2020
Az igazi veteránok, azok a nők, akik már nem is tartották számon, hányszor voltak itt, azt mondták, semmiség az egész. Annyira sem kellemetlen, mint egy foghúzás. De Válja össze akart gubózni, olyan közel emelni térdét az állához, amennyire csak csontjai és inai engedték, hogy ne érezze azt a lassú összehúzódást a belsejében. És mégsem mozdult. Úgy érezte, mintha kivérzett volna, minden energiája odalenne, és az a vigasztaló mozdulat nem volna már egyéb, csak látomás, mit sem érő álom. A két lába kinyújtva feküdt kis terpeszben. Halott holmik. Csak a feje fordult el abból a hullaszerű pozitúrából, amelyben a műtősök hagyták. Szeme a falat nézte a kórterem végében, mint aki nem akarja látni se magát, sem az életét, a semmit akarná bámulni. Meredten nézte a pattogzó festésű csöveket meg a vakolatot, amit évtizedek óta nem festettek, nem kapartak le.
Szeme, fókuszt keresve, ötletszerűen megállapodott a barna pettyeken, amik végigtarkázták a szürke falat. Ősrégi mocsok: a foltok és szeplők mintha belenőttek volna a festékbe, és nem lehetett tudni, vérből vannak-e, vagy a szenny maradványai. Váljára eddig is rájárt a rúd. De még sohasem ilyen keményen. Igen, a múltkor is úgy érezte: büntetést kap. De nem ilyen otrombán büntették. Nem a bemázolt ablakokkal, amik a napvilágnak még a színét is eltorzítják. Nem az ágy vasával. Tudatába behatolt az éles fémzörej meg az ideges beszéd a kórteremből. De megalázó mozgásképtelensége meg az a nehéz, halott kín a hasában elszigetelte minden gyakorlati cselekvéstől. Ha nem tudnak segíteni rajta, megelégszik azzal is, ha békén hagyják ezen az ágyon, a lepedőn, amit egyszer sem cseréltek aznap az idehozott nők alatt.
Az átható fertőtlenítőbűz sem tudta elfedni azt a másik, morbid szagot. Válja tudta, hogy ismeri e szag eredetét, de valahányszor a határára jutott, hogy megnevezze, a szó elolvadt a nyelvén, szemétkedett vele, ingerelte tönkrement idegeit. És ez a képtelensége, hogy megtalálja a kifejezést, hogy a valóságot a nyelv kemény egyértelműségével rögzítse, még magányosabbá tette, mint az az üresség a megelőző pillanatban. Eszébe jutott, miket kellett hazudnia - ez is a nyelvhasználat, csak másféle -, hogy egy napra elszabaduljon az iskola taposómalmából. Vajon mit tudtak? És mit sejtettek? Az aprócska hatalmukba belesavanyodott főnökei. Meg a színtelen arcú gyerekek. A határozott és határozatlan névelő használata az angol nyelvben...
Nem. Erre most nem szabad gondolnia. Főleg nem a gyerekekre. Jurijra sem. Hol lehet most? Úristen, a háború... Hogyan lehetséges, hogy háború van? Képtelenség elképzelni. Nincs semmiféle csatazaj. Csak az esti híradó monotóniája. Jurij a háborúban harcol. Válja tudta, hogy ez tény. És mégsem volt valóságos jelentése a számára. Tisztátalannak érezte, ha most Jurijra gondol.
Azt szerette volna, ha minden gondolatot ki tud takarítani az agyából. Ha meg tudna tisztulni a jelen tudásától, mint valami misztikus bölcs. De minél jobban igyekezett elűzni gondolatait, annál makacsabbul jöttek elő életének képei az emlékezet sírjából. Ágyak, hazugságok, árulások. Undorító lopások. Meg ahogy egy-egy új férfi borostája dörzsöli az állát. A leheletük, amiről meg tudja különböztetni őket.
Mindennél vadabbul utálta azonban a gyengeséget. Gyűlölt mindenfajta gyengeséget önmagában, küzdött ellene. És a végén még gyengébb lett, még nagyobb bolondot csinált magából. Most pedig ez az ostoba testi gyengeség kötözi az ágyhoz. Meg a tompa, állandó hányinger.
A kórteremben fekvő nők többsége csöndben maradt. Nem akartak itt új barátságokat kötni, de még arra sem vágytak, hogy látásból egyszer majd megismerjék egymást. A klinika olyan, akár egy koszos vasútállomás: olyan gyorsan és névtelenül kell áthaladni rajta, ahogy csak lehet.
