november 3.
Rántotta. Sápadt, túlsütött, pincértálcán felejtett rántotta - nem éppen a legjobb, amivel Ryder találkozott életében. Miután bőségesen megszórta sóval és borssal, só- és borsízű lett, semmi több. Ha még tovább gyötörte jó néhány loccsantásnyi louisianai csípős mártással, amit Ryder egyik tiszthelyettestársa a világ minden pontjára magával cipelt, akkor már kezdte megközelíteni annak a szárított fortelemnek az ízét, amit hadgyakorlatokon szokás reggelire adni. Az adag kicsi volt, rugalmas állagú. Ryder saját kezűleg emelt ki egy rövid fekete hajszálat egy margarinszínű csomóból. A legjobb akarattal is csak tökéletlennek volt mondható ez a tojás. De Ryder hálás volt érte, ahogy hálás volt a nőért is.
Sohasem lehetett kiszámítani, pontosan milyen reggelit szolgálnak fel az agyonkopott moszkvai hotelben. A Tízes Lovasság mogorván várakozó, civil ruhás éttermi különítménye azt kapta, ami az adott napon kapható volt Oroszhon fővárosában. Mindig volt kenyér - igaz, olykor száraz -, vagy fáradt tejszíntől csöpögő sütemény. Néha egy-egy darab sajt is felbukkant, sőt, olykor néhány gondosan kimért sonkaszelet is. Ama napokon, amikor a rendszer lusta volt takargatni hiányosságait, a pincérek alaktalan, névtelen, hányásszagú kompozíciókat szolgáltak fel, s kevés amerikai volt eléggé bátor vagy éhes, hogy ezeket megegye. Az egyik nap zselatinnal leöntött, papírízű és -szárazságú haldarabok várták lesben a korán kelőket - a pincérek szokatlanul lelkesen magyarázgatták, hogy ez a hal ritka finomság. Egyvalami szólt csupán a reggeli mentségére: a tűzforró, szürke kávé, amiből látszatra sohasem fogyott ki az étterem.
S most, ahogy ezt az ajándékot fogyasztotta, ezt az égből hullott rántottát, amely épp csak leheletnyi nyomát viselte az orosz vidéknek, Ryder úgy érezte, élete felgyorsult, belépett a friss lehetőségek birodalmába, mintha a karácsony is váratlan sietséggel megérkezett volna ezzel a szikkadt koleszterinkupaccal együtt.
Optimizmusának kivirulásáért persze a nő volt felelős. A tojás csak kegyelemteli válasz volt arra a nagyon is testi éhségre, amit a Váljával töltött éjszaka ébresztett benne. Nem is emlékezett, mikor volt utoljára ennyire éhes. Bár keveset tudott aludni, mindent vidáman s fürgén csinált, akár a kissé avas vajat kente a kenyerére, akár a nyelvégető kávét itta, akár a jövőn gondolkozott.
Újra találkozni fog a nővel. A verejtékszagú reggelben Válja riasztotta föl: kiugrott az ágyból, és valamit hadart oroszul. Ryder végre elérte az álom erődjének vaskos falait, és első éber pillanataiban valami őrületfélét sejtett a levegőben. A lány szitokszavakat szórt a sötétbe, míg a szobában botladozott. Ryder egy darab ólomnak érezte agyát a homloka mögött, Felgyújtotta a lámpát az éjjeliszekrényen, és azt látta, hogy Válja a fején át húzza magára a kombinéját, és közben bele-beleakad - mintha egy fehér selyemállat támadta volna meg. Emlékezetében megrögzült ez a pillanat - a még látható mellek, amint a sovány mellkason csúcsosodnak, a lapos fehér has, a szőrbozót, akár egy rugalmas rézhuzal-csomó. Máz foltjai a combja tövén. Aztán a fehérnemű lejjebb siklott, mint egy függöny, és az okos állat szemügyre vette a tájat.
- I’m late - mondta angolul. El fogok késni.
- Tessék?
- El fogok késni. Szörnyű. Menni kell.
- Micsoda? Hova kell menni? Mi a baj?
Egyetlen, megszakítatlan mozgássorral fölkapta a harisnyáját, megfordult, lezöttyent az ágy szélére, majd hátrahajolt, és válla fölött megcsókolta a férfit. Gyors, hangos, kisgyerekes csók volt. Lehajolt, és elkezdte lábujjaira dolgozni a harisnyanadrágot.
- De már mondtam neked. Tanár vagyok. Az osztályba kell mennem.
- Válja - próbálgatta Ryder a nevet a világosságban -, Válja... - keze elindult a nő felé, s már érezte is a szerény kis mellet a tenyerében.
A lány félig türelmetlen, félig szexízű nyögéssel válaszolt. - De meg kell értened - mondta, s míg beszélt, könyörtelenül öltözött tovább -, hogy akkor is menni kell, ha maradni akarok. A gyerekek miatt.
A férfi keze lejjebb csúszott a mellről, amit az éjjel szinte sebesre csókolt, megtapintotta a nő törékenységét a vékony anyagon át.
- Válja... Örülök annak, ami az éjszaka történt.
A nő értetlenül nézett rá. Harisnyanadrágja elakadt a térde alatt.
- Szóval - folytatta Ryder örülök, hogy itt maradtál. Hogy itt maradtál velem.
- Ó, igen - mondta a nő. - Minden nagyon szép. - És felugrott, hogy karcsú combjaira húzza a harisnyát. Bugyija megemelkedett, és a férfi szörnyen vágyott rá, hogy lerántsa magához a nőt, és egy kicsit még följebb húzza a műselymet, és újból beléhatoljon, minden cécó nélkül. Azt érezte, hogy még vadabbul akarja ezt a nőt, mint bármikor az éjszaka folyamán, amikor csak maga felé kellett fordítania, s gyorsan figyelmeztetnie a kezével.
- Találkozhatunk még? - kérdezte óvatosan. - Ma este is velem vacsorázol?
A nő úgy nézett rá, mintha tökéletesen váratlan dolgot mondott volna. Majd elmosolyodott:
- Ma este? Azt akarod, hogy újra együtt vacsorázzunk?
- Igen. Ha nem tervezel mást.
- Nem, dehogy. Nem, azt hiszem, ez nagyon jó gondolat... Jeff. - Azzal Visszaugrott az ágyra, csókolta a férfit, előbb a reggeltől zsibbadt száját, aztán a lapos izmot a válla és a mellkasa között. - Olyan csodálatos vagy - mondta sietve. - Azt hittem, nem akarsz velem találkozni többé.
És mielőtt Ryder elkaphatta volna, mielőtt a férfi teste rábeszélhette volna, hogy váljon még a távozással, Válja újra kisiklott a kezéből, s belelépett a vörös ruhájába. Ryder nem sokat tudott az orosz iskolák szokásairól, de azt lefogadta volna, hogy Válja előbb hazamegy, és átöltözik, sem minthogy ezzel a különleges öltözékkel hívja ki maga ellen a rendszert.
- Ma este - mondta a nő vidáman. - És hány órakor?
Ryder agyába visszatódult a munka összes gondja. Rengeteg dolguk lesz. Miután áttörték a japán komputerrendszer védővonalait. Ő lesz a felderítőmunka központi figurája. Iszonyúan szorít az idő.
- Jó lesz nyolc körül? - mondta, megpróbálván egyeztetni a vágyat a kötelességgel. Ahogy ott állt a lány elmenőben, olyan oltalmazni valóan szépnek látta, mint életében még egy nőt se. A tegnapi festék nyomaival az arcán, meg a fésületlen hajával. - De ha nem vagyok ott pontban nyolckor, váljál meg. Kérlek. Lehet, hogy elkésem. Üzleti ügyek miatt.
- Ó, persze - mondta a nő félig-meddig énekhangon. - Megvárlak. Egymással fogunk vacsorázni. És beszélgetünk.
- Igen - mondta Ryder. - Sok mindenről kell beszélgetnünk.
És azzal eltűnt. Nyomában egy könnyedén hátradobott csók és a rosszul fölszerelt ajtó csapódása. Léptei belehalkultak a folyosó hajnali félhomályába.
Ryderbe hirtelen félelem hasított zuhanyozás közben. Törülközőbe tekerte magát, és visszasietett a szobába. Idegesen matatott a pénztárcájában, sorra vette egyéb értéktárgyait.
Órája és vállszíjas komputere a helyén. Pénze nem hiányzik. Hitelkártyái szép rendben sorakoznak a tárca redői között.
Megállt az éjjeliszekrény mellett, csöpögött róla a víz, szégyellte magát, amiért gyanakodott Váljára. Aztán a nő emlékétől annyira felizgult, hogy csak nagy nehezen tudott beleférni az alsónadrágjába.
Irdatlan üresség volt a hasában, amikor lement reggelizni, minden egyes barna kenyérszeletet megevett volna, amit az asztalára tettek. És tessék, csodák csodája, a pincér elébe tette a rántottát.
Dicker Sienkiewicz ült vele szemben, a lovassági tiszthelyettesek nagy- papája. Amikor idegen hadseregek csatáira terelődött a szó, Dicker minden számítógépet kenterben vert. És elképesztően jó kapcsolatai voltak. Úgy látszott, személyes ismerőse minden egyes veterán, aki átvészelte azt a kilencvenes évekbeli sorozatos csapatleépítést, ami kizsigerelte az amerikai hadsereget. Ráadásul - legalábbis Ryder szemében - még jó ember is volt. Kopasz és előírásosan goromba, mindig leült egy-két sörre a többi tiszthelyettessel a bárban, de aztán egyedül visszament a szobájába, és folytatta a napi munkáját. Ryder rokon léleknek érezte, bár sokévnyi korkülönbség volt köztük. Megbízott az öregben.
Amikor a pincérek hallótávolságon kívül kerültek, Dicker áthajolt az asztal fölött Ryderhez.
- Hallottad, Jeff, mi újság?
Ryder ránézett az asztalnál ülő másik két katonára, és nemet intett a fejével. Újabb darab rántottát vett a villájára.
Dicker még közelebb hajolt, úgy suttogta: - Az éjjel elindult a támadás. Van egy jó forrásom, azt mondja, hogy a Hetesek tarolnak. - A veterán elmosolyodott, alig észrevehetően, de büszkén. Az ő hadserege ismét harcba szállt, és teljesíti a kötelességét.
- Hát ez remek - mondta Ryder, és nyúlt a kenyérért.
Dicker bólintott. - Tudod, van egy régi haverom lenn a Heteseknél. Magának az öregnek, Taylor ezredesnek a pilótája. Krebs. A Füles. Csak tudnám, mit csinálhat most.
Az egyik tiszthelyettes, aki idősebb volt Rydernél, de fiatalabb a kopasz veteránnál, közbeszólt: - Najgen, ismerem én ezt a Krebset. Szikkadt, elhasznált fazon. Olyan, mint te vagy, Dicker.
Az öreg katona tar feje bíborvörösre vált. Szívesen hergelték a többiek, mert mindig bekapta a horgot.
- Krebs főtörzs - mondta feldühödve - megrágna téged, aztán kiköpne. Emlékszem, amikor egyszer Afrikában...
Kínzójának arcára mímelt kíváncsiság ült ki: - Mi a fenét kerestél te Afrikában, Dicker? Csak nem ott akartál nyaralni?
Az öreg tiszthelyettes, válaszul az ingerkedésre, hosszasan kezdte ismertetni életpályájának eredményeit. Ryder udvariasan, bár türelmetlenül kivárta, míg szóhoz nem jut, aztán gyorsan megkérdezte:
- Mondd, Dicker, megeszed azt a tojást?
- Ne baszd meg - mondta Ryder harmadik asztaltársa, fölnézvén reggelijének romjaiból.
Ryder a jelzett irányba pillantott. Williams ezredes, a Hetes Lovasság parancsnoka lépett be az étterembe. Megbízatásuk óta Ryder most először látta az ezredest, aki minden idejét a terepen töltötte, ott irányította elektronikai századainak tevékenységét. Szemlátomást valami fontos dolog történt, mert Williams elnyűtt terepszínű uniformisban és rövid, bélelt kabátban vonult be a helyiségbe. Lépteit nyomán sáros csizmatalpnyomok sorjáztak. Látszott rajta a türelmetlenség.
Manzetti őrnagy, a holdban elszállásolt osztag rangidős tisztje fölpattant asztalától, s szalvétáját a földre ejtve sietett az ezredparancsnok elé. Rágcsálva-nyeldekelve manőverezett az asztalok között. Az őrnagy régi bútor volt abból az időből, amikor Williams még nem kapta meg a parancsot, hogy takarítsa el a hasznavehetetlen embereket, és Manzetti sietsége a rémült állatok mozdulatait juttatta Ryder eszébe.
A két tiszt majdnem egymásnak ütközött. Williams ezredes csípőre tett kézzel állt, Manzetti pedig hevesen gesztikulálva szabadkozott. Nem lehetett hallani, miről vitatkoznak, de a helyzet nem sok jót ígért.
- Kíváncsi volnék, miről van szó - mondta Ryder az asztaltársainak. Szájához emelte az utolsó falat rántottát, s közben megérezte a nő illatát a kezén - pedig lezuhanyozott.
Ma este - ígérte meg magának.
A tiszthelyettesek egyöntetű rémülettel figyelték, amint Manzetti az ő asztaluk felé mutat. Williams ezredes egy pillanatnyi késlekedés nélkül elindult feléjük, faképnél hagyva a kétségbeesett arcú alezredest. Williams haragosnak látszott.
- A kurva életbe - dünnyögte Dicker.
Ryder agyában megszólalt a vészcsengő, s a tojásételt egyszer csak nehéznek érezte a gyomrában.
- Nem lehet jó hír - mondta a Dickert heccelő tiszthelyettes. Mindketten gondosan igyekeztek nem észrevenni a közeledő ezredest, nagy látványosan beletemetkeztek a reggelijükbe.
Ám Ryder már tudta, hogy az ezredest valamiért ő érdekli. A japán számítógéprendszer feltörése túlságosan nagy siker, nem hagyhatják kihasználatlanul. Minthogy munkája szigorúan titkos volt, még asztaltársai sem sejthették, mi történt az előző napon. Rydernek azonban nem volt kétsége afelől, hogy Williams ezredes már megemésztette az információt.
Az ezredes megállt az asztaluknál. Fölébük tornyosult. Minden lövöldözést túlélt a zairei beavatkozás óta, amiben csak részt vett az Egyesült Államok. Hírhedt volt fanatizmusáról s arról, hogy nem tűri a félmegoldásokat. Amikor pedig megdühödött, arcán és homlokán kiütköztek RK-hegeinek körvonalai, hiába végeztek rajta művészi munkát a hadseregbe berántott plasztikai sebészek. Úgy hírlett, régi cimborája George Taylor ezredesnek, a hadsereg egyes számú élő legendájának, és a rossz nyelvek szerint volt bennük egy közös vonás: hogy több tucat biztos jövedelmű, elégedett, karrierjének feleútján álló katonatiszt inkább lemondott posztjáról, csak hogy ne kelljen Taylor vagy Williams keze alatt dolgoznia.
Williams arca most sima volt, nem látszottak rajta a hegek. Ryder nem találta rajta a dühnek semmi nyomát, ezért hát megkönnyebbült.
Valamennyi tiszthelyettes fölállt az ezredes jelenlétében, csak Dicker Sienkiewicz tápászkodott fel lassan, hogy ezzel is kimutassa: ő veterán, nem ugrál.
- Ryder főtörzsőrmester? - kérdezte Williams, és gyorsan végigpásztázta arcukat, mígnem szeme megállapodott a keresett emberen. Nem volt elég rég ezredparancsnok ahhoz, hogy arcról ismerje mindannyiukat, rosszul szabott civil öltönyeiken és sportzakóikon pedig nem volt névjelzés. - Beszélnem kell magával. - A többi tiszthelyettesre pillantott. - Maguk itten fejezzék be a reggelijüket. Főtörzs - mondta Rydernek -, maga velem jön.
A szállodában nem volt biztosítható helyiség, az ezredes egy lecsupaszított asztal felé tartott, egy kissé távolabb állt a reggeliző népségtől. Az izgatott pincéreket ellegyintette, mintha a legyekkel is többet törődne, mint velük. Ryder úgy követte a nagydarab férfit, mint egy elítélt bűnös, aki az ítéletre vár. El se hitte, hogy ekkorát változhat egyik napról a másikra. Amúgy kötelességtudó katona volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A munkájáért élt. A válás óta. És tessék, itt van, végre a sűrűjében, talán ő a kulcsfigura, és akkor nem bír félelem nélkül gondolni egy nőre, akit csak az előző este ismert meg. Egy idegen, megmagyarázhatatlan, hivatalosan nem engedélyezett nőre.
- Üljön le, főtörzs - mondta az ezredes. Lezökkent székére Ryderrel szemben, s gyakorlósapkáját az asztalra csapta. Eszébe se jutott levetni a vállszíját, sem a piszkos kabátját.
Azzal a vesébe látó, „nehogy-már-hülyítsél-engem”-tekintettel nézett Ryderre, amiről a tiszthelyettes megtanulta a hadseregben, hogy az erőskezű vezetők tulajdonsága.
- Ahogy hallom, bankot robbantott, főtörzs - mondta Williams. - Gratulálok.
Ryder bizonytalanul bólintott a köszönet jeléül.
Az ezredes még egyszer körülnézett a teremben, meg akart bizonyosodni, nem háborgatják-e megint a pincérek.
- Micsoda egy kurva népség - mondta undorral Williams. - Azt hiszem, szét kell ütnöm ebben a kuplerájban. Uramisten, életemben nem láttam ilyen egy rakás másnapos pinazabálót. Csoda, hogy egyáltalán jutottak valamire.
Ryder az abroszt bámulta.
- Főtörzs - mondta az ezredes. - Én kiveszem innen magát, és lehetőséget adok, hogy igazi munkát végezzen. Nem mintha az eddigi teljesítménye nem volna parádés. De ez csak a kezdet. Az új lehetőségek egész világát tárta fel előttünk. A kurva életbe, hallja, amit mondok?
Ryder megmerevedett, annyira megdöbbentette az ezredes gondolatolvasó képessége.
- Igen, uram. Hallgatom.
- Na, tudja, hogy odalenn délen áll a balhé. És még egyáltalán nincs vége, ha még ér egy fityinget az én jó öreg katonaösztönöm. Egész éjjel fenn voltam, egy egészen különleges terven dolgoztunk a stábommal. Hála magának. Fiam, tud maga arról, hogy az Egyesült Államok elnökét is tájékoztatták a tegnapi... sikeréről?
Ryder nem tudta.
- Úgy bizony - folytatta Williams. - Magát az elnököt, a rohadt életbe. Nekünk pedig a nyelvünk kilóg, hogy egy trükkös tervben hasznosítani tudjuk, amit magától kaptunk. Már csak egy darab hiányzik a kirakósból.
- Melyik darab, uram?
- Maga. Délen van szükségünk magára. És megmondom őszintén - ha életbe lép ez a terv, pokolian veszélyes dolog lesz. - Az ezredes fölnevetett jókedvében. - De azért jó kezekben lesz. Egy régi jó barátomnak fog dolgozni. Az Azori-szigeteken egy sátorban laktunk. Ebben a pillanatban még halvány fingja sincs az egészről. Egy kicsit túl sok a dolga. De én elég jól ismerem a jó öreg George Taylort, és tudom, mit lehet eladni neki és mit nem. És azt hiszem, erre vevő lesz. Rögtön rájön, mi a szépség az egészben. - Az ezredes elmosolyodott, megrohanták az emlékei. - Mindegy, szóval munkába állítjuk magát. Még egy csomó részletet össze kell pofozni. Ha egy csepp szerencsénk van, soha nem lesz szükség erre a tervre. De Istenemre mondom, készen állunk, ha kell.
- Uram... ha csakugyan be akar hatolni a japán irányítórendszerbe, akkor szükségünk lesz az oroszok segítségére is. Náluk van a...
- Sima ügy. - Az ezredes legyintett. - Nem ma jöttem le a falvédőről, főtörzs. Mindent megkap, mielőtt beáll az öreg George Taylorhoz. - Megújuló ellenszenvvel nézett körül. - Főtörzs, menjen föl szépen és pakoljon össze. A hallban találkozunk félóra múlva. Én most iszok egy kávét és szarok egy jót. Aztán már megyünk is, majd útközben felplankolom magát, hogy tudja, mi folyik itt. Egy gép már minket vár, hogy elvigyen délre.
- Félóra múlva? - kérdezte erőtlen hangon Ryder.
- Ketyeg az óra, főtörzs.
- És... és már vissza sem jövünk ide, uram?
Az ezredes undorodva vette szemügyre az éttermet. - Ha rajtam múlik, nem. Úgyhogy ne hagyjon itt semmit, Mr. Ryder.
A csúzosan nyekergő liftben Ryder behunyta szemét, vállát és fejét nekivetette a falnak, és hozzáverdeste koponyáját az olcsó falemezhez. Zörögve mászott fölfelé a fülke, szalmiák- és állott dohányszagot kavarva föl. Ryder szégyellte magát. Nem tudott másra gondolni, csak a nőre, és belebetegedett, ha rágondolt.
Mielőtt elindult, benézett még Dicker Sienkiewicz szobájába. Az öreg katona éppen az irattáskájába tömködött egy csomó papírt meg mindenféle vegyes holmit, felfegyverezve magát napi robotjára.
- Na, mit akart a főnök? - kérdezte Rydert.
- El kell utaznom. Délre.
Az idősödő férfi abbahagyta a csomagolást, és felnézett fiatalabb bajtársára.
- Mi a fene történt, öcsi?
- El kell utaznom. Ennyi. Délre. Különleges megbízatás. Figyelj, kell a segítséged. Kérlek, Dicker. - Ryder előhúzott egy leragasztott fehér borítékot. - Van egy lány... egy nő... akit ismerek...
- Az a kis szőke? Tegnap este? A bárban?
- Igen. Az. Figyelj, az a nő oké. Teljesen oké.
Az idősebb férfi elmosolyodott. - Én sem kétlem. És nem is néz ki rosszul.
- Nem csak olyan... szóval, semmi baj nincs vele. Megígértem neki, hogy ma este találkozunk. Nyolckor. Hogy vacsorázni fogunk. Úristen, én nem akarom, hogy azt higgye...
- Tehát azt akarod, hogy ezt átadjam? - bökött Dicker a levélre.
- Légy szíves. Nagyon fontos. Csak egy kis levél. Próbálom megmagyarázni...
- Nyugodtan rám bízhatod.
- Biztosan megismered?
- Biztosan az erdőben szarik a medve? - mosolygott Dicker. - Én még olyan nőkre is emlékszem, akiket harminc éve láttam a földalattin.
- Figyelj, muszáj mennem. Vár a főnök.
- Jól van. Emiatt ne fájjon a fejed, öcsi. És sok szerencsét, akármiben sántikálsz is.
- Neked is. Viszlát, Dicker.
- Viszlát.
Stanley „Dicker” Sienkiewicz főtörzsőrmester elnézte, ahogy a fiú eltűnik a folyosó végén, aztán becsukta az ajtót. A srác láthatóan ideges. Nagy dolgok vannak készülőben. Az öreg tiszthelyettes egy kicsit mellőzöttnek érezte magát. Régen nélkülözhetetlenen embernek számított, ha komolyra fordult a helyzet. De most már jön az új nemzedék. Műveltek. És kettesből indítanak.
Nem tudod megbecsülni a jódolgodat - mondta magának Dicker. A te korodban hálás lehetsz, ha egy meleg ágyhoz jutsz éjszakára. Ezeknek a fiatal bikáknak meg hadd fagyjon be a seggük valahol a terepen.
Leült az ágy szélére, a parázsnyomos szőnyeget bámulta. Ryder levelével verdeste szabad csuklóját, mindenfele más járt az eszében. Aztán fölegyenesedett, és szemügyre vette a borítékot. Megfordította. Ryder keze írásával ez a név állt rajta: Vallia.
Dicker megcsóválta a fejét. Persze hogy emlékszik rá. Jól néz ki. De látszik rajta, hogy bajkeverő, két lábon járó csapás. Dicker sosem volt erkölcscsősz. De azt tudta, hogy a moszkvai szállodák báljaiban felbukkanó nők nem éppen a megbízhatóságukról és az erényességükről híresek.
Ez a srác még fiatal ahhoz, hogy bohócot csináljon magából. És Dicker tudta, hogy a fiú megszenvedte a válását. Furcsa, hogyan megy ez. Van, akiből kitör a vaddisznó. Mások befelé fordulnak. Vagy rossz döntéseket hoznak.
Dicker őszintén kedvelte Rydert. Nem akarta elárulni a belé vetett bizalmat. De ahonnan ez a nő jött, még tömérdek nuna van, és Dicker nem szívesen látta volna, ha a srác beleájul valami kis orosz lotyóba.
A főtörzsőrmester nagyot sóhajtott, aztán kettétépte a borítékot, aztán négyfelé, s a foszlányokat a papírkosárba dobta.
Olyan volt a hóesés, mintha milliónyi papírfoszlány hullana az égből. Eleinte úgy látszott, a század kirepült a hóviharból, de ahogy siklottak a pusztaság felett, követve kijelölt útvonaluk hosszú ívét, fokozatosan északnyugatnak fordultak, és ismét elérte őket a havazás. Heifetz előrejött az operációs kabinjából, ami szakasztott mása volt a parancsnoki gépen találhatónak. Épp befejezte dühítő eszmecseréjét Renóval, a harmadik század őrnagyával, és most, hogy leküzdötte az utóbbi órákban átélt események és érzelmek özönét, egy kissé kiüresedettnek érezte magát. Pihent egyet - odaállt a pilóták mögé. De nem ült le. Amíg hátul volt az operációs kabinban, választófalak mögül - monitorokon és digitális kijelzőkön - látta a valóságot. Idefönn, ahol a pilóták eltüntették az ablakokról az elektronikus képeket, végre úgy látta a világot, ahogy a szemnek látnia kell: hidegnek, fehérnek, vágtatva közeledőnek.
Közvetlenül a Renóval folytatott szóváltás után Taylor visszavette Heifetztől a parancsnokságot. Taylor egyik kísérőgépén valami elromlott - nyilván a megterhelés miatt, amin a rendszer átment, amikor találkoztak az ellenséges vadászbombázókkal - és az ezredes megpróbálta továbbterelgetni a ki-kihagyó rendszert. Ám ez a kis nehézség nem akadályozta meg, hogy tovább irányítsa ezredét a csodálatos irányító és ellenőrző rendszerek révén, amiket az új évszázad a katonák kezébe adott. A jelek szerint a fontosabb pontokon minden rendben, a három század zavartalanul halad a gyülekezési körlete felé, elektronikus fegyverekkel megrakva húznak az égen.
Taylor rövid úton elintézte a régi omszki körletet lebombázó ellenséges gépeket. Heifetz remélte, hogy az akció jóvoltából Taylor átéli a feloldozás ősi érzését, amely azokat fogja el, akik bosszút állnak a fajtájuk gyilkosain. Átéli azt a vérerekben zubogó örömöt, amit nem lehet kiirtani az emberi természetből.
Heifetz tudta, hogy Taylor a szívére veszi Martinez halálát. Taylor minden elesett katonájáért felelősnek érzi magát, és dührohamot fog kapni, ha értesül majd a fölösleges áldozatokról, akik életükkel fizettek a századparancsnok engedély nélküli reklámakciójáért. Mégis, szükségszerűen más-más érzelmekkel fogadja az ember egy félig ismerős arc vagy egy szolgálati listán szereplő név halálát, mint olyasvalakiét, akivel együtt harcolt, s akivel közösen élte meg életének jó-rossz darabjait.
Martinez rendes gyerek volt. Kifelé amolyan mókamestert játszott, és képtelen volt megállapodni egyetlen lány mellett abban az életkorban, amikor a legtöbb tiszt már családos ember. Heifetz, mint a téma szakértője, úgy látta, hogy Martinezt egy kissé mindig is kísértette a társadalmi háttere. Ügyes volt, mindig meglepően ügyes. És kötelességtudó. És közben a sportkocsijai késő estig vártak a főhadiszállás előtt, a kincset érő masinák úgy nézték a villanyfényes ablakokat, mint egy elhanyagolt szerető. Heifetz sajnálta már, hogy olyan pattogósak voltak a beszélgetéseik, hogy nem mindig állt meg a fiatal tiszt asztalánál az ebédlőben. Sajnálta, hogy mindig csak magával volt elfoglalva.
Reno azonban, akármennyire goromba és önző fráter is, rátapintott az igazságra. - Jézusmária - panaszkodott Reno az üres égen át -, most ütöttük meg a főnyereményt, maga meg a garasai miatt jajong.
Heifetz először nem is gondolt arra, hogy Reno fogalmazásában tudatos - etnikai - sértés rejlik. Ezért kétszeresen fájdalmas volt elismernie a megfigyelés pontosságát. Heifetz fölismerte, hogy csakugyan olyan emberré vált, aki mániákusan számolgatja az élet aprópénzeit: ő a tökéletes törzstiszt.
Úgy van. Megütötték a főnyereményt. Fájdalmasak ugyan a harci veszteségeik, de bámulatosan eltörpülnek ahhoz a pusztításhoz képest, amit az ezred mért az ellenségre a front mögötti hatalmas területeken. A harctér összes egyenletét újra ki kell számítani - a szó szoros értelmében is. Olyasféle diadal volt ez, amely a legendás nevek felidézésére indítja a műkedvelő történészeket.
És mégis - gondolta Heifetz -, megkondult a lélekharang. A katonák régebbi nemzedékéért. Az olyan emberekért, mint David Heifetz. Amikor fiatal volt, acél harci szekéren ment a háborúba. Ő meg a lövegkezelője kiválasztotta a célt, meghatározta a lőelemeket, tüzelt... de az új játékszabályok gombnyomogatókat, billentyűzongoristákat csináltak a katonákból. Egész életében azt vallotta, hogy a harc középpontjában, gyújtópontjában mindig is az ember fog állni. Most már nem volt annyira biztos az igazságában.
Igazából már nagyon kevés dologban volt biztos.
- Minden rendben, uram? - szólt hátra a másodpilóta, mert nem szokott hozzá, hogy Heifetzet ne lássa fegyelmezettnek.
- Minden rendben - mondta Heifetz. - Csak nézem a havazást.
- Sokkal nehezebb lesz eldugni ezeket a kis békákat az új körletben - mondta a másodpilóta. - Kitolás, nem? Amikor az automata álcázórendszereket kitalálták, nem gondoltak a hóra.
- Megoldjuk valahogy - mondta Heifetz. Nem volt kedve beszélgetni.
- Igen, uram - mondta gyorsan a másodpilóta, mert félt, hogy mégse lett volna szabad ilyen könnyed hangon beszélnie a háta mögött álló hideg szívű katonával. - Meg fogjuk oldani.
Heifetz az áramló havat nézte. Nagyon kevés dologban lehet már biztos. Szinte vallásos hévvel indult a csatába, furcsa öröm izzott a belsejében. Ahogy mind több lett az ellenséges áldozat, úgy érezte, bosszút állt. Tudta, hogy az iráni meg a lázadó tankokban agyonlapított, feldarabolt, elégett katonák nem ugyanazok, mint akikkel évekkel azelőtt a damaszkuszi úton szembesült. Az irániak még csak nem is arabok. De valamennyiükben közös ugyanaz az ősrégi bűn. A vallás, a világszemlélet, az erkölcsiség, a szellemiség. Igenis, David Heifetzben megrögzött előítéletek dolgoznak. De hol van az előítéletek nélküli ember? Hol van a mesebeli jó ember? Ebben a világban, ahol halálra ítélik azt, aki más szóval mondja ki Isten nevét, ahol a másféle bőrszín állati sorba alázza az embert? Hol van az igazság, Uram?
Tudta. Pontosan tudta, hol ered a jóság forrása. És kimondhatatlanul, minden ízében szégyenkezett emiatt. E hosszú évek során mindvégig úgy élt, mint egy zelóta a magának választott pusztában, és makacsul hajtogatta, hogy Mira meg a kisfiúk miatt tagad meg mindent saját magától. Hogy bosszút álljon értük.
Ma, amikor a találatszámlálók szédítő sebességgel mérték az amerikai győzelem mértékét, ma megbosszulta magát. És éppen ez a baj. Semmi kétség, ez az ő bosszúja volt. Igazából semmi köze nem volt sem Mirához, sem a gyermekéhez.
Mira a megbocsátás, az engesztelés oldalán élt - a bűnök akár idegenek bűnei is lehettek. Heifetz tudta, hogy ha Mira tudott volna beszélni az után, hogy megölte az erőszak és a tűz és az ember alkotta isteni fény, akkor halkan beszélt volna. Soha nem kérte volna tőle, hogy fordítson hátat a világnak. Heifetz a maga akaratából cselekedett ekképpen, mert egy belső szükségletét így tudta kielégíteni. Látta maga előtt Mirát a citromsárga fényben, amint verejtéktől sötétlő halántékkal a jelentések kötegei fölé hajol az irodájában. Mirát, az ügyvédet, aki egy segédmunkás béréért dolgozott, hogy jóvátegye országának bűneit. A palesztinok jogaiért gürcölt. És ha pártfogoltjainak testvérei okozták halálát, nekik is megbocsátott volna. Ő volt a határtalan megbocsátás. És neki is szüntelenül megbocsátott.
Összes önigazoló rituáléja, böjtje Mira ellen elkövetett bűn volt. Tudta, hogy mit akar Mira. Azt akarta, hogy David Heifetz éljen. Hogy tovább éljen. De ő szembeszállt az asszonnyal, dédelgette kéjes bűntudatát, örökösen feltépte lelki sebeit. Magáért tette, önmagáért tett mindent. Magának építette az önfeláldozás várát, amelyben elrejtőzött az élet elől. És magáért ölt.
Mira sohasem kérte rá. Erre mind nem kérte. Mira sohasem kért tőle mást, csak szerelmet. És a fia... ő, David arra nevelte a fiát, hogy még szeretetet se kérjen.
Felindulásában elővette az erszényét egyenruhája farzsebéből. Ujjai benyúltak a személyazonossági kártya és a jogosítvány mögé, a sötétségbe, ahol a fénykép oly sokáig rejtőzött. Olyan erővel feszítette szét az ősrégi erszényt, hogy az szakadozni kezdett a varrások mentén.
A felismerés pillanatában eltűnt minden gyűrődés, elszíneződés a képről. Mira. A gyerek. Olyan mosoly, amit a jó szív küld az arcra egy hosszú, forró délután végén. Heifetz azt hitte, a fotó minden részletére, minden árnyalatára emlékszik. De tévedett. Elfelejtette, mennyire szép volt Mira. Elfelejtette, mennyire kicsi volt a gyerek, milyen szelíd daccal tagadta meg, hogy a fényképezőgépre, a mögötte álló emberre nézzen. Annyi mindent elfelejtett.
Bocsáss meg - mondta. És elkezdte apró darabokra tépni a fotót, a jobb felső sarokkal kezdte, és módszeresen tépkedte tovább, nehogy bárki megsejtse majd, mik ezek a foszlányok, amikor az ütközet után kitakarítják a gépet.
A másodpilóta hátranézett a válla fölött Heifetzre. Egy másodpercig úgy látszott, mondani akar valamit. Aztán meggondolta magát, és újból a vezérlőpultra figyelt.
Nogucsi ezredes a repülőgépének vezérlőpultjánál ült. Szilaj érzés fogta el: tudta, hogy készen áll, hogy őt igazolta a világ. Szegény öreg Noburut a kisasszonyos finomkodásával együtt elsodorták az események. Itt az idő, hogy új emberek lépjenek a pályára. Eljött az újfajta gépek ideje.
Hibáztak az amerikaiak. Őt is meglepte új ellenségeinek kiléte. De nem számít. Sőt, így a jobb. Az amerikaiak nem tanultak semmit a vereségeikből. Most rajta áll, hogy feledhetetlen világossággal tanítsa meg nekik a leckét.
Valami fiatal amerikai tisztecske elárulta a nevet. Naivul zagyváit a rádióján. Mindent kifecsegett. A város: Orszk. A gyülekezési körlet neve: Ezüst. Még a személyes érzéseit sem titkolta. Nogucsi számára elképzelhetetlen volt, hogy egy tiszt feltárja az érzelmeit az alárendeltjei előtt.
A lehallgatáson alapuló helyzetmegállapítás természetesen sokkal bonyolultabb volt, mint a megelőző évtizedekben, hála az ultramozgékony kommunikációs eszközöknek és a hamisító technológiának. De minden katonai-technológiai fejleményre végül is megszületett a válasz. A japán arzenál pontosan elég jó volt ahhoz, hogy nyomon követhessék az amerikaiakat.
Amint a lehallgatókészülékek megállapították az amerikai egység hozzávetőleges helyzetét, a hírszerzés már rá tudta állítani a fejlett radarokat és műholdas kollektorokat az ellenség körzetére. Az új amerikai rendszerek nagyon-nagyon jónak bizonyultak. Meglepően jónak. Elölről vagy oldalról még a legfejlettebb radarok sem tudták felderíteni őket. De a gépek hátsó félgömbje kevésbé volt ellenálló. Gyenge volt a visszaverődés - de értelmezhető, ha az ember már tudta, mit keres.
Az ellenség helyzetét immár pillanatról pillanatra követhették, s Nogucsinak a repülőgéprajával sikerült csöndben utánuk erednie. Szívesen megnézte volna az ellenséges rendszert a saját szemevei - szakmai kíváncsiságból. De annyi biztos, hogy nem kerül közel hozzájuk. Nogucsi szentül hitte, hogy legyőzte már veleszületett félelmét a csatától, hogy mintaharcossá formálta magát. De amint útjukra bocsátja a Csecsemő-gépeket, igyekszik minél gyorsabban elrepülni a célterületről.
- Itt Ötös-ötös Echo. - Fiatal hang. Komoly. Ijedt. - Le kell szállnom. Meghibásodott az irányítórendszer.
- Roger - felelte nyugodt hangon Taylor. Igyekezett leplezni aggodalmát a sérült kísérőgép pilótája előtt. - Csak szállj le szép nyugodtan. Fedezünk, amíg földet nem érsz. Kilép. Ötös-ötös Mike, te biztosítod déltől hat óráig. Hattól éjfélig a miénk, vétel.
- Roger.
- Itt Echo. Falu van előttem.
- Maradj távol a lakott területtől - parancsolta Taylor.
- Nem tudom irányítani ezt a vackot.
- Nyugodtan. Csak nyugodtan.
- Zuhanunk. - A kísérőpilóta hangjából más nem hallatszott ki, csak a nyers félelem - ilyet már egy tucatszor hallott Taylor a pályáján. Először egy tiszta afrikai reggelen, és a hang a sajátja volt.
- Nyugalom. - Mást nem bírt mondani. - Ne veszítsd el a fejed.
- ...zuhanunk...
Az állomás kivált a hálózatból.
- Merry. Hank. Adjatok tiszta képet a terepről. Álljatok élesen a fiúra. - Taylor sietve az ezredparancsnoki hálózatra váltott. - Sierra egyes-hármas, itt Sierra ötös-ötös. Vétel.
A válasz egy ideges pillanatig késlekedett. Aztán megszólalt Heifetz hangja:
- Sierra ötös-ötös, itt Sierra egyes-hármas. Vétel.
- Megint átadom a kormányt. Egy madár a földön. Vétel.
Taylor nem tagadhatta, hogy valahol megmoccant benne a sértett hiúság. Egyetlen M-100 zuhant le, ki tudja, milyen okból, és az nem más, mint az ő két kísérő gépe közül az egyik. Bár a kísérőgépek voltak felelősek az ő biztonságáért, abban nem lehet vita, hogy Taylor is felelős az ő biztonságukért. És a veszteség egyértelműen az ő hibája. Mert ő támadta meg az ellenség szuperszonikus gépeit. Túl sokat követelt az M-100-asoktól.
- Az, amelyikkel baj volt? - kérdezte Heifetz.
- Roger. Nem tudom biztosan, mi történt. Leszállunk, evakuáljuk a legénységet.
- További utasítás?
- Mindenki haladjon a gyülekezési körlete felé - mondta Taylor. - Ahogy nézem, egy kicsit késni fogok. Vétel.
- Roger. Viszlát az Ezüstön - mondta Heifetz.
- Viszlát az Ezüstön. Vége.
Derék öreg Mázlis Dave - gondolta Taylor. - Isten ajándéka.
A helyettes S-3-as rögzítette a lezuhant csatakopter képét a központi operációs monitoron. Látszott, hogy nagy erővel ütődött a földnek. A géptörzs szemmel láthatóan összenyomódott, fémdarabok hevertek szanaszét a havon. De az M-100 fő kabinja egyben maradt.
- Ötös-ötös Echo, itt Sierrea ötös-ötös. Vétel. - Taylor megragadta a kapcsolótábla szélét, úgy várta a feleletet, egyetlen szót, amiből kiderül, hogy a legénység életben maradt.
Semmi.
- A francba - mondta Meredith. - Társaságuk van.
A tisztek a monitor köré gyűltek, félreszorítva a mellette álló tiszthelyettest. A képen a roncs volt látható, körülbelül két kilométerre a romos településtől. Az épületcsoport széléről máris megindult a lezuhant M-100 felé néhány kicsi, sötét forma.
- Szerinted mik ezek, Merry?
- Személyszállítók. Régi típus. Szovjet gyártmány.
- Nem lehetnek barátiak?
- Nnnem - vágta rá Meredith. - Itt nem. Ezek rossz fiúk.
Mintha meghallották volna a beszélgetést, a járművek fénycsóvákat bocsátottak ki a roncs felé.
- Főtörzs - szólt előre Taylor -, le tudod kapni őket?
- A nagy flintának túl közel vannak - válaszolta Krebs. - A Gatlinggel köll odamenni. Kézi vezérlés. Mindenki kapaszkodjon.
- Ötös-ötös Mike - hívta Taylor a másik kísérő M-100-ast. - Tiéd az ég. Mi odamegyünk...
A gép hirtelen meglódult, Taylor nekivágódott a szemközti kapcsolótáblának.
A hívásra nem az válaszolt, akitől várta. Hanem a lezuhant gép pilótája. Mégiscsak élt.
- Itt Ötös-ötös Echo. Hall engem valaki? Hallotok? Tüzelnek ránk. Ellenséges tűz alatt vagyunk. Sérült katonák hátul. Tüzelnek ránk.
- Várj, Mike - mondta Taylor a hálózatnak. - Hallunk, Echo. Tarts ki. Úton vagyunk.
Mintegy válaszul az M-100 éles kanyart vett, ezúttal Taylort és Mereditht is kibillentve az egyensúlyából.
- Gyerünk már! - mondta Hank Parker a monitornak, mintha egy futballcsapatot buzdítana reménytelennek látszó állásnál.
- Előremegyek - mondta Taylor, és gyorsan átnyomakodott a pilótafülkébe vezető átjárón, összeszedve néhány kék foltot, mert a gép hirtelen lejjebb süllyedt, és veszettül rázkódott.
Mire Taylor belehanyatlott a pilótaülésbe, Krebs már tüzelt is a Gatling géppuskával. Aznap ez volt az első eset, hogy a könnyű súlyú, közelharcra alkalmas fegyvert használták.
- Én majd vezetem a gépet - mondta Taylor. - Te a fegyverrel törődj.
- Roger. - Az öreg főtörzs újabb sorozatot eresztett meg. - Derék öreg flinta ez a Gat. Maj’nem lehagytuk ezekről a cicababákról. Piszokul örülök, hogy nem.
A havas pusztán két jármű már lángokban állt. A többiek megfordultak, menekültek vissza a szétlőtt falu fedezékébe. Taylor kézi irányítással megfordította az M-100-ast, hogy Krebs tüzelni tudjon egy újabb járműre.
- Echo, itt Sierra - hívta a roncsot Taylor. - Még itt vagy?
- Roger- mondta a feldúlt hang a fejhallgatóban. - Áldozatok vannak. Áldozatok vannak.
- Semmi izgalom. Jövünk.
- Szétbaszódott a gépem - panaszkodott a nem teljesen e világi hang. - Sohasem tudunk vele fölszállni.
Minthogy Taylor felülről is láthatta a roncsot, megdöbbent, amiért a pilótában egyáltalán fölmerült a gondolat, hogy még egyszer megpróbálhat a levegőbe emelkedni. A harcban tanúsított reakciók sohasem teljesen ésszerűek, sohasem megjósolhatóak.
- Semmi gond, Echo - mondta Taylor. Visszaadta a gép kézi vezérlését Krebsnek, hogy végre lelket önthessen a lezuhant pilótába, valahogy a racionális viselkedés felé terelje. - Semmi gond. Egész szépen csináltad. Nyugalom. Már megyünk is le, hogy kihozzunk onnan. Kilép. Ötös-ötös Mike, figyeled az eget?
- Roger. Tiszta a levegő.
- Oké. A másodpilótád tartsa szemmel a földet, hátha a mi kis barátaink másodjára is kirohannak a faluból. Kilép. Echo, ki tudod engedni a legénységet és a gyalogságiakat a gépből? Ha igen, készítsd elő a robbantást.
- Nem megy - válaszolta a már-már hisztérikus hang.
- Mi a baj?
- A lábam, a lábam.
- Mi van a lábaddal?
- Azt hiszem, eltört.
Taylor minden erejével harcolt a régi idők, a régi roncsok, a havat nem ismerő ország látomásai ellen.
- A másodpilótád nem tud intézkedni?
Csönd. Majd:
- Meghalt.
Taylor behunyta szemét. Aztán gyönyörűen fegyelmezett hangon megszólalt:
- Echo, itt Sierra. Nyugodj meg. Észre sem veszed, és már ki is szabadítottunk. Próbálj meg olyan tiszta fejjel gondolkozni, ahogy csak bírsz. Most mondd meg: van, aki épségben maradt a gyalogsági térben?
- Nem tudom - felelte a pilóta. Hangja megnyugodott kissé, már-már józan volt. - A telefon kikapcsolt, és nem tudok megmozdulni. Atyaúristen! Tűz van! Tűz van!
- Füles, a kurva életbe, rakj már le minket.
A sebesült pilóta teljesen elveszítette az önuralmát. - Istenem - könyörgött a rádión -, kérlek, ne hagyd, hogy megégjek! Ne hagyd, hogy megégjek!
- Tarts ki egy kicsit - mondta Taylor, s ő is az önuralmát próbálta megőrizni. - Már majdnem ott vagyunk.
- Kérlek... könyörgök...
- Mi van a tűzoltórendszerével? - kérdezte Taylor. - Tudja manuálisan működtetni?
- Nem tudok mozogni. Nem. Kérlek, Istenem. Nem akarok megégni. Ne hagyd, hogy megégjek.
Leszállás közben úgy fordult el az M-100-as, hogy Taylor ismét megnézhesse a roncsot. Már egészen a közelébe jutottak. Csakugyan tűz volt - a törzs elülső részén, ahol a pilótakijárat nyílt.
Aztán Taylor észrevett egy biztató jelet. A lezuhant M-100 farrészénél egy katona talpon volt. Már kiterítette két bajtársát a hóba, ment vissza az égő helikopter belsejébe.
Taylor gépe leszállt, és az ezredes semmit sem látott a hófúvás fehérségében.
- Echo - kiáltotta a rádióba Taylor -. Már a földön vagyunk. Megyünk érted.
- ...ég minden... - Szenvedő gyerek hangja.
Az M-100 még nem kötött békét a szilárd talajjal, de Taylor már ugrott is föl az üléséből, sietett hátra, a kijárat felé.
- Maradj a madáron - parancsolta Krebsnek.
Taylor vállszíja fennakadt egy kiálló fém alkatrészen. Kiszabadította, aztán lehajolt, hogy megbirkózzék a kijáratot nyitó kettős emelőkkel. Az ajtó kipattant, és pneumatikus sziszegéssel oldalt csúszott.
Taylort arcul csapta egy hideg légroham. Leugrott a hóba - jóval bokán felül ért. Az M-100 robaja minden más hangot elnyomott, az ezredes mégis kiabálni kezdett az árnyalaknak, aki egy futballpályányi távolságban vonszolta a holttesteket.
- Vidd messzebb őket. Húzd messzebb őket.
A távolban serénykedő katona nem felelt. Semmit sem hallott a szélzúgásban és a motorrobajban. Taylor bal oldalán megjelent Meredith, az egyik tiszthelyettessel az operációs központból. Most már hárman botladoztak a hóban, a tiszthelyettes jobbra-balra pillantgatott, öntöltő fegyver volt nála, kibiztosítva.
Tűzfelhő tört föl a lezuhant gép törzsének közepéből.
- Uramisten - mondta Taylor.
A tiszthelyettes elesett a hóban, aztán feltápászkodott. A baj társait mentő katona, messze elöl, ügyet sem vetett rájuk. Újabb testet vonszolt ki az égő gépből.
Taylor úgy rohant, ahogy tüdeje bírta s a hó engedte. Bár messze mögötte volt már a híradós hálózat, fülében hallotta a csapdába esett pilóta könyörgését.
Valahol bal kéz felé, a hóvihar leple alatt megszólaltak a fegyverek - kemény, visszhangtalan durranások ellenpontozták a Taylor háta mögött várakozó M-100 zúgását. Kézifegyverek. Az ellenség most jármű nélkül jött. Nem nyújtanak jól használható célpontot a biztosítást végző kísérőgépnek.
Meredith épp olyan gyors volt, mint futballhátvéd korában, s a többiek előtt érte el a lezuhant gépet. Kiabált valamit a katonának, s közben már segített is neki az emberi teher hurcolásában.
Újabb lövések.
Taylor és a tiszthelyettes odaért Meredithhez és a katonához. Az ezredes szóra nyitotta száját, de elhallgatott, amikor meglátta a fiú arcát. Kék-zöld volt, megdagadt, és mégis döbbenetesen tiszta kifejezés ült rajta. Sokkot kaphatott. Gépiesen rángatta bajtársait kifelé a roncsból, mert erre kondicionálták. De valójában semmit sem érzékelt a világból.
- Őrmester, maga velem jön - parancsolta neki Taylor. - Merry, intézd el ezt a katyvaszt.
Taylor átugrotta a leszakadt fémtömböt, és futva kerülte meg az M-100 csökött szárnyát és oldalhajtóművét, hátában az üvöltő széllel. Odaugrott a pilótaajtóhoz, és bár látta a közeli lángokat, megragadta a süllyesztett kilincset.
- Baszd meg! - Visszaugrott, és rázta a megperzselt kezét.
Az ajtó belülről be volt zárva.
A tiszthelyettes egyenesen a pilótafülke felé tartott. Lábujjhegyre állva éppen hogy be tudott nézni.
- Mi van a pilótával? - kiabálta oda neki Taylor.
- Nem látom. Fene ebbe a füstbe.
- Be kell tömi a szélvédőt.
A tiszthelyettes szemügyre vette törékenynek látszó rohamkarabélyát. - Nem megy - mondta tárgyilagos hangon.
- A kurva életbe! - kiabálta Taylor. - Derítsd ki, ha tudod, honnan lőnek. Megpróbálom kihalászni a szerszámos ládát.
Futólépésben ment vissza a roncs farrészéhez. Merry valahogy meggyőzte az alvajáró katonát, hogy húzza messzebb a társait a lángoktól meg a füsttől - és közelebb Taylor gépéhez.
Merry kávészínű arcát a füst mocska lepte be. Valamit mondani akart Taylornak, odament, de rá sem igen néztek egymásra. Az ezredes elrohant mellette, föl a rámpán az M 100-as füsttel megtelt gyalogsági terébe.
Tüdejébe azonnal behatolt a füst, nem látott semmit. Tudta, hogy a lőszert különleges szigetelésű rekeszekben tartják, de fogalma sem volt, meddig bírja a szigetelőanyag a hőséget.
A fal mellett botladozott, megégett kezével tapogatva az egyenetlen felületet. Azt a rekeszt kereste, ahol a földmunkaeszközöket tárolták - a fedezék megásásához szükséges ásókat és csákányokat. A füstben alig tudta felmérni a távolságokat, követni a jól ismert alaprajzot.
Kis híján elájult, de a krízisre egy jókora adrenalinlökettel válaszolt a szervezete. Sietve kibotorkált a maróan friss levegőre.
Égette tüdejét a fagy. Lehajolt, kezét a térdére támasztotta. Összeszorult a torka. Nem kapott levegőt. Rájött, hogy éppen csak megúszta a füstmérgezést. A halált, alighanem.
Mintha részeg volna, úgy forgott körülötte a világ. Próbált megállni a lábán, nyugodtan lélegezni. Újabb lövések dördültek a viharban. Vajon már közelebbről jöttek?
Taylor fölegyenesedett, nyelte a hideg levegőt. Megpróbálta fölidézni, pontosan mekkora távolságra van a rekesz, ahol a gépkönyv szerint a földmunkaeszközöket kell tárolni. Ő is közreműködött annak a rohadt szövegnek az írásában, de most csak kínnal-keservvel tudott visszaemlékezni rá. A bal oldali falban, ugye? Felső sor, harmadik panel.
- Nincs semmi baja, uram? - kiabálta oda neki Meredith. Fakónak és gyengének hallotta a hangot a tűz, a szél, a távoli hajtóművek robajában, a puskaropogásban. A fiatalember odajött, megfogta az ezredes vállát.
- Erre nincs idő - mondta Taylor, és lesöpörte Meredith tenyerét. - Vidd a fedélzetre a sebesülteket. Eredj.
Taylor visszarohant a gép gyomrába.
A maró füstben megeredt a könnye, be kellett csuknia szemét. Visszatartotta lélegzetét. Tapogatózott, mint egy vak búvár, és nem érzett mást, csak a forróságot.
Egyszer csak ott volt keze alatt a rekeszajtó. Forró és szilárd. Taylor megrántotta, felszakadtak friss égési hólyagjai. Zuhanáskor szétrázódtak a szerszámok, az egyik kizuhanó ásó majdnem fejbe vágta. Épp idejében kapta el a nyelét.
Másra nem volt idő. Érezte, hogy megtámadja a szédülés. Ráhullik, mint gyerekre a takaró. Mi sem könnyebb, mint megadni magát.
Taylor kibotladozott a havazásba, térdre rogyott és öklendezett. A szeme égett, alig látott valamit kényszerű könnyein át. Fejjel előre a hóba bukott, próbált megtisztulni a forróságtól és a füsttől. Amikor föl akart állni, összecsuklott a lába.
Éppen csak látta Merryt a láthatáron, valami emberi testtel a vállán.
Összeszedte erejét, talpra állt. Kóválygó fejjel, futva megindult a gép mellett, magához szorítva az ásót. Hála az égnek, nagyon lassan terjedtek a lángok; az M-100 tűzálló szerkezeti anyagai beváltak.
A tiszthelyettes háttal állt Taylornak, rohamkarabélyát olyasféle mozdulattal emelte maga elé, mint aki végre szeretné tudni, mi a cél. Amikor Taylor odaért mellé, a fiú hátraugrott, mintha valami nagy kígyót pillantott volna meg. Aztán összerogyott, de még mindig szorongatta fegyverét, miközben körülötte vörösre vált a hó.
Meghalt. Nyitott szemmel, nyitott szájjal feküdt a havon. Újabb golyók csapódtak a roncsba, süvítettek a lángropogás közepette.
Taylor, még kábán a benyelt füsttől, kitépte a fegyvert a tiszthelyettes kezéből, és fölemelte, hogy figyelmeztető sorozatot eresszen a fehérségbe. De a karabély üresen kattant.
Taylor csapkodó tenyérrel végigkutatta a halott zsebeit, tartalék tárat keresett. A fiú a könnyebb mozgás kedvéért soha nem vette fel a tölténytartóját. És most nem volt nála több lőszer.
Az ezredes eldobta a fegyvert, és előhúzta a saját pisztolyát. Célpontja nem volt, de azért lőtt, legalább figyelmeztetésül. Aztán visszavágta a pisztolyt a bőrtokba, és felkapta az ásót. Hóban-sárban csúszkálva futott a pilótafülke felé, aztán minden erejét összeszedve meglendítette az ásót.
Visszapattant az ablak átlátszó páncélzatáról.
Újra megpróbálta bezúzni. És még egyszer. Aztán a műanyag foglalatba döfött az ásó hegyével.
Hiába. A szélvédőt úgy építették meg, hogy a nehézgépfegyverek tüzének is ellenálljon. Nevetséges volt a küszködése.
De meg kell próbálni, meg kell próbálni.
Egy lövés eltalálta a gép orrát Taylor feje mellett. Az ezredes térdre zuhant, félredobta az ásót, és megint előrántotta a pisztolyát. Pokolba veletek - gondolta. Ha ez a vége, hát legyen. De az életét nem adja olcsón ezeknek a rohadtaknak.
Sorozat robbant mellette. Tapasztalt fülével felismerte a baráti fegyver hangját. Azt az éles, sípoló névjegyet. Aztán megpillantotta Mereditht, amint mélyre hajolva közeledik a roncs mellett, öntöltő fegyverrel a kezében.
A fiatalabb tiszt zihált, amikor Taylor mellé ért. - Jöjjön már, uram - kérlelte. - El kell tűnnünk innét.
- A pilóta - mondta csökönyösen Taylor.
- Az ég szerelmére, uram. Nem mentheti meg. A füst már végzett vele. Fekete az ablak.
Persze. A füst. Inkább a füst, mint a tűz. A füstnek még örülhet is, tulajdonképpen.
Hirtelen sorozat játszott bádogdallamot a roncs oldalán.
- Menjünk már innen a fenébe - mondta Meredith.
Úgy van. Taylor rájött: Meredithnek igaza van. Nincs már értelme. Üres hősködés. Csak az eredmény számít.
Mind őt várják. Tudta, hogy Krebsnek eszébe se jut fölszállni nélküle. Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy a fedélzeten mindenki elpusztul. És nem akarta több fölösleges halálért vállalni a felelősséget.
Énjének egy része azonban még nem tudta elhagyni a helyszínt.
Meredith kettőt lőtt az áramló fehérségbe, aztán utánaküldött egy harmadik golyót.
- Nesztek, rohadtak! - rikoltotta.
Meredith. Akire otthon feleség és arany jövendő vár.
- Rendben - mondta Taylor váratlan határozottsággal. Odanyúlt a halott tiszthelyettes nyakához, és letépte a mikrochipes dögcéduláját. - Durrantsunk oda még egypárat, aztán futás.
- Ez az - mondta Meredith.
Kissé fölegyenesedtek, és belelőttek a viharba: egyetlen puskával meg egy tenyérnyi pisztollyal hívták ki a földrész dühét.
- Mozgás - mondta Taylor.
A két férfi meg-megcsúszva futott a roncs forróságát övező lucskos hóban. Mire a lezuhant M-100 faráig jutottak, Meredith már utcahosszal vezetett. Megfordult és ismét fölemelte fegyverét, hogy fedezze Taylort.
- A rohadt életbe, fuss már! - kiabálta az ezredes.
Egyenest a parancsnoki gép sötét körvonalai felé futottak. A nagy rotor készenlétben kavarta az eget. A hajtómű moraja pedig megváltást ígért.
Krebs látta, hogy jönnek. Növelte a rotor sebességét, és a gépzaj olyan erős lett, hogy Taylor nem hallotta az utána küldött lövéseket. Az M-100 ficánkolni kezdett, mint egy türelmetlen ló. Aztán Krebs megfékezte.
Taylor inaszakadtából futott. Nem akarom, hogy a kurvák hátba lőjenek. Nem akarok hátlövést.
Az M-100 egyre nagyobb lett, betöltötte Taylor egész láthatárát.
Fájt a tüdeje.
- Gyerünk! - ordította hátra Meredith.
Rohadt érzés volt otthagyni a holttesteket. Túl sok nyomja a lelkét így is. A bűntudata elég egy hosszú életre.
Csak a hátamba ne - fohászkodott az utolsó néhány méteren.
Érezte, hogy Meredith karja behúzza az ajtón.
Krebs megkezdte a felszállást, mielőtt Meredith és Taylor végezhetett volna az ajtózárás műveletével. Ködképpé halványult a föld. Fehéren kavargott a világmindenség. Aztán az ajtó visszacsapódott a helyére.
A két férfi kimerülten ült le a szűk átjáró padlójára. Szótlanul egymásra néztek, ki-ki megnyugtatta magát, hogy a másikat nem sebezték meg az eltévedt golyók. Mindkettejüket mocsok és más emberek vére szennyezte, Meredith szemöldökét és rövidre nyírt haját pedig hóréteg födte, olyan volt, mintha egy öregember szerepét játszaná valami iskolai színielőadásban. Amikor letörölte magáról az olvadó havat, véres sáv maradt a keze nyomán.
Taylor nyitni-csukni próbálta megégett tenyerét. Nem is olyan rossz. Rácsapunk egy kis kenőcsöt.
Az M-100 fölkapaszkodott az égre.
Taylor nekivetette fejét az átjáró falának, és mélyeket lélegzett, hogy megtisztítsa tüdejét a füsttől és a gáztól.
- Ezt elcsesztük - mondta.
Előbb megfelelő távolságra kellett jutniuk, csak akkor használhatták a főlöveget, hogy megsemmisítsék, ami a roncsból megmaradt. A Gatling géppuska képtelen lett volna átütni az összetett páncélt. Miközben emelkedtek, Meredith újabb rossz hírt mondott Taylornak. A hátsó kabinból kivonszolt katonák közül csak a sokkos állapotban lévő fiú meg egy töréses sérült maradt életben. A könnyű gyalogsági egység többi tagja meghalt, vagy a földnek csapódáskor, vagy füst belélegzése miatt. A parancsnoki M-100 hullarakományt vitt a zárt teherszállító térben.
- A rohadt életbe, Merry - mondta Taylor -, annak a kopternek nem kellett volna olyan keményen becsapódnia. Nem lett volna szabad. És a tűzoltórendszer egy kalap szart sem ér.
Meredith eltúlzott szeretettel paskolta meg a gép belső falát. - Még most se tudjuk pontosan, mi történt, uram. Lehet, hogy a számítógép tévedett. Lehet akármi. De úgy egészében ezek a cicababák nagyon rendesek voltak ma hozzánk.
A két férfi gyors lüktetést érzett a fedélzet alatt, amikor Krebs egy nagy- sebességű sorozattal felismerhetetlenné zúzta odalenn a roncsot.
- Mindegy, Merry - mondta Taylor -, azért köszönöm. - Hólyagos kezével a padló felé intett. - Azt, amit odalenn tettél.
Meredith zavart képet vágott.
A két férfi még ott ült egy-két pillanatig, teljesen kiüresedve. Mindkettejüket nyomasztotta a tudat, hogy újra munkába kell állniuk, mintha mi sem történt volna. Nélkülük megállna minden.
- Hogy áll vajon Mázlis Dave? - tűnődött Meredith. Órájára nézett. Az első századnak már le kellett szállnia az Ezüstön.
Nogucsi reszketett. Sohasem kételkedett a saját bátorságában, bizonyos volt abban, hogy valamiképp felsőbbrendű az átlagos érzelmeik mocsarában tespedő átlagembereknél. Eddig az óráig márványszívű, vasakaratú harcosnak tudta magát. De most, amikor a másodperceket számlálta fegyvereinek kibocsátása előtt, pilótakesztyűje a tenyeréhez tapadt. Míg magában számolt, rángott az alsó ajka - és észre sem vette. Maga elé, a levegőbe szegezte a tekintetét, bár sisakja megvédte attól, hogy a legénység bármely tagja bizonytalanságot lásson a szemében. Nem bírta elviselni a gondolatát, hogy más emberek megérezzék körülötte a félelem mégoly halvány illatát is.
A fegyverektől félt, nem mástól. A régi idők dicsőséges kamikaze pilótáit egyszerű végzettel szembesítették: akarnak-e gyönyörű, hirtelen halált halni a császárért és Japánért? Nogucsit nemigen riasztotta a halál; úgy képzelte el, mint egy ajtót, amely a bonyodalmaktól mentes semmibe nyílik. Rémület fogta el azonban, ha arra gondolt, milyen állapotban kell leélnie az életét, ha a Csecsemő nem előírás szerint működik.
A számláló sorra szabadult meg a másodpercektől.
Majdnem elérték a robotrepülőgépek kibocsátásának optimális időpontját.
És mi lesz, ha valami elromlik? Ha a Csecsemő túl hamar lép működésbe? Ha nem tud elég gyorsan elszáguldani a géppel a Csecsemő hatóköréből? Ha a Csecsemő hatótávolsága még nagyobb, mint azt előre jelezték? Ha a földi irányítóközpont automata vezérléssel visszafordítja repülőgépeit, iszonyú terhükkel együtt? Oly sok a „ha”. A Csecsemőt egyszer sem próbálták ki terepen - ez képtelenség lett volna. És az állatkísérletek nem szolgáltattak döntő bizonyítékot a hatására.
Az a tudat, hogy a Csecsemő őt is megérintheti, magához ölelheti, őt, akit gazdájának és urának jelöltek, fizikailag gyengítette el Nogucsit. Képtelen volt összefogottan gondolkozni.
Ismét a monitorra pillantott. Alig félórája, hogy az amerikaiak leszálltak, automata álcázási rendszereik máris meglepően jól elrejtették a gépeiket - bár amikor az intézkedéseket megtervezték, szemlátomást nem a havas táj lebegett a szemük előtt. A Csecsemő természetesen óriási területen fejti ki a hatását - de megnyugtató érzés volt, hogy az elsőrendű cél pontosan ott található, ahol az adások szerint lennie kell.
- Uram? - Nogucsi hátranézett a váratlan kiáltásra. A hang a mellette ülő másodpilótáé volt - elvékonyult a félelemtől.
- Mi van? - kérdezte dühödten Nogucsi.
A rettegő ember szeme képtelenül tágra nyílt.
- Most már ideje...
Pánik hasított Nogucsi tudatába. De amikor visszafordult a műszerfalhoz, látta, hogy még jó néhány másodperce van. A másodpilóta elveszítette az önuralmát. Megbocsáthatatlan módon. Akár egy nő vagy egy gyerek.
- Fogd be a szád, ostoba - mondta neki Nogucsi. De nem nézett vissza a férfira. Továbbra is félt, hogy a saját vonásai túlságosan is visszatükrözik az alárendeltjének arcán megmutatkozó gyengeséget.
Nogucsi minden erejét összeszedte, hogy fékezze remegését. De újabb támadást intéztek ellene az agyában felbukkanó képek, megrohamozták önfegyelmének maradványát a látomások arról, milyen állapotba süllyesztheti a Csecsemő hibás alkalmazása.
Nem! Úgy nem lehet élni.
Meghalni ezerszer jobb.
Tekintete a digitális számlálóra tapadt, ujja megállt az érzékelőnégyzet fölött, amely elszabadítja a robotrepülőgépeket.
Hét.
Egész életemben
Hat.
nyílvesszőként
Öt.
süvítettem
Négy.
az eljövendő
Három.
pillanat
Kettő.
felé
- Banzájj - tépte fel Nogucsi torkát az üvöltés.
Megérintette az érzékelőt.
- Banzáj! - rikoltotta újból.
- Banzáj! - visszhangozta legénysége a belső vonalakon.
Nogucsi kézi irányításra kapcsolt, és olyan élesen kanyarodott vissza, ahogy csak bírt.
- Kibocsátottuk - hallotta a parányi sisakhangszóróban. Egymás után jelentkeztek be a raj gépei. Kibocsátottuk, kibocsátottuk.
Nogucsi megtalálta a légi tengelyt, és megparancsolta összes gépének, hogy gyorsítsanak maximális sebességre. Mögöttük a parányi robotrepülőgépek némán száguldottak egy Ezüst nevű hely felé.
- Roger - mondta Heifetz a parancsnoki hálón. - Mindenki, aki megérkezett a Platina és az Arany gyülekezési körletbe, abszolút veszélymentes státusról tett jelentést. Egyetlen rendszert sem veszítettünk. A Tango elemnek öt halottja és tizenegy sebesültje volt egy iráni főhadiszállásnál történt földi csatározáskor. De szerintem jobb, ha tőle kérdezik meg a részleteket.
Újból megszólalt Taylor hangja: Heifetz szokatlanul rekedtesnek és feszültnek találta. - Semmi gond a te körletedben?
- Nagyjából. Volt egy kis körletszervezési problémánk. Az Ezüst egy részét már elfoglalták az orosz támogató egységek. Nincs összehangolás. A rendszerüknek befellegzett. Az egyik egységük tüzet nyitott ránk, mielőtt még mindent tisztázhattunk volna.
- Veszteség?
- Nincs. Megúsztuk. Most az van, amit régen „békés egymás mellett élésnek” hívtak.
- Uramjézus - mondta Taylor. - Még csak ez hiányzott. Tűzharc az oroszokkal.
- Már minden rendben. Tercus ügyesen eligazítja a gyerekeit. Nagyon imponáló, amit csinál.
- Akkor jó. Körülbelül negyven perc múlva a helyszínre érünk - mondta Taylor. - Van egy súlyos töréses esetem a fedélzeten, meg egy sokkos katonám. Orvosi beavatkozás kell, amint leszállunk.
- Roger. Várjuk önöket. Vétel.
- Ötös-ötös: vége.
Heifetz letette kézi mikrofonját. Micsoda nagyszerű nap - gondolta. Elképesztő, hogy ennyi halálból ilyen remek nap formálódik ki. Acél-Jerikó - mondta magában ma reggel romba dőlt a japán hadigépezet.
Ennyi elég is volt neki. Már döntött. Csak azt nem tudta, hogyan hozza a hírt Taylor tudomására.
A hadjáratot még befejezi. Azután lemond. Oly sok éve telt el hasztalanul, értetlenségben, öncsalásban, a rossz célt magáénak valló becsületes ember mélységes becstelenségében. Jó katona volt, no persze. Kívülről nézve mindenképp. Itt az idő, hogy abbahagyja, mielőtt még rossz katona válik belőle.
Hazamegy. Új hazájába: az amerikai Nyugaton épülő izraeli telepek egyikére. Ismét kertté varázsolnak egy sivatagot. Nem tudta pontosan, mit fog tenni, vagy egyáltalán, mire alkalmas ennyi év fegyveres szolgálat után. De kőkemény bizonyossággal tudta, hogy sikerülni fog. Nem fél attól, hogy bepiszkolja a körmét, ha úgy hozza a sors. És kevéssel is beéri.
Egy pillanatig sajnálta, hogy többévi zsoldját befizette az amerikai-izraeli segélyalapba. Aztán szégyenkezve félredobta ezt a gondolatot. Jobb ez így. Tiszta lappal kezdhet. A hamis biztonságérzet nélkül, amivel a túl sok pénz elaltatja az ember lelkét.
Talán még egy nő is kerül. Most ébredt rá, hogy Mira sohasem kérte önmegtartóztatásra. Nem, ebben is félreértette. Mira ennél sokkal jobb volt.
Azt akarta volna, hogy megint szeressen valakit, ha mégoly kevéssé képes is erre az érzésre.
Egész felnőtt élete azzal telt, hogy rossz dolgokat művelt, rossz meggondolásból. Csak annyit remélt, hogy még jóváteheti. Újból megengedi magának, hogy éljen. És most csakugyan Miráért fog élni. Ismét a fény felé fordítja arcát.
Heifetz fölvette sisakját, mert mindig hordta a terepen, hogy példát mutasson az alárendeltjeinek.
- Kimegyek hugyozni - mondta az operációs legénységnek.
Szépségesen tiszta, hideg nap volt, s Heifetznek eszébe jutott Taylor. Jó lesz viszontlátni egy ilyen nap végén. Életében Taylor közelítette meg legjobban azt, amit a barát fogalmával jelölnek. Még nem találta meg a szavakat, amikkel elmagyarázhatná Taylornak a lemondása indokait, de ez még ráér. Taylornak most másra kell összpontosítania, és Heifetz eltökélte, hogy minden erejével őt segíti. Meg kell oldani egy sereg problémát. A legnagyobb gond az, hogy az utolsó működő fegyverkalibráló odaveszett Omszkban. De ő meg Taylor valahogy majd kitalálják a megoldást. Heifetz elképzelte magát, amint Taylor oldalán egy térkép fölé hajol, és egy filctollal formálja a végzetet. Kettejüknek még szavakra sem volt szükségük, hogy megértsék egymást.
Heifetz a hóban caplatott, amíg el nem ért a girhes fák csoportjáig. A fehér törzsek, ágak tüdőbajos nőkre emlékeztettek. Heifetznek az jutott eszébe, hogy ez az ország oly sokféleképpen szegény.
Tűnődéséből egy fiatal százados látványa riasztotta fel. A fiatal tiszt egy kicsi, hóborította bemélyedésben guggolt, s éppen megtisztogatta magát egy gőzölgő rakás szar fölött.
A fiatalember fölpattant, eldobta a mocskos papírt, és leengedett overallja után kapott.
Heifetz nem tudta elfojtani mosolyát. Mégiscsak megy tovább az élet.
- Pihenj - adta ki a parancsot. - Folytassa az akciót, százados.
A fiatal tiszt érthetetlenül dadogott, Heifetz pedig megfordult, hogy lehugyozzon egy karcsú, ferde fatörzset.
Egy távoli hang rangján és családnevén szólította Heifetzet. Egy pillanatra sincs menekvés. Heifetz hátrapillantott az M-100-asa felé, s látta, hogy egy tiszthelyettese kocog hajadonfőtt a kis liget irányába. Szólni kell nekik, hogy rakják fel a fejükre azt a rohadt sisakot, ha kijönnek a szabadba. Olyanok, mint a gyerekek. Ütközet után - természetüknél fogva - hajlamosak túlságosan is lazítani. Félredobni az óvatosságot, átengedni magukat a hanyagságnak.
Heifetz jól megrázta magát, aztán visszadugta a hidegtől összeugrott testrészt az egyenruhájába. Túl régen nem használtam magasabbrendű célra - gúnyolta magát.
A tiszthelyettes ugrálva futott felé a hóban.
- Heifetz őrnagy úr. Reno őrnagy hívja a hálózaton. Azt mondja, személyesen akar beszélni önnel.
Heifetz fáradt bólintással nyugtázta a hírt. Aztán a még mindig meglepett századoshoz fordult, aki sietve húzta fel egyenruháján a cipzárakat.
- Tudja, mi a legnagyobb baj ezzel a hadsereggel? - kérdezte Heifetz. A századosnak olyasfajta egészséges, csinos arcvonásai voltak, amelyeket Heifetz mindinkább az intelligens agyműködés elleni sajátosan amerikai védettséggel szokott társítani. Egy pillanatnyi tétovaság után a százados becsatolta az övét sportolóhoz illő derekán, és idegesen így szólt:
- Nem, uram.
- Az, hogy túl sokat beszélünk - mondta Heifetz. Ám látta a százados arcán, hogy a fiatalember csalódással fogadta a köznapi megállapítást. Alighanem sokkal mélyebb felismerésre számított.
- Túl sokat beszélünk - ismételte Heifetz. Derűs jóindulattal elmosolyodott, és visszaindult szolgálati helyére.
Jack Sturgis százados nem hitt a szemének. Látta Dave Heifetzet mosolyogni. Kíváncsi volt, elhiszik-e valaha is a barátai.
Nekilátott, hogy a fejében átírja a történetet. Azonnal kitörölte a jelenetnek keretet adó fizikai szituációt. Aztán meggondolta magát, s szerepét férfiasabbra módosította: mint bajtársias, fának vizelő katona vett részt az eseményekben. Hogy is mondta pontosan Heifetz? Mi a hadsereggel a legnagyobb baj? Igazából elég nagy szamárság. Nem sok értelme van. Sturgis összevissza forgatta Heifetz szavait, hátha valami rejtett értelmet talál bennük: „Túl sokat beszélünk”. Arra gondolt, mondjuk, hogy túl sok a duma és túl kevés a cselekvés? Vagy csak arra, hogy túl sok a beszéd és passz?
De akkor is. A fenébe. Ott voltak ketten Dave Heifetzcel. Az emberrel, aki soha, egyszer el nem mosolyodott, aki katona a bölcsőtől a sírig. És akkor a vén marha előrukkol ezzel a nagy, harminckét fogú vigyorral.
Azt kívánta, bárcsak lett volna rá tanú. Aztán felidézte a találkozás személyesebb jellegű részleteit, és mégiscsak annak örült inkább, hogy nem volt tanú.
Csak nem kinevette ez a Heifetz?
Á. Az öreg Mázlis Dave már tömérdek embert látott rottyintani. Nem, az egész valószínűleg azt jelenti, hogy a dolgok nagyon-nagyon jól alakultak. Hogy az ellenség orrát belevertük a szarába.
Ez az. Nagyon szépen bele lehet fűzni a mesébe. „Még az öreg Mázlis Dave is boldog volt. Ha láttátok volna, fiúk. Mosolygott. Fő műsorszám.”
Mázlis Dave Heifetz, az ezred réme. Az ember, akinek állítólag soha egyetlen emberi érzése nem volt életében.
Sturgist megzavarta, hogy ürítkezési szertartása idején hívatlan fél jelent meg tanúként - ráadásul éppen Mázlis Dave. De mindent egybevetve mégiscsak megérte. Megérte, hiszen el tudja mondani a történetet. És mert Heifetz jókedve őt is megnyugtatta.
Összecsaptak az ellenséggel - és szétrugták a pöcsét.
Sokáig félt, naná. Soha nem volt még ütközetben, de egy csomó háborús regényt olvasott, rengeteg filmet látott, és hallgatta a veteránok meséit arról, milyen kemény volt a harc. Azt mondták, sosem lehet tudni, ki törik össze, kiből lesz felmosórongy.
Na, most már tudta. Ő nem fóka. Megállta a helyét, bizonyított a harcban. Miközben Jack Sturgis visszaballagott az álcázott M-100-asa felé, hatalmas katonai karrier képeivel kényeztette magát. Egyszer talán ő is olyan híres lesz, mint az öreg, mint Taylor ezredes. Vagy talán még híresebb. Viszont nem akart torz figurává lenni. Nem akart ránézésre olyanná válni, mint Taylor. Sturgis sokkalta romantikusabb fényben képzelte el magát, és a siker látomásait mindig kiegészítette egy másik vízió: a készséges nőké.
Sturgis mélyet lélegzett. Csodálatos dolog katonának lenni. Vezérnek lenni egy igazi ütközetben.
A fiatalember szeme sarkában megakadt egy nagy hópehely. Megállt, hogy lesöpörje. Kesztyűs kezével felnyúlt a szempillájához.
És Jack Sturgis százados teste vigyázzállásba feszült, olyan vad fájdalom merevítette ki, amilyet emberi lény még soha nem élt át.
19.