XXIX.

A ga­rázs sö­té­ten állt a szom­széd­ban. Ke­resz­tül­vág­tam a ko­csi­fel­haj­tón és egy ázott gyep­sá­von. Az úton apró, kes­keny pa­ta­kok­ban csor­do­gált a víz. A má­sik ol­da­lon hú­zó­dó árok­ba folyt bele. Ka­lap nem volt raj­tam. Va­ló­szí­nű­leg a ga­rázs­ban esett le. Ca­ni­no nem vet­te ma­gá­nak a fá­rad­sá­got, hogy vissza­ad­ja. Nem gon­dol­ta, hogy szük­sé­gem lesz még rá va­la­ha. El­kép­zel­tem, ahogy de­rű­sen hajt vissza­fe­lé az eső­ben, egye­dül, mi­után az ösz­tö­vér és mo­gor­va Ar­tot, a min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint lo­pott au­tó­val együtt biz­tos he­lyen hagy­ta. A nő sze­ret­te Ed­die Mar­sot, és azért zár­kó­zott be, hogy őt véd­je. Ca­ni­no te­hát szá­mít­hat rá, hogy ott fog­ja ta­lál­ni, ami­kor vissza­jön: csen­de­sen ül majd a lám­pa és az érin­tet­len ita­la mel­lett, én meg ott fek­szem össze­kö­töz­ve a dí­vá­nyon. A nő hol­mi­ját majd ki­hord­ja a ko­csi­ba, gon­do­san át­vizs­gál­ja a há­zat, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jék: nem ma­radt utá­nuk sem­mi ter­he­lő bi­zo­nyí­ték. Ak­kor majd meg­mond­ja neki, hogy men­jen ki, és vár­jon rá. A nő nem fog lö­vést hal­la­ni. Ilyen kö­zel­ből az ól­mos­bot is épp­oly ha­tá­sos szer­szám. A nő­nek majd azt mond­ja, hogy ott­ha­gyott en­gem meg­kö­töz­ve, s hogy egy idő után majd sza­ba­don en­ged va­la­ki. Ilyen os­to­bá­nak gon­dol­ja az asszonyt. De­rék Mr. Ca­ni­no.

Az eső­ka­bá­tom elöl nyit­va volt, s nem tud­tam be­gom­bol­ni az össze­bi­lin­cselt ke­zem­mel. Úgy ver­des­te két­fe­lől a lá­ba­mat, mint egy nagy és fá­radt ma­dár a szár­nya­i­val. Ki­men­tem az or­szág­ú­i­ra. Ko­csik húz­tak el, s ref­lek­to­ra­ik meg­vi­lá­gí­tot­ták a ka­var­gó esőt. A ke­re­kek sur­ro­gó zaja gyor­san halt el a tá­vol­ban. Meg­ta­lál­tam a ko­csi­mat, ott, ahol hagy­tam: mind­két ke­re­két rend­be hoz­ták, és fel­sze­rel­ték, hogy szük­ség ese­tén el le­hes­sen ve­zet­ni. Gon­dol­tak min­den­re. Be­száll­tam, le­ha­jol­tam a kor­mány­ke­rék alatt ol­dalt, és fél­rek­o­tor­tam a tit­kos zse­bet ta­ka­ró bőr­la­pot. Ki­vet­tem a má­sik re­vol­vert, be­dug­tam a ka­bá­tom alá és vissza­in­dul­tam. Szűk, zárt és fe­ke­te volt a vi­lág. Egy kü­lön két­sze­mé­lyes vi­lág, csak Ca­ni­no és az én hasz­ná­la­tom­ra.

Fél­úton vol­tam a ház felé, ami­kor csak­nem el­ka­pott a ref­lek­to­rok fé­nye. Hir­te­len for­dult le az or­szág­út­ról, le kel­lett csúsz­nom a vi­zes­árok­ba, ott meg­la­pul­tam, s le­ve­gő he­lyett is vi­zet le­hel­tem be. Az autó las­sí­tás nél­kül zú­gott el mel­let­tem. Fel­emel­tem a fe­je­met, hal­lot­tam a ke­re­kei sur­ro­gá­sát, ahogy le­tér az út­ról, és rá­for­dul a ko­csi­be­haj­tó ho­mok­já­ra. El­hall­ga­tott a mo­tor hang­ja, ki­alud­tak a lám­pái, egy ajtó csa­pó­dott. A ház aj­ta­já­nak csu­kó­dá­sát nem hal­lot­tam, de a fák cso­port­ján át­szű­rőd­ve fény­fosz­lány vil­lant, mint­ha ár­nyék moz­dult vol­na el egy ab­la­kon, vagy fényt gyúj­tot­tak vol­na a hall­ban.

Vissza­tér­tem az ázott gyep­ágy­hoz, és át­gá­zol­tam raj­ta. A ko­csi ott állt a ház és én kö­zöt­tem; a re­vol­ve­re­met elő­re­tar­tot­tam az ol­da­lam mel­lett, amennyi­re le­he­tett, anél­kül hogy tö­ves­tül csa­var­nám ki a bal ka­ro­mat. A ko­csi sö­tét volt, üres és me­leg. A hű­tő­ben lá­gyan bugy­bo­ré­kolt a víz. Be­les­tem az aj­tón. A kul­csok ott függ­tek a sze­rel­vény­fa­lon. Fö­löt­tébb biz­tos volt ma­gá­ban ez a Ca­ni­no. Meg­ke­rül­tem a ko­csit, óva­to­san át­vág­tam a ka­vi­csos úton az ab­lak­hoz és hall­ga­tóz­tam. Nem hal­lot­tam han­got, sem­mi neszt, csak az eső­csep­pek sza­po­ra per­gé­sét a csa­tor­nák al­ján a fém­kö­nyök­ben.

To­vább hall­ga­tóz­tam. Nem hal­lat­szott ki­a­bá­lás, min­den csön­des ma­radt és elő­ke­lő. Most ott do­rom­bol az asszony fü­lé­be, ő pe­dig el­mond­ja, hogy el­en­ge­dett, és én meg­ígér­tem, hogy ha­gyok ne­kik annyi időt, amíg odébb­áll­hat­nak. Ca­ni­no nem fog hin­ni ne­kem, mint ahogy én sem hin­nék őne­ki. Így hát nem ma­rad so­ká­ig oda­bent. El­in­dul, és ma­gá­val vi­szi az asszonyt is. Egyéb dol­gom sem volt, mint hogy meg­vár­jam, amíg ki­lép.

Nem tud­tam meg­ten­ni. A re­vol­vert át­csúsz­tat­tam a bal ke­zem­be, s le­ha­jol­tam, hogy föl­szed­jek egy ma­rék ka­vi­csot. Meg­dob­tam vele az ab­lak fa­táb­lá­ját. Erőt­len do­bás volt. Na­gyon ke­vés kö­vecs­ke ért el az üveg­ig, a fa­táb­la fö­lött, de an­nak a ke­vés­nek a halk zör­ge­té­se úgy dü­bör­gött a csend­ben, mint a gát­sza­ka­dás.

Vissza­sza­lad­tam a ko­csi­hoz, és le­ku­po­rod­tam mögé, a sár­há­nyó­ra. A ház ad­dig­ra el­sö­té­te­dett. Ez volt min­den. Csön­de­sen ku­po­rog­tam a sár­há­nyón és vár­tam. Kár a gő­zért. Dör­zsöl­tebb fiú an­nál Ca­ni­no.

Fel­egye­ne­sed­tem, be­ül­tem hát­tal a ko­csi­ba, ki­ta­po­gat­tam a gyúj­tás­kul­csot és el­for­dí­tot­tam. Elő­re­nyúl­tam a lá­bam­mal, ám az in­dí­tó­gomb nyil­ván a sze­rel­vény­fa­lon volt. Vég­re meg­ta­lál­tam, meg­húz­tam, és gázt ad­tam. A még me­leg mo­tor azon­nal be­in­dult. Hal­kan, elé­ge­det­ten do­rom­bolt. Is­mét ki­száll­tam a ko­csi­ból, és le­ku­po­rod­tam a hát­só ke­re­kek mögé.

Most di­de­reg­tem, de tud­tam, hogy ez az utol­só hang­ha­tás nem lesz ínyé­re Ca­ni­nó­nak. Fe­ne­mód szük­sé­ge volt erre az au­tó­ra. Las­san lej­jebb eresz­ke­dett az egyik sö­tét ab­lak, csak az üve­gén hal­vá­nyan ját­szó, ke­vés fény mu­tat­ta, hogy meg­moz­dul. Hir­te­len láng csa­pott ki be­lő­le, s há­rom gyors lö­vés össze­ol­va­dó ro­ba­ja hal­lat­szott fel. A kupé szél­vé­dő üve­ge meg­csör­rent. Ha­lál­ra seb­zet­ten ki­ál­tot­tam fel. A ki­ál­tás kí­nos hör­gés­be csa­pott át. A hör­gés ned­ves, bugy­bo­ré­ko­ló hang­ba tor­kol­lott, me­lyet az­u­tán el­foj­tott a vér. Az­tán las­san, vér­fa­gyasz­tó­an el­halt ez a ful­dok­ló li­he­gé­sem is. Szép mun­ka volt. Él­vez­tem. Ca­ni­no is ki­mon­dot­tan él­vez­te. Hal­lot­tam a ne­ve­té­sét. Hosszú, mo­raj­ló ne­ve­tés volt, sem­mi­ben nem ha­son­lí­tott a dö­röm­bö­lő be­széd­hang­já­ra.

Egy kis ide­ig az­u­tán csönd kö­vet­ke­zett, csak az eső per­gett, s a ko­csi mo­tor­ja lük­te­tett csen­de­sen. Majd ki­nyílt a ház ka­pu­ja, egy da­rab még mé­lyebb sö­tét­ség a sö­tét éj­sza­ká­ban. Fel­buk­kant ben­ne óva­to­san egy alak, va­la­mi fe­hér­rel a nya­ka kö­rül. Az asszony gal­lér­ja volt az. Me­re­ven lé­pett ki a tor­nác­ra, mint va­la­mi fa­bá­bú, ha­já­nak ezüst tol­la sá­pad­tan meg­vil­lant. Ca­ni­no mö­gé­je ku­po­rod­va ha­tolt elő­re mód­sze­re­sen. Olyan kö­nyör­te­len lo­gi­ká­ja volt az egész­nek, hogy szin­te hu­mo­ros­nak érez­tem.

Az asszony le­jött a lép­csőn. Most már lát­tam me­rev, fe­hér ar­cát is. El­in­dult a ko­csi felé. Moz­gó sánc Ca­ni­nó­nak, arra az eset­re, ha len­ne még erőm a sze­me közé prüsz­köl­ni. Női hang csen­dült fel a ne­sze­ző eső­ben; s hal­kan, fa­kón mond­ta:

– Nem lá­tok sem­mit, Lash. Pá­rá­sak az ab­la­kok.

A fér­fi mor­molt va­la­mit, s az asszony tes­te erő­sen meg­rán­dult, mint­ha a bor­dái közé bö­kött vol­na re­vol­ver­rel. To­vább­jött elő­re, és kö­ze­lebb ért a sö­tét au­tó­hoz. Most már lát­tam mö­göt­te Ca­ni­nót, a ka­lap­ját, a fél ar­cát, a vál­la dom­bo­ru­la­tát. Az asszony egy­szer­re meg­tor­pant és fel­si­kol­tott. Gyö­nyö­rű, vé­kony, ideg­té­pő si­kol­tás volt; en­gem úgy ért, mint egy bal­ho­rog.

– Lá­tom! – si­kol­tot­ta. – Az ab­la­kon át. A vo­lán mö­gött, Lash!

Be­dőlt neki, mint egy kor­hadt kert­aj­tó. Dur­ván el­lök­te a lányt, fel­kap­va a ke­zét. Is­mét há­rom ki­csa­pó láng vág­ta ket­té az éj­sza­kát. Megint csö­röm­pölt az üveg. Az egyik go­lyó át­ment a ko­csin, és a mel­let­tem álló fát ta­lál­ta. A go­lyó gel­lert ka­pott, s jaj­dul­va csa­pó­dott fél­re. A mo­tor azon­ban csen­de­sen du­ru­zsolt to­vább.

Most mé­lyen le­ha­jolt, ott gug­golt a sö­tét hát­tér­ben, s alak­ta­lan, szür­ke folt volt az arca, mely csak fo­ko­za­to­san raj­zo­ló­dott ki a lö­vés va­kí­tó fé­nye után. Ha for­gó­pisz­to­lya van, gon­dol­tam, az le­het, hogy üres, le­het, hogy nem. Hat­szor tü­zelt, de meg­tör­tén­het, hogy újra töl­tött a ház­ban. Re­mél­tem, hogy így tör­tént. Nem akar­tam, hogy üres fegy­ver­rel áll­jon szem­ben ve­lem. De az is le­het, gon­dol­tam, hogy au­to­ma­ta pisz­to­lya van.

– El­ké­szült? – kér­dez­tem.

Meg­pör­dült maga kö­rül, én­fe­lém. Ta­lán szép do­log lett vol­na mó­dot adni neki még egy vagy két-lö­vés­re; úgy ten­ni, mint egy úri­em­ber, a régi is­ko­lá­ból. Ő azon­ban még min­dig fel­fe­lé tar­tot­ta a fegy­ve­rét, így nem vár­hat­tam to­vább. Sem­mi­képp sem vár­hat­tam annyi ide­ig, mint egy úri­em­ber tet­te vol­na, a régi is­ko­lá­ból. A bor­dá­im­hoz szo­rít­va a col­tot, négy­szer lőt­tem. A fegy­ve­re el­re­pült, mint­ha ki­rúg­ták vol­na a ke­zé­ből. Mind­két ke­zé­vel a gyom­rá­hoz ka­pott. Hal­lot­tam csat­ta­ná­su­kat a tes­tén. Így esett el, elő­re­zu­han­va, két la­pát ke­zé­vel pró­bál­ta együtt tar­ta­ni ma­gát. Arc­cal a ned­ves ka­vi­csok­ra dőlt. Az­u­tán már néma volt.

Néma ma­radt Ezüst Toll is. Me­re­ven állt, ör­vény­lett kö­rü­löt­te az eső. Meg­ke­rül­tem Ca­ni­nót, és egé­szen ér­tel­met­le­nül be­le­rúg­tam a fegy­ve­ré­be. Majd utá­na­men­tem, le­ha­jol­tam és fel­emel­tem. Így mel­lé­je ke­rül­tem. Bá­gyad­tan szó­lalt meg, mint­ha ön­ma­gá­hoz be­szél­ne.

– Fél­tem… fél­tem, hogy maga vissza­jön.

– Ta­lál­ko­zónk volt egy­más­sal – vá­la­szol­tam. – Mond­tam ma­gá­nak, hogy min­den meg van ren­dez­ve elő­re – s ne­vet­ni kezd­tem, mint egy el­me­be­teg.

Ké­sőbb ő ha­jolt a test fölé, s ma­ta­tott raj­ta. Egy kis idő múl­tán pe­dig fel­állt, és vé­kony lán­con füg­gő, kis kul­csot tar­tott a ke­zé­ben.

– Nem volt más meg­ol­dás, meg kel­lett öl­nie? – kér­dez­te ke­se­rű­en.

Épp­olyan hir­te­len hagy­tam abba a ne­ve­tést, mint ahogy el­kezd­tem. A há­tam mögé lé­pett, és ki­nyi­tot­ta a bi­lin­cset a kulccsal.

– Nem – mond­tam hal­kan. – Azt hi­szem, nem volt.