Az egyik lányból kitört a hisztéria. Válja megpróbált semmi másra nem figyelni, csak a vakolat sivatagára. De az a fiatal, fajdalomtól elbutult hang nem halkult. Válja azt gondolta, ha volna benne annyi erő, hogy fölkeljen, pofonvágná a lányt. De istenigazából.
- Újonc - közölte egy női hang a névtelen ágyszomszédokkal. Kotkodácsoló nevetés, gúnyos megjegyzések válaszoltak.
Léptek közeledtek a kórteremben.
Válja tudatának egy - akarata ellenére is éber - darabja elkülönítette a többitől ezt a hangot. Súlyos. Férfias. Olcsó cipők a törött padlólapon. Válja behunyta szemét. Úgy érezte, mindenét odaadná, ha még egypár percig háborítatlanul feküdhetne itt. Odaadná a legjobb ruháját, a piros, tökéletes, amerikai ruháját. A francia blézert, amit Narickijtól kapott, hogy azt vegye föl a partira, mert külföldiek is lesznek. Életének azt a pár értékes foszlányát. Tessék, vigyék.
- Huszonhármas! - A hang sivárrá vált az évek során, amikor egyre csak ugyanazt mondta. - Huszonhármas! Letelt az ideje.
Válja vonakodva nyitotta ki a szemét. Fejét kissé elfordította.
- Huszonhármas, fel kell kelnie.
- Rosszul vagyok - mondta Válja, s ahogy hallgatta a saját szavait, megvetette magát a gyávaságáért, az alázatosságáért. És mégis folytatta: - Még egy pár percig muszáj feküdnöm. Kérem.
- Ez nem magánlakosztály. Letelt az ideje. És már nem vérzik.
Válja fölnézett az ágy mellett álló formátlan szerzetre. Alig ismerte föl benne a nőt. Az ügyeletes nővér szürke köpenyét mintha réges-rég mosták volna utoljára, akkor is mosogatólében, lógó melle pedig ránehezedett egy műanyag gombra, ami elütött a többitől a silány étrend évtizedeitől feszülő vásznon. Amikor a nővér beszélt, nem fűtötte át hangját a harag. Semmiféle indulat nem volt benne. A kötelesség érzékeden hangja volt ez, amely belefáradt az önismétlésbe. Olyan fakó volt, hogy nem lehetett vele vitatkozni.
Válja egy pillanatra megnézte magának a nő arcát, próbálta megtalálni a szemeit. De nem volt bennük lélek. Apró üvegcserepek a megpattant erektől vöröslő arcban, egy alkoholista orrának két oldalán.
Ez leszek én is? - gondolta váratlan rémülettel Válja. Bennem is egy ilyen szörnyeteg lapul, és csak azt várja, hogy előbukkanjon? Ez rosszabb, mint a halál.
Válja még egy utolsó, fegyelmezetlen kísérletet tett, hogy elhárítsa az ügyeletest: nemet intett a fejével.
A nő kifejezése változatlan maradt, de egy szemvillanással az előtt, hogy megszólalt, Válja észrevette, hogy igenis, megváltozott az arca, a hivatásos kíméletlenség maszkjává keményedett, s nem volt hajlandó többnek tekinteni a fiatalabb nőt puszta számnál.
- Szükség van az ágyra. Keljen fel.
Válja maga is meglepődött, hogy segítség nélkül fel tud ülni. Azt képzelte, valóságos, pontosan meghatározható űr van benne, amelyben nincs semmi, csak hidegség. Elképedt azon, hogy ilyen könnyen sikerült összehúznia a lábát, aztán leraknia az ágyról.
- Azt hiszem, vérzek - mondta.
- Nem vérzik - mondta a nővér. - Azt látnám. - De azért a szeme Válja dereka alá tévedt. Villanásnyi kétely. - Öltözzön fel, és jelentkezzen az irodán.
A nő kiment. És Válja még fel sem tudta venni szedett-vedett ruhadarabjait, amikor megjelent egy másik fiatal nő. Türelmetlenül vezette be egy másik egyenköpenyes, kövér nő - mintha a testvére lett volna annak, aki Válját kizavarta az ágyból.
Az új lány kese szőke volt, haját és arcbőrét Válja sokkal élettelenebbnek találta a sajátjánál, nemigen voltak meg azok az árnyalatai, amiket a férfiak kívánnak. És mégis, volt egy férfi, aki megkívánta. Az ágy felé közeledő lány átnézett Válján, próbált tisztába jönni a valósággal. A bőre szinte áttetszően fehér volt, mintha túl sok vért veszített volna. Lerogyott a mocskos lepedőre, ahogy nem sokkal ezelőtt Válja is, és nem törődött se Váljával, se bárki mással a világon. A mennyezetet bámulta.
Válja a falnak támaszkodva húzta föl harisnyáját. A nővér elmasírozott. A lány pedig félénken megérintette magát, mintha arra számítana, valami szörnyű változást fog felfedezni. Aztán megremegett az alsó ajka. Válja először azt gondolta, a lány megszólal, talán segítséget kér. De az egyszerűen csak sírva fakadt, mint egy hosszúra nyúlt gyerek, akit összezúzott a felnőttek világa.
Válja elkerülte a tekintetét, nem akart gesztust tenni. De amikor másfelé nézett, észrevette, hogy figyeli egy vaskos kis nő, aki az ágy szélén lógázza sötét szőrszálakkal borított lábait. Harmincas éveiben járhatott, koromfekete haja volt, meg bajuszkája. Lehet, hogy grúz. Arcán betegségből származó sebhelyek éktelenkedtek, de különben olyan életerősnek látszott, mint aki csak kirándulni jött ide. Úgy vigyorgott Váljára, mintha csupán azért volna a kórteremben, hogy megméresse a lázát.
- Ha nem bírják ki a következményét, nem kéne olyan gyorsan széttenni a lábukat - mondta a nő kissé idegenes kiejtéssel, és állával gőgösen odabökött a Válja ágyát elfoglaló lány felé. - Elvezni akarják az életet, de az árát már nem akarják megfizetni.
Válja eltépte magát a nő merev tekintetétől, és imbolyogva a kijárat felé haladt az ágysorok között. De minél több dologról akarta elfordítani a szemét, annál többet látott. Végül arra kényszerítette magát, hogy a padlót nézze, a saját lépéseit figyelje, de a régi foltok, fröccsenések, csorbulások, karcolások csak elmélyítették a reménytelenség érzését. Miért sajnálják ettől a padlótól azt a vödör vizet? Biztosan nem higiénikus. Ahogy lépdelt rogyadozó lábbal, tökéletes tisztasággal látta a jövőjét. Megint egy átlagos kórház. Megint egy ágy, ami nem elég piszkos ahhoz, hogy muszáj legyen kicserélni rajta az ágyneműt, megint egy...
Micsoda élet ez?
A legszükségesebb holmijait tartalmazó kis táskát maga után húzva beállt az íróasztal előtti sorba. Mélyeket lélegzett, hogy leküzdje a hányingerét, de csak még jobban megmérgeződött az állott levegőtől. Erezte, hogy verejték gyöngyözik a ruhája alatt, a homloka nedvesen fénylik. Azt hitte, bármely pillanatban elájulhat, iszonyúan beteg lesz. Akkor majd meglátják. Akkor majd megértik...
De semmi sem történt, csak a sor fogyatkozott lassacskán előtte, mígnem egyszer csak az ügyintéző előtt találta magát. A nő szigorú kontyba fogta hátul a haját, arcán szemernyi lágyság vagy rugalmasság nélkül feszült a bőr. Nem nézett föl a papírok közül.
- Neve?
- Babriskina, Valentyina Ivanovna.
- Van problémája?
Egy pillanatig Válja elképzelte, mi lenne, ha megmondaná a nőnek, mennyire rosszul van, menyire szüksége volna még egy kis nyugodt fekvésre.
- Nincs.
- Itt írja alá, elvtársnő.
Válja fölébe görnyedt az ürességnek, amely mintha minden újabb gondolatával és cselekedetével nagyobbra nőtt volna. Szinte azt kívánta, érezne már valami szörnyű nedvességet a lábán, mert akkor ezek is hagynák, hogy még egy kicsit pihenjen.
Aláírta a nyilatkozatot.
- Itt is, elvtársnő. Két helyen.
Válja nem vesztegette az időt a nyomtatvány elolvasásával. Aláírta, ahol kellett, mielőbb el akart tűnni innét.
Az íróasztalnál ülő asszony semmi észrevehető jelét nem adta, hogy lezárult egy ügy. Annyit mondott csak: - A következőt.
Narickij egy sarokkal odébb várta, magabiztos pózban az autójának dőlve. Válja még az arckifejezését sem azonosította, de már tudta, hogy a férfi nagyon meg van elégedve magával. Amiért ennyi ideig várt rá. Most görcsbe rándult a gyomra Narickij láttán, és egy másodpercig el se tudta képzelni, hogyan hagyhatta, hogy a férfi hozzáérjen, hogy birtokba vegye. De Válja még az önsajnálat mélyén sem állhatta sokáig ezt a lelki petyhüdtséget. Igenis, élvezte a férfival töltött időt. És a szexszel sem volt hiba. Nem volt olyan kitartó, sportos, mint Jurij. De sokkal ötletesebb. Narickij közönséges fráter. De ez a része neki, Váljának is közönséges.
És mégis, akármilyen jóképű ember volt Narickij, nem a férfiassága vonzotta Válját. Megvolt ő a szex nélkül is. És nem rohant ki az utcára férfiakat vadászni, mihelyt Jurij elment Közép-Ázsiába. Hanem úgy látszott, Narickij még egy esélyt jelent. Az utolsót.
Valamikor régen Jurij is kiugrási esélyt jelentett. Annak a fiatal, nagyon buta lánynak, aki volt. És ő még bölcsnek hitte magát. Egy katonatisztnek mindig lesz állása. És Jurij annyira értelmes volt, annyira megfelelt a katonatiszt eszményének. Mindenki szép jövőt jósolt neki. De ez nem a szép jövő országa.
Ezek a tisztek - gondolta Válja egy tizedmásodpercnyi undorral. Olyan merev az életük, mint az uniformisuk. Abban a széthulló országban, ahol évtizedek óta minden csak szétesik, ahol soha semmi nem működött rendesen, ahol soha semmilyen álom nem vált teljesen valóra, Jurij erősnek látszott, olyan embernek, aki biztonságot és értelmes életet ad Váljának. De erről szó sem volt. És a durva mundér alatt a katonatiszt olyan szerelmet rejtegetett, amely még önmagát sem tisztelte. Jurij meg az ő nyálas ömlengései. Csupa gyengeség a szerelme. Holott neki erős ember kellett. Mocskok a férfiak.
És akkor én mi vagyok? - kérdezte magától Válja.
Narickij. Mosolyog. A legújabb márkájú kocsijával. Nem túl felvágós, nem túl fényes. Narickij okosabb annál. Narickij olyan sok mindenben tud okos lenni. De amikor fontos lett volna, tökfej volt.
Egy barátnője hozta össze vele. Itt ez a pasas. Külföldiekkel dolgozik. Biznisz. Érted. Semmi törvénytelen. Semmi nagyon törvénytelen. Érted. Mindegy, a lényeg az, hogy vannak barátai. És egy jó angol tolmácsra van szüksége. Egy pár rubel pluszban. Második műszak. Jövedelem kiegészítés. És olyan helyes cuccokat tud szerezni. Meg is mutatom...
Helyes cuccok. Én igazából nem férfiakkal vétkezem - döntötte el magában Válja. Én a helyes cuccoknak vagyok a kurvája. Amikor beütött a csőd, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megsemmisíti az összes holmit, amit Narickijtól kapott. De ez a hangulata elmúlt, akár egy félelemroham. Erőszakkal fojtotta el. Tudta, hogy nincs ereje felvagdalni és széttépni és kidobni azt a kevés színes dolgot, amije van ebben a szürke világban.
És Jurij? Én nem vagyok rendes nő, Jurij. Hazudtam. És amikor választanod kellett, te a hadsereget választottad. Mit vártál?
És mégis tudta, hogy soha semmit nem fog elmondani neki. És ha rájön valamire, ő tagadni fog. És különben is, Jurij megbocsát. Mindent. Reménytelen alak ez a Jurij.
Hála az égnek.
Nos, ő meg elhibázta a lépést. Elhitette magával, hogy kordában tudja tartani ezt a kapcsolatot Narickijjal. Hogy ő fogja kihasználni a férfit. De most, amikor kifelé támolygott a kórházból ezen az élettelen októberi délutánon, nem tagadhatta a kudarcát. Az égvilágon semmit nem tartott kordában. Narickij használta ki őt, akár egy ribancot, és a kis játékszerektől semmi mást nem vett észre. Azok meg apróságok voltak Narickijnak.
Eszébe jutott, hogy föl is jelenthetné a férfit. De úgysem lenne értelme. Túl sok cimborája van. És sokkal kevesebbért tudná zsebre vágni a rendőrséget, mint amennyiért Válját zsebre vágta. Elég volna egy pár elektronikus bóvli. Vagy az európai gumi óvszerek, amiket nem volt hajlandó felhúzni.
Még azt is elképzelte egyszer, hogy Narickij feleségül veszi, hiszen csak el kéne válnia Jurijtól. De Narickijnak esze ágában sem volt megnősülni. Hála az égnek, Válja nem írta meg azt a levelet Jurijnak, nem indított el semmit.
Micsoda hülye volt.
Narickij egyszer részegen a képébe röhögött. - Romlott ám vagy, drágám.
Később bőkezűen próbálta kárpótolni ezért az egyetlen gyilkos, őszinte mondatért. De Válja végre felfogta, mekkora ostobaságot követett el.
A férfi most a kicsi kék autó mellett pózolt, zakója a hidegben is kigombolva. Gazdag ember egy napról napra szegényedő országban. Olyan országban, amelyik száz éve mindent megígér, de még megfelelő születésszabályozási eszközöket sem tud adni a népének. Olyan országban, amely még ma sem tudja ellátni magát élelemmel. Mennyi ígéret! Ahogy a férfi szokott ígérgetni a tyúkeszű szeretőjének.
Narickij intett a közeledő Váljanak, de különben nem mozdult. Olyan részvevő arckifejezést öltött magára, hogy a nő legszívesebben azt kiabálta volna: „Hazudsz, hazudsz, hazudsz!"
- Jól vagy? - kérdezte a férfi.
Válja összébb húzta könnyű, divatos kiskabátját, hogy ne fázzon, és megigazította a sálját. Bólintott. Itt nem akart jelenetet rendezni, megmásíthatatlan döntést hozni. De Narickij megérzett valamit. Nem nyúlt hozzá, csak kinyitotta a kocsi ajtaját. Válja gépiesen odalépett, hogy beszálljon.
Aztán megtorpant.
- Friss levegőre van szükségem. Sétálni akarok.
Narickij elbizonytalanodva nézett rá.
Egy pillanatig úgy gondolta, a férfi tart tőle. Valami botránytól. De azt úgyis könnyen el tudná simítani. Csak neki, Váljának van félnivalója, ő veszítheti el mindenét.
- Válja - mondta a férfi a meleg, rábeszélős hangján. - Ebben az állapotban nem gyalogolhatsz. Pihenned kell. Szállj be.
Válját hirtelen elöntötte a méreg. - Gyalog megyek! Megértetted? - Aztán elhallgatott. Éppúgy meglepődött azon, mennyi energiatartalék van még benne, mint azon, hogy végére jutott az önfegyelmének.
- Túl hosszú az út - mondta Narickij, szokatlan tétova árnyalattal a hangjában.
- Majd felszállok egy trolira.
- Kérlek. Nem vagy jól. Pihenned kell.
Most már visszanyerte magabiztosságát. Olyan volt, mintha belelátna Váljába, észrevenne mindent, amit leplezni próbál. Neki viszont tilos volna belelátnia. Pedig milyen okos nőnek képzelte magát, olyannak, aki orruknál fogva vezeti a férfiakat.
- Ne beszélj úgy velem, mint egy gyerekkel - mondta félig kiabálva.
- Válja. Kérlek...
- Gyalog akarok menni. És ne gyere utánam.
Narickij hátralépett, széttárt tenyérrel, mintha valami törvénybe ütköző cselekedettel vádolnák. Kinyitotta a száját, aztán mégsem szólalt meg.
Válja még vetett rá egy utolsó megtört, dühös pillantást, aztán elfordult.
- Majd felhívlak - szólt utána a férfi. - Érdekel...
Válja kényszerítette magát, hogy szexjeleneteket képzeljen el Narickijjal és másokkal. Ettől még rosszabbul lett, bár rájött, hogy ez pusztán érzelmi és fizikai reakció, semmifajta szellemi őszinteséghez nincs köze. Sebtében megesküdött magának: soha többé nem engedi meg, hogy egy férfi rálottyanjon, de aztán fuldokolva nevetni kezdett ezen a pimasz önbecsapáson. Testi rosszulléte visszatért, majdnem nekizuhant egy falnak, amelyet szakadt plakátok borítottak: Miénk a jövő!
Hazudnak, hazudnak, hazudnak. Hazug világ. Az ígéreteket megszegik, mielőtt meg lehetne fogalmazni őket. Összeszedte magát, ment tovább, hogy Narickij mielőbb szem elől veszítse.
Förtelmesen szürke és nyomorúságos mellékutcákon át vitte az útja. Egész életében ki akart mászni ebből a robotból és a szennyből. De nem volt hová mennie. A jó férfiak mind reménytelenül hülyék. A rossz emberek pedig csak magukon segítenek. Ebben az országban minden legföljebb csak félig működik. A reformereknek se hírük, se hamvuk. De a reformellenes támadások is csak félig-meddig voltak hatásosak. Ahogy ballagott a töredezett járdán, úgy érezte, mintha lassanként elsüllyedne, mintha egész életében lassan süllyedt volna, s csak azért nem vette észre, mert körülötte az egész világ süllyedt.
Felnézett az erkélyekre, ahol mosott ruhák száradtak, s gyűjtötték magukba a moszkvai levegőben terjengő mérgek molekuláit. Nem értette, hogyan képesek mások oly könnyen eltűrni mindezt, a lerobbant társbérleteket, ahol a családok egymás mocskában és titkaiban turkálnak, a harcot a rossz ennivalóért, meg a férfiakat, akik soha rá nem néznek a nőikre, csak ha rájuk jön a kangörcs vagy a részegség vagy mindkettő.
Elhaladt egy hentesbolt mellett. Megszokásból benézett a kirakaton. Fehér kötényes eladók ácsorogtak odabenn, a kelleténél kisebb fehér sapkában. A hűtőpultok üresek voltak. A kirakat polcait azonban különféle húsok és felvágottak képei díszítették, mintha a bőség látomásával akarnák jóllakatni az arra járókat.
Az ennivalóról készült fotók is elegendőek voltak ahhoz, hogy Válja még jobban émelyegjen. Az üres boltok nemzete. Az üres anyaméheké. Fázott, s nem tudta, miért.
A sarkon túl valamiért sorban álltak, de Válját most az egyszer nem érdekelte, milyen hiánycikket lehet most egyszer csak megkapni. Minél gyorsabban ott akarta hagyni ezeket a nagykabátba burkolózó, raktárak szagát árasztó nőket. Néhány ráérős férfi is beállt a sorba. Tetőtől talpig végigmérték Válját.
Nevetett magában. És ha egy órával ezelőtt láttatok volna? Ha láttátok volna azt a véres kupacot, aki voltam? Akkor kellettem volna?
Biztosan. Aztán meg panaszkodtak volna, mennyire összepiszkolódtak. Disznók ezek, egytől egyig.
Megbotlott és majdnem elszédült. Egy arc mogorván nézett rá, mintha be akart volna furakodni a sorba. Válja meghallotta a narancs szót. Nem csekélység, hogy hirtelen, csodálatos módon felbukkan ez a gyümölcs októberben, amikor a narancsligetek körül dúl a háború. Bizonyára ez az utolsó idei szállítmány. De Váljának most nem volt étvágya, s a narancs sem kellett.
Talán éppen most harcol Jurij a narancsligetekben. Milyen festői háttér a háborúzáshoz. Lehet, hogy Jurij jobban érzi magát a tankjaival, az ágyúival meg a katonáival, mint vele. A leveleiben nem számolt be arról, mi történik mostanában vele - csupa érzelgős emlékezés, amit írt.
Válja igyekezett összpontosítani a tekintetét, a mozdulatait. Eldönteni, hová is megy valójában. Próbálta felidézni a troli- és autóbuszmegállókat, az útvonalakat, a menetrendet. De nem volt biztos abban, hogy jófelé jár-e. Hirtelen irányt váltott.
Fejében nem tisztultak ki a gondolatok. Ugyanolyannak látta az összes arcot. Még a sebhelyek is ugyanolyanok voltak. Iszonyatos hegek. Nekivágott egy hídnak valami csatorna fölött.
Szórakozottan megfogta a régi kovácsoltvasat, az elmúlt századok e rozsdás hírnökét. Hidegséget érzett az ujjai alatt. Azt vette észre, hogy vadul kapaszkodik az oxidálódott lándzsahegyekbe, és küszködik, hogy talpon maradjon. Váratlan fajdalom rántotta össze a gyomrát, szája szögletén kicsordult a nyál. És most - később, mint kellett volna - azt érezte, hogy lába tövében nedvesség terjed. Röhej. Megint egy büntetés. Válja, aki mindig ura a helyzetnek. Behunyta szemét, még szorosabban kapaszkodott a korlátba, azért fohászkodott, hogy ne zuhanjon el a járdán.
Kár volt becsuknia a szemét. Kinyitotta. És a fajdalom egy csapásra elmúlt. Csak a nedvességet érezte most, gyorsan hűlt, nyúlósan szivárgott lefelé a combján.
Egy hosszú másodpercig nem volt másra képes, mint hogy belebámuljon a csatorna piszkos, olajszivárványos sötétségébe. Olyan nyugodt. A partján szemétnyakláncok. Magas ablakokból kidobott hulladék zátonyai. Ha levelek úsztak a csatornán, a víz mintha felnyúlt volna értük, és lehúzta őket, hogy gondosan bevonja a mocskával. A csatorna két oldalán emelkedő bérházak fala foltos volt, mint az öreg, beteg emberi bőr.
Válja nem tudta, hol talál a közelben vécét. Ez az ország még a saját hulladékával sem tud bánni. Átvillant az agyán, hogy meg fog halni, mielőtt bárki vagy bármi segíthetne rajta. Két nagyanyó csoszogott el mellette, és rosszkedvű megjegyzéseket tettek az utcai részegekről. Erre Váljába is visszatért az élet, legalábbis valami tehetetlen, fagyos düh.
Bemocskolta saját magát. Bemocskolta az egész életét. És mi van, ha Jurij egyszer rájön? Akkor még ezt is elveszíti. A biztonság minimumát.
Ráparancsolt magára, hogy induljon tovább. Belépett az első épületbe, amelynek nyitva volt a kapuja, és igyekezett megtisztogatni magát az alagsori lépcső félhomályában. A bugyija tocsogott a vértől, a sűrű nedvességtől, a zsebkendője pedig kicsi volt ahhoz, hogy hasznát vehesse. Nehezen szánta rá magát, de aztán eltökélt mozdulattal levette a selyemsálját. Ez is Narickij ajándéka. És törölgetni kezdte a combjait, küszködött, nehogy elveszítse az egyensúlyát vagy elájuljon, és már nem törődött azzal, látja-e valaki.
Nekidőlt a falnak, nyelte a halott levegőt. Elengedte a selyemrongyot, az hangos zörejjel esett a földre. Ahogy a szeme megszokta a sötétséget, egy sor kukát vett észre, némelyikből újságok álltak ki. Elszántan letépte a legtisztábbnak látszó oldalakat, összegyűrte őket, és magához szorította a papírgombócot, hogy felfogja a vérzést. Úszott a verejtékben, és nagyon fázott.
Miközben a vérét itatta fel, keményen magához nyomta az öklét, hátha erővel talán el tudja űzni a fájdalmat. Hogyan lehet az ember ennyire gyámoltalan? - jutott eszébe. Úristen, mi lenne, ha így látnának? És újra elnevette magát, fejét nekivetette a salakbeton blokkoknak, érezte, hogy hajszálai megakadnak a rücskökben.
Visszatámolygott a szürke napvilágra, ment tovább, minden időérzéke elhagyta, míg el nem jutott egy kicsiny, félig-meddig ismerős parkba. Egy kanyargós ösvényen elsántikált egy padig, és rázuhant, mintha a mankóját engedte volna el. Felbámult a szürke ürességre, tudatában volt annak, hogy fázik, mégis furcsamód nyugodt. És teljesen mozdulatlan. Fölösleges vacogni. Az túl fárasztó, túl durva dolog. Tekintete lejjebb szállt, a kiaszott, kopaszodó fehér fákra. Utolsó leveleik is összezsugorodtak, itt-ott még kapaszkodtak az ágba. Csontjai nekinyomódtak a hideg deszkáknak. Érzett még valami nedvességet, de tudta, hogy a legrosszabbján már túl van.
Hazudnak.
Egyszer csak rátört az éhség, bár a gyomra ellenkező értelmű jelzéseket küldött. Émelygett. Lehet - gondolta -, hogy ez az a másik örökség. A testem megint arra vágyik, hogy tele legyen. Ahogy tud. Válja már semmit sem értett magából. Tenyerébe hajtotta a fejét. Végre mégiscsak vacogni kezdett.
Magányát megzavarta egy női hang. Idegen nyelven beszélt. Angolul. De nagyon rossz kiejtéssel. Talán amerikai. Válja fölnézett.
Először a nő ruháját látta meg. Sokkal nagyobb hatást tett rá, mint az asszony maga. Őt egyszerűen nagydarabnak és jól tápláltnak találta. De a kabát sűrű szövésű anyaga, szabásának pazarló könnyedsége, a cipő valódi bőrének mély, tompa fénye, gondos varrása - messze felülmúltak mindent, ami Váljának valaha is tulajdonában volt. A nő visszafogott, de meleg színekben pompázó sálat viselt, és Válja szégyenkezve ismerte be, hogy ő bizony nem választott volna magának ilyen sálat, nem volna hozzá elég kifinomult, elment volna mellette a gyerekszemével, amit csak a tüzes színek és a feltűnő minták ragadnak meg. Egy szemvillanás alatt felismerte, mennyire tudatlan annak a világnak a dolgaiban, amelybe beleképzelte magát, és rájött, hogy kudarca súlyosabb, semhogy eddig fel tudta volna fogni.
Az asszony egy könyvet tartott a kezében, és sietősen lapozgatta dundi, rózsás ujjaival. Angol nyelvű könyv volt. A borítón ez állt: A Guide to Moscow. Moszkvai útikalauz. A nő angol szavakat dünnyögött: Oh, where is it now? Oh, wouldn’t you know it? Jaj, hol is van? Nem tudná megmondani? Fogai közé harapta az alsó ajkát, miközben a lapokat forgatta, s egyszer sem nézett Váljára.
És talán nem is érdemes rám nézni - fordult meg Válja fejében.
A nő motyogott, az oldalakat rángatta. Angolsága nagyon különbözött azoktól a világos, gondosan szerkesztett mondatoktól, amiket Válja belevert a diákjai fejébe. Amiket megtanított a fiúknak, akik folyton kinövik a zakójuk ujját. A fehér kötényes lányoknak. Ennek a külföldi nőnek határozottan kellemetlen orrhangja volt.
Csinosnak nem volt csinos. De a bőréből és a hajából ugyanolyan gazdagság áradt, mint a ruhájából - mindaz, amit a fényűző külföldi élet adhat. Még az után is, ami történt, az amerikaiak nagyon gazdagok. Váljának nem fért a fejébe, minek akarnak Moszkvába jönni. Hogy egy temetőben vakációzzanak?
Ez talán egy diplomatafeleség. Hát persze. Háború van, nem jönnek a turisták. Az is lehet, hogy a férje valami fontos üzletember. Narickij azt mondta, a bizniszben nincs megállás. Még háború idején sem.
A nagydarab nő arca felderült. És elégedetten bólintott, csak úgy magának, mint egy nyeríteni készülő ló. Megtalálta az oldalt, amit keresett. És megszólalt.
Orosszal próbálkozott. Valami zagyvaság jött ki a száján. Válja egy árva szót nem értett belőle. De semmi áron nem tisztelte volna meg a nőt azzal, hogy angolul beszél hozzá.
A nő abbahagyta az olvasást, és Váljára nézett. Könyörgő szemmel. A hirtelen jött magabiztosságnak már nyoma sem volt. De Válja nem viszonozta a tekintetét. Épp elég nehéz volt ránéznie a télikabát puha, vastag, hullámzó szövetére, vagy szemügyre vennie a finom, puha cipőt, amit az ő pévécéből és műgumiból összeragasztott lábbelije oly szánalmasan utánzott. Válja biztos volt abban, hogy ez a nő sohasem szenvedett, sohasem kellett semmilyen bajt elviselnie. Hogy olyan megbízható kis tablettákat nyeldekelhetett, amik megóvták testét a pokoltól és lelkét a gyötrelemtől. Hála annak a véletlennek, hogy oda született, ahová született, mindene megvolt, amiről Válja csak álmodhatott. Az életéből hiányzott a nyomor és a fájdalom.
Hadd szenvedjen hát. Egyetlen pillanatig.
A nagydarab nő újra próbálkozott, már félénkebben, nyugodtabb hangon. És Válja épp csak ki tudta venni a mondandóját. Hol a legközelebbi metróállomás?
Meg se próbált válaszolni. Csupán felbámult a nőre, mégiscsak a szemébe nézett, de a legmélyebb gyűlölettel, amit valaha is átélt. Ennek az indulatnak a hevességét meg se közelítette, amit a goromba kórházi nővér vagy Narickij iránt érzett legsötétebb megaláztatásában, vagy más nőkkel szemben, akik ellopták a fiúját vagy a legjobb ruháit.
A külföldi nő persze nem értett semmit. Vagy nem is törődött vele. Feladta a kísérletezést, ás elballagott előkelő tanácstalanságában, vitte magával az orosz nő vágyait és álmait.
Válja haragja utánaeredt a nőnek, de annak minden lépésével gyengült, és semmivé lett, amikor az idegen eltűnt. Egyszerűen csak fárasztó volt, túlságosan fárasztó. Indulatai hevességétől kimerülten Válja - mint akiben nem maradt semmi - visszahanyatlott a pad kemény deszkájára. Végre tétlenül csaponghattak a gondolatai. Sejtette, hogy hamarosan össze kell szednie az erejét és továbbindulnia. De egy békés másodpercig csak ült, és nem volt semmi dolga.
Egy szélroham felkapta, zörögve fújta bokája és lábikrája körül a halott leveleket, aztán egy elrongyolódott szórólap repült a szoknyájának, elakadt benne, majd visszahullott az aszfaltra. Válja alig tudta kivenni a megfakult szalagcímet: