Tandzsani tekintete megállapodott Noburu szép szabású egyenruháján. - Ők a mi szabóink, ők a mi cukrászaink. Erre jók. A szovjetek meg... azok már képtelenek hatásosan visszaütni. Még ha volnának is veszélyes fegyvereik, akkor sem támadnák meg a mi otthoni városainkat - túlságosan félnek, nehogy az ő nagyvárosaikat találjuk célba venni. Züllött, gyáva fajzat, megérdemli, hogy elpusztítsák. Nagy az isten, és kardélre hányja a hitetleneket. Félelmet ültet a szívükbe.
- De feltétlenül le kell csapni a menekültoszlopokra?
- Japánnak ez semmibe sem kerül - vágta rá Tandzsani gőgösen. - Ezek a mi fegyvereink. És, tudja, megbízhatóbbak a maguk gépeinél.
- De az ilyen lépések - mondta Noburu - csupán arra késztetik az ellenséget, hogy ugyancsak vegyi fegyverekkel válaszoljon. Az önök csapatai fölöslegesen sok áldozatot szedtek.
- Nagy az isten - mondta Tandzsani. - Irán katonái örülnek a lehetőségnek, hogy mártírhalált halhatnak.
Birjan, a lázadók parancsnoka hirtelen előrehajolt. Erőszakos, visszafojthatatlan dühről tanúskodó mozdulat volt. Feldöntötte a teáspoharát, de keze nem indult el, hogy felállítsa.
- Az oroszokat és testvéreiket el kell pusztítani - mondta. - Démonok egytől egyig, a legrosszabb fajta hitetlenek. Az én népem több mint száz évig élt az oroszok igájában. Ismerjük mi jól az oroszt. Állat az. Kutya. És meg kell verni, mint egy kutyát, agyon kell ütni, mint a veszett kutyát. Nemcsak a férfiakat, hanem a nőiket meg a kölykeiket is - ők a világon a legnagyobb gonoszság forrásai. Dögvészként lepik el a föld színét. Nincs szenvedés, amit ne érdemelnének meg.
Noburu egy pillantást vetett Seminre, de azonnal látta, hogy ezúttal nem kap tőle segítséget. Semin túlélt már katonai és politikai küzdelmeket, és okosan választotta meg, kivel verekedjék. Bagdadban született, és első leckéit hadnagyként kapta még 1990-ben, amikor egy harckocsizó szakaszt vezetett Kuvait ellen.
Birjan indulata megdöbbentette Noburut. Még most sem akarta elhinni, hogy a kazah tábornok pár éve még olyan emberek mellett szolgált, akiket ma meg akar semmisíteni, hogy azok között a nők és gyerekek között élt, akiket ma le akar mészárolni.
És ránk mikor kerül sor? - kérdezte magában Noburu.
Tandzsani mosolygott, szemlátomást úgy érezte, felülkerekedett a japánon.
Nem - summázta Noburu -, ezeknek én is csak egy közönséges hitetlen vagyok. Nem is tartanak egészen embernek. Csak éppen átmenetileg szükségük van rám. Hogy a csudába engedhettük meg magunknak, hogy ilyen alakokkal kössünk szerződést?
- Testvérem - mondta Tandzsani Noburunak -, az igazhitűeket meglepi, hogy a hitetlenek mellé állsz. Kiváltképp azzal, hogy nem vagy hajlandó bevetni mellettünk az összes fegyveredet.
Noburu nem tudta, mennyire árulja el arca a meglepetését. Remélte, hogy a katonás fegyelemben töltött évek most a hasznára váltak.
Vajon Tandzsani csak blöfföl? Vagy mégis tudja?
- Tandzsani tábornok úr... - mondta Noburu - ...Japán kormánya minden támogatást megad önöknek az érvényes egyezmények értelmében. Megkaptak minden olyan segítséget, amikről a megállapodásokban szó volt.
- A barátok azonban - mondta Tandzsani - nem titkolják el gazdagságukat igazi barátaik elől.
- Nem értem, miről beszél - hazudta Noburu.
Tandzsani tűnődve, a japán erejét méricskélve dőlt hátra. Aztán felvonta egyik szemöldökét, mintha szórakoztatná, merre kalandoznak a gondolatai. - talán... ha minden japán fegyver az igaz ügyet támogatná... talán akkor nem kellene bevetnünk ezeket a vegyi fegyvereket, amik olyannyira háborgatják a lelkedet.
Nem! - gondolta Noburu. - Akkor inkább a mérges gázok.
- Hiszen barátok vagyunk - folytatta. - Mondja el részletesen, mi aggasztja. Pontosan miféle fegyverekről beszél? Talán én is tájékozatlan vagyok.
Tandzsani mereven a szemébe nézett. - És mi van a buharai támaszponton? Mi az a nagy titok? Miért nem bíztok az én embereimben, miért nem vigyázhatnak ők a japán barátainkra?
Nem tudja - lélegzett fel magában Noburu. - Csak találgat. Valamit megszimatolt. De a részleteket nem ismeri.
- A buharai támaszpont - mondta önbizalmát visszanyerve Noburu - egy nagyon fejlett technikai ellátóbázis. Emlékszik talán a megállapodásunk részleteire. Vannak olyan elektronikus eszközök... ipari titkok... amiket nagy költségek árán fejlesztett ki a japán nép. A világ ma mohón vágyik a fogyatkozó olajkészletekre. Iránnak nincsenek ilyen gondjai. Önök nagyon gazdagok. Isten kegyelméből. Japán számára azonban a technika az „olaj”, ez a mi egyetlen kincsünk. A buharai támaszponton csakis elektronika van, semmi más... azzal a céllal, hogy szükség esetén felhasználjuk az önök érdekében. - Ez az utolsó félmondat igaz volt, mondta magában Noburu. Ha napvilágra kerül az egész történet, akkor sem mondható, hogy hazudott volna. Buharában valóban nincs semmi elektronikán kívül. A Csecsemő igazából nem más, mint egy csomó összekapcsolt áramkör.
Noburu fölmérte a többieket. Tandzsani kijátszotta a kártyáját - Semin és Birjan semmit nem gyanít a dologról. Ám percek alatt nagyon kíváncsiak lettek.
Noburu elképzelni sem tudott magának rosszabb szövetségeseket. Mit várhat tőlük Japán a gondokon, a fenyegetőzésen, a panaszkodáson, az örökös elégedetlenkedésen kívül? Csak nem lépett Japán ebben is az Egyesült Államok helyére?
- Kedves Tandzsani tábornok úr - mondta Noburu -, hadd hívjam meg egy buharai látogatásra. Örömmel látjuk, mindent áttanulmányozhat. Majd meglátja, hogy Buharában semmi sincs helikoptereken és karbantartó műhelyeken - meg elektronikán kívül. Jamesima tábornok azonnal megszervezheti a látogatást.
Most Tandzsanin volt a meglepődés sora. Noburu tudta, hogy az iráni végigsétálhat a támaszponton, akár még egy helikopter műszerfala mögé is beülhet, akkor se tudná, mi mire való.
- Esetleg máskor... - mondta Tandzsani. - Ha több időm lesz. Igen. Pompás ötlet, nyilván. De Buhara messze van a fronttól. És a parancsnoknak a katonái mellett van a helye.
Noburu tudta, hogy Tandzsani nem fog egyenesen visszatérni a frontra a bakui egyesített főhadiszállásról. Előbb megáll Meszhedben, ahol az éjszakát egy nővel tölti, aki határozottan nem mondható a feleségének. A háború pedig nélküle folyik tovább.
- Úgy van - mondta Semin, és fölállt -, valamennyiünknek a katonáink mellett van a helye. - Mosolygott. - Még akkor is, ha azokon a remek helikoptereken utazunk, amiket japán barátaink bocsátottak a rendelkezésünkre.
Noburu is fölállt, és szertartásosan meghajolt a másik három férfi előtt. Tandzsani nagy hűhóval ölelte és csókolta meg a feszes, elegáns japánt, össze is gyűrte az egyenruháját. Semin félig jelképes ölelése inkább tekintetbe vette Noburu nemzetének szokásait, a lázadó Birjan pedig nyugati módra kezet nyújtott.
Különös világ ez - gondolta Noburu.
A búcsú formaságai közepette Noburu megemlítette a mindeddig némán fülelő Kloete-nak, hogy a dél-afrikai pilótákat hamarosan bevetik, álljanak készenlétben. A magas, szőke zsoldos szófukarul, de udvariasan vette tudomásul az utasítást.
Egyikükben sem bízhatok meg - gondolta Noburu.
Aztán elmentek. Akiro nem mozdult azonnal, hogy feljebbvalóját ellássa a legújabb hírekkel, mert érzékelte, hogy Noburunak egy lélegzetvételnyi időre van szüksége a tanácskozás megpróbáltatásai után.
Noburu töltött volna magának még egy adag whiskyt, de aztán letette az üveget. Hol a határ? Még az ilyen mértéktartó ivás is férfiatlannak látszott ebben a helyzetben. Ennél ő mégiscsak erősebb.
Megbüntette magát: nem engedélyezte magának ezt a fajta vigaszt. Legalábbis most nem. De a tanácskozás, mint mindig, most is kimerítette. Mintha elvetemült, bűnöző gyerekekből álló sereggel próbálna hadat viselni.
Noburu hálás volt az újonnan beállt csöndért. Szárnysegédjének tekintetét magán érezve átszelte a tágas szobát - hunyorognia kellett az erős napfény miatt. Nemrég még egy magas rangú szovjet tiszt lakosztálya volt ez. A szovjet rendteremtő erők azonban már kivonultak Azerbajdzsánból. Csak elszórt gerillatevékenység folyt még Örményországban és Grúziában, miközben a lázadók és az Iszlám Unió csapatai északon egészen a kalmük sztyeppékig nyomultak előre. A szovjeteket kiverték Tadzsikisztánból, Kirgizisztánból, Üzbegisztánból és Türkmenisztánból is. A roppant kiterjedésű Kazahsztánból is szinte teljesen kiűzték őket. A szovjetek minden fronton menekülnek. Noburu eltűnődött: ha van egyvalami, amit a szovjetek nagyon bánnak ezen a ponton, az nem más, mint túlságosan is sikeres kereszteshadjáratuk a nukleáris fegyverek betiltásáért. Esztelen módra túlbecsülték erejüket, azt hitték, az eurázsiai kontinensen hagyományos fegyverekkel is meg tudják őrizni hegemóniájukat. És most darabokra tépik őket.
Megvan a technológiájuk, persze, hogy újra megépítsék a nukleáris fegyvereket. Csakhogy kifutottak az időből. Másra nincs módjuk - gondolta Noburu gúnyosan -, mint hogy a segélykérő vonalon hívják szegény amerikaiakat.
Márpedig hiába teszik. Még akkor is, ha Japán ilyen alakokat választott szövetségeseinek. Minden nagyszerűen fog végződni. Ez csakugyan Japán nagy napja.
A túlméretezett ablakon át látta a domboldal ritkás házcsoportjait, Baku sűrű kőrengetegét meg az aranyló kék tengert. Messze kerültem otthonról - gondolta. Bár ősz volt már, a délies napsütés olyasfajta melegséggel árasztotta el a vidéket, amit az öregemberek szívesen éreznek gémberedett hátukon. Nappali ájultságban hevert a város. Szemgyönyörködtető, békés vidékre nyílt kilátás - nemrég itt mészárolták le a tébolyult azeriek az összes nem muzulmán szovjet lakost.
Hogyan lehettek az oroszok ilyen sokáig ennyire vakok? Vagy csupán csökönyösek voltak? Felismerték az elkerülhetetlen végzetet, és megpróbáltak nem gondolni rá, átaludni a veszélyt hanyatlásuk hosszú évtizedeiben?
Lidérces álom lehetett. Fölébredtek, s ott állt a testvérük, késsel a kezében.
- Mondja, Akiro - szólalt meg hirtelen Noburu, hátat fordítva a zöld és fehér, barna, kék és arany panorámának -, maga szerint mit jelent ez a kapcsolatfelvétel a szovjetek és az amerikaiak között? - Tokió hangját akarta hallani, a saját népe hangját, amely ismét egyszer mindent megmagyaráz neki.
A szárnysegéd egy hangos paranccsal megállította az adatok áramlását a monitoron. - Az amerikaiak? - mondta meglepetten. Nyilván másfelé jártak a gondolatai.
- Igen, az amerikaiak - mondta Noburu. - Mi lehet az, amit fölajánlottak a szovjeteknek?
- Az együttérzésüket? - mondta feszes mosollyal Akiro, mint aki ezzel letudta a kérdést. - Az amerikaiak már feladták a játszmát. Nem akarnak mást, csak hogy békén hagyjuk őket a csődbe ment féltekéjükön. És itt-ott még eladhassák a harmadosztályú áruikat. Azoknak, akiknek nem telik a mi gyártmányainkra.
- Az amerikaiak köztudomásúlag nagyon keményen dolgoznak, hogy katonailag fölzárkózzanak hozzánk. És nagyon jó a stratégiai védelmi rendszerük.
- Sohasem fognak utolérni - mondta Akiro megfellebbezhetetlen, már- már goromba hangsúllyal. - És faji tekintetben is elzüllöttek. Az amerikaiak közönséges korcs kutyák.
Noburu elmosolyodott, mert szárnysegédje szájából egyszerre hallotta a vezérkar és a tokiói átlagember szavait. - De Akiro... a korcs kutyák néha nagyon értelmesek és erősek.
- Amerika a világ szemétdombja - felelte a fiatal tiszt. Fél tucat bestsellerben olvashatta ugyanezt. - A kisebbségei lerántják a sárba. A pestis éveiben még a saját nagyvárosaikba is ki kellett vezényelniük a hadseregüket. És a katonák épp csak megbirkóztak a feladattal. Akárhogyan igyekeznek „felzárkózni”, még Latin-Amerikában sem teljesen urai a helyzetnek. Mexikóban még húsz-harminc évig le lesznek kötve. Az amerikaiaknak befellegzett. - Akiro arca megkeményedett: ilyenek a harcosok a klasszikus japán metszeteken. - Arra talán jut erejük, hogy befogadjanak egypár szovjet menekültet, ahogy az izraelieket is befogadták.
Noburu, az önfegyelméről híres katonaember átszelte a szobát, és megszegte a magának tett fogadalmat. Whiskyt töltött magának, nem méricskélte, mennyit.
- Csak úgy eszembe jut - mondta halkan -, hogy Japán egyszer már alábecsülte Amerikát.