VIII.

A Stern­wood kas­tély ol­dal­be­já­ra­tá­nak ólom­ke­re­tes, kes­keny üveg­lap­jai mö­gött hal­vány fény de­ren­gett. Meg­ál­lí­tot­tam a Pac­kar­dot a ko­csi­fel­já­ró alatt, s zse­be­im tar­tal­mát ki­pa­kol­tam az ülés­re. A lány az ülés sar­ká­ban hor­kolt, ka­lap­ja kac­ki­á­san az or­rá­ra bil­lent, két keze er­nyed­ten ló­gott az eső­ka­bát re­dői kö­zött. Ki­száll­tam és be­csön­get­tem. Lép­tek kö­ze­led­tek von­ta­tot­tan, mint va­la­mi si­vár messze­ség­ből. Ki­tá­rult az ajtó, és az egye­nes tar­tá­sú, ezüst hajú ko­mor­nyik állt előt­tem. Haja köré gló­ri­át vont az elő­szo­bá­ból su­gár­zó fény.

– Jó es­tét, uram – üd­vö­zölt ud­va­ri­a­san, és a Pac­kar­dot néz­te mö­göt­tem. Majd te­kin­te­te is­mét az enyé­met ke­res­te.

– Mrs. Re­gan itt­hon van?

– Nin­csen, uram.

– A tá­bor­nok úr al­szik?

– Igen. Az esti órák a leg­ked­ve­zőb­bek szá­má­ra.

– Hogy ál­lunk Mrs. Re­gan szo­ba­lá­nyá­val?

– Mat­hil­dá­val? Ő itt van, uram.

– Leg­jobb lesz, ha most le­jön. Itt női kéz­re lesz szük­ség. Ves­sen egy pil­lan­tást a ko­csi­ba, és meg fog­ja lát­ni, hogy mi­ért.

Ve­tett egy pil­lan­tást a ko­csi­ba. Vissza­jött.

– Lá­tom – mond­ta. – Le fo­gom kül­de­ni Mat­hil­dát.

– Nem árt, ha Mat­hil­da kéz­nél lesz; szük­sé­ge le­het rá – mond­tam.

– Va­la­mennyi­en igyek­szünk kéz­nél len­ni, ha a kis­asszony­nak szük­sé­ge van rá – vá­la­szol­ta ő.

– Fel­té­te­le­zem, hogy meg­van már ben­ne a gya­kor­la­tuk.

Ezt el­eresz­tet­te a füle mel­lett.

– No, jó éjt – bú­csúz­tam. – A maga ke­zé­be te­szem le a dol­got.

– Tö­ké­le­te­sen rend­ben van, uram. Hív­ha­tok ön­nek egy ta­xit?

– Sem­mi­képp sem – vá­la­szol­tam. – Én va­ló­já­ban itt se va­gyok. Ha lát, az azért van, mert éb­ren ál­mo­dik.

Erre el­mo­so­lyo­dott. Fe­lém bó­lin­tott, én meg­for­dul­tam, le­men­tem a ko­csi­be­haj­tón, és ki­lép­tem a ka­pun.

Tíz ke­reszt­ut­cá­nyi gya­log­lás kö­vet­ke­zett le a ka­nyar­gó, eső­ver­te ut­cá­kon, a ki­tar­tó­an csö­pö­gő fák alatt, el a ha­tal­mas, kí­sér­te­ti­es tel­ke­ken álló, nagy há­zak ki­vi­lá­gí­tott ab­la­kai előtt; fent­ről, a hegy­ol­dal­ról eresz­csa­tor­nák néz­tek rám, bi­zony­ta­la­nul ki­raj­zo­ló­dó kö­te­gek­ben, ház­or­mok, ki­vi­lá­gí­tott ab­la­kok, tá­vo­li­an és el­ér­he­tet­le­nül, mint er­dei bo­szor­kány­ta­nyák. Egy pa­zar­ló fény­ben úszó ben­zin­töl­tő ál­lo­más­nál buk­kan­tam ki; a pá­ra­lep­te ab­lak mö­gött, fe­hér sap­ká­ban, sö­tét­kék vi­har­kö­peny­ben unat­ko­zott a ben­zin­ku­tas; új­sá­got ol­va­sott. Meg­in­dul­tam be­fe­lé, az­tán meg­gon­dol­tam, Úgy­is bő­rig áz­tam már. És egy ilyen éj­sza­kán meg­őszül­het az em­ber, amíg ta­xit kap. Rá­adá­sul a ta­xi­so­fő­rök­nek jó az em­lé­ke­ze­tük.

Va­la­mi­vel több, mint fél­órá­nyi szor­gos gya­log­lás­ba ke­rült, amíg vissza­ér­tem a Ge­i­ger-féle ház­hoz. Sen­ki nem járt ott, az ut­cán nem állt ko­csi, csak az enyém a szom­széd ház előtt. Olyan le­han­go­ló lát­ványt nyúj­tott, mint egy ku­tya, akit el­ve­szí­tett a gaz­dá­ja. Ki­ha­lász­tam a ko­csi­ból a whis­ky­sü­ve­ge­met, ami ma­radt még ben­ne, an­nak a fe­lét le­ön­töt­tem a tor­ko­mon, az­tán be­száll­tam és rá­gyúj­tot­tam. Fé­lig szív­tam a ci­ga­ret­tá­mat, az­tán el­dob­tam, megint ki­száll­tam a ko­csi­ból, és le­men­tem a Ge­i­ger-féle vil­lá­hoz. Kulccsal ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és be­lép­tem a nyu­godt, me­leg sö­tét­ség­be. Ott áll­tam, csen­de­sen csö­pö­gött ró­lam a víz a pad­ló­ra, s hall­gat­tam az eső hang­ját. Ki­ta­po­gat­tam a vil­lany­kap­cso­lót, és fel­kat­tin­tot­tam.

Az első, amit ész­re­vet­tem, az volt, hogy a fal­ról hi­ány­zik két hím­zett se­lyem­csík. Nem szá­mol­tam meg őket, de az a mez­te­len, bar­na va­ko­lat ki­ál­tó­an árul­ko­dott. Bel­jebb lép­tem, és meg­gyúj­tot­tam még egy lám­pát. A to­tem­osz­lop felé for­dul­tam. A lá­bá­nál, a kí­nai sző­nyeg szé­lén túl, újabb sző­nye­get te­rí­tet­tek a pad­ló­ra. Az előbb ez nem volt ott. Ge­i­ger tes­te volt ott. S Ge­i­ger tes­te el­tűnt.

Ez ijesz­tő volt. Be­ha­rap­tam az aj­ka­mat, és far­kas­sze­met néz­tem a to­tem­osz­lop­ba rej­tett üveg­szem­mel. Még egy­szer vé­gig­ku­tat­tam a há­zat. Min­dent pon­to­san úgy ta­lál­tam, aho­gyan első íz­ben. Ge­i­ger­re nem akad­tam rá fod­ros ágyá­ban, sem alat­ta, sem a fa­li­szek­rény­ben. Nem volt a kony­há­ban, a für­dő­szo­bá­ban sem. Hát­ra­volt még a hall jobb ol­da­lán levő, be­zárt ajtó. Ezt Ge­i­ger egyik kul­csa nyi­tot­ta. Ér­de­kes szo­ba volt, de Ge­i­gert nem ta­lál­tam itt sem. Az volt ben­ne az ér­de­kes, hogy annyi­ra kü­lön­bö­zött Ge­i­ger szo­bá­já­tól. Ke­mény, ri­deg, fér­fi­as há­ló­szo­ba, fé­nye­zett fa­pad­ló­val; a pad­lón két kis hin­du össze­kö­tő sző­nyeg, két sima szék, egy író­asz­tal, ere­zett, sö­tét fá­ból, raj­ta fér­fi pi­pe­re­kész­let s ma­gas réz gyer­tya­tar­tó­ban két fe­ke­te gyer­tya. Az ágy kes­keny volt, szem­mel lát­ha­tó­an ke­mény, raj­ta vö­rös­bar­na ba­tik­ta­ka­ró. A szo­ba le­ve­gő­je hi­deg volt. Is­mét be­zár­tam, le­tö­röl­tem a zseb­ken­dőm­mel a ki­lincs gomb­ját, és vissza­tér­tem a to­tem­osz­lop­hoz. Le­tér­del­tem, és a sző­nyeg boly­ha­i­nak ma­gas­sá­gá­ban az elül­ső ajtó felé kém­lel­tem. Úgy tet­szett, ki tu­dok ven­ni két ebbe az irány­ba mu­ta­tó, pár­hu­za­mos ba­ráz­dát, mint­ha két ci­pő­sar­kat húz­tak vol­na vé­gig arra, Akár­ki tet­te, tud­ta, hogy mit csi­nál. A ha­lott em­be­rek több­nyi­re sú­lyo­sab­bak, mint a meg­tört szí­vek.

Nem a rend­őr­ség vit­te el. Azok még itt ül­né­nek. Ép­pen most kez­de­né­nek be­le­me­le­ged­ni a mun­ká­ba a zsi­nór­ja­ik­kal, krét­ada­rab­ja­ik­kal, fény­ké­pe­ző­gé­pe­ik­kel, az ujj­le­nyo­mat-elő­hí­vó po­ruk­kal meg az öt­cen­tes szi­var­ja­ik­kal. De még mennyi­re, hogy itt ül­né­nek! Nem is a gyil­kos vit­te el. Ah­hoz túl si­et­ve tá­vo­zott. Min­den­kép­pen lát­ta a lányt. Nem le­he­tett bi­zo­nyos ben­ne, hogy az ré­sze­gebb, sem­hogy meg­lát­ná őt. A gyil­kos az­óta már úton van tá­vo­libb vi­dé­kek felé. Nem tud­tam rá­jön­ni, ki te­het­te; min­den­eset­re a ma­gam ré­szé­ről nem volt ki­fo­gá­som el­le­ne, ha va­la­ki ér­de­ke­i­nek job­ban meg­fe­lelt egy el­tűnt Ge­i­ger, mint egy pusz­tán meg­gyil­kolt Ge­i­ger. Így le­he­tő­sé­gem nyí­lott rá, hogy eset­leg úgy ad­jam elő a tör­tén­te­ket, hogy Car­men Stern­wood je­le­né­sét ki­ha­gyom be­lő­le. Is­mét kulcs­ra zár­tam a há­zat, élet­re pisz­kál­tam a ko­csi­mat, és ha­za­haj­tot­tam, hogy le­zu­ha­nyoz­zam, szá­raz ru­hát ve­gyek, és el­költ­sem ké­sői va­cso­rá­mat. Mind­ezek után csak ül­dö­gél­tem a la­kás­ban, s tö­mén­te­len for­ró pun­csot it­tam, mi­köz­ben meg­pró­bál­tam meg­fej­te­ni a tit­kos­írást Ge­i­ger be­tű­ren­des, kék no­te­szé­ben. Biz­to­san csak egy­va­la­mit le­he­tett meg­ál­la­pí­ta­ni: név­sor volt, lak­cí­mek­kel, nyil­ván a kli­en­se­i­nek a név­so­ra. Több mint négy­száz név. Ez ko­moly üz­le­tet ta­kart; nem is be­szél­ve ar­ról a mel­lé­kes­ről, amit a zsa­ro­lá­si le­he­tő­sé­gek je­len­tet­tek, s ilyen nyil­ván akadt épp elég. Eb­ből a név­sor­ból min­den egyes név a gyil­ko­sé le­he­tett. Arra gon­dol­tam, hogy nem lesz irigy­lés­re mél­tó a rend­őr­ség fel­ada­ta, ami­kor ezt a no­teszt kéz­hez kap­ják.

Ami­kor le­fe­küd­tem, tor­kig vol­tam a whis­ky­vel és a ku­dar­com­mal, s egy vé­res kí­nai ki­mo­nó­ba öl­tö­zött fér­fi­ról ál­mod­tam, aki egy hosszú, zöld kö­ves füg­gős, mez­te­len lányt ül­dö­zött; én utá­nuk ro­han­tam, és meg­pró­bál­tam le­kap­ni őket egy üres fény­ké­pe­ző­gép­pel